A MI NINCS AZ ARANYKÖNYVBEN.

A míg a klubbig hajtattak, Adam lord a következő okos beszéddel mulattatá Metellt.

– Ez biz egy kis baj. Nem neked, hanem nekem. Nem a pénz, az bagatelle, hanem egyéb. – Nekem most innen úgy el kell mennem, hogy akár meg se virradjak Párisban. – Te itt maradhatsz, téged ünnepelni fognak, divatba jösz, hanem rám nézve tágabb a világ. – Neked nincs angol herczeg nagybátyád, a kit a magadviselete compromittáljon, de az, hogy nekem van, még csak a kisebbik baj. A nagyobb veszedelem rám nézve az, hogy most mindazok a fiatal és öreg gentlemanek, a kiket én mint lady Adamina magam előtt térdeltettem, a kikkel szerelmes verseket szavaltattam, a kiket rossz kedvemben felpofoztam, a kiknek gratiából a czipőm hegyét megengedtem csókolni, a kik az álhajam egyes szálait gyémántos medaillonokba rejtve viselék a keblükön, a kik pénzüket őrült módon vesztegették el egy mosolygásomért – hát ezek most engem mind sorba halálra fognak keresni. – Valamennyi imádómmal mind sorba meg kell verekednem. Ezt csak úgy kerülhetem ki, ha egy időre eltüntetem magamat a világból. – Elmegyek utazni valami vadországba, a hol nem bukkanhatok ismerősre. – Félesztendő alatt majd csak kifújják a haragjukat a jó barátaim. – Te csak annyit mondj, ha kérdezősködnek felőlem, hogy jól tudod, hol vagyok, de nem mondod meg. Ellenkezőleg azt mondanák rólam, hogy gyáva vagyok és megszöktem. Ha cartellel keresnek, azt nevemben átveszed, s megigéred mindenkinek, hogy fél esztendő mulva visszajövök. Addig minden ember meggondolja a dolgát, s fél esztendő mulva nevetni fog rajta. Ha valaki nagyon erőszakoskodik, vagy sértő kifejezéseket használ ellenemben, azzal helyettem megverekszel. – No, és már most ölelj meg, csókolj meg: jó pajtásod vagyok. – Átadom a lakásom, a pénztárom kulcsát, annyit költs belőle, a mennyit akarsz. – A rue de Vivienneben van egy kis ház, 98-ik szám alatt, abban lakik egy szép kis hölgyecske: ez az egy tudta felőlem azt a titkot, hogy nem vagyok asszony. – Elfoglalhatod nála helyemet ha akarod. – Csak féltékeny ne légy, mert akkor megkínoz. – A lovaimat mind tartsd meg, s az epsomi gyepen futtasd, a melyik be van irva. A téteimet fizesd ki, vagy seperd be, neked a turfon is szerencséd lesz. Ha leveleim érkeznek lady Adamina, vagy lord Adam czim alatt, azokat bontsd fel, olvasd el és intézkedjél bennük. – Arra az esetre, ha az úton el találnék pusztulni: (az ember nem tudhatja, a krokodilusok eszik-e meg, vagy a rézbőrüek?) tégedet teszlek meg általános örökösömnek… Hanem azt, hogy engemet a lady Adamina szerepéből kiugrattál, hogy engemet kényszerítettél arra, hogy férfi voltomat és igazi nevemet egész világ hallatára kikiabáljam: ezt nem hagyom neked oda ingyen: ezért megtorlást fogok rajtad venni! – Adieu!

A kocsi a klub kapuja előtt megállt, Metell kiszállt belőle, Adam lord pedig tova hajtatott.

És Metell elhitte neki, hogy van olyan angol a világon, a ki azért szökik el egy helyről, mert attól fél, hogy nagyon sok párbajra-kihivást fog kapni.

Metellnek egy hétig volt dolga lady Adamina ügyeivel, két hétig lord Adaméival; azontúl senki se beszélt többet se a lordról, se a ladyről. Ha Napoleonnak elég volt két esztendő, hogy elfelejtsék, hát neki hogy ne lett volna elég két hét? Ki tudja merre kóborolt a széles világban? Metell soha sem kapott tőle levelet.

Ő pedig folytatta, a miért idejött: játszott és nyert.

Három évszak mult már el azóta, hogy Miliórát magára hagyá. Még nem vitte annyira, hogy visszatérhessen hozzá.

Mert a játékosok közt vannak bizonyos conventionális szabályok, épen mint a professionatus öklözők közt, a kik közül ha az egyik a másikat félholtra verte, tartozik annak, ha a daganatait kiépülte, revancheot adni s a kihivására ismételten helyt állni. Így a játékos is, a ki az ellenfelét kifosztotta, kötelezve van, becsület szerint, visszatérni a klubba, ellenfelével, a mikor annak kedvez a szerencse, játszani, kötelezve van minden tételt tartani, bármilyen magas legyen is, így aztán megtörténik rajta az is, hogy veszt. Az egyszeri nyereséggel csak a rouletteasztaltól szabad tovább szaladni, de a ki a klubban nyert, s azzal odább fut, annak a neve kalandor, Hochstapler, kozák. A magas világban nem szabad a győztesnek nyugalomba menni a csatatérről, onnan csak a rokkantak távozhatnak. Egy nap elmaradni a klubból, annyi, mint a börzéről kimaradni.

Egy reggel, (úgymint délben tizenkét órakor) midőn Metell hálószobájában a kandalló előtt ülve, szürcsölgetné a cacao-nedvet, nagyokat ásítva az Augsburger Allgemeine Zeitung felett, lépteket hall a titkos lépcsőn, mely ágyfülkéjéhez vezetett kívülről.

– Mi a tatár! Hisz ez csizma!

Azon a lépcsőn csak suttogó czipőkben szoktak idejárni, ezek pedig csikorogtak.

A rejtek-ajtó megnyilt, s egy férfi lépett Metell elé. – Nem lehetett rajta csodálkozni, hogy ennek is van tudomása erről a titkos lépcsőről, lord Adam volt az, az ő saját hôtele volt az, a miben Metell lakott.

Első tekintetre alig akart Metell ráismerni, lord Adam bajuszt viselt, felkunkorítva, s az arcza bronzszinü volt a napsütéstől. Az öltözetében is valami sajátszerű idegen typus volt, fantasta jelmez idegen népviseletekből összeválogatva, fején vörös fezt viselt, a mit a szobában sem szoktak levenni, hanem a mellett hosszú szárú csizmát a lábán.

A kezében volt egy vadász-korbács.

De a mi a furcsa öltözetnél és elváltozott arcznál jobban idegenszerűvé tette megjelenését, az a tartózkodó hidegség volt, a mi sugárzott a tekintetéből, mint a jéghegyről.

– Uram! szólt, merev kézmozdulattal intve Metellnek, hogy csak maradjon ülve és folytassa a reggelizését, míg ő maga a kandalló elé állt, karjait összefonva. (Ez azt jelenti, hogy se nem ölelkezünk, se kezet nem szorítunk.)

Metell észrevette a lord tekintetéből, hogy őt itt most egy veszedelmes játék fenyegeti. Gyakorlott játékosok az ellenfél arczából ki tudják találni, hogyha rájuk matts vár. Vajjon miféle atoutk lehetnek a kezében? Jó játékosnak a saját kártyájából ki kell találni azt, hogy mi lehet az ellenfele kezében. – De vajjon mi fekhetik a talonban?

Felkelt és oda állt vele szembe.

– Ön visszatért az útról?

– Igen is. Bejártam egy ismeretlen országot arra Ázsia felé, a hol még nomád népek laknak. Scythiának, vagy Pannoniának, vagy Illyriának, vagy nem tudom én, hogy minek hivják. Az emberek nyersen eszik a szalonnát.

