A L’HOMBRE.

A l’hombre urak játéka, még pedig nagy uraké.

A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki, ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombret játszszék valaki, ahhoz európai műveltség kell.

A l’hombre valamennyi más kártyajátéknak a furfangjait egyesíti magában.

A l’hombre-játszónak egy mathematikus mnemotechnikájával kell birni, a mellett egy hadvezér tervalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő protectióval «Szerencse» istenasszony részéről.

De még ez sem elég.

Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem lesz belőle «művész», ha hiányzik nála a «szikra». Ilyen a l’hombre-játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott, szenvedélye volt, a nélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, a mit a múzsa választottjának homlokára lehell, csak olyan, mint a másik kilenczé. – A tizedik múzsa: a «Fortuna». – A többi kilencz mind aggszűz maradt, – no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők, a kik nem ijednek vissza attól, a mit ez a hölgy világosan a kezében hord s a mitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).

De még ez sem elég.

A l’hombre-játékosnak psychologiával is kell bírni.

Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a feladat, kitalálni, hogy mikor, és kinél érvényesüljön a tudomány és a szerencse? – számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal, – a külesemények befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy öröm, a heves indulat mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.

A ki a l’hombrenak szentelte az életét, az épen oly nagy és minden erőt igénybevevő feladatot vállalt magára, mint a ki azt tette fel, hogy egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a jogcodificálásba merül bele. Azzal az apparátussal, a mely az embert jó l’hombre-játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is akárhány.

De még mindez nem elég.

Még egy fődolog van hátra.

A «zóna».

Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok, a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a polaris expeditio. Azt nagy jégtengerek veszik körül!

Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, a kik nem fizetnek belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a nagy talentum, a terrenum a fődolog. A genienek zóna kell.

Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni.

Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek szentelik az életüket, a kik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak, hanem olyanok is, a kiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy tudományból megélni.

Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak.

Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzottól olyan nehéz mai nap megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.

Az, hogy valaki tylburin jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló, kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professorokra vigyázni kell, hogy valamikép a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.

Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami ösztönszerű tapintata, a mivel a jött-ment kalandort, a maguk fajtája közül ki tudja ismerni, épen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az impertinentiával párosult modestiának (furcsa hybridum), a mibe bele kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lássék. A ki ezt otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis tánczosnőnek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A kávéházban, a turfon, a bettinghousban, ott szóba állnak vele, tartják a tételeit, játszanak vele makaot, carambolt, ahhoz minden idegen hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem restelli, ha olyan pénzt nyert el, a mit valaki a közpénztárból suvasztott el, vagy a párisi kloakák bérletéből kapart jelő. – Gazember volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen partner? senki sem kérdezi. Ha incorrectnek találta a játékát, fölkel és ott hagyja, még jó éjszakát se kell hogy kivánjon neki. Hanem, hogy valaki az igazi high lifeból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül: «uram, ha tud ön l’hombret játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a rue de Rivolii palotába», ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, a miről az omagua indiánok megismerik egymást.

Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben, mert Páris a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele idegenekkel, a kik nemcsak Párisra, de egymásra nézve is idegenek. A számüzetésből visszatóduló franczia arisztokráczia maga is annyi nagyhangzású czímet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf, vagy marquis, ellenben az igazi herczegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan vállalatokba kezdeni, a mik nagyon közel rokonok a szédelgéshez. Alchymia, perpetuum mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb aristocratia légkörében nyerte származását, úgy hogy az igazi úrnak még a saját osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.

Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a legfelsőbb jégzónába.

Az, a mit a carambol-partienál tett, az az omaguának az illata a maga őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy egész tőkepénzt, a mi már a kalapjába be van seperve, s a mit egész korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vak szerencsének – nem utána járva, de felhivatva, hogy ezt visszaöntse megint az asztalra, még pedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemes ember alakját kiegészíti, s grand seigneur-ré üti.

Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy aztán a másik perczben az egész társaság háttal forduljon felé és azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, a kivel összetalálkozik. Ez tudatni akarja, hogy ő igazi úr!

És czélt ért vele. Meghivták a rue de Rivoli-i palotába s azontúl otthon volt benne.

Itt volt az aristokrata körök zárt játékklubbja.

A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a rue de Rivoliban a játék volt a czél. Itt nem voltak se kaczér világszépségek, se frissitőt körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak bejárása, csak férfinak, s nem míveltek mást, mint a játékot, nagy pénzben.

Metell nem tünt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett; s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.

Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta, ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, a kik előharczosuknak kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herczeg, a nevét nem jegyezte fel a krónikánk, a ki impertinens szerencsével játszott s nem is restelte, hogy érzik a præpotentiáját.

Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a prestigenek. A magas klub egész érdekkel kisérte azt a tusát, mely elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le a zöld asztalnál, a miknek a vége az lett, hogy az orosz herczegnek nagyon rossz kedve volt.

Mi volt Metellnek a nyeresége? azt nem lehetett tudni, mert ebben a klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára irta fel mindenki az összeget, a mivel veszteségben maradt, s azt másnap délig beváltatá. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényüző életmódján a kártyaveszteség valami változtatást tett volna, – és épen úgy nem lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a szerencse. Visszahuzódva élt, bár a kényelmet és jó izlést nem tagadta meg magától. A hol kellett, adakozó és bőkezű is volt; résztvett a mulatságokban, azt kereste a mi jó és drága, de a mi a legdrágább, azt kikerülte, az asszonyt.

Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság az, hogy «a ki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen», – a ki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.

Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy) Babylonba; a hol a Mylitta-cultus templomaiban áldozik a világ minden népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József Potifárnétól, – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.

– Kőből vagy te? kérdezék tőle gyakran gentleman czimborái.

– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, a ki nekem igazán megtetszett volna.

Ez is valami új! Egy férfi, a ki drágára tartja magát.

Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák, – de nem hagyja magát elfogni.

Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget esküdött valakinek s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?

Találgathatták azt Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, soha sem jött rá magától senki.

… És hátha egyszer csakugyan rá talál arra az asszonyra, a ki igazán megnyeri a tetszését?

Megválik, mi lesz belőle?