A DRÁGA FÜTTY.

Sok embert ismerünk, a ki magát tönkre juttatta a játékon. De ugyan ismer-e valaki egyetlen egy olyan embert, a ki a játékon vagyont szerzett?

Pedig azt a pénzt, a mit valaki elvesztett, más valakinek okvetlen el kellett nyerni.

Ennek bizony az a titka, hogy a ki százezer frankot nyert, az kétszázezeret szokott elkölteni. A kártyanyereség éget. Nem enged aludni. Aztán a kinek a játékban lángesze van, az az életben szórakozott; itt mindenkinek kész préda, rászedi az ékszerész, kárpitos, a kocsigyáros, a tiszttartó, a cselédjei, szeretői. Megvétetik vele ékszerekben az újat antik gyanánt, s szerelemben az antikot új gyanánt.

Az egyik felizgatott szenvedély nem hagyja elszunnyadni a másikat.

Egy olyan ritka madár, a kivel mindez nem történt meg, volt Metell.

Feltünő szerencséje volt minden játékban, arról mindenki beszélt már, de a mellett nagyon óvatos volt. Nem fösvénykedett, úri módon élt, de nem pazarolt. Annak az aranyozott társaságnak, mely keblébe fogadta, minden dáridóiban részt vett, de valami híres bolondság elkövetésére nem hagyta magát elragadtatni.

Mesemondáshoz hasonlít ez. Külömben más emberek nem azért szoktak Párisba sietni, hogy ott az erényes életből a magasabb tanfolyamot bevégezzék.

Találgatták is a rejtélyét az úri czimborák. A muszka ezt a magyarázatot adta neki: Ez a Babiagorai Riparievich, a mint a neve mutatja, valami orthodox hitű magyar. Ezeknél gyakran előfordúl az, hogy valami fogadalmat tesznek, s azt aztán fanatikus szigorral megtudják állni. Ha az oláh megfogadja, hogy két esztendeig nem fog pálinkát inni s erre a papja előtt, két égő gyertya mellett megesküszik, hát akkor nincs az a hatalom, a mi két esztendő lefolyása alatt egy csepp pálinkát bele tudjon diktálni. Hanem aztán, a mint a két esztendő letelt, akkor beül a kocsmába, addig ki se jön onnan, míg mindazt, a mit elmulasztott, le nem itta. Ilyenforma fogadalma lehet tán Metellnek is.

Az angol más magyarázatot talált. Metell praktikus ember. Tudja jól, hogy az asszonyt a hideg tartózkodás hódítja meg legbiztosabban. Ez az ő látszólagos közönye ravasz kiszámítás, a minek a sikere már is észrevehető. Lady Adamina egészen átváltozott, a mióta Metell igézete alatt áll. Eddig ő uralkodott a férfiakon, most az uralkodik ő rajta. Utána jár, minden szavával elárulja, hogy ő a meghódított. A sok bolondos divat helyett most oly öltözetben jár, mely minden idomot eltorzít s hozzá széles karimájú bolivárt visel, a mitől még az arczába sem lehet látni. Komoly, mélázó igyekezik lenni. Szép ezt a játékot messziről nézni. – Vajjon melyik marad a végén a győztes? Metellnek sikerül-e a tündéri Adaminát odabűvölni, hogy az megkérje őt férjül? vagy pedig lady Adaminának, hogy Metell kérje meg őt feleségül? Az első esetben Metell ér czélt, mert egy mesés gazdaságú feleséget kap, a másodikban pedig lady Adamina, mert akkor a szeme közé fog nevetni Metellnek: «hiszen csak ezt akartam!» s azzal egygyel több bolondja van a gyüjteményében.

Egyik sem járt közel a valóhoz.

Ki találhatná azt ki, hogy ennek a mosolytalan arczú ifjunak a szeme előtt szüntelen ott áll egy árnykép: mikor a kártyát osztja, mikor a poharát megtölti, mikor a szép asszonyok szemeibe néz, mikor a világ minden bolondsága körül rajozza, egy leánynak árnyképe; a ki egyedül, magában jár egy puszta, elhagyott várkastély toronyszobájában, s hallgatja a tenger mormogását, a sirokko zúgását, a hojszák síkoltását és számlálja a napok jöttét és lementét, örömtelenűl, félelmek, rettegések között és nem gondolkozik egyébről, mint hogy mikor jön vissza a bátyja őt e rettenetes magányból megváltani? Milióra árnyképe áll szüntelen közötte és a világ minden örömei között!

Meglehet, hogy ő is azt mondja magában a lüktető vérnek: «Várd végét a fogadalomnak: ha letelik az időm, akkor majd úszszunk abban a gyönyörben, a mit most nyelvhegygyel sem ízlelünk!» Hanem addig őrzi magát, vigyáz, megtakarít és szivéhez nem enged senkit közelíteni.

A tatár tábor közepett volt egy circus, a miben a restauratio korszaka alatt látványos színdarabokat szoktak előadni. Fából épűlt, mint a tatártábor többi része. Külömben egész más volt a czélja, mint a színi előadás. A krónikairók azt jegyezték fel róla, hogy olyan jól érezte magát benne az ember, mintha a kalifák háremébe jutott volna. A páholyokban, a színfalak közt virágzott az igazi költészet, a mihez nem kell se jámbus, se rím. Botrány is volt elég, s azok miatt eleget főtt a feje a rendőrfőnöknek; már az a fenyegetés is hallatszott, hogy lebontatják az egész barakot.

Sok ideig adták benne azt a mythologiai szinművet: «Ariadne Naxosban», a mi az aranyfiatalságnak kedvencz darabja volt. A színigazgatónak minden este más Ariadnét kellett fölléptetni, mert a tegnapinak rendesen akadt egy Bacchusa (az előadás után), a ki Naxos szigetéről elszöktesse, azonban volt készletben mindig elég.

E fölött nagyon sok tréfa támadt: az erkölcs őrének, a policzájnak ugyanannyi hivatalos boszúság. Hanem hát nem tehetett ellene. A mi az isteneknek szabad, azt az embereknek talán csak nem lehet bűnül felróni.

Egyszer aztán a színigazgató, hogy compromittált reputatióját helyrefényesítse, új darabot hirdetett, a miről bizonyos lehetett, hogy azzal mind a közönségnek, mind a kormányköröknek teljes megelégedését fogja kivivhatni. A darab czíme volt: «Bonaparte szerelmi kalandjai.» (A szerző nevét nem jegyezte fel a historia.)

«Bonaparte szerelmi kalandjai.»

Még élt a világrendítő óriás, ott Szent Ilona szigetén, s már komédiát játszottak róla Páris városában, a francziák előtt. Komédiát az ő kicsúfolására, s annak az egész csodákkal teljes korszaknak, a mit lánglelke alkotott, gyalázattá, nevetséggé prostituálására. – Lehetett ez? Hihető ez?

Hát ha lehető volt az, hogy nehány lépéssel odább, magában a dicsőséges Theátre Françaisban, melynek művészei egyedül voltak kivéve az egyházi anathema alól, a kiknek kizárólagos szabadalmuk volt minden franczia szinész fölött, hogy ha meghalnak egyházi szertartás mellett, s szentelt földbe legyenek eltemetve; hát ha ebben a fenkölt csarnokban megtörténhetett az, hogy Mars kisasszony egy este violákkal diszített öltönyben lépett fel a színpadra, s arra őt, a múzsák választottját, a franczia művészet csillagát oly általános fütyülés, tombolás fogadta, hogy vissza kellett vonulnia az öltöző szobájába, levetni a violás öltönyt s felvenni egy másikat liliomokkal s abban jelenni meg a szinpadon. Akkor aztán végnélküli taps fogadta. – Fordult a világ. – Az ibolya a Napoleonidák kedvencz virága, a liliom a Bourbonoké. Most a liliom évadja van. No hát, ha ez a Theâtre Françaisban megtörténhetett, mi nem eshetik még akkor meg a tatár tábor deszka bódéjában?

A palais royali circus csak annyiban felelt meg a nevének, hogy körönd volt, de nem egyúttal porond is. Azt a tért, a hol más circusban a lovak szoktak futni, s az acrobatai erőmutatványok csodái mennek végbe, támlás padsorok foglalták el, a karzatok páholyokká voltak szakgatva, a miknek az előszobáiban vacsorálni is szoktak, s a mikből rendesen oly dévaj lárma, nevetés, feleselés szokott az előadás közé vegyülni, hogy a jó földszinti közönség válogathatott benne, hogy melyik szindarabot élvezze: azt-e, a mit a színpadon adnak, vagy azt, a mi a páholyokban folyik. Abban az egyben mégis megtartotta az előadás circusi természetét, hogy bevett szokás volt egyik páholyból a másikba átugrálni, vagy a földszinti páholyból fölmászni az emeletibe az oszlopok díszitésein. Ezt a gymnastikát produkálták nem csak az urak, de a hölgyek is. – A játszó személyzetre bonbonokat hajigálni egészen a bon tonhoz tartozott. A proscenium-páholyból megkinálni egy pohár pezsgővel a primadonnát, mikor az áriáját végezte, a courtoisie legildomosabb kifejezése volt. Hogy a közönség beleénekeljen az előadásba (néha egészen mást, mint a mit a színpadon zengedeznek), az volt a mindennapi külön élvezet. Az énekelt szöveg lefordíthatatlan volt – még francziára is. A rendőrségnek erős rendelete volt, hogy botrányok kikerülése végett hölgyeknek nem szabad a földszinti nézőhelyre menni. Annálfogva a parterre tele volt hölgyekkel, a kik férfiruhában jöttek. Így aztán nem volt botrány.

Néha-néha pedig az történt meg, hogy a legérdekesebb jelenet közepett a közép erkélyt elfoglaló klubbpáholyból egy stentori hang lekiáltott egy jelszót a közönség közé, például ilyenformát: «a kamara megszavazta a miniszteriumnak az ujoncztörvényt!» – vagy pedig ezt: «az aacheni congreszus leszállította az egy milliárd hadi kárpótlást kétszáznegyven millióra!» Akkor aztán az egész közönség felkeveredett: az egyik hírnél elkezdtek az emberek egymással ölklöződni (a royalisták dühösek voltak, hogy katonamentességi kiváltságuk megdült), a másik hirnél pedig egymás nyakába borultak és tapsoltak, kaczagtak, ellenben mind a két körülmény között tódult minden ember a kijáratoknak, szerencsére köröskörül ajtó, ablak volt a circus, s törte magát okos, bolond, a börze csarnokai felé, a mik ott voltak a szomszédban, a Palais Royal másik udvarában s sietett el nem maradni az arany borju körüli tánczból. Az első hírre nagy lett a baisse, a másikra még nagyobb a hausse; a nézőtér olyan üres lett, mintha tüzi lárma söpörte volna ki; a szinészek azért csak játszották tovább a darabot; de a mint végezte a coupletjét valamelyik, kikiáltott a színfalak közt ácsorgó börzesenzálnak: «végy!» – «adj el!» s az orchestrumban összevissza ment a muzsikálás, mert a zenészek nem a taktust számlálták, hanem az agiót.

Az egyik prosceniumpáholy rendesen lady Adamináé volt, még pedig az, a melyiknek a mellvéd párkánya olyan alacsony, hogy a szinpadra könyököl ki A csodálatos asszonyi tünemény nagyobb vonzerővel húzta a közönséget a cirque royaleba, mint maga az előadás. Az ő szüntelen izgó-mozgó alakja, az ő villámszóró szemei, merész mozdulatai, kaczajjal vegyülő fenhangú fecsegése, az ő minden emberi fantáziát megszégyenítő öltözetei, néha-néha a darab közé szórt élczes, szúrós, sikamlós calembourgjai, a páholyába tóduló dandykkal való morikálása, óriási virágcsokrai, a magával hordott kis kutyája, a kit néha (ha egy kedve elleni szinész debutirozott) közbe ugattatott a játéknak: olyan megszokott kiegészítő része volt mind a cirque royale előadásainak, hogy azok nélkül a közönség élvezete nem is lett volna tökéletes.

Ezen az estén azonban sajátszerű meglepetést szerzett lady Adamina a közönségnek.