Metell ebből körülbelől hozzá vethetett, hogy merre járt a mylord?

– Ettem is belőle, nem rossz. Aztán voltam egy nagyobb városban, a hol a tyúkot akkor eszik meg, mikor még kisasszony.

Metell kitalálhatta, hogy ez a «backene Händl» hazája, Bécs. Bólintott a fejével, mutatva, hogy érti.

A mylord elővett zsebéből egy szivart. A kandallóban parázs volt; ha akarta, rágyujthatott nála; hanem nem tette.

– Ha ismeri ön ezt a várost, akkor tudni fogja, hogy abban van egy utcza, a mit úgy hívnak, hogy «Bankgasse».

Metell arra is némán intett fejbolintással.

– Abban az utczában pedig nincsen semmi bank, hanem van két nagy ház, a miknek a neve «magyar királyi udvari cancellaria».

Metellnek arról is látszott tudomása lenni.

– Hát már most, miután ön ezt is ismeri, akkor azt is tudni fogja, hogy e két ház egyikében létezik egy könyv, azaz hogy nem egy, hanem sok, a minek a neve «aranykönyv».

Metell most már szóval mondta: «tudom».

– Tudja?

Lord Adam hátranézett, mintha a Dolland-féle tűzadó gépet keresné a szivarja rágyujtásához. Azt meg is találta, megnyomta a billentyűjét, a platintapló lángot adott; hanem azért nem gyujtotta meg a szivarját, visszadugta az oldalzsebébe.

– Akkor azt is tudja ön, hogy ezt azért hívják aranykönyvnek, mivelhogy ezekbe van felirva mindazoknak a neve, származása és czímere, a kik Magyarországon és a hozzácsatolt tartományokban valaha nemes emberek voltak és most is azok.

– Úgy van!

– No hát én egy álló egész hónapig ültem ezek előtt a penész-szagú, papir-skorpió-rágta könyvek előtt; végig olvastam mind valamennyit, de ezt a nevet: Riparievich de Babiagora nem találtam se elől, se hátul egyikben sem.

Metell most már tudta, hogy mi kártya van az ellenfele kezében? Minden matador. Ezt úgy híják a l’hombreben, hogy «grandissimo».

– Tovább megyek, folytatá lord Adam. Én itt nem hagytam félbe a dolgot, hanem tovább kutattam; hivatalról-hivatalra jártam, keresve ezt a nevet, míg végre rátaláltam a főhadügyi számvevőségnél, a hol ez a név: Babiagorai Riparievich Metell előfordul, mint vásárló, a ki egy kastélyt megvett a fortificationalis alaptól valahol a dalmatiai tengerparton.

Metell elsápadt.

– Útra keltem, folytatá lord Adam. Jártam szekéren, tengelyverő sárban, homokban, tutajon, csónakon, öszvérháton, szamárháton, gyalog; elmentem a tengerig, felkerestem ezt a várost, a hol ezen a neven hivott egyéniség nyilvános árverésen megvett egy ócska kastélyt, beszéltem azokkal, a kik őt látták, s meggyőződtem felőle, hogy az ön volt.

Lord Adam megint elővette a szivart s a szájába dugta, de csak nem gyujtotta meg a másik végét, hanem a korbácsával ütögette a csizmája szárát s elnézett Metell feje fölött.

– Már most hát én azt kérdezem öntől, mi oka van önnek a Babiagoriai Riparievich Metell nevet viselni, holott az nincs a magyarországi nemes emberek aranykönyvében sehol? Ha önnek ez valóságos neve, akkor ön nem nemes ember, csak annak adja ki magát, tehát kalandor, akkor önnel nincs másnak beszéde, mint ennek a korbácsnak. Ha valami titkos gonosztett az oka annak, hogy ön a valódi neve helyett költött nevet használ, akkor egyet füttyentek ezzel a sippal itt a korbács nyelén s arra rögtön feljönnek a fogdmegek, s elfogják önt. Ha valami politikai üldözés az oka annak, hogy ön álarcz alá rejtőzik, akkor adok önnek öt perczet, hogy összeszedje holmiját s meneküljön e rejtek-ajtón át, a merre tágabb a világ!… Ha azonban azt találja ön nekem felelni, hogy mi köze önnek mylord az én felvett incognitomhoz? nekem épen annyi jogom van magamat ennek meg annak hivatni, mint volt önnek arra, hogy magát lady Adaminának hivassa; én meg akartam tréfálni a világot, s a kit legjobban megtréfáltam, az ön maga, a tréfa sikerült volt! – No hát ha ezt fogja ön nekem felelni, akkor én majd küldök önhöz két gentlemant, a kiknek ön meg fog nevezni másik két urat s aztán azok majd megállapítják, hogy mikor és hogyan utazzunk el a svájczi határra, s hány lépés barrièreről lövöldözzünk egymásra, míg egyikünk meg lesz nyugtatva. Tessék uram választani a négy eset közül.

Ilyen hangon szokták a l’hombreben kimondani ezt a szót, hogy «grandissimo».

Hanem még azért, a kinek tele van a keze matadorral és atout-couleurrel, nem bizonyos a diadaláról. Lehet, hogy egy másik azt mondja, hogy «nullissimo» – a ki meg bizonyos felőle, hogy egy ütést sem csinálhat – s akkor azé a nyert játék.

Ilyen hangon szokták ezt a szót kimondani, halkan, nyugodtan, a hogy Metell válaszolt.

– Egyiket sem választom a négy közül. Riparievich Metell tenni fogja azt, hogy életének legsúlyosabb titkát elmondja őszintén az ő «barátjá»-nak, lord Adam of Camelboroughnak, s meg van nyugodva felőle, hogy mikor mindent megtudott, lord Adam of Camelborough kezét fogja nyujtani Riparievich Metellnek.

– Jó! mondá a lord. S most már meggyujtá a szivart s leült egy karszékbe, sarkantyús csizmáit szétnyujtva.

Riparievich Metell pedig megtöltötte a csibukját török dohánynyal, parazsat tett rá, s leült a mylorddal szemben s aztán összefujták a két füstfelleget. Ez is összekeveredés.

– Mindenekelőtt a felől légy egészen megnyugtatva, hogy eredetem a legtisztább nemesi vér. Apai őseim zsupánok voltak s egy közülök dynasta volt Andronikosz idejében, anyai ágról pedig egész az első magyar honfoglalókig vihetem fel a családfám törzsökét. Ősi birtokai családomnak kis királyságnak nevezhetők, a mi természetesen csak az otthoni barbár viszonyokhoz mérve bír értelemmel, mert a magyarországi kis királyság egész jövedelme nem érne fel egy irlandi farmer bevételével. Most azonban még ez a birtokom is a levegőben függ, s én csak prætendens vagyok, mint valami elűzött fejedelem.

