LUCRÉTIA.

Nem Collatin megszentelt emlékű Lucrétiájáról regélek, miután megigértük egymásnak, hogy adatokat nem fogunk előkeresni a magas történetből, miket már minden ember ismer.

Ezért viszont az ellenvélemény is elengedi nekem azt a másik Lucrétiát, ki amannak ellentéte, a Borgiák családjából.

Ez is egy példányképe volt az előbbi Lucrétiának s e nevet még fényesebbé tette.

Belemélyedve abba a rendszerbe hozhatlan tömkelegbe, melyet a középkori apró olasz fejedelemségek háborúi nyújtanak a kétségbeeső történetiró elé: találunk benne egy gyöngyöt: Mazan Lucrétia történetét.

Mi baja volt V. Károlynak VII. Kelemen pápával, miért és hogyan foglalta el Bourbon connetable Rómát, hogy raboltatott benne, hogy békültek aztán ki a verekedő felek egy harmadik rovására? az minket most mind nagyon kevéssé fog érdekelni.

Hogy ez a harmadik Florencz volt, melyben az orangei herczegnek a Mediciek trónját újra fel kelle állítani a köztársasági takaréktűzhely helyébe, az is mellékes körülmény ránk nézve.

Fődolog az, hogy a florencziak, azon hírre, hogy ellenség közelít, szekerekre rakták gyermekeiket, asszonyaikat, s átküldték az Arnón, hogy mikor verekedni kell, ne legyen más a városban, mint a ki verekedni akar.

Mazan Richard, Lucrétia férje, ezredes volt a köztársaságiak szolgálatában; neje hirhedt szépség és erényére büszke.

Mazan nem akart azzal a gondolattal szívében hadsereget vezényleni, hogy szép nejét van-e a ki védelmezze otthon? Inkább elküldé őt rokonaihoz a biztos Mantuába.

Azonban az orangei herczegnek egyik portyázó csapatja, mely napi járó földdel megelőzte a derék sereget, az Appeninek szakadékaiban észrevétlenül előre nyomúlva egyszerre a menekülők előtt termett.

Nők voltak, nem védték magukat. A portyázó csapat kapitánya, Orcenis lovag, drága foglyaival iparkodott az orangei herczeghez visszajutni, mielőtt azokat a florencziak ismét kiszabadíthatnák.

Orcenis lovag nem jött zavarba azon, hogy mit csináljon ennyi nőfogolylyal? Váltságdíjt fognak a férjek és apák fizetni, a hölgyek addig várakoznak a lovag sátorában, s mikor hazatérnek, nem fognak semmit kibeszélni abból, a mik az alatt történtek.

A lovagnak ez volt az általános fogalma a nőkről.

Mindazok közt, a kik szépségükre büszkék, legszebb volt Mazan Lucrétia. Orcenis lovag, ki őt reggel foglyul ejté, délben már foglya volt szép rabjának s lábainál hevert.

Hanem az oroszlán azért, hogy gazdája lábát fejére hagyta tenni, még is csak oroszlán. Lucrétia tudhatá, hogy a férfi, ki előtte térdel, ha nem hull ölébe a virág, azt le is tudja majd tépni.

A nők mind egyformák, ez volt Orcenis lovag jelszava; Frankhonban úgy, mint Arragoniában, az Appenineknél, mint a Kárpátok alatt. A győzhetlen nőkről való hír csak mese.

Lucrétia mosolyogva hallgatá a lovag hízelgő szavait, s ha kezét megszorította, ő visszaszorítá.

A nők mindenütt egyformák!

Estefelé egy kis kerek tó partján telepedtek le a lovagok foglyaikkal; ott felüték sátoraikat.

A tó az Arno folyam egyik szakadékából képződött, melytől zsilippel volt elzárva, s ilyformán a tó és a folyam között egy kis félsziget képződött, melyet a lovag éji nyughelyül választott.

Kalandjának kedvezőbb tanyát nem is kivánhatott volna, szép foglyai igen biztosan elzárva lehettek e félszigeten, míg csapatja a sziget szorosa előtt ütött tanyát, a nélkül hogy a szép hölgyeket alkalmatlan őrködéssel háborította volna valaki.

A kik egyébiránt nem is érezték magukat nagyon szerencsétleneknek a regény új fordulatánál; szőnyegeikből sátrakat rögtönöztek, tüzet raktak, sütni, főzni kezdtek, csintalan kaczaj hangzott beszéd közben s egy-egy könnyű vérű úrhölgy mandolinját is elővette, s vidám énekhanggal verte el aggodalmait.

Hiszen a franczia lovagok igen kedves ellenségek, szép hölgyek mit félnének tőlük?

Lucrétia adta a legjobb példát; ha a hűvös esti szellő meglebbenté néha sátora szőnyegét, ott lehetett látni a kapitányt, lábainál ülve: a szép hölgy hallgatta szavait és nevetett rajtuk.

A min a szép hölgy nevetett, az szerelemvallomás volt.

Miről beszélhetett volna a lovag egyébről? Csak nem diadalairól? Nyomorult vitéz az, ki hölgyek előtt férfiakon nyert győzelmeiről, s férfiak előtt hölgyeken vett diadalairól beszél.

Azonban a szerelem csillaga is feljött már az égre, a szép piros alkony-égen ragyogott a gyémánt Lucifer.

– Nézze lovag, mennyi csillag néz reánk, mondá a hölgy elpirulva; ideje, hogy elhagyja e sátort.

Értette azokat a csillagokat, a mik mindenünnen rájuk voