← Table of contents
Egy játékos, a ki nyer

EGY A SZÁZ KÖZÜL, A KI MEGMENEKÜL.

Reading edition

Pedig ez az északi vihar kegyetlenül bánik az emberi idegekkel. Mikor az ég így megindul ismerkedni a földdel, az az emberre nézve elviselhetetlen. Ez a folyvást magasabbra emelkedő harsogás, mely szünetet nem tart, az őrjöngésbe kergeti az embert; agyát, mintha a rászakadó ég szorítaná össze. Aztán elnézni azokat a nyomorult fákat, a kik oda adták már utolsó levélrongyaikat a kegyetlen rémnek, mégis tépi őket, földig hajladoznak előtte, úgy könyörögnek neki, hogy irgalmazzon, ez a búskomorságnak az iskolája! (Talán épen a bóra az oka, hogy a dalmata parton oly sok lélekbeteg támad?)

A két asszonysziv közül a katonaviselt leányé adta meg elébb magát. Axamita nem állhatta tovább, hogy be ne jőjjön Miliórához s térdre ne boruljon előtte, megragadva a leány kezét.

– Hát téged mi lelt?

– Oh kisasszony! nem hallja ezt a vihart?

– Hogyne hallanám.

– Nézze csak, egy élő fa nem marad a vidéken.

– Hiszen látom.

– A rovinói nyomorultak feje fölül már mind lehordta a háztetőt, s beleröpítette a tengerbe.

– Oda még nem láthatok.

– Az egész adriai part hosszában tele lesz ma tört hajók palánkjaival. Ki segít az árvákon, a kiknek az apjai ott vesztek?

– De hát mért térdelsz én előttem?

– Azért, hogy szüntesse ön meg ezt a vihart.

– Megőrültél-e? Én szüntessem meg a vihart?

– Igen, igen; mert ön a tündér, ön az a «vila», a kinek a szavára a vihar feltámad. Ön maga sem tudja tán, hogy tündér; de én már tudom, láttam az éjjel, mikor a sötétben fénylett az arcza, villámlottak a szemei, önnek a szavára jöttek elő a szelek!

Milióra szemei úgy villámlottak újra. Kéjelgett abban a hitben, hogy ő hát a «vila», a ki meg tudja indítani a vihart, tetszett ez neki. Maga is akarta hinni.

Axamita még a lábait is csókolta a lánynak, úgy könyörgött neki.

– Szüntesse meg már ezt a rettenetes vihart! hiszen lesöpör bennünket a földről.

Milióra kaczagott. Úgy csiklandozta a szivét az a felfedezés, hogy neki, a nyomorult, tehetetlen, senkitől nem ismert, senkitől nem keresett lánynak olyan hatalom van adva, hogy egy kiáltásával leseperheti a földről a rajta élőket.

– Hát hogy szüntethetném én ezt meg?

– Oh hiszen tudja ön azt jól! Minek mondjam el? Csak egy igézésébe kerül. Egy varázslat és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt, menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenébe, ezzel a kiáltással: «állj meg! térj meg!» A hol az elhajított handzsár a földben megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bora lába megsebesül benne, egyszerre megsántul; s aztán haza megy biczegve. Oh vegye fel ezt a handzsárt és tegye meg ezt a rontást! A szent anya hét sebeire kérem!

– Ugyan kelj fel; ne bolondozz! Jobb lesz, ha tüzet raksz, s megfőzöd a kávémat.

– A míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet gyujtani ebben az egész várban.

– No hát eredj le a pinczébe, rakj ott tüzet! ott nem fújja el a szél.

Axamita keresztet vetett magára.

– Uram irgalmazz! Csakugyan rossz tündér.

– Én vagyok rossz tündér? Miért?

– Hát nem tudná tán, hogy a mely háznál a pinczében tüzet raknak, azt megszállják az ördögök?

– No hát majd én csinálok tüzet magam a pinczében, hadd látom, milyenek azok az ördögök?

Axamita felugrott térdeltéből s két fülére tapasztva a kezeit, kifutott Milióra szobájából. A pokolbelieket nem jó kisérteni. Azok ellen nem véd meg a strázsamester pátens.

Miliórának pedig nagy gyönyörűsége volt abban, hogy ez a szél az ő szavára fúj így. Végig nézett az egész Canal Maltempon, a merre a hajórajt eltávozni látta.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a fehér hullámtajték között egy tánczoló fekete pontot látna koronkint felmerülni.

Mi az? valami csónak, a mi a Karst sziklapartjainak oltalma alatt igyekezik errefelé hatolni. Ott, igaz, hogy nem érheti a bőszült szélroham, de a hullámok odazúzhatják a sziklához.

A száz hajó közül megmenekült volna ez az egy?

A távcsővel kivehette, hogy három ember ül a csónakban; mind a háromnak veres sipkája van, mint a scogliók halászainak szokott lenni.

De ugyan mi oka lehet ennek a három embernek arra, hogy ilyen itélet-időben arra vállalkozzék, hogy a Maltempo csatorna sziklapartja mellett, a bórán keresztül felfelé hatoljon?

Hirt hozni talán a többiek balsorsáról.

Elnézte sokáig, hogy tánczol a hullámok tetején az a csónak. Eltünik a hullámhegyek mély völgyeibe; aztán megint kiemelkedik a tajtékzó habtorlat gerinczére.

Egyszer aztán a három ember közül csak kettőt hozott fel a csónak magával; a harmadikat bizonyosan lesodorta a hullám.

A megmaradt kettőnek már most aztán három helyett kell dolgozni. Így még nehezebb a munka.

A szél egyforma erővel zúg.

