ÉS NEKI MÉGIS IGAZA VAN.

Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszkot rendelt meg a sirkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy clubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a gyászjelentést neki is megküldte a lord, sajátkezüleg czímezve. Ezért föl is tette magában Adam lord, hogy a mint visszatér, ki fogja őt hivni párbajra.

A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért, már ott várt rá a salonjában.

– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! szólt a lord, egyenesen rátámadva a muszka grófra.

– Nem mentem el, viszonzá a gróf, mert nem akartam azt koczkáztatni, hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három szót, a mit ott, a hol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.

– Három nehéz szó!

– Három olyan szó, a miért nem szokás megverekedni, hanem a miért vagy bocsánatot kérünk attól, a kinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.

– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.

– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint egy nagybátyja, a kinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette őt hogy ha még egyszer kártyát vesz a kezébe, ő ott, a hol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt Metell Párisban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s denunciálta őt a nagybátyja előtt, a kit könnyű volt azután feltalálni, minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, a hol ő lakik, minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, épen mikor kártyázott s megölte őt. Ez az ön műve volt.

– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.

– Igen pontosan. Itt van nálam a nagybátyájának hozzám irt levele, ebben értesít körülményesen az egész esetről, miután épen én voltam azon az estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot, nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez ő náluk dalmatáknál divatos szokás; vérboszunak hívják. Ha processust akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek vannak. Ő ezt a levelet a hajóraszálláskor irta hozzám. Ebből tehát kisül, hogy ön kém volt, a ki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, a ki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, a ki obeliszkot faragtat annak a számára, a kit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három állítás?

– Mind a három igaz.

– S van önnek rá valami mentsége?

– Van.

Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait s az inge alól egy nyolczágú arany csillagot vont elő.

E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt az arczán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle.

Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett megtámadója elé s egész bátran tekinte a szemébe.

– Jöjj a dolgozószobámba, mondá neki, ott majd megtudod a többit.

Azzal ő maga előre ment, vendégét engedte hátul jönni.

A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel diszített szobába érve, helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe vetette magát, a zsinórra akasztott arany csillagot ujja körül szélmalmoztatva.

– Te tudod, hogy mi ez a csillag? A szojusz blagodensztoiga jelvénye, a minek te is tagja vagy. Ez az egyessége minden szabadságra törekvő szláv népnek, a mihez tartoznak a hellenek, oláhok s talán majd a magyarok is.

– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?

– Az nem tesz semmit. A hol csak szabadságharcz van a világon, mindenütt találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit, azért birom az arany csillagot. Az én nevem «Deli Markó».

– Micsoda? te voltál az, a ki az uskók népet fellázítottad s a dalmata partot fellármáztattad velük?

– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta mozgósitaniok; már eddig egy pár millió forintjuk füstöt vetett.

– De hát mit vétettek neked épen az osztrákok?

– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pathos hangján beszéljek veled, hogy fenkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal között s te előtted nem erőteltem meg a fantáziámat, igazat mondok. A lord kanczellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön ő felsége akár egy egész okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy félbolondot. Élcznek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán azt mondtam, no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött fejeket s viseltem háborút két nagy hatalom ellen szárazon és tengeren.

– Csakhogy már most vége van a fejedelemségnek is, meg a hadviselésnek is.

– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, a míg ti cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, a hol Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem tette, meghalt.

A te kötelességed pedig, a mint meghallod, hogy a Karst és a Vellebit között újra fellobbant a harcz, a hajóddal, a mi rád van bizva, betörni a cattaroi öbölbe s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.

Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, a minőn vezér szokott beszélni az alárendeltjéhez.

– Én tudom a kötelességemet, szólt a muszka, csakhogy előre mondhatom, hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak s a mint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek, szétverik a csoportozókat.

– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új találmányom: olasz alchymistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi gyapot. Az ember azt gondolná, rheuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem; pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh kályha-ellenzőt, ugy-e nincs rajta lyuk? Egy, kettő, ugy-e most már keresztül van lyukasztva?

A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető lánggal és semmi durranással.

– Nos, látod? Ez a néma fegyver. A ki el nem árulja magát se lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előörsöt észrevétlenül, leöli az előcsapatot, hiradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok mögül, sziklaodukból az ellenséget, a nélkül, hogy az tudná, honnan jött a lövés? s aztán a mellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik, vatta, téli kabátba béllésnek való.

– Rettenetes stratagéma! szólt elszörnyedve a muszka. S te ezt akarod az uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési rendszert fel fogod forgatni, az nem lesz többé harczolás, hanem tömeges orgyilkolás.

– «Mais c’est la guerre!» mondá lord Adam vállvonva.

Hát bizony «ilyen a háború!»

– Metellnek is kifogása volt ez ellen, folytatá Adam lord. Most már nem szól ellene.

– Olyan kedves barátod volt és megöletted.

– «Mais c’est la politique.»

Hát bizony ilyen a politika.

– Van egy igen kedvező hadállásom, a honnan az új mozgalmat megindíthatom, folytatá Adam lord. Egy elátkozott vár az adriai tengerparton. Nem rég, az illyr királyság idejében, ott tartották a francziák azokat a betegeiket, a kiket az a ragály lepett meg, a mit Egyptomból hoztak magukkal, Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kisértés. Ott lakik a legszebb leány, a kit valaha életemben láttam. Oda rejtette el Metell barátunk a hugát, mint biztos helyre, addig, a míg ő számára itten mi tőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem maga fedezte fel.

– S te aztán oda mentél és elcsábítottad a leányt.

– Nem egyszerre. Mert a milyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a havasi csúcs, mikor hajnalfény éri, rózsaszinű, mikor közel érjük, tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után, fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító, (akkor már az éhhalállal küzdött) három lépésnyire nem bocsátott magához közel, kész volt inkább rám huszítani emberképű kutyáját s a kutyaképű embereit, hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko, rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét oduba, ott levetkőztetett, én ájultnak tetettem magamat s a míg villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem pirult az arcza. Olyan ártatlan, mint egy gyermek s oly heves fantaziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér. Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a villám, úgy delejezik ki belőle az eszményi gyönyör-szikra. Csak egyszer látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, a mit Deli Markóról irt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy meleget öntsön a verseibe.

A gróf meglátta a ballada hátlapjára irt levelet.

– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is irt izenetet s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét irta oda, te ő tőle tudtad ezt meg. És így Metellt a hugától elvett fegyverrel ölted meg.

– «Mais c’est la diplomatie.»

Hát bizony ilyen a diplomatia.

– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt prédára ejtsed. Bizonyosan rád bizta őt végakaratával a haldokló, mint legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, a hol legjobb helye lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, a kik elébb elrabolják az asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, a ki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! s büszke lesz rá, hogy meggyalázod, azt hiszi, királynévá teszed!

– «Mais c’est l’amour!»

Hát bizony ilyen a szerelem!

– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása a babona, a hol minden kalandort Deli Markónak s minden csavargó nőt Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba; tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat s viszi utánatok a csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és tánczolja a kolót, átugrálja a tüzet, a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres hőstetteit egy orgyilkos csordának.

– «Mais c’est la poésie!»

Hát bizony ilyen a költészet.

– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ feneke, ha az osztrákok, meg a törökök szétverik a dalmata lázadók csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj, zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz s azt mondod az osztrák Kriegskomissärnek: «Az én nevem lord Adam of Camelborough, Wellington herczeg öcscse, a Bathrend tulajdonosa, nekem minden hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe partout-mat.» A szép leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek s vessenek rá sorsot, hogy kié legyen?

Lord Adam elnevette magát:

– «Mais c’est le jeu!»

Hát bizony ilyen a játék!