DOBRA KERÜLT VÁRAK.

Vége volt a nagy európai háborúnak, a nagy világhódító ott ült már szent Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párisban restaurálták Francziaországot. A sok újonnan teremtett királyság, respublika visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd-napja is elmult, s lett belőle megint magyar partvidék, Isztria, Horvátország. Czifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor változtatott urat; volt a velenczei doge birtoka, a római császáré, azután a muszka czáré, később a franczia császáré, újra a római császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak visszakerült a római császárhoz, a ki egyúttal magyar király is. Legutoljára a francziák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok remanentialis várakból azokat, a mik nem fortificationalis czélokra valók, el kell kótyavetyélni. Minden áron túl kell rajtuk adni.

A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersato, mindjárt a város fölött, a másik Porto Ré mellett Frangepán vára. Mind a kettőt ott árverezték a fiumei hadosztály-bizottság épületében.

Tersato vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Ré mellett azonban messziről is közelből is visszariasztó képet mutat: akár szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a gondolatja támad: «no ott nem szeretnék lakni».

Azonban ez most nem tesz külömbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog, nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes?

Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél már a legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.

Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobraütött építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? hány szoba, hány udvar, hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak e pinczék? Földalatti lakások? Semmi sincs abból, itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon különösnek tetszhetik, a míg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.

– Tersato vár – száz forint! Ki ád többet érte?

– Száz forint! Egy egész várért, a minek a falaihoz a Frangipániak a seravezzai és brocatelloi tarka márványt gályateher számra hozatták Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a hires kőfaragó Polciatello egy álló esztendeig dolgozott; a minek a boltozatai művészi freskókkal vannak feldiszítve, a födélzete veresréz, s az ajtajai faragott diófából, s egy-egy zár, a hozzávaló mesterséges kulcscsal muzeumba való remek.

– Száz forint az ára! Ki ád többet érte?

Még csak el sem köhinti magát rá senki, nehogy valamiféle megszólalásnak vegyék.

Pedig a nagyterem tele van uraságokkal, a kik messze földről jöttek ide. Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük boszniai és dalmátiai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú, magasra poczkolt vállú redingotokban, sótartóforma kalapokkal, aztán meg isztriai hajósok, velenczei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt, mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!

Senki sem igér de csak egy rézgarast se a száz forintra.

Pedig nem jár abba a várba semmiféle kisértet, egyedül az a prózai indok veri le az árát, hogy a fentartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak nagy urnak való. Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg minek jöjjenek Tersatóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? A kik hajdanában ezt a várat építették, kis királyok voltak Dalmátiában, birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete, a gyönyörű dalmata erdők, a mikből Velencze hajóhada épült és a hirhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége már. Velenczének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már őserdeje. A velenczeiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok, ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is, akkor aztán jött a Bóra s elhordta magát a földet. Ott most csak egy sziklasivatag van. A hires aranybányákról azt sem tudni már, merre voltak? Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár, csak rá fizet, s ezért szeretne tőle megszabadulni.

Az árverező főtiszt csak alább kezdi.

– Tersato vára! ötven forint! Ki ád többet érte?

Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.

Még alább eresztik.

– Tersato vára! Huszonöt forint! Ki ád többet érte?

Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok, tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe, közbekiált:

– Huszonöt forint! meg két garas!

Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt forintban, meg két garasban. S még az a boszúsága is megvolt, hogy minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle jó tanácsokat, hogy mire használhatja a jó várát. A tábornok, a kinek a nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napoleoni hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat sem vett be egész katonáskodása alatt.

Következett a sor a második várra.

– Frangipáni vára Porto Ré mellett, ára száz forint! Ki ád többet érte?

– Ugyan ezredes úr! kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s nagy veres esernyőjére támaszkodó, borotvált arczú uraság: ne tréfáljon itt velünk. Ha már Tersato várat huszonöt forintért meg két garasért ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Ré alatt csak nem kezdhetjük ennél magasabban.

– Igaza van az urnak! Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ád többet érte? A Frangepáni vár Porto Ré mellett.

Már itt az elébbeni túlovatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: – hogyan? annak fizetnek-e, a ki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is kell lakni?

Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!

A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni öt forintos lépcsőzetekben.

– Húsz forint! Ki ád többet érte?

– Tizenöt forint! Ki ád többet érte?

– Tiz forint! Ki ád többet érte?

Innen aztán már csak két forintos skálákban lépett lefelé a kinálgatás.

– Nyolcz forint! Ki ád többet érte?

Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelid, melancholikus hang:

– Kilencz forint!

Minden ember oda nézett.

Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a perczben, a midőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról, hogy őt kilencz nap előtt megharapta a veszett kutya.

Az árverező egy magas, nyulánk férfi volt, valami keleties zsinóros viseletben, a milyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüst gomb a mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdigérő sárga sarkantyús csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel kutyorodik az orra két czimpája fölé. Arczszine halovány, termetre szikár, de széles vállú és csipejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak a szemei árulják el tengerszinükkel, hogy északiabb vidékek szülötte. A kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör oszlophoz dülve, nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tünt fel eddig szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az ethnographiai kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftányban.

– Bizony rajta marad! suttogják a közelállók.

– Kilencz forint először! – Uraim! Az egész Frangepáni vár! Kilencz forint másodszor! – Ki ád többet? – Senki többet? – Kilencz forint harmadszor!

A dob rápördült. A Frangepáni vár is el volt ütve.

– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált, szólt hátrafordulva a veres umbrélás olasz az idegenhez.

Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.

Az árverező tiszt úr nyugalommal töltögette be a rubrikákat.

«Frangipáni vár, Porto Ré mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung».

A vevő kivette a vörös bagariabőrtárczát a mentéje zsebéből s leszámlálta a kilencz darab veres paizsos bankót az asztalra.

– A vevő neve? kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt.

A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia magának s aztán ugyanazon az elébb hallatott mélabús hangon bediktálta:

– Babiagorai Riparievich Metell!

– Enyje uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételár.

– Nem tehetek róla, mondá a vevő, s aztán szótagonkint mondta tolla alá a hivatalnoknak a veszedelmes hosszuságú nevét.

A körülállók a vállukat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet kimondani valaha. Semmi baj! Egygyel több idegen a dalmát parton, a kit nem ismer senki.