Milióra hosszasan elnézi ezt a küzdelmét az emberi féregnek az isteni hatalmak ellen, s kezdi tisztelni a férget.

Valamit gondol.

Hátha van valami abban a babonában? Mibe kerülne megkisérteni?

A csónak megint eltünik a hullámtorlatok közé. Aztán megint előjön. Most már csak egy embert hoz elő magával, azt, a melyik a kormányt tartja. Ennek már most nem lehet evezni, csak arra törekedhetik minden testi, lelki erejével, hogy a csónakját a felfordulástól megóvja.

Milióra kezébe vette a handzsárt s rászánta magát lemenni a kertbe, hogy megkisértse a varázslatot.

A míg az ajtókat ki tudta nyitni, egész küzködésébe került a neki feszülő légnyomás ellenében. Vállvetve is dolgot adott felnyitni a kertajtót.

Milyen látvány fogadta ott!

Virágait nem téphette össze a szél, mert azok magas kőfallal voltak védve minden oldalról, hanem pocsékká verte a jég, s aztán a vihar annyi tépett lombot, nyárfahimporbarkát, pillangó-bábot szemetelt oda abba a szögletbe, hogy alig látszottak ki belőle a virágok kórói.

Ahhoz a szép olajfához azonban nem fért hozzá sem a szél, sem a jégeső, az ott olyan furfangosan be tudta magát venni abba a menedékbe, a honnan már talán száz év óta fittyet hány a bórának és az ő két pogányszivű lányának. Hanem valamit mégis gondoltak ki azok hárman, a mivel a daczos olajfának az elevenjére tapinthassanak. Egy vén vad szőlőtörzs kapaszkodott meg a gyökereivel a vár tövében s annak az emberkar vastagságú szárai felkusztak egész a vár falára, még a tetejébe is belekapaszkodtak az indái. Most a bóra meg a két lánya ezekből a kuszó indákból egyet lepaskolt, kiszakgatott a falból, s azzal már most aztán, mint egy hosszú ostorral igyekezik oda suhogtatni az olajfa koronájára.

De már az olajfát megszánta Milióra. Egyszerűen is segíthetett volna ugyan rajta, ha az elszabadult szőlőindát tőben lecsapja a handzsárral; hanem most már gyakorolni akarta a hatalmát, a mit megtudott, haza kergetni a vihart.

– Állj meg! térj meg! kiált a szél ellenébe fordulva, s aztán hegyével előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült s megállt a nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt, mint eddig. Többször is megkisérté még Milióra a babonát; de nem találta el a módját, a vihar nem vett tudomást róla.

Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset használ. Kitekintett azon a falrésen, mely a tenger felé szabad kilátást nyitott, hogy hát ott tart-e még a vész? vannak-e még nagy hullámok?

Csak úgy, mint eddig, mese az mind a tündéreknek a hatalmáról.

Hát abból a csónakból, meg a rajta ülő emberből mi lett azóta?

Egyszer csak az is előkerült megint. A csónak egyedül. Nem ült már senki benne. Nincs már kin könyörülni.

Ez nagyon elkedvetleníté.

Most már csak az olajfa megvédelmezése járt még az eszében.

Hogy azt a vastag szőlőindát, a mi mint egy elszabadult kutostor csapkodott a széltől csóválva, levághassa, fel kellett másznia annak a faltörésnek a kiálló kövein odáig, a hol a handzsárjával a felkúszott törzsökszárt elérheté; mert az ott erősen gyökeret vert a fal ragasztékaiba.

Mikor már oda a magasba felhágott, egy pillantást vetett a résen át a mélybe s majd alászédült onnan.

Ugyan azt a veres sipkás férfit látta ezen a szőlőfonadékon felfelé kapaszkodni, a ki nem rég a csónakon volt. Az bizonyosan kiúszott a partra, s most ide akar feljönni.

De miért ide? s miért ezen az úton? Mint tolvaj, mint betörő, koczkáztatva azt, hogy a nyakát kitöri.

Ha most Milióra azzal a handzsárral elvágja a szőlőinda fonadékait ott fenn, a hol azok a falba nőttek, az egész le fog hullani a mélybe a rajta levővel együtt.

Az erős szél meg-meglódítja néha az egész venyigehálót, s olyankor a felkapaszkodó férfi úgy lebeg rajta, mint a pók a fonadékán.

Egyszer aztán felemeli a férfi az arczát az ég felé, alig egy ölnyi távolban a réstől.

Milióra egyszerre ráismer.

– Deli Markó!

A férfi lihegve, szótalanul néz fel reá.

– Te vagy a királyfi? kérdi hevesen Milióra, s szemei vad tűzben szikráznak. S a szemek elmondják, a mit az ajk nem mond tovább: Te jösz engem erővel elrabolni, váradba erőszakkal feleségül vinni; csókot rabló módra venni? S jaj annak, ha e szemek beszédét meg nem érti! egy csapás azzal a jatagánnal a szőlőindára s a vakmerő lánynéző összezúzott tagokkal fog heverni a sziklamélységben.

– Nem! Lihegi az ott alant. Én vagyok a menekülő uskók. Egy üldözött «skókó.»

Ez a szó megszelidíté a lányt: «üldözött skókó.»

Ledobta a handzsárt s messze aláhajolva a résen, alányujtá a kezét a menekülőnek, s felsegíté azt a kőfalra kapaszkodni.

Ott látta maga előtt azt az alakot, a kiről félt álmodni, lelke ábrándképét, ázott rongyokban, mezítláb, fegyvertelenül, fagytól dideregve, véresen.

Ilyen alak az, a mitől a lányoknak a lelke elvész.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings