AZ ILLATOS FÜVEK.

Sehol annyi fűszer-illatos növény nem terem, mint a dalmata tengerpart szikláin. Minden pázsit, bokor, cserje, rekettye csak úgy lehelli ki magából az ambrát, a pézsmát, a tömjént, mikor február elején a tavaszi verőfény átmelegíti a buja tenyészetet; olyan illatár tölti meg a léget, hogy az ember egy más világ lakójának képzeli tőle magát; e csába, illó mámorlégben az érzékek felmagasztosúlnak, a kéjérzet minden ideget megittasít. Ezek az illatozó füvek mind bűnrészesek azokban az ábrándokban, a mik e partok lakóit a rendes észjárástól elcsábítják.

A virágoknak az illata a beszéd, a mivel az emberekhez szólnak.

Olyan tolvajnyelv ez, a mit azok is megértenek, a kik nem hallgatnak rá.

Milióra összeszedte a jószagú füveket kis uradalma minden szikláiról s felhordta a szobájába, éjszakára odarakta az ágyába.

Szokás ez azon a vidéken.

S az illatos virágoktól álmok jönnek. (Fogjuk rá a virágokra.) Milióra megtanult már álmodni. És minő álmokat!

Valami reszketeg ösztön azt súgta neki: nem vétek-e az ilyen álom? Hát még a visszagondolás az álomra!

Jó volna, ha meg lehetne gyónni valakinek! A pap talán megmondaná, hogy az bűn volt, s kiszabná érte a vezeklést. De hát itt pap sincs. Metell bátya erre nem is gondolt, mikor itt hagyta a kis hugát, hogy a jámbor keresztyén leánynak legalább minden vasárnap meg kellene gyónnia. Ő bizonyosan szabadkőmüves, nem gondol a szentségekkel. Vagy talán azt gondolja, hogy ha egy kis leánytól el van véve minden alkalom arra, hogy valami bűnt elkövethessen, akkor annak egészen felesleges dolog lenne el nem követett bűnök meggyónásán törni a fejét.

Axamitának csak elmondhatná azt, hogy mit álmodott – alva; de hogy mit álmodik ébren, azt, azt!

Pedig az el nem mondott érzés kínozza a szivet.

Hát egyszer az illatos virágok ennek is megsúgták az orvosságát.

A kis leány, a ki nem mondhatja el a szíve baját, leirja azt versekben.

Ez az általános orvosa minden sebhedett szívnek: ez a minden titkok bizományosa, a vers! Nem tanítják azt, mégis mindenki tudja. A mi prózában szégyenleni való volna: versben dicsekedni való. A titok meg van gyónva; csakhogy metrumokban. Nincs kimondva, mégis el van mondva. S a papiros olyan jó titoktartó, mint a pap.

Először jönnek bátortalan kis stanzák, ritornellek, félig eltiltott sohajtásokkal; azután megjön a bátorság egy epedő, kesergő románczhoz, utoljára rávetemedik a versekben gyónó a legnagyobb vakmerőségre, balladába kap. Elmondja mind, mit álmodott?

Hol veszi a hozzávaló tudományát? – Könnyen megy az. A dalmát parton úton-útfélen terem a népballada; minden cseléd, minden pásztorleány azt énekli, ha valaki a mezőn letelepszik a kapáló asszonyok közelébe, egész napestig hallhatja, hogy énekelnek egy balladát a másik után. Rím nem kell ahhoz, csak egyforma hosszú soroknak kell lenni; a szöveget mindenki megtalálja minden útjában, a gondolatokat megadják az illatos virágok.

Milióra, meg az ő százféle démutkái, istenfái, mentái és bazsalikomai ezt a balladát gondolták ki: «Deli Markó, a királyfi».

Fogadni lehet rá, hogy volt olyan jó ballada, mint az a másik, a mit a guzlás énekelt. A hős bizonyosan abban is olyan vitéz volt és olyan szerelmes, s az utána epedő leány épen olyan boldogtalan, mint az a másik, s a balsors épen olyan kegyetlen mind a kettőhöz. De a csodák, a mik őket végre mégis egymásévá teszik, még szörnyüségesebbek.

Milióra nagyon meg volt elégedve a balladájával, annyiszor felolvasta azt magának, hogy egészen könyv nélkül tudta már. De még dalt is szerzett hozzá, az is könnyen megy itt; Menta, Artemisia, Salvia, Viola, a virágok múzsái még a dallamot is megsugják. Azt eljátszotta zongoráján, s el is énekelte hozzá a verset. Mikor egyedül volt, mikor senki sem hallotta.

Hiszen nem is volt «egy» emberi léleknél több a közelében, a ki meghallhatta volna, az egy jámbor Axamita. Az ő rá nézve az egész világ.

Pedig ha nehéz megőrizni a leánynak egy titkot, még nehezebb eltitkolni egy verset. Axamita, azért ha strázsamester is, mégis csak leány, annak a leánynak, a ki valami névtelen érzéssel küzd, olyan nehéz ennek a másiknak el nem mondani, mi bántja? – Egyszer mégis annyira ment Milióra, hogy elzongorázta Axamita előtt a saját szerzeményét, a ballada áriáját, mit szól hozzá, szép-e?

– Biz az nem valami nagyon szép. Ilyet a kecskepásztorok dudolnak odakinn, véleményezé a hallgatóság.

– No hisz az a szép. – Milióra most már ingerelve volt az áriája kedvezőtlen fogadtatása által s szerzők szokása szerint erőszakolni akarta a teljes sikert. – Hát ha a szöveggel együtt fogod hallani, akkor majd egész szépnek találod te is.

