A KIT SEHOL SEM FOGADNAK BE.

A mint Metell a Valle Drazsicza felé nyiló rácsajtaján a várat kerítő falnak kilépett, egy egészen begyepesedett utat talált maga előtt. Más vidéken az országút mellékén szokott a fű zöldülni, s a közepén van a kő; ennek a két oldalán volt a kő, a közepén a pázsit. Az út egy hosszan elnyuló házcsoport felé vezetett. A házak mind alacsonyak, sajátságos sárga szinű téglából építve, tetőzetüket korhadt hajópalánkok képezik, a miket tatarozott dereglyékből hasznavehetlenül kihánytak. Minden házhoz van egy kis kert, kőrakással körülkerítve. A kertben emberek dolgoznak. Késő est ugyan már az idő, a csillagok is feljöttek, de az emberek mégis kapálgatnak a kertben. De vajjon emberek ezek? Az úton végig haladó léptek hangjára ki-kinéz egy-egy fő a kerítésfal végén, de vajjon néz ez a fő?

Metell összeborzadt, mikor a legelsőt meglátta.

Ezeken a fejeken nincs emberi ábrázat.

Az egész arcz helyét egy veres duzma daganat foglalja el, mely homlokot, állat egybefoglalva, valami tökforma gömböt formál. Szemek, orr, száj csak egy-egy nyilással vannak jelezve e sima gömbön. Azért dolgoznak alkonyat után ezek a rejtélyes lények, mert a napvilágot nem állják ki a szemeik. Valamennyi arcz, mind egyforma sima lap, a miről le van törülve az Istenkéznek minden munkája. Nem lehet megismerni, ki a férfi, ki az asszony? Már a kis gyermeknek is olyan az arcza. Hát a beszédük micsoda ez elijesztő rémeknek! Állati süvöltés, semmi egyéb. Talán mégis megértik egymást? Idegen hiába akarna velük beszélni, még ha le tudná is küzdeni magában azt a vérfagyasztó borzalmat, a mi egy ilyen arcz láttára végig fut testén, lelkén.

Metell sietve haladt végig e szomorú házak előtt, s csak akkor vett teljes tüdejével lélekzetet, mikor az utolsó házat is elhagyta.

Minő rettenetes hely ez!

Úgy hivják e házcsoportot, hogy «Rovina».

Tovább is fű lepi az utat, egész a Contrada della Sanitáig, a hol az úteltérésnél hat akáczfa van ültetve. Ezt a francziák hozták ide, még akkor ujság volt Európában.

Metellnek, ha Fiuméba akart visszatérni, rövidebb útja lett volna a Cisterna di Kalina ösvényét választani. Szándékosan tért emerre az útra. Egészen bizonyos akart lenni a maga dolga felől.

Azt akarta megtudni, hogy vajjon tökéletesen ki van-e zárva a világból a Frangipáni vár?

A legelső épület, a mit a Porto Ré felé a Drazsicza völgyből felfelé vezető úton maga előtt talált, a hajdani Zrínyi vár.

Az is volt már azóta minden, még szinház is, vándor komédiás-trupp számára, ez időszerint Paulinusok használták kolostorul. Roppant nagy épület; tizedrésze sincsen lakva; három kaput is végig dörömbölhet a jövevény, a míg az egyik mögött megszólal valaki. Az a lakott rész.

A nehéz kapun van egy nyilás, azon egy tonzurás fő tekint ki a zaklatóra, vendéggyülölő ábrázattal.

Metell éjszakai szállást kér. Nem értik. Ha latinul beszél, görögül felelnek neki, ha görögül szól, dalmata nyelven válaszolnak, utoljára mindenféle nyelven megáldják, s egy hosszú botra tűzve egy kis vakarcsczipót dugnak ki eléje. Elveheti a botot is, a czipót is, s utazhatik vele tovább.

Azután következik egy másik termetes épület. Mai napság templom, furcsa tetejű toronynyal, akkoriban ærarialis épület volt, sóház. Itt hivatalnokok laktak. Egy uniformisos úrféle kinn állt az ajtón s aztán becsukta azt maga után, s mire a jövevény odaért, már egyik ablakban volt látható, s csak onnan a vasrostély mögül eredt szóba a látogatóval. Ezzel szépen németül kezdett el beszélni Metell; a mire az is igen szépen németül válaszolt: «hören Sie, sehen Sie» egyébiránt hivatalos nyiltsággal kijelenté előtte, hogy olyan embert, a ki a Frangipáni várból jön, ærarialis épületbe bebocsátani nem lehet. Ez már csak természetes.

Tehát megtudta, hogy ezek már ügyeltek az ő ideérkeztére a tengeri oldalról.

Innen elutasítva, felkerült a piaczra, a mi tulajdonképen egy széles utcza. Annak az egyik oldalán van a Narodna Kavana, nemzeti kávéház, a másik oldalán az Albergho francese; mind a kettő vendégszálló hely. De úgy az egyiknek, mint a másiknak az ajtaja előtt nagy fustélyokkal ellátott marczona csoportok álltak, a kik előre jelezték ellenséges álláspontjukat, kiabálással úgy mint botemelgetéssel, hogy oda be ne próbáljon menni. Az utcza közepén kellett maradnia. A kiabálásból ezt a két szót vehette ki legsűrűbben: «Rovina» és «Szkriljevo».

Innen is elutasítva, a Contrada del Cafféen végig ballagott s megállt a város legszebb háza, a Casa Tomaz előtt, melyet hatalmas kőfal véd a szelektől; maga a fal minden hasadékaiban tele nőve piros virágú verbascummal.

Ennek a czifra vasrács-kapuja előtt a szánalom gerjesztés módját kisérlé meg. Egy vénasszony jött eléje. De az annyit fecsegett neki, hogy szóhoz nem juthatott tőle, egymással ellenkező kifogásokkal utasítva el a kérezkedőt. Úgy látszik, hogy el volt rá készülve, hogy reggelig tartja beszéddel, de be nem ereszti. Az utolsó mentsége az volt, hogy nincs itthon az uraság; pedig minden ablak ki volt világítva.

Akkor a Porticcio felé fordult, keresztül a híres Squero felett elvivő úton, a mit VI. Károly építtetett; ott kezdődik az a házcsoport, a minek Cala Karinska a neve; az utczának a neve Contrada de Hrtics. Csupa jómódú gazdák házai, a miknek a kertjei a kies «Drága» völgybe vezetnek le, tele baraczk-, cseresznye- és fügefákkal, a kerítésfalak befuttatva szőlőlugasokkal.

Itt, a mint egy háznál bezörgetett szállást kérni, azzal feleltek neki, hogy rálőttek az ablakból puskával. Az átelleni falról visszapattanó golyó bizonyítá, hogy a felelet nem volt tréfa. A lövés után pedig azt kiáltá neki egy goromba mély hang: «eredj vissza Rovinába!»

Tehát itt is értesülve vannak már!

A szép kis Drága völgynek az átelleni hegygerinczén van egy másik házcsoport, a mit «Bany»-nak hivnak; a rákövetkező völgy neve Lukes. Ez ősrégi kőris-, szil- és cserfákkal van benőve. Gyönyörű menedék minden üldözöttnek.

A sötét őserdő mélyében rejtett házaknál megint változtatott a bejuthatási kisérletén Metell. Üldözöttnek, hősnek adta ki magát.

E házak lakói mindenkor jó egyetértésben szoktak élni az ilyen fajta néppel. De azért még sem bocsátották be.

– Ha mindjárt maga Scanderbég vagy, sem lépsz be, ha egyszer a Frangipáni várban voltál!

Már itt is értesülve vannak hát!

Tovább ballagott a csendes éjszakában. Rátért arra a kopár lejtőre, a mi a Drága völgytől Fiume felé hajlik alá. Puszta, sivatag sziklatájék, kutyatej, borókabozót az egyedüli növényzet rajta, a csillagos égre sötéten mered fel egy roppant nagy keresztfa, körülburjánozva agnus castus bokrokkal. Közel hozzá egy mély, kráteralakú szikladöbörben volt egy cisterna, a minek a teteje le volt zárva lakattal. A víznek nagy becse van itten. Az északi oldalán a döbörnek van egy barlangforma üreg a sziklában, a mi ki van toldva egyszerű kőrakással emberi lakásformává. E kőkori gunyhóban lakik annak a cisternának az őre, a kire a lakatnak a kulcsa van bizva. Vándoroknak, búcsújáróknak ő szokta azt felnyitogatni, s kap tőlük azért valami sovány alamizsnát.

A sivataglakó épen lakomához készült, ürgét fogott, azt sütötte fanyárson, borókatargalynál. Biz az szegény ebéd.

Metell ennél is megkisérlé a szálláskérést, fényes tallért tánczoltatott a tenyerében; le is ejté a földre, hogy csakúgy csengett. Nem csalta ki vele az odujából a troglodythot.

– Rovinában voltál! Kiálta az rá. Ha zsák aranyat hoznál, azt sem hagynám behozni az odumba. Eredj Isten hirével.

Azután csak arra akarta rávenni Metell, hogy nyissa ki számára a cisternát, egy ital vizért.

– Elmenj! Nem kapsz! Hagyj nekem békét. Az én cisternámba bele nem kóstolsz, ha ezüstté változol is, mint a tersatói apostol.

… Metell meg volt elégedve a tapasztalatával. Ilyen hely kellett neki épen. Egészen megnyugtatva tért le a Fiume felé vezető útra s reggelre visszaérkezett.