LADY ADAMINA.

A rivoli-utczai l’hombreclub, az csak a «hivatal» volt: bizonyos órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság, ott szódavizen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája volt, épen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között külömben is sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi mulatság mégis csak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma. Ugyanazok az alakok, a kik a l’hombrenél, meg a börzecoulisseoknál végezték a nehéz munkát, egyenesen oda siettek a Palais Royal játéktermeibe, azt a munkát, gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.

Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.

Úgy tudott járni a veszedelmes tündérraj közepett, mint a szakértő méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a csípése veszedelmes.

Leghirhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauratió első éveiben a rejtélyes lady Adamina, teljes czime szerint lady Adamina Sidney-Abba. Összetett név: egy angolból, meg egy keletindiaiból. Némelyek szerint leánya egy keletindiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak, mások szerint özvegye. Fényüzése után hozzávetve akármelyik lehet. Fogatai feltünők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arczát, mikor meg arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán paradicsom-madara csak árnyékozza, de nem takarja arczát; olyankor ez arcz a maláji faj epedő olajbarna szinét mutatja; a sétányon, a nappali toilettehez ki van festve liliom- és rózsa-szinre; este szinházban néha a sötét ruhához márványfehér arczot visel, máskor meg tiszta fehér ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arczszínét. Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.

Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem tud hová lenni; minden bolondságot, a mi a közönség izgalmára szolgál, ő talál ki, s mire a többiek utána csinálják, akkorra ő másikat indít meg.

Maga talál ki exoticus divatokat, mikben első nap kinevetik, de második nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot, turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki. De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes lord Byron-arcza van, a kihez külömben is meglepő hasonlatossággal bir.

Hanem a termet, az arczvonások tökélye, a feltünő megjelenés, a pazar pompa még mind nem igazolná a varázst, a mit lady Adamina az egész tatár tábor férfi-közönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Egyetlen fekete gyémánt van a világon (az is Párisban van), de annak a tüze nem szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden tudományát az asszonyi varázsnak könyvnélkül tudják ezek. Meggyujtanak és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; a ki a sugáraik közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadúl többé. S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az képes egy szentet a lábáról elejteni.

S lady Adamina bőven használja a varázs hatalmát. Nem titkolja, hogy hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a társaságnak, a mit felzavaratlanul hagyna. A herczegektől a diákokig mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden izléshez tudja alkalmazni magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, kinek ez tetszik, s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnolet tánczolni, mikor másforma bolondok közé kerül.

S a kit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja. Egy fiatal elsassi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált érte feleségétől. Egy orosz herczeg rá költötte a fél vagyonát. S a varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy meghódította volna. Tudja magát mindenképen védelmezni. Annyira mindenképen, hogy egy westfáliai gróf, a ki megunta a tréfát s komolyan vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig viselhette a szeme alatt a nefelejtset.

Azt mondják, hogy nincsen szive.

A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl.

Telhetetlenebb hódító Attilánál.

Vagy talán az van vele, a mi már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött elő az a férfi, a ki megtalálja a szívéhez való kulcsot? Pedig mindenik azt hiszi, hogy hátha ő nála van.

Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét, abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bizza a lelkét, azt képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.

Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak s maga is résztvett a játékban. Az arczán soha sem lehetett észrevenni a változást, akár nyert, akár vesztett.

Itt találkozott vele legelőszőr Metell.

Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszuállás legsikeresebb nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.

– Melyik szinre szokott ön tenni? kérdezé lady Adamina.

– Én mindig a veresre.

– Akkor én a feketére teszek.

Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.

– Néze ön, milyen jó gondolat ez, mondá lady Adamina, odamutatva egy ékszerkereskedő kirakatára.

A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, a mikben ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse kegyenczei mindjárt közel találhatták, a mit vásároljanak és azt is, a kinek azt elajándékozzák.

Az a jó gondolat, a mi lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy eleven szegfűcsokor volt, a minek a tartóját egy kigyó képezte: remeke az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme rózsaszinű gyémánt.

Az ékszerész azt állította, hogy az a mű antik, a középkorból való. Lady Adamina ellenben azt vitatta, hogy az keletindiai mű, ráismer a zománczozatáról.

Metell bebizonyította, hogy szakértő, ő ehhez hasonlót tud valahol, csakhogy az gyík, de a zománczozás épen ilyen, németalföldi munka. E közben egészen elfeledkeztek a tételeikről ott a rouge et noir asztalon.

Egyszer aztán egy pipacsszinű selyemruhás hölgy megérinti a legyezőjével Metell vállát, s azt mondja neki halkan:

– Uram, önnek már tizenhatezer frankra gyűlt a tétele.

(Az asztalon hagyott tétel minden fordulónál megduplázódik, ha folyvást annak a színe jön elő a kártyában.)

Metell azt mondta: «Köszönöm, madame». S tovább fűzte az érdekes eszmecserét lady Adaminával és az ékszerészszel.

Néhány percz múlva már a kabátja szárnyánál fogva rántotta meg a piros ruhás hölgy.

– Uram, legyen önnek esze! A tétele harminczkétezer frank.

– Bánom is én! – Azt is megtudnám mondani, szólt ismét lady Adaminához fordulva, hogy kinek a műterméből került ki az ékszer.

Egyszer csak nagy zaj, zúgás támadt a hátuk mögött. Kaczagnak, szörnyűködnek. A bank a mai napra megszünteti a játékot. Metell otthagyott téte hatvannégyezer frankra sokszorozódott, s ezzel a mai pénztár szét van robbantva. Metellnek jelenti a croupier, hogy a pénz ott az asztalon, mind az övé.

– Hát csak csomagolják össze, majd rendelkezem vele.

S hátra sem néz. Hanem azt kérdi az ékszerésztől:

– Mi ennek a szegfűcsokornak az ára?

– A szegfűcsokornak?

– No igen. Ha eladó.

– Itt minden eladó. Azért van kitéve.

– Hát mit fizetek érte?

– A szegfűért? Tiz soust.

Metell kivett egy francos darabot, s visszaadatott magának fél francot.

– Szabad önt megkinálnom a csokorral mylady?

S lady Adamina elfogadta a szegfűcsokrot és odatűzte a ruhája fodrai közé.

Még így nem látták a szemeit lángolni, mint ebben a pillanatban.

És ettől fogva mindennap szegfűcsokrot viselt a keblére tüzve.

– Ugyan mivel hódítottad meg ezt a hölgyet? kérdezé tőle pár hét mulva a muszka.

– Azzal, hogy nem hódolok neki.