A VIRÁG NAP NÉLKÜL.

Egy leány szive, a ki még nem tudja, hogy mi a szerelem.

Absolut ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található.

Olyan az, mint a csigák közt a «virgó». A pecten, a conus, a murex nem lát, szemei nincsenek, azért még sem téveszti el, hogy a kagylóját hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem tudja, hogy ő «szűz»: – épen azért az.

Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az álmodott csók is folt a fehéren.

Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy az magány.

Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő mult el azóta, hogy itt van. Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyilik, ha egynek az évszaka elmult, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák levelei örökzöldek, nem hullanak le őszszel, nem hajtanak újra tavaszszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat, a fügefa. Juniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik, eldobja leveleit és aludni megy.

Ebben az esztendőben még az sem történt meg.

A fügefa novemberben a helyett, hogy a leveleit elhulllassa, új sarjakat hajtott s januárban már tele volt új gyümölcscsel, a mik ugyan azért nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.

– Nézd, szólt Milióra Axamitának, az idén a fügefa már ötödször hoz gyümölcsöt.

– Elég baj az, mondá rá a strázsamester leányasszony.

– Ugyan miért volna baj? hallod!

– Azért, hogy a mely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az esztendőben éhhalál van az országban.

(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig inség van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka, hogy abban az esztendőben folyvást a sirocco uralkodott, és még egyetlen egyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra. A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti, hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész éven át a sirocco járja a tengert, akkor a quarneroi partokon ugyan örök nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karinthiában és Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás volt, a minőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam, árvíz borította el a lapályokat, vetések kirothadtak, egész országszerte nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)

Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végig vonalazva, de barázda nincs.

– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? Ezt kérdezé Axamitától.

– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.

– Hiszen város közelében lakunk, a hol pénzért mégis csak lehet kapni mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiumébe hajók járnak.

– Hiszen van, a míg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az uskókok.

– Kik azok az uskókok?

– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.

– S hol laknak azok? A pokolban?

– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a mennyországhoz mint mi, a segnai hegyek között.

– Merre van az a Segna?

– Négy órai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről a tájról arra felé hajót nem igen látunk vitorlázni s ha onnan felülről jő erre felé valamiféle jármű, akkor minden ember, a ki a part közelében lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját s a tornyokban félreverik a harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak vásárolni.

– Hogyan «ötön»?

– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.

– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?

– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a mellénye, a szeredása, azután meg sipkája köröskörül tallérokkal. Az az ő dicsekedésük. A mit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a ruháikat; de fizetni csak a handzsárral, meg a pisztolylyal szoktak. Az asszonyaik, leányaik is épen olyanok, úgy felczifrázva, felpénzezve; csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.

– S senki sem tudja őket legyőzni?

– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velenczei dóge; törődtek is az uskókok akár a «duzsdé»-val, a «fekete Arapinával». Rájuk sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a városukat Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget, kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a városba: éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a várost, leölték az őrséget, hivatalnokokat, az új lakosságot pedig megtartották rabszolgáiknak s aztán folytatták, a hol elhagyták.

Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.

– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbíztatták a scogliók lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára elfoglaltak nyolczvan kereskedő hajót, úgy vitték vontatva maguk után haza Segnába. Soha se ment utánuk a hajókért senki.

– Te! ezek derék ficzkók lehetnek.

– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licat és Carbairét csaknem egészen oda hagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van hőstetteikről, a mik elhihetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velencze egy három födeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az uskókok egy zivataros éjszakán csónakaikkal meglepték a gályát, lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték Segnába s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, a hol a velenczei kapitánynak sorba kellett tánczolni az uskókok asszonyaival; mikor már nem birta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szivét, azt megfőzték s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden tánczosnéjának jutott belőle egy darabka.

Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy férfi szivén. Mintha azt más asszonyok is nem tennék!

Ekkor hallott legelőször férfi-szivről beszélni.

– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon, folytatá Axamita. Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szivesen megadja nekik a sarczot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal Törökországban állnak, a másikkal Dalmátiában. Ha a mi császárunk katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félre állnak lesbe s kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő mulva megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, a kit ki lehet irtani. «Uskók» annyit tesz, hogy «szökevény». A ki csak valahonnan más országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, czigány: mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek soha sem házasodnak: a mely asszony megharagszik az urára, odaszökik az uskókokhoz, a mely leányt a faluból kisöprűznek, oda viszi hozzájuk a szalmakoszorúját, ott kap becsületet; czigányasszony, török rabszolganő magátul is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vizért megy a kútra, mikor fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet. Talán maguk sem kivánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok között; s délczeg daliák valamennyien!

Milióra keresztet vetett magára.

– De ide nem mernek jönni a Margueritától, úgy-e? kérdezé remegve Axamitától.

– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a szép pofájukat s semmitől sem félnek, csak a csumától s arról tudják, hogy itt lakik.

Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen sok conjecturalis politika. Az éhinség az év elején már a dalmata partokon is beköszöntött; a sík földön a Karston túl rég otthon lakott már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a városokat is a partvidéken. A harmadik stadium, mikor a tengeren kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!

Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a védelmükről, s czirkáló őrjáratokat tartani, a kik az éjjeli orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Ré-ban is.

Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg az árát. Minthogy Porto Ré-ban egész éjjel czirkáltak a fegyveres őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen elvevéstől. Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.

Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is. Nem volt többé, a ki az asztalukat ellássa az eddig megszokott tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a Francziaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni, halakat, meg csigabigát. Minden hétre hét bőjtnap esett. Néha egyéb sem volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik, a mik csak Fiume körül tenyésznek. Milióra ezzel is meg lett volna elégedve de a rovinai lázárok annál kevésbé. Ezek a tenger-adta vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és rák étele kiállhatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az üvöltésüktől nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.

Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak koloniája az utolsó élő lényig kivesz! Félni? Hát félti ezeket valaki? Senki sem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint az uskókok, a kik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kivánkoznak tőlük többé? Ilyen uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.

Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.

Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.

Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát, hogy fel ne üljön a kis halász csónakjukba, s el ne induljon a bátyját felkeresni a «tatár táborban» azzal a csónakkal.