DELI MARKÓ.

Január vége felé már annyira fokozódott az éhinség, hogy a rovinai nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, a mi a Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az állati üvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra a nyomorultaknak.

– De már most mi magunk mit eszünk?

– Tudod mit? monda Milióra. Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan hozatunk lisztet, vagy málét, aztán sütünk pogácsát.

Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt közte; de hogy menjen el ez a pénz Fiuméba, s hogy jőjjön onnan liszt képében vissza? Ez volt a nagy kérdés.

– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel s estére vissza is kerülhetsz.

– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.

– Hát nincs-e az a vár érczharanggal letakarva?

– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?

– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.

– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?

– Azt is megfejem én.

Axamita ráhagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halász csónakjával Fiuméba. Az «Ostro» kedvezett a menetnek, s a visszajövetnél majd segít az evezőlapát.

A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok mindenféle pénzt a patrontásába töltve; a kardját is felkötötte s mellé a spanyolnád botot, a mi a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az őrmesteri rang díszes jelvénye volt.

Szép derült idő volt, a minő idebenn Magyarországon csak ápril végén szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt az idő; de a mint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy mit olvas? ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik?

Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott várja Axamitát, az hamarább megjön.

A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger aczélkék. A portoréi sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé leczövekelt árbocz, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis kathedrával. Innen lesi naphosszant a halász, hogy jön-e a tinhalak csapatja erre felé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba bevetődnek, a kelepczét hirtelen rájuk zárhassa.

Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan közel volt ahoz a «tonnara», hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.

Sokszor föllármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a csillagvizsgálójában: «héj, Pablo apó! jönnek a tinhalak!»

Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.

Más halandó ember elfutott, ha Miliórát meglátta; nagy itt a babona: azt hitték, a Marguerita lelke kisért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem félt már attól a rossz szellemtől, a ki az embereket csókolódzásért megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a panaszkodásával sem bánt senkit.

Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett s azt aztán a bárkáján beszállította Fiuméba.

De végtül végig, a mennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy egyetlen egy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem azok a dereglyék, a mik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a Scogliora szállítják a munkásokat, a kik reggel odamennek, este visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.

Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézze a puntáról, ha csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto-Ré felé: akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut, menekül fel a Karst hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábas jószágát maga előtt hajtva.

Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmi szer sem maradt: eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinoi lázárok, azok ott maradtak a kalyibáikban. Azok este felé kiültek a házaik tetejére s onnan hallatták azt a házi állatokéhoz hasonló üvöltést.

Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől. Ez bizonyosan Axamita.

Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig egyre növelte a homályt, mentül közelebb jött a csónak, annál kevésbé lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a tengerbe kinyúlik s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.

– Nos Pablo! Mi hír? Jó estét!

Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a lánczánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel fölfelé fordítá.

– Oh hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg, hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is elégessék az istentelenek.

– Kicsodák?

– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj de rosszak ezek az emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott van már Fiuméban a Deli Marko!

– Ki az a Deli Marko?

– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskókok vladikája. A mult éjjel lejött dereglyéken két század magával Segnából. Csak kétszázan voltak; de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot, meg a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, a mi csak élelmi szer, összeszedtek, még a kereskedő hajókról is, a császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész zsákmánynyal s útba ejtik Buccarit és Porto-Rét. A lakosság mind elszaladt már előlük.

– Hát Axamita? kérdé Milióra, leginkább e miatt rettenve meg.

– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek ma reggel bevitorlázott a moloba; még ki sem szállhatott a csónakjából a mint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt a szerencsém, hogy mögötte jöttem egy pár puskalövésnyire, s be volt húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak: azt otthon is kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneroban. Buccariban tudtam meg menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.

– Mit csináltak Axamitával?

– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is, levágták az orrát, meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba s zárd magadra az ajtót, s ne gyujts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak el az uskókok. A rettenetes uskókok, oh én szegény fejem, hová fussak el előlük?

– Hát én?

– Te könnyen dalolhatsz! Te tőled fél az egész világ, még az uskók ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged meg a rovinoi lázárokat nem bánt semmi ördög. Jaj de boldogok azok a rovinoi nyomorultak ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene az nekem tovább! Oh boldogságos Miasszonyunk Lorettoban! csak az uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.

(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, a kik látták a tersatoi vár alatt a nagyhírű lorettoi kápolna minta épületében lerakott fogadalmi viaszgyertyákat, a miket a jó dalmaták nagy veszélyekből kiszabadítás emlékeül, mint fogadott ajándékot hátra hagytak. A huszonöt fontos gyertyának csak a felső része viaszk: négy ötöde homokkal töltött bádog, viaszszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybeli szenteket is!)

Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kivánt.

Egyes egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.

Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, a minek a falai tele vannak karczolva halálkínt szenvedettek átokmondataival. Élő hang körülötte csak a delfinek sirása a vizekben, s a lázárok üvöltése a kőfalakon.

Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban, kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végig haladni a kongó folyosókon, a szűk lépcsőkön; oda volt kárhoztatva ahoz a kőpadhoz, a mi a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.

S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a legfélelmesebb kisértetek, a kik halottaikból visszatérnek, hanem a kik születésüket megelőzik. Mi lesz vele ezentúl?

Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat nélkül; attól az embertől, a kihez vér szerint tartozik, elszakítva ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. A kik tudnak róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.

A mint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume tájékán hajnalodnék.

Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.

A vérveres derengő fény azonban közeledni látszik, s nem sokára egészen átfogja a Quarneroi tengercsatornát. Egy óra mulva ki lehet venni, hogy mi az? Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal. Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezér hajóról görögtűz sugárzik szerte.

Nem sokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza: azoknak a győzelmi danája ez!

A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harczi dalhoz ütenyt vernek az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.

Milióra ott látja őket már a közelben végig sikamlani a hullámtükrön: a rém-mesék alakjait. A kik ellenségei a császároknak, királyoknak, szultánoknak és köztársaságoknak, s a kiket együtt valamennyi nem bir legyőzni soha. Századok óta irtják őket s ime most itt vannak! Ott viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári színekre festett dereglyéket, az evező-padhoz lánczolt katonákkal. Ezek most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskókok dalolnak és isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik kormányoz.

A csónakok raja közepett jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az egyik a vezér hajója. Megismerni az árboczhegyen kigyózó veres lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva szines lámpácskákkal, s a hajó orrában bengáli tűz ég.

E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli Marko. Gyönyörű ifjú férfiarcz, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva, kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és soveraignektől, aranynyal himzett török övébe drágakövektől csillogó markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; biborköpenyegét fél vállán lecsüggve tartja a zománczos arany láncz. A tűzfénytől beragyogva olyan, akár csak maga a pokolbeli fejedelem.

Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, a hol ő rejtőzött, ott sötét volt. Úgy sem tudott volna elfutni: olyan volt, mint a ki álmodik.

Szemeit ott feledte e tündöklő alakon.

Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni, mert nagyon szépek.

A mint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert az árboczhoz kötve. Az Axamita volt.

Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről, s elsikoltotta magát: «Axamita!»

Sikoltásának viszhangja támadt a rovinoi kalyibák tetőin guggoló nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek, mint az ebek.

E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát s nehány percz mulva elérte a félhold alakú kikötőt.

Ekkor a vezér az árboczhoz kötözött alakhoz fordult s ezeket a kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra is meghallhatá a punta verandáján.

– Ez az a vár?…

– Ő volt az, a ki kiáltott?…

– Azok ott, a kik üvöltenek?…

A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy csendes fejmozdítására két uskók harczos odaugrott az árboczhoz s egy percz alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a kezével s akkor előhozták Axamitának a kardját és a nádpálczáját, aztán meg a patrontását. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is odaakaszták a nyakába.

Aztán a mutató-ujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat a hajóból.

– Megállj! rivalt rá, mikor Axamita már a parton volt.

Axamita egyenesen állt, a hogy a katona szokott a főtiszt előtt.

– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából a rovinoi nyomorultak számára. No hát tanuld meg, hogy az uskókok nem bántják a gyöngéket, hanem csak az erősöket! a mit a gazdagoktól elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van, lisztet vásárolni?

– Harmincz forint.

– Azért kapsz harmincz zsák lisztet. Drágállod? No hát legyen hatvan!

(Abban az éhinségben egy zsák lisztet sem lehetett harmincz forintért kapni.)

Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést, azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket pisztolylyal a vezér, nem fogadtak szót.

– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba is?

S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.

A kormányos tolmácsolta társai véleményét.

– Megyünk veled Deli Markó a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is, de a hol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.

– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne levővel együtt. Szálljatok ki belőle!

A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállni a vezérdereglyéből a csónakokba.

Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye lánczát s azt bele akasztá a kikötő vaskarikájába.

– A mi benne van, az mind a tied, monda Axamitának. A dereglyét visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted; hol a pénz?

Axamita leteríté a köpenyét a sziklára s elkezdte a tarsolyából kimarkolt pénzt leszámlálni.

Ezalatt valami álomszerű harmonia hallatszott a rovinoi házak felől; mintha a kutyák összebeszélték volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s zsolozsmát üvöltsenek chorusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton. Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés volt az.

Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a fényes alak bibortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi bűbájtól még jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, a kikről könyvei regélnek, s az ellenállhatlan varázstól vonzatva, elhagyta sötét rejtekét s a punta lépcsőin alá sietett a partra.

Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. «A Marguerita!» ordíták a csónakokon s belekaptak az evezőkbe, minden irányban szétlódulva a parttól.

A vezér pedig délczegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.

– Fuss! Fuss, Deli Markó! ordíták a knézek. A Marguerita megcsókol!

– Bolondok! Gyávák! kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán?

Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az arczát, a minő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi fénye.

Az uskókok vezére még sem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment s délczegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:

– No hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e tündérkisasszonynak egy csókjáért.

E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.

De a csók szóra még más valaki is felszólalt. Axamita leányasszony egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe tette előtte.

– Azt pedig nem kapsz, vajda, a míg én élek.

E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda és feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése villámcsapás.

De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen lihegve e szókat:

– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorúltat. Én gyönge vagyok és nyomorult. Ne bánts hát.

Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arczára. Most már nem volt a sírok tündérarája, hanem földi nő, könyező szemekkel, rebegő ajkkal. Deli Markó alá ereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden mondá francziáúl: «honneur au malheur».

S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyujtá azt Milióra felé, s ismét francziáúl szólt hozzá.

– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha megbántalak.

Axamita türelmetlenűl kiálta közbe.

– Itt van a pénzed, le van számlálva már!

De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára kulcsoltan nyujtva a vajda felé.

– Légy áldott a jó tettedért.

– Fogadásunk tartja, szólt Deli Markó, a dúsgazdagokat megalázni, s a szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékűl ezt a fegyvert. Oltalmazni fog ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer minden ember, a ki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját; nem fog bántani senki. Isten veled!

Azzal bibor-köpenyét vállára felvetve, leszökött a partról a dereglyébe, odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt s aztán rivalló parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind a kétszáz harczos a csónakon, s a búcsuzó üdvlövés után rákezdték ismét a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.

Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt még a parton és utána bámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltünt a láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.

Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj eseménye csakugyan mind álom volt.

Hanem a mint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A dereglye ott himbálódott a kikötőben s Axamitának nagy dolga volt annak a kiürítésével. Azok a rovinoi csodaszörnyek segítettek neki benne. Most már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük. A kutyának az arcza tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál, még erre sem képes.

Axamita kiosztá közöttük, a mi nekik való volt. De a mi az uri asztalra volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész esztendőre kitartott s a hol makaroni van és parmai sajt, ott nem kell az étrend miatt aggódni többé. Az éhinség a Frangipáni kastélyban és Rovinoban megszünt. Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégis csak Deli Markó vitte véghez. Ha a rovinoi nyomorultak tudnának dalolni, milyen hősballada lenne ebből!

De annál jobban meggyült Axamitának a gondja más egyéb miatt.

Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a lánczáról, s nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen a merre neki tetszik, az ilyen lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!