A VÁRVA VÁRT MEGÉRKEZIK.

Hát bizony ilyen a játék!

Az ember vagy nyer, vagy veszt.

S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.

Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot a Père La Chaise temetőben, a hugának egy kapitálist, meg egy dicső vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte, tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránit-oszlop alatt, s játszhatja a l’hombret a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a legjobb rendben hagyta.

Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.

A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbb rendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, a mit ő mond. A román szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a siker el nem maradhat. Odafenn Szent-Pétervárott aztán gondoskodott róla az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz czár siessen a maga haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden családtagjával hajóra pakolják s átszállítják Amerikába, idehaza pedig kikiáltják a köztársaságot, mely nyolcz országot egyesít magában: Nagy- és Kis-Oroszországot, Lengyelországot, a Krimet a Kaukazussal, Moldvát Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai tengerig és Magyarországot.

Ez a nyolcz név volt a nyolczágú csillagra felirva. S ez nem volt ábránd, a mit fiatal rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly tervezet volt, a miben magas világi állású főurak, diplomaták, hős hadvezetők értettek egyet, nagy catastrophák, véres, izgalmas harczok következtek ebből.

Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol.

Az alatt Adam Lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden szerepet, mint még soha szinpadon nem játszott senki. A milyen felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, épen olyan sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó szurkájában az angol mylord. Valódi csodaművész veszett el benne.

Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz, Skutari felől fellázítani a fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a tervével.

A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy távolban tartják kordonnal körülzárva, a hogy a pestises vidéket szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.

Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol Chioggia lakóit is eltartja.

Egy halászcsónakon ellehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a hang nélküli lőszert ebbe a várba, innen aztán kézen-közön ki lehet azt osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harcz, könnyen halottakat csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata part, a nélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, a nélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!

S ez az új pokolgyujtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és czirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató dounièrek nem találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes csomagokban, arra pedig szükségük van a paplancsinálóknak, legfeljebb azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne. Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.

S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázszsal ragyogja be a vele összeszőtt szerelmi dráma.

Egy tündérnek született leány, a ki el van átkozva egy boszorkányos várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, a ki a bűvös karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.

A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. A ki mikor a szivét odaadja, nem számít, nem követel, nem irat házassági szerződést, nem móringoltat, nem esküdtet meg, csupán azt kivánja, hogy szeressék.

A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis arany szelenczébe, a hol még az arczképe is megvan, az a miniatür festmény, a mit még akkor ajándékozott a barátjának, a mikor azt asszonynak hitte. Váltó, levél és arczkép hermeszileg elzárt rejtekben vannak, ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri utban, a hol az ember hajótörést is szenvedhet.

Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja azt a jó barátot, a kire őt a bátyja rábizta.

S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A ballada is azt kivánja, a mit maga Milióra álmodott ki.

Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai, diadalmas harcz és diadalmas szerelem közepett. S aztán az ember akkor végezheti el, a mikor akarja, – a harczot is, meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja rá: «egy kis félreértés volt» s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill. Egy kis epizód volt. Punctum. Két év mulva elveheti a mylord a neki szánt herczegasszonyt, s tíz év mulva ott ülhet a gyapjuzsákon s csinálhat a mostani tréfájával ellenkező politikát. Deli Markó, meg a tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.

«Mais c’est la jeunesse!»

Hát bizony ilyen a fiatalság!

Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fuj a Maltempo-csatornán.

Az a halász, a ki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Ré felé, mandolint is hozott magával.

Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint s elkezdi énekelni a csónakászdalt.

Szép hangja van, olyan csengő, mint egy asszonyi althang.

A tengeren messze elszokott hangzani a dal.

Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai hosszu ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak denevérröpttel czikáznak a légben a szitakötők után.

A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha tűzlángban égnének.

Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt lobogtatna feléje valaki.

Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall, nem gondolkozik másról.

Várják, – megismerték, – szeretik!

Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.

Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék. Valami vízalatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a delfinek sirása felhangzik a mélyből.

Idefenn a barcarola végaccordjai ringanak el a hullám felett: «Milióra… Milióra».

Rég elmult az igért határidő, a mikorra Deli Markó visszatérni fogadkozék, s azóta nap mult nap után s az eljegyzett menyasszony komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé? Vitorla kelt, vitorla szállt! de a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. A leány álmodott tovább. Mindennap ujra álmodta azt, a minek meg kell történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credonak a tételei, a mikből egy szónál sem szabad felakadni.

Vissza fog jönni!

Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.

Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle, mint a Vilától s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy mit csinál? Esténkint, mikor beállt az apály, Milióra lejött a kastélyból a partra a valle Drazsicza felé. Itt a sziklapart ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a conglomerátsziklák, a mik ott zátonyt képeznek. Miliórának különös kedve volt ezeken a sziklákon végig lépegetni, s aztán egyikére a legszélsőknek letelepedni, ott a czipőit, harisnyáit lehúzta s aztán a lábaival lubiczkolt a vízben, a mit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú tűzoszlopként aranynyá változtatott. Egy egész arany hid volt az, mely az ő lábánál kezdődött s a napban végződött.

Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörüségében. Vannak, a kik ezt nagy gyönyörüségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végig bámulni.

Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.

– Jó lenne, kiasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a tengerben, az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce canét láttak a csatornában. Tudja? Egy pesce canét.

– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép szörnyeteg!

– No akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, hogy megmenekült a bátyjával, mert a pesce cane nagyon szereti a fehér húst.

– Itt a parton csak nem támadhat meg.

– Igaz, hogy a czápa nem szeret a fejével a szikláknak neki menni, hanem a farkával leüthet valakit onnan.

– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.

– De kisasszony, a czápa ellen meg nem véd a handzsár.

– Nekem van egy könyvem, a miben az áll, hogy a buvárok, ha a czápával találkoznak, bátran alája úsznak, a czápa lefelé nem tud harapni, éles késsel végig hasítják a gyomrát.

– Jaj, kisasszony, azok a czápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a buvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó keresztyének, a kiknek mindent el kell hinni, a mi könyvben nyomtatva van.

Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából, hagyjon neki békét a kutyahalával.

Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.

– A mit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a czápa. Ma reggel korán a rovinóiak usztatták a juhaikat a tengerben, gyapjunyiráshoz készülve, a mint egyszerre csak ott termett a roppant szörnyeteg, azt mondják három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam láttam a puntáról.

– Nem tudtad meglőni a puskáddal?

– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a czápát meglátja. De egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha megymaggal lőnének egy medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a rácsajtót, ha a kisasszony meg nem igéri, hogy nem megy ki a szélső sziklákra.

– Hát inkább megigérem.

Azután daczból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobából.

Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv, a kis kertjét is elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe, abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe fából, meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, a mihez a saját hajszálait használta fel s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elczinczogtatni. A mit az Axamita főzött, az nem izlett neki, hanem maga sütött magának a kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers kecskebőrből opánkát szabott magának, meg bocskorszíjat, abban járt. Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkisérté vastag galyakat keresztül vágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a halászokat, partlakókat, azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a tengeren. Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, a mi nem durranik! zugolódék magában.

Feltalálták már. Hozzák is már!…

… Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a halászbárkák, a merre csak a szem látott; a rovinói lázárok a valle Drazsicza öblében szedték a spongyiát, meg a holothurokat. Az ő nyomorék fejük épen arra való, hogy a buvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.

Milióra elnézte naphosszant ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami varázshatása van e látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vizen járó emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, ő nekik életadó otthon.

Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónak-rajai megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülök s aztán fogadott rá magában, hogy az lesz, a melyik a legközelebb fog jönni a puntához. Egész odáig egy se szokott merészkedni. Szerencséje volt mindig eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a játékban, talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.

Ime, most is ugyanaz a csónak, a mit messziről kiszemelt választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.

Ez a neve a Valle Drazsicza azon meneteles részének, mely félkör alakban sekélyesen hajlik alá a tengerbe.

A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?

A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot a partverő hullámok csendes zúgásán át.

A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az ablakból, úgy figyel rá, már a szavakat is kivehetni: «eljött az esti szellő…»

– Metell bátyám! sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt igérte.

A másik perczben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell magával haza, a magyarországi uradalomba, a hol nincs se tenger, se szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza, tengerszámra búza, s a hol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök, hát ő neki meg kell halni!

Hanem aztán a mint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal, észreveszi, hogy ez nem Metell hangja, az erőteljes vibráló bariton volt, ez pedig lágy, hizelgő althang. Ki ez hát?

Van távcsöve, azt híja segélyül.

A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arcz egészen árnyékban, nehéz kivenni a vonásait.

A mit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.

Őt hozza a csónak, szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly várva vártat!

Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! errefelé tart!

Ekkor eszébe jut neki Axamita. Ez a császár katonája, a kinek őrt kell állani a puntán, töltött fegyverrel. Ez megismerheti Deli Markót, ha a Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. Ezt meg kell akadályozni!

Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát keresni.

A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev tekintettel nézett ki a tengerre.

Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány kezét.

– Azt a csónakot nézed, ugy-e?

– Azt.

– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!

– Deli Markó, a királyfi!

– Ismerem.

– Ő ide fog jönni én hozzám.

– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!

– Te meg akarod őt ölni?

– Én nem.

– Hát ki akarja bántani?

– Nézzen oda a kisasszony a tonnára tetejére. Látja, hogy lobogtatja Pabló azt a veres zászlót. Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a czápát. Látja, hogy menekülnek mind egyszerre a halászok a csónakjaikkal vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, a mi a tenger tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér sebesen Deli Markó, vége a királyságának.

Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges chorusban, a kik a tengerfenekén szivacsszedő buváraikat hivták vissza kuvikvisításaikkal, az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenesen átlagvonalban a punta felé.

S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint s hagyta a sík hullámon repülni a gondoláját: «Milióra! Milióra!»

– Vissza! Vissza! síkolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának mellvédjéről messze kihajolva.

Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.

Akkor hirtelen kezébe kapta a két evező rudat s elkezdett feszítni a part felé.

Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, a hova a tengeri szörny nagy testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.

– Siess! siess! kiáltott a leány eléje. Erre jőjj! Erre jőjj! A Perillo felé.

S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perilloba. Szikláról sziklára ugrált a sekély vizen keresztül. Axamita utána rohant a vakmerőnek, kit vissza tartani nem tudott.

– Ide! Ide! kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány, fátyolát lobogtatva, hivogató jelül. – A csónakos kétségbeesett erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy csattanás hangzott s arra a csónak minden benne levő terhével együtt két ölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután épen olyan magasan szökött fel az ormótlan csodaszörny, idomtalan viczánkodással, fehér hasával felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre feltátva. Egy perczig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vizió képe! A másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltünt a tengerbe: a hajó, a hajós és a czápa.

Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a kedvesének. Az emberevő szörny csak hasával felfelé fordulva tudja elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyilik. A Perillo medre sekély és sziklás, a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyü testével a hullámokat.

A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, a mit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; a kinek nem árt se szigony, se puskagolyó.

A vén Pabló onnan a tornácz tetejéről, a rovinói lázárok a part szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utána rohanjon a leánynak. Még Axamita is megdermedve állt meg a sziklán, pedig az ő kezében puska volt, a mi sok halált adott néha napján. Nem merte azt kisütni a tengerek királyi fenevadára, a viz alatti pokol fejedelmére.

Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A Deli Markónak a menyasszonya.

Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepett odarontani egészen a közelébe a hánykódó leviathannak.

A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha kinyítja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fürészfogai. Lefelé fordított fejének hegyes orrán, mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a mesék sárkánya.

A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a czápa kolosszális erejét; a forró gáz mint a guta elkábította egy percz alatt az agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a handzsárját, nagyot hasítva rajta.

Ettől a döféstől aztán a czápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végig repeszté nagy pukkanással a szörnyü állat egész hasát. Miliórát csak az őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére s a tenger fenekére taszította le, ott aztán eszméletét veszté.

Most már utána rohant Axamita s felkeresve a kisasszonyát a habok között, kihozta őt a partra, s hozzá fogott, hogy életre költse.

A rovinói lázárok pedig, a mint látták, hogy a czápa megveszekedett, neki álltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, a hol a portoréi asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a belsejét.

Érdekes inventarium, a mit feljegyeztek ennek a czápának a bendőjéről a fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapot-csomagon kivül, mely halálát előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delphint, egy vizmerítő bőrcsebret és egy egész férfit.

Ezt odafektették a sziklapadra.

Milióra épen akkor tért magához.

Első szava, a mint életre tért, ez volt:

– Hol van Deli Markó?

– Itt van, monda Axamita.

Milióra odanézett, de nem ismert rá.

– Hisz ez nem ő.

Az a roncsoló gáz, a mi a czápa gyomrában kifejlett, néhány percz alatt úgy elékteleníté azt az eszményi szép arczot, hogy nem lehetett ráismerni többé. Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arczvonások nélkül.

Milióra összeborzadt.

– Hát még a levegőn át küldött csókért is boszút áll a Marguerita?

Ezt a megölt czápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherczeg kitömette s a budapesti magyar nemzeti muzeumnak ajándékozta.

A kik muzeumunkat meglátogatják, ne mulaszszák el e külömben is érdekes természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.

Ez egy históriai czápa.

Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a «fóti dal»-ban: Hol van a hal, mely dicső volt és remek?

No ez egy olyan hal volt.

Ez a hal egy harapással lenyelte Austriának és Magyarországnak egy dalmatiai hadjáratát s obligát harmincz millió forintnyi rendkivüli kiadását.

De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!