Először is már a darab kezdete előtt beült a páholyába, nem jött, mint szokás, az előadás folyama alatt, lármázó kiséretével, ott kinn kezdett discursust folytatva, ismerőseit az átelleni páholyokban üdvözölve, ananászait kosár számra maga után hozatva, a miket előadás alatt kezeivel szokott tisztogatni s a héjával a muzsikusok orrát czélba hajigálni. A húzó harmonikáját sem hozta el ezúttal, pedig igen szépen tudott rajta muzsikálni; de a mi egészen meglepő volt, oly egyszerű toilletteben jött, a minőt megint senki sem visel egész Párisban: Stuart Mária sapakot a fején, állig begombolt merino-derekat könyökig érő keztyükkel, még azonfelül egy velenczei csipkekendő a mellén keresztül kötve, a haja mind felszorítva a sapak alá, csak két göndör tincs lóg le elől a füle előtt az arczára, a mi annak nagyon komoly kifejezést ad; nincs kifestve, a rendes emberi halványságot természetes pír derengi át orczáin, hiányoznak még a kaczér legyecskék is: szépségflastrom fekete pontjai.

S aztán egész egyedül jön, a páholya ajtaját bezárja maga után, s a színpad felé forduló karszékbe helyezkedik el, a honnan alig veheti észre jelenlétét a közönség.

Ma azzal akar feltűnni, hogy szépen viseli magát.

Új darabot adnak. Ezt komolyan kell nézni. A közönség ma élvezni akarja az új szellemi tápot, ezt nem szabad elrontani. Lady Adamina maga is figyelemmel akarja hallgatni az előádást, s kizárja a háborgató társaságot ez estére a páholyából.

Egy ember számára azonban mégis kivétel van téve. Az bizonyosan birja azt a titkos koczogtatási utasítást, a melyre az ajtót felnyítják a számára. Ez Metell.

– Sokra vitte a dolgát! mondogatják, a kik meglátják őt lady Adamina páholyában az úrnővel szemközt leülni. – Ez már kiváltság! – Nagy megkülömböztetés! – Mást mindenkit ott kinn marasztanak, egyedűl ennek szabad a myladyvel egy eau de mille fleurst szívni. – No igen, mert Metell igen jól tud hallgatni s ma ez érdem. – Nézzétek, milyen komoly arczot tud csinálni! – A világért el nem mosolyodnék, akármi furcsát szólnak, tesznek a színpadon. – Nem is nézi, nem is hallja talán? Úgy bámul maga elé merev szemekkel, mintha valami szigetet keresne az oczeánon…

… Hát talán épen azt is keresett? Azt a tengerektől elrejtett szigetet, a minek emlékét mi annyiszor lerajzoltuk gyermekkorunkban. Két egymás mellett álló szomorúfűz, a miknek a derekai között a sötét kéreg körvonalaiból egy fehér szellemalak támad elő, mellén összefont karokkal, szegletes kalappal a fején. De sok helyen lehetett ezt feltalálni nálunk, rajzban, himzésben!

Pedig hát mi volt nekünk a szentilonai száműzött? Egy hatalmas ellenség, a ki ellen apáink rég pihenő kardjaikat újra kiköszörülték.

Azért mégis róla ábrándoztunk; mink és valamennyi zúgolódó népe a világnak, fel a hipperboræok névtelen nemzetéig, a kik mind az ő képét tartogatják szentképeik között, s várják visszatértét.

Egy alak, a kit emberi mértékkel nem lehet megmérni; a világtörténet minden kolosszai között a legmagasabb: nem ember többé, hanem egy eszme, mely halhatatlan! Maga egy egész korszak, s ez a korszak a csodatörténetek összessége.

S ezt a bálványt, ezt a félistent, ezt a hitrege hősét gúnykaczaj között hurczolták végig a tatár tábor circusában, Francziaország szivében s a sziv kamaráját képező Palais Royalban.

Kikomédiázták, mint egy nevetséges kalandort, a ki a hét főbűnt egyesíté magában s mind a hétnek a parodiája lett.