– Nálunk tanulni nem szokás; mi hasznát venné az ember? Hivatal, prókátorkodás a köznemességnek való. Mi mágnások legfeljebb nyelveket tanulunk, hogy utazhassunk a külföldön, gyakoroljuk magunkat a lövésben, vívásban, lovaglásban; de azért katonává nem leszünk. A kit pedig a sors valami különös lángészszel áldott meg, az megfelelő tért talál tehetségeinek kifejtésére a zöld asztalnál, a hol kártyáznak és tekéznek. – Én különös kedvencze voltam minden játéknemben a szerencsének. – Pelyhes állú gyermekképen megküzdöttem a leggyakorlottabb játékosokkal. – Ezért nagy volt a tekintélyem még odahaza apám előtt is. Mert «kártyás»-nak csak azt a férfit nevezik, a ki veszt; a ki az apjával kártyaadósságokat fizettet ki, azzal fenyegetőzve, hogy főbe lövi magát. Az olyan ifjú ember, a ki jól játszik, a kinek mindig elég pénze van, az tekintély mindenütt. Korhely csak a vesztes. És én ezt egészen helyes nézetnek is tartom, ha az emberek, a kik egymás pénzét elnyerni leülnek, egymásra nézve idegenek, vagy talán épen ellenségek is; vagy pedig annyira gazdagok, hogy a veszteséget meg nem érzik. Hanem ott, a hol én tehetségeim hatalmát éreztettem, az a baj volt, hogy a kik egymás pénzét elnyerni összeülnek, mind ismerősök, jó barátok, és mind olyan emberek, a kiket a veszteség tönkre juttat. Hanem hát erre az ember nem gondol. Épen úgy, mint a hogy a börzejátékban nem kérdezik azt, hogy hány ember fog beleugrani a vízbe, ha a contremine sikerül? Azt mondják, ne mászsz a fára, nem esel le róla. – Egyszer azonban egy igen közel rokonomat (unokaöcsém volt és igen jó czimborám) vertem meg kegyetlenül a játékban. Mikor a pénze elfogyott, erőltetni akarta a szerencsét, adósságra játszott s vesztett igen nagy összeget. Egyetlen fia volt az apjának, a ki nekem nagybátyám. Az apja megtagadta tőle a kártyaadóssága kifizetését. S az én öcsém a negyvennyolcz órai haladék leteltével golyót röpített az agyán keresztül.

– Ekkor az apja odajött hozzám s azt mondta:

«Édes öcsém. A fiam meghalt miattad. A te átkozott kártyagenied ölte őt meg. – A példája, tudom, hogy nem fog elriasztani senkit! azért az emberek mégis csak játszani fognak, játszani kártyával, játszani a boldogságukkal, a becsületükkel, az életükkel. – Hanem te nem fogsz többet játszani, édes öcsém. – Mert ha én meghallom, hogy te még valahol ezen a világon kártyát vettél a kezedbe, bárha csak orronverőkét játszani is, hát akkor én téged agyonlőlek… Nem hivlak ám ki párbajra, a hol még te is meglőhetsz engem, hanem rád lesek, mikor az ajtódon kilépsz, s agyonlőlek, mint egy veszett kutyát… Emlékezzél reá!»

– Én ettől a naptól fogva nem nyultam többé kártyához, azaz, hogy csak úgy magamban játszottam, két szalmaemberrel, mert azt elhagyni nem lehet. Úgyis mindig nyereségben voltam. A képzelt nyereséget naplóba jegyeztem, kincs volna, ha valóság volna, s asztagot rakhatnék a szalmaemberekből, ha azok mind főbe lőtték volna magukat az én szerencsém és tudományom miatt. – De eleven emberrel nem játszottam többet. – Nemcsak a nagybátyám fenyegetése miatt, ámbár megvallom, hogy nem kellemes prognosticon hátulról lelövetni valaki által, a ki ellen az ember nem védheti magát. – De nem is volt erre szükség. Nekem mindig előttem állt az a kép, a mit unokaöcsém mutatott végzetes utolsó játékunk alatt. Ez az izzadó homlok, ezek az elmerevülő szemek, ez a kínjában fütyörésző száj, mindig ezt láttam magam előtt. S az a tekintet, a mivel az utolsó játék után lecsapta a kártyát az asztalra, s fölkelve, megtörülte az arczát, s aztán azt kérdezé: «hány óra?» ezt a pillanatot nem tudom kiirtani az emlékezetemből. Tőlem kérdezte, hogy hány óra? Azért kérdezte, mert tudta, hogy negyvennyolcz óra csak ránézve az élet. Ez elég volt arra, hogy engem minden kártyás társaságtól elriaszszon. Én tőlem ne kérdezze többet a játszótárs, hogy «hány óra most?» Nyolcz esztendeig nem látott játszani senki.

– Ekkor egyszerre egy olyan csapás ért, mely megfosztott minden vagyonomtól, mintha az mind egy kártyalapra lett volna föltéve.

– Nagy jogi értekezés kellene hozzá, hogy azt mind megérthetővé tegyem, hogyan történt mindez, s idegen fogalmakba akkor is nehezen volna az egész beilleszthető. Az állampénzjegyek devalvatiója volt a balsors alapja, a mivel nekem tartozott más zálogváltságban, azt lefizette fekete bankóban, a mit meg nekem kellett volna lefizetni másnak, az azt veres bankóban követelhette tőlem. Valóságos rouge et noir – nagyban, száz milliókban! Tönkre jutottam általa.

– Ha csak magamat ért volna ez a végzet, azt mondtam volna, leszámoltunk a sorssal, a mit én tettem mással, azt tette velem más. Nagyon jól történt. S azzal mentem volna az unokaöcsém után.

– Hanem ketten voltunk a bajhoz. Volt egy hugom, ártatlan gyermekleány, tizenhat éves, zárdában növelték. Az a szépség, a miből készülnek az angyalok és az ördögök. Nagyon szerettem szegény leányt. Neki sem volt rajtam kívül senkije. Szülőink elhaltak; ő gyermekkora óta kolostorban élt; férfival, a gyóntató papon kívül, még nem beszélt. Meg kellett őt ismertetnem kétségbeesett helyzetünkkel, s mikor mindent megértett, akkor felajánlottam neki egy igen kellemetes és regényes módot, a mely által egymással összeölelkezve szépen bevégezhetjük az életet. Visszariadt tőle, azt mondta, hogy ő még szeretne élni. Pedig még nem is tudja, hogy mi az, a mit úgy hívnak, hogy «élet»?

– Hát akkor aztán elgondolkoztam az egész világi állapoton.

– Hát hogyha szabad hatalmas nagy embereknek, államférfiaknak rouge et noirt játszani nyomorult apró emberek ellenében, a kiknek összesége «nép», s a kik nem is tudták, hogy ők most játszanak; ha szabad nekik azt mondani: ti, a kik feketére tettétek egész vagyonotokat, holnaptól kezdve, mert a vörös jött ki, négy ötödével szegényebbek vagytok! ha szabad egy ország biróinak, legfelsőbb törvényszékeinek, kegyelmes és méltóságos urainak, az itélőszék zöld asztalán makaót játszani s ugyanazzal a törvénynyel, ugyanazzal a decretummal az egyik embert úrrá, a másikat koldussá tenni, hát akkor mi teher nyomja az én lelkemet, ha én kártyán, tekeasztalon, a hol egyenlő fegyverekkel küzdünk, elnyerem annak a vagyonát, a ki ugyanazzal a szándékkal van én irántam? Ha nagyban és milliókban szabad diadalmaskodni a ravaszságnak, a furfangos észnek, a combinatiónak, hát kicsiben miért lenne az vétek?

– Többé nem láttam magam előtt öngyilkossá lett áldozatom kisértet-alakját.

– Revanche!

– Matchot kaptam, pedig nem játszottam, – játszani fogok és visszaadom.

– De hátra volt nagybátyám fenyegetése. Ez a Damokles kardja fejem fölött.

– Kitaláltam a módját, hogyan kerüljem ki.

– Nem fogok én olyan országban játszani, a hol ő valaha megfordul. Eljövök Párisba, itt érvényesítem végzetes tudományomat. Ismeretlen emberek között, a kiknek az ellenfél vesztesége nem fáj, gazdag emberek között, a kiknek a saját veszteségük sem fáj.

– Ezért vettem fel egy ismeretlen nevet, a mely nincs benne a hetvennyolcz kötet arany könyvében a magyar és erdélyi udvari cancelláriának.

– De hátra volt a legnagyobb akadály. Mi történjék addig a hugommal, a míg én mindkettőnk számára az ősi birtokot visszaszerzem?

– Ott, a hazámban, senkire sem bizhatom, mert a ki rokonom, az a legnagyobb ellenségem. A kolostorba vissza nem vihetem, mert ott az a regula, hogy a ki azt egyszer elhagyta, azt oda többet vissza nem veszik. Hát magammal hozzam? ide Párisba – bolondoknak? Bevezessem a Champ des Tartares tündérvilágába, hogy kezdje el a világismeretet mindjárt a poklokon?

– S mikor nekem az egész eszemre, hidegvéremre, szemeimnek argus voltára oly nagy szükségem van, folyvást azzal a gonddal legyek elfoglalva, hogy miféle veszély érheti őt akkor, a mikor nem látom?

– Vagy ne törődjem vele? Keresse ő is a szerencséjét Babylon piaczán, a hogy én? Még rosszabbul, mint én?

– Valami terv támadt az agyamban.

– Az osztrák kormány épen akkor árvereztette azokat a várakat, a mik az ismét birtokába került dalmata tengerparton, a kincstárra nézve fölösleges terhet képeztek. Azok között van egy, a minek a régi neve «Frangipáni vára» Porto-Ré mellett. A franczia uralom alatt ezt a várat kórháznak használták egy rettenetes ragály betegei számára, a minek Marguerita a neve.

– S ön e ragály-kórházba dugta el nővérét! kiálta fel, helyéből felszökve lord Adam.

– Igen jó helyen hagytam ott. A kastélyt átkozott rossz híre megvédi minden rossz ember, de egyúttal minden jó ember közeledtétől is. Mintha bűvkörrel volna elvarázsolva.

Az a dæmon pedig, a ki a dalmát sziklapartok oduiban leskelődik áldozataira, ártatlan gyermeket meg nem támad soha. Hugomnak e menhelyen egyetlen nő áll szolgálatára, a ki nevezetes egy személy. Katonaruhában jár, mint granátos őrmester obsittal elbocsátva; valamennyi napoleoni hadjáratot mind végig szolgált, férfi szívű leány. A hugomat igen jó társaságban hagytam. De nem akarom őt e szomorú magányban ott felejteni, a honnan ő elő nem jön, a míg én érte nem megyek. Folytatom, a miért én ide jöttem, pénzt nyerek a számára. A mit nyertem, azt eldugom, megtakarítom. Mikor azzal az összeggel fogok birni, a mi elég, hogy zálogban hagyott uradalmunkat kiváltsam, akkor úgy itt hagyom Párist, a tatár táborral s l’hombre-clubbal együtt, mintha soha sem láttam volna, s azontúl a Babiagoriai Riparievich név ismét szétfoszlik a levegőben. Addig azonban az igazi nevemet föl nem vehetem, mert bizonyos vagyok felőle, hogy a mint nagybátyám megtudja tilalma megszegését, utánam jön, s a mit megmondott megteszi. Egy este az utczán fognak találni meglőve, s én még csak meg sem fogom mondani a gyilkosom nevét. És azután az a szegény leány várhat ott a porto-réi kastélyban, míg megvénül. – Ez az én rejtélyem. Elmondtam őszintén, igazán. Már most választhat ön, hogy mit tegyen velem.

Lord Adam azt tette, hogy odament hozzá és megölelte.

– Köszönöm. Minden jól van. Jó barátok maradunk. Arról, a mit én kikutattam, senki sem tud semmit. Arról, a mit te most elbeszéltél nekem, senki sem fog megtudni semmit. Hogy e felől tökéletesen nyugodt lehess, én úgy hagyom el Párist, hogy senkivel sem beszélek. Kisérj el Havreig, hogy ellenőrizhess. Hajóra ülök és elmegyek valamelyik Indiába. S ha valamikor még egyszer az életben összetalálkozunk, akkor te már nem vagy Riparievich Metell, hanem valaki más, a kit én soha se láttam, s a ki velem sohase beszélt. Kisérj el.

– Nem kisérlek sehová, mondá Metell. Nekem egy gentleman adott szava nagyobb bizonyságot ád, mint a saját öt érzékeim.

Megölelték, megcsókolták egymást, úgy váltak el.