FRANGIPÁNI VÁRA.

A Puntától kezdve fel a várig erős magas kőfal vonul fel, mely tágas tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék, vagy sárga gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.

A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő felé nyílik, a másik a Valle drio Porto Ré országútjára vezet. «Nyílik», «vezet», csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s keresztül-kasul nőtt rajta a nagy veres bogyójú boróka: a dalmata partok otthonos bozótja.

Maga a vár tömör négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy termetes gömbölyű toronynyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.

Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas homlok-párkányfaltól.

Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektiva lepi meg a belépőt: a vár mind négy szárnyát földszint, úgy mint az emeleten széles folyosók futják körül, a miket tág ívre hajló boltozatok emelnek, a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletüek, rusticus fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsu pseudojoniai márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel, megragadó képet mutat.

A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból faragott kút medenczéje; rajta a kettős czímer-paizs egy marquis-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeretdagasztó oroszlán (Frangipani), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).

Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs miért betekinteni; azután levezette a pinczébe: azt már inkább érdemes végig nézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikből egy tágas cseppkő-barlang nyílik, a mit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő nyárban ott megfagy a víz.

A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a folyosókra, s azokból az egyes tornyokba.

Mindegyik toronyból új meg új, elragadó panoráma nyílik meg a néző előtt.

A buccarii öböl felé fordult torony ablakából végig látni az egész kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, verestetejű házaival, a regényes omladványon a város fölött; – a Porto Ré felé tekintő toronyból a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tünik fel, a komor Zrínyi várral, – az északi torony a kietlen Karst fehér sziklaoldalára bámul, a min egyedüli épület a Calvaria, s egyedüli emberlakta hely – a temető.

Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe belátni, háttérben a Monte maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel, távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők sötétzöldje borítja.

Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött, rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás és méla mondatokkal, franczia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony abban is külömbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból vannak, s felül a párkány czopfján egy-egy durván faragott férfi-fő mered ki.

– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a hugom számára lakásul. Mondá az új vártulajdonos.

– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában, a mibe rögtön beköltözhetni; mondá Axamita őrmester leányasszony.

– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a hajósokkal. Élelmiszerek pinczéjének, azt hiszem, legjobb lesz a cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga ujítja meg magát.

– Ezt is jól gondolta ki az úr. No hát menjünk a bútorokért, a míg világos van.

(Vajjon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy osztálya megujítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur réteg lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)

– Még valamit akarok az úrnak megmutatni, mondá Axamita, kinek ez egész séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fujta a füstöt a kegyetlen komisz dohányból, a mit a katonák számára árulnak.

A földszinti folyosóról nyilt egy kis alacsony vasajtó a szabadba.

Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált kincshalmaz.

Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénynyel. Az egész kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy lehetett a pusztító természettől eldaczolni, hogy roppant sziklákból két öles falat raktak körüle, a min a hegyekről alárohanó északi szél dühe megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, a honnan meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik, hogy rég nem laktak itt oly emberek, a kik virágokban gyönyörködnek; hanem egy terepélyes nagy rozmaringbokor mégis fel van kötözve egy a fal mellől kihajló vén olajfához, úgy hogy az ott természetes lugast képez s ez alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.

– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál. Mondá Metell.

– Meghiszem azt, erősíté Axamita. Az egész esztendőre való olaj kikerül róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.

Azzal félretolta a nagy lapos követ s felfedezte az alatta levő gömbölyü medenczét, a mi csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak ilyen az olajtartó edényük.

– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.

Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.

– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr, figyelmezteté őt Axamita; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa is van: arra külön fognak liczitácziót tartani.

Metell úr elnevette magát.

– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak valamelyik szegletében van egy olajfa, vagy egy gesztenyefa, azt nem adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából egy egész familia megél; azt beirják külön nagy könyvbe, s mikor egy olyan fát dobra ütnek, elliczitálnak, akkor lenne ott az úr, majd meglátná, hogy tudnak itt egymásra igérni az emberek: száz forintjával! föl, ezerig; kétezerig. A vén olajfa, maronifa: kincs! Ha kikottyantja az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő keresztüljár a várán az olajfájához.

– Elfogom titkolni a jókedvemet.

Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott s csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, a mi az aczélkék tenger szinével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj s Metell úrra még jó darab munka várt.

A mint a kikötőhöz leértek, a hajósmester eléjük jött s elkezdte feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal együtt milyen kedvezőre fordul a szél, ők most könnyen visszavitorlázhatnak a Buccariba. A Tonnaráról jelenték, hogy roppant mennyiségű tinhal futott be a halkelepczébe; azt dolog lesz felszállítani a fiumei halpiaczra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné, hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani fuvart azonban óhajtaná a markában látni.

Metell úr nem talált semmi különöst a kivánságban: kifizette a hajósmestert. Perczek mulva ki volt rakva mindenféle czók-mókja a partra. A hajósok eloldták a lánczot, kifeszítették a vitorlát, s a sík tenger hullámfodrain tova sikamolva integettek vissza Metell úrnak: «a rivederci!»

– Ezek a birbonik most az urat gyöngén bolonddá tartották, mondá Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.

– Nem engem.

– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.

– Azt előre tudtam.

– Pedig Porto Réban sem fog az úr senkit kapni, a ki a szekerére fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az urat jönni.

– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze Portó Rétól, mint Moszkva Páristól.

– Az már igaz.

– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.

– Nem, uram, mi ketten nem.

– Hogyan? Kend nem segítene nekem?

– Majd felhordom én magam.

– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.

– Fortepiano! szólt megvetőleg Axamita. Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én a régi dolgokról? Gyere fortepiano!

Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, a hátát neki vetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a hátára döntve, megindult vele egyes egyedül, fel a hegytetőnek: még a lába sem ingadozott. Hozzá szoktatták már az ilyen czepeléshez Axamita őrmestert még leányasszony korában, a mikor még talán vőlegénye is volt, s annak a ládáját, nyoszolyáját czepelte így a hátán Fiumétól Porto Réig.

Mikor az utolsó darab podgyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki Metell úr:

– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony, találni fog benne meszet, vasgáliczot, chlórmeszet és hozzávaló pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem, meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.

Axamita a szemébe nézett élesen.

– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?

– Egészen ismerem.

– Jól van, úgy teszek.

– No hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a borravalót.

Axamita megnézte, arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába vette az aranyat.

– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra, utasítá aztán a vár urát. Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy a sarkába rozsdásodott.

– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.

– Nem tudnám ki ellen? Nem jön ide ember, mondá Axamita s neki indult az utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a nagy Napoleonnak: «Már siess hazádba vissza vert seregem! Nekem ez a muszka klima nem egem.»