De mégis meg akarta tartani az incognitot, úgy akart ismeretlenül diadalhoz jutni. Valami ártatlan ámítást gondolt ki.

– Én ezt otthon, az apám házánál hallottam, mikor még igen kis leány voltam; egy öreg guzlástól, a ki ott hegedült és énekelt, mikor a vendégek mulattak nálunk. Akkor nagyon jól megtanultam, most újra eszembe jutott.

Axamita végighallgatta a hős balladát.

Miliórának az arcza lángolt, mikor vége volt a dalnak, a szemei tündököltek a nagy delejes tűztől.

Az utolsó accord után odatekintett egyetlen hallgatójára.

Axamita nagyot ásított és nyujtózott az élvezet után.

– De hosszú volt ez a nóta! – Ebből állt az egész elragadtatása.

Milióra meg is neheztelt érte.

– Hát nem tetszik neked ez, te! A szép királyfi balladája?

– Biz azt kár volt a kisasszonynak a vén guzlástól eltanulni; nála is hagyhatta volna.

– Te utálod a hősöket?

– A hősöket szeretem, hanem a zsiványokat nem szeretem.

– De Deli Markó.

– Zsivány.

– Az uskókok vajdája, te!

– Az uskókok egytől-egyig mind zsiványok, s a vajdájuk haramiavezér, nem más.

– Hát a hősköltemények, a mik hérószaikat megörökítve, ivadékról-ivadékra szállnak, a népballadák, a mik jobban megőrzik a nemzeti vezérek tetteit, mint a kőbe faragott emlékek?

– Csupa merő hazugság, dicsekedés az egész. Tudnak vitézkedni a hegyek között, lesből orozva lelőni a közeledőt; tudnak éjszaka megrohanni alvó békés városokat, s irtóztató kegyetlenkedésükkel elrémíteni a meglepett polgárembereket; de nyilt verekedésben soha sem álltak helyt se olasznak, se magyarnak, se töröknek, se németnek, a francziának meg még a hátába sem mertek kerülni, azt úgy megbecsülték. Birkalopók, orr-fül-levágók, hajótörött népeket kifosztogatók, ez az egész vitézségük. Láttam én vitéz embereket százezerével, mindenféle nemzetbelit, de uskók nem volt közöttük. Láttam Borodinonál egymásba omlani a hősöket legio számra, láttam őket szuronynyal, puskaagygyal verekedni egész harczvonalban. Hallottam kilenczvenezer haldoklónak az ordítását egyszerre, az volt a hős ballada. Mit akar ez a riha nép a maga rongyos dicsőségével? Lesből lövöldöz, éjjel támad, de a szurony elől a lyukába búvik.

– Ejh, te nem ismered őket.

– Hiszen közöttük születtem, náluk nyomorogtam, tőlük szöktem meg; ismerem a fajtájukat kívül-belül, laktam a szikla-odújukban, a mit ők királyi várnak neveznek, a minek a padlója márványból van abban a balladában, az ám, olyan márványból, a mit a kecskék készítenek; az oszlopai bearanyozva: igenis, korommal; a királyi trónus egy fatuskó, betakarva medvebőrrel. Hát még azok a bájos szép tündérek ott a balladában, a kiknek a lépései alatt bazsalikomvirág támad az útfélen! a bizony! húsz lépésről megérezhetők az avas faggyuról, a mivel magukat bekenik, mert mosdaniok soha sem szabad.

– Menj! Belőled az irigység beszél.

– Az irigység? Mit irigyelnék én az uskókoktól, morlákoktól?

– Hogy nem vettek férjhez.

– No azon van mit irigyelni! Hahaha! Kellenének nekem! Maga a királyfi sem kell nekem! Csak higyje a kisasszony, a mi abban a drágalátos balladában van! Milyen szépen ki van kerekítve Deli Markó, a királyfi; hej, mikor a lakodalmát üli, előveszi a lantját, meg mellé ülteti a trónusára a feleségét s az asszony énekel, ő meg veri a lantot. Veri bizony az uskók vőlegény lakodalma napján nem a lantot, hanem a feleségét, s úgy énekel hozzá az asszony, hogy csakúgy ordít. Ez ott a menyegzői szokás. A Deli Markó is úgy tesz a magáéval, ha foghat egyet valahol. Hahaha!

De már ennél a szónál olyan haragba jött Milióra, hogy odaugrott Axamitához, s a szájára ütött neki a tenyerével.

Axamita ettől még jobban belejött a nevető kedvébe. Engedte magát Miliórától ütni, tépáztatni s azért mégis csak elmondta, hogy milyen módon szokott az uskók vőlegény belekötni a menyasszonyába a gyönyörteljes menyegzői éjszakán? Azt mondja neki mikor feküdni mennek: bontsd le az opánkám! Ha azután a menyasszony nem tud hozzá, hogyan kell a férfibocskort lebontani, mert annak mestersége van, akkor azért döngeti meg a vőlegénye, miért oly ügyetlen? ha pedig le tudja bontani a bocskorát, akkor meg azért páholja el, mivelhogy ártatlan hajadonnak nem volna szabad azt tudni, hogyan oldják meg a férfibocskort? Ez lesz a Deli Markó menyasszonyának a sorsa is, mert az uskók királyfi is bocskorban jár, mint a többi.

Ezért az utolsó szemtelen rágalomért aztán Milióra kilökte a szobából Axamita leányasszonyt.

Axamita megtudott már annyit a dologból, mintha csak ő lett volna a pap, kinek meg szokás gyónni.