EGY JÁTÉKOS, A KI NYER.

A ki most a mi gyönyörü Fiuménkat meglátogatja, el ne mulaszsza, hogy kirándulást tegyen a szomszéd Abbaziába. Az egy darab Olaszország. Ott még láthatni (az uri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, a mikből Velencze hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nőtt óriást ma is annyi forinttal fizetnének, a hány gyűrűt számlál a törzsöke, de ma nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyésző babérfa erdőkben, minek törzsét, koronáját befutotta a thearózsa, melynek buja sárga virágai akkor nyilnak legszebben, mikor nálunk, a Karston innen, csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és ősz. A gyümölcsfa januárban virágzik, s áprilban szüretet ád.

Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szőlő egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása, a tündériesen kiemelkedő Fiuméval, s a komor Veglia szigettel; délnek pedig épen egy kis temetőre látni rá, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kőfallal csatolva. Itt nyugszanak a kolostor hajdani apátjai, perjeljei, századok óta egymás mellé sorakozott sirhalmokban, márvány- és vaskeresztek tartogatják neveiket. Ez is vele jár a házzal. A vevő ezt is megkapja, de egy kis szolgalommal, a sirokat és kereszteket abban az állapotban kell neki meghagyni, a miben átveszi. Ezért nem akad talán vevője, bármilyen olcsón kinálják. Nem minden ember szereti, ha az ablakából egyenesen a temetőre láthat.

Pedig van egy teremtés, a kinek ez mindennapi gyönyörködése. Egy vén kisasszony. Ott lakik egy közeli házban. Sajátságos külsejű emeletes épületecske ez. Onnan soha ki nem mozdul. Azt mondják, hogy már hatvan éve ott lakik. A nevére sem emlékezik már senki. Azt mondják, hogy valamikor nagyon szép volt. A nép ajkán az a monda jár felőle, hogy valamikor a vőlegénye odaveszett a tengerbe, s ez megzavarta az eszét. Azóta mindennap várja vissza a kedvesét. Az porrá lett, ő megvénült! de azért még mindig várja s egész éjjel lámpát éget az ablakában, hogy ha jön a tenger felől a kedvese, odataláljon hozzá.

Ez a világból kimaradt nő – Milióra.

Eleinte a hatóság vette gondjai alá, a Frangipáni várból erővel kellett őt eltávolítani, később aztán hozzá szokott az abbaziai házhoz, a minek az ablakából mindig látni a tengert és a temetőt. Axamita holtáig vele maradt, s azontúl a leány egyedül lakik a házában. Élelmiszert az idegenek hordanak a számára.

Mikor az abbaziai útakon bolyongunk, a sarkunkban kullog mindenütt egy csendes őrült (ilyen sok van ezen a vidéken). Van neki egy hegedűje diófából, azon spárgából vannak a húrok; hozzá egy vonója, a min lószőr helyett zsineg van. Azon ő mindenféle szép barcarolákat hegedűl. És a magányos ház ablakából egy nő tekint le mereven, s ez azt hiszi, hogy ő hallja azokat a szép nótákat, a mikről a másik őrült azt hiszi, hogy ő azokat hegedűli.

*

A rovinói lázártelep azóta végkép elpusztult már. A Marguerita még megjelenik itt-amott szórványosan, de már az áldozatait nem rekesztik ki a világból: külön osztályuk van a kórházban; de tökéletesen kigyógyítani még ma sem tudnak belőle senkit.

Deli Markó, a Kraljevics, pedig azóta is fel-feltámad a három ajtós barlangjából s meg-meggyujtja a harczi fáklyát a dalmata sziklák között, énekelnek róla egy-egy új balladát az uskók guzlások – és az angol reporterek.

*

Ez a regény tizenkét évvel ezelőtt iródott: azóta a regényes abbaziai babérligetből híres fürdőtelep alakult, pompás palotákkal, villákkal, sanatoriumokkal különösen a magyarok kedvencz üdülő helye: az apátság temploma még mindig megvan, tornyában az óra jelzi az időt, harangja a hajnalt, delet és alkonyt; – hanem a sírkeresztek már eltüntek a kertjéből.