A közönség tombolt és üvöltött! Igen is: tapsoltak. A hazatért emigransok, a kik ott folytatták, a hol húsz év előtt elhagyták, s azt hitték, hogy egy egész új világalkotást el lehet a helyéből kaczagni; a francziák, a kik harczoltak az idegen zászlók alatt s visszatértek, a kozákok, a poroszok árnyékában; azok most őrületes tapsolást miveltek a komédiabódéban, a hol minden fényes alakját az ellenséges multnak, s a nemzeti dicsőségnek, silány komédiás banda, röhögő uri csőcselék mulattatására seprüzte végig a porondon, s cancant járatott a nemzeti szentekkel.

Ez ő nekik tetszett.

Mentől tiszteletreméltóbb volt az alak, mentől gyalázatosabb a szinpadi maszk rajta, annál nagyobb volt a szini hatás. Történelmi magas catastrophák, hálószobai csetepatévá lealjasítva nagy sikert arattak. Utálatos nóták, hősök és martyrok szájába adva, ismétlés diadalában részesültek; maga a főalak Bonaparte Napoleon, kéjencz és kalandor, nőcsábító és iszákos, a vétek, nevetség, rossz indulatok, gyávaság minden torzalakjaiban kificzamítva jött, ment, sunnyogott, bujkált, futva futott, siránkozott, csapodárkodott, és a mi mind ennél megbocsáthatlanabb, deklamált irtóztató rossz verseket.

De azért tetszettek azok.

Ez volt az, a mi Metell arczának azt a kifejezést adta, mintha valamennyi embernek a feje fölött egy távol tengereken uszó szigetet keresne a szemeivel.

Az idegenek, a kik az óriást legyőzték, nem gyönyörködtek ebben a parodiában.

A legyőzött csodahőst csak a saját honfitársai rugdalják meg a földön fekve; az ellenség tiszteli benne saját győzedelmét. – Angol, német, orosz nem tudott ennek tapsolni.

A darab nő-alakjai között, a kik a megcsufolt hőst, bolond módra ránczigálták végig a botrányok remekművén, ott volt madame Hamelin is.

Az a tüneményes alak, a kinek naparanyozta creol arcza három korszakot ragyogott be, a directoriumot, a consulatust és a császárságot, s fényéből sohasem vesztett. Istennője volt a társaságnak. Második uralkodója Francziaországnak; szelleme, bájai, szive által. Most ezt is a szinpadra hozták.

Személyesítőjeül szereztek valahol egy igazi creolnőt.

Annak a szerepe is csupa förtelem volt, a mit nem is igen iparkodott művészi finomsággal enyhiteni. Sőt szándékosan-e, vagy véletlenből, egész álczájában, viseletében, modorában hasonlított lady Adaminához.

A közönség ezt észrevette, s kezdett neki annál jobban tapsolni.

Metell nem ügyelt rá. Szemei folyvást azokat nézték, a mik távol vannak. Az elhagyott kastélyt az adriai sziklaparton, – a búsongó leányt az egyetlen olajfa alatt, – a Marguerita emberarcztalan rémalakjait, füleiben zúgott a bóra fütyülése, a tenger csattogása, a rovinai élő halottak állathangjai. Képzeletében megalkotta azt a jelenetet, a mikor délczeg vitorlahajójával ki fog kötni a puszta vár alatt, s Miliórát lehozza az ölében az elátkozott toronyból, hogy soha vissza ne térjen többet. Lady Adamina már másodszor legyinti meg a lehuzott keztyűjével, hogy nézzen csak oda a szinpadra, mi történik ott?

Folytatása annak, a mi eddig történt.

Leirhatatlan jelenet egy férfi és egy nő között, a kik közül az egyik Bonaparte Napoleonnak, a másik madame Hamelinnak van álczázva.

Metell nézte a jelenetet egy darabig. És aztán mentől tovább bámult, annál jobban fellázadt egész lelke. A visszás érzések a láz egész paroxismusával rohanták meg idegeit. Undor, harag, düh, viszketeg, csábulás váltakozott a jelenet fordulatainál kedélyében. – Napoleon jön Waterloo után madame Hamelinhez, dühöng mint egy őrült, rendeleteket oszt, hogy a lőporraktárt fel kell gyujtani s Párist a szövetségesek fejére dönteni. (A borzalom torzképe.) Azután következik az idyll parodiája a bukott hős és a creolnő között. Azt félbeszakítják a kozákok, a kik meglepik a kéjházat s betörnek fáklyával a kezükben, keresni Napoleont. Azt a hölgy elbujtatja a karszék alá, melyen maga ül. A kozákok ott találják meg, s gallérjánál fogva húzzák elő az asszony szoknyája mögül. Napoleon rimánkodva könyörög, a royalista had a parterren tombolva tapsol és kaczag…

Metell nem birt magával tovább, hirtelen szájába dugta a két ujját, s két olyan hatalmas füttyöt bocsátott közre, hogy keresztül hasította a tapsvihart és kozák kardalt.

Olyan hatalmas fütty volt az, hogy félbe is szakadt rá rögtön a taps is, a nóta is, közönség és komédiáshad egy pillanatra elmeredt a bámulattól e kolosszális vakmerőség felett.

Lady Adamina felugrott a helyéről, s megragadta Metell kezét.

– Hiszen te «egy egész» férfi vagy! – Kiálta fel. – No hát én is «az» vagyok! – Gyere, verjük szét a szinpadról ezt az egész komédiáshadat!

Azzal felugrott a páholy mellvédére, felkapta a szoknyája szegélyét s az övéhez tűzte be: szarvasbőrnadrág volt rajta, s a másik perczben már a szinpadon volt, egy szökéssel a comparzeria között, kikapta az egyik kozák kezéből az égő fáklyát, s elkezdte azzal a többit püfölni. Metell ugyanazt mivelte a másik oldalon. A kezébe kapott szurokfáklyával annak a komédiásnak, a ki Napoleont parodiázta, egy olyan égő csillagot nyomott a hátára, hogy az ordítva futott a szinfalak közé s vitte magával a lángját a hátán. Ketten két fáklyával szétverték az egész szövetséges ármádiát.

Hanem a közönség egy részének ez a fordulat a drámában sehogy sem akart tetszeni. A royalisták, a mouchardok interveniáltak s az orchestrumon keresztül segélyére rohantak a szinpadi vert seregnek.

– Ne hagyd magad! «Ketten» vagyunk! kiálta lady Adamina. Vagy ki tudja, ki volt már akkor? a nőruha le volt tépve róla; fejéről a Stuart Mária sapka és álhaj lehullott, arcza, alakja férfié.

Nem is kellett Metellnek nagy biztatás, ha már egyszer benne volt a dühében; s ha csak magával a petit maitre haddal lett volna dolguk, ők ketten az egész publikum ellen meg tudták volna védeni a hadi állásukat. A dandyseregnek nem tetszett a sziporka szóró fáklyák püfölése, sajnálták a szép ábrázatjukat, meg a calicotikat, a kinek a szikra a tászlis czopfjába akadt, annak füstöt vetett a haja! A páholyok közönsége pedig biztatta a vakmerő ellenállókat, azoknak tetszett ez a tréfa. Hanem egyszer aztán a fegyveres rendőrség is belevegyült a szinpadi harczba, s egy ilyen nagyhatalomnak az interventiójára minden eszes hadvezér capitulálni szokott.

Csakhogy ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek talán soha nem is volt.

– Ne hátrálj Metell! Dugd bele a fáklyád abba a nagy ládába ottan.

S Metell olyan bolond volt, hogy szót fogadott.

Abban a ládában pedig azok a tüzijátékhoz való készletek voltak felhalmozva, a minek a darabot be kellett volna fejezni, ábrázolván Páris ostromoltatását a szövetséges seregek által.

Egy pillanat mulva lobogott, ropogott, süstörékelt valamennyi tűznap, római fáklya, bengáli fény, az elsülő röppentyűk iramodtak szerteszéjjel, alá, fel, földszint, haránt, a publikum közé, fel a páholyokba, általános riadalmat költve mindenfelé; a vége az lett a tréfának, hogy meggyuladt a szinpad, s leégett az egész circus. – Szerencsére emberélet nem esett áldozatul. – Harmadszor égett le már azon a helyen a szinház harmincz év alatt. – Előre gondoskodva volt felőle, hogy elég nyilás legyen az oldalain, a hol a közönség kimenekülhessen, s aztán elég tüzifecskendő a közelben, hogy az égő circus az egész tatár tábort s vele együtt a Palais Royalt is fel ne gyújtsa.

A két hóbortost természetesen galléron csipték a rendőrök s nehogy a feldühödött royalisták széttépjék őket, hirtelen beültették egy zárt bérkocsiba s a rendőrségi palotához hajtattak velük.

– No ez tiszta munka volt, mondá a leálczázott lady Adamina Metellnek. De mit mondunk a rendőrfőnöknek majd, ha kiváncsi lesz kérdezősködni?

– Én megmondom nyiltan és nyugodtan, hogy engemet, az idegen nemzet fiát, lelkem mélyéig felháborított az a merénylet, hogy Francziaország fővárosában a franczia nemzet dicsőségét bemocskolják. Nem tűrhettem, hogy egy óriási alakot, a ki nekem ellenségem volt, de azért az egész világnak bálványa, fejével lefelé fordítva mutogassanak. Én is harczoltam ellene; verekedtem lovag módra, legyőzött. A ki győztes ellenfelemet meggyalázza, engem kétszeresen meggyaláz. Nemes ember vagyok. Nem tűröm a piszkot.

– Hahaha! Nevetett lady Adamina. No ez ugyan szép védekezés lenne. Ezért bizony mind a kettőnket kivinnének a csillagásztorony sétányára s letérdepeltetnének egy kicsit arra a helyre, a hol sokszor találni a kavics között ólomgolyókat, a mik félre mentek a czéltól. Már most csak hagyj engemet beszélni majd, te csak mindenre azt mondd, hogy «sacrebleu!»

A mint hogy a legelső dolga az is volt lady Adaminának, hogy a rendőrségi palota foglári szobájában minden bútort és ablakot összetörjön, s a porkolábot felpofozza, s azután is pogány szitkozódást kövessen el, a míg csak a rendőrfőnök elé nem vezetik.

Az pedig sokára került elő, mert neki is a tüzet kellett nézni. Egész kormos volt még a képe, s azzal is haragosabb kifejezést öltött, a mint a két hátrakötött kezű gonosztevőt eléje vezették.

– Monsieur et madame! horkantott rájuk.

– Messieurs! s’il vous plait! kiálta fel lady Adamina.

– Lépjen elé az «úr!» mondá a rendőrfőnök, Metellhez fordulva.

Lady Adamina a sarkával visszarugta Metellt.

– Czoki! Én vagyok az úr! – S azzal kevélyen odaplántálva magát a rendőrfőnök elé, büszkén felemelt fővel mondá: «Az én nevem, lord Adam of Camelborough; Wellington herczeg unokaöcscse; a térdszalagrend lovagja!» – s hogy annál nagyobb nyomatékot adjon a szavának, felrugta a térdével a himzett cotillonját (a saluppe már rég le volt tépve) s a lábát feltéve a rendőrfőnök iróasztalára, láthatóvá tette a térde fölött átkötött rendszalagot, a himzett jelmondattal.

Erre a névre egyszerre megváltozott a rendőrfőnök hangulatja.

– Vegyék le ő lordsága kezeiről a bilincseket! parancsolá rögtön a porkolábnak.

Ezt a kegyelmet természetesen Metellre is ki kellett terjeszteni, a mylord ő helyette is felelt, átölelve szabaddá lett karjával Metell nyakát: «ez pedig az én barátom, Babiagoriai Riparievich Metell, raguzai knéz, nem tud, csak dalmátul».

– Hein! mondá a rendőrfőnök meghökkenve ettől a franczia orthographiával leirhatatlan névtől.

– Elhiszem azt. Magamnak is két hétbe került ezt a nevet megtanulnom. Hát aztán? Akar ön még egyebet is megtudni?

– A patvarba is! Hogyne akarnék! önök nyilvános lázadást csináltak, s fölgyujtották a Cirque Royalet?

– Fogadásból történt. A fogadást megnyertük. A kárt kifizetjük. S azzal vége van az ismeretségünknek.

– Azzal nincs vége, mylord, önök flagrans bűntényt követtek el.

– No no, csak semmi komédiajátszás. Mi szerfölött leköteleztük a kormányt azáltal, hogy megszabadítottuk ettől a spelunkától, a mit az örökös botrányok miatt maga is le akart romboltatni. Köszönő leiratot várunk a minisztertől. Tessék megcsináltatni a számlát, mivel tartozunk! Bennünket várnak a klubban. Ha ma este hiányzani fogunk a l’hombre-asztalnál, holnap Nagy-Britannia követe ki fogja kérni a papirjait.

– De mylordok! Ez nem megy olyan hamar. Én önöket ki nem bocsáthatom addig, míg eleget nem tettek, addig személyeikkel kezeskednek.

– Hát csak csináltassa meg ön szaporán a számlát. Ön tudja a circus becsárát, mert a kormány meg akarta azt venni, adja hozzá a birságokat, mik a csendzavarás, verekedés eseteinél getlemanek számára vannak kiszabva, s aztán fizessünk, fizessünk! s oszszunk ujra. Minek az időt vesztegetni?

A rendőrfőnök belátta, hogy tökéletes igazsága van a mylordnak. Ha valaki lord Adam of Camelborough, akkor lehetetlen, hogy igazsága ne legyen. A számla tíz percz alatt elkészült, az itélet statarialiter kimondatott, a két excedens gentleman a leégetett circusért, a kiosztott ütlegekért, az összetört butorokért, a porkoláboknak osztott pofonokért tartozik összesen háromszázhetvenkétezer frankkal, s ez összegben in solidum elmarasztaltatik.

Ez egy-egy részre tesz 186,000 francot. – Drága fütty volt.

Metell szemei oda a távolba bámultak. – «Szegény leány, ha én ezt most kifizetem, ugyan soká várhatsz az elátkozott várban!»

Lord Adam egy napoleonaranyat vett elő a tárczájából.

– Egyszerüsítsük a számadást, mondá Metellnek, vagy az egészet, vagy semmit.

Metell rábólintotta a fejét.

– Fej-e, vagy sas?

– Fej.

És Napoleon háladatos volt a védelmezője iránt, a felhajított arany a mellképpel fölfelé esett le a földre.

Az egész fizetség lord Adam of Camelboroughra maradt.

A mylord rögtön utalványt irt a bankárjának az összegről, s azzal kezet szorítottak a rendőrfőnökkel s meginvitálták egy pohár punchra az «arany pokol»-ba, a minek a létezéséről volt tudomása a rendőrségnek, de a helyét nem tudta, hogy hol van?

Azzal szabadon bocsátották őket.

Lord Wellington unokaöcscse előtt nagyobb respectusa volt a franczia rendőrségnek, mint az egész franczia miniszterium előtt, mint a királyi udvar előtt, sőt mint maga Artois gróf titkos cabalája előtt is.

Mikor kiléptek a rendőrhivatalból, lord Adam megölelte, megcsókolta Metellt. Nem volt már lady Adamina, adhatott neki csókot.

– Ez derék tréfa volt.

– Csakhogy sokba került.

– Nézd, milyen szépen ég még most is a circus. Pénzünkben van. S mi még csak pipára se gyujtsunk a magunk tüzével?

– Dehogy nem!

– Hajtsunk oda!

S odahajtattak a bérkocsival a Palais Royalhoz, keresztül furakodtak a néptömegen, a pompiereken, könyökkel törtek maguknak utat egy halomra hányt gerendatömegig, a mi még izzó volt. Lord Adam kihúzott egy égő léczet a zsarátnokból, s meggyujtotta nála a pipáját! Aztán Metellnek szolgált vele.

– Ez a legújabb találmányú tűzszerszám, holnap kérek rá patenst.

A közönség felismerte a két hóbortost, s megtapsolta őket.

Aztán utat nyitott előttük s engedte a kocsijukhoz visszatérni.

Drága fütty volt, de megérte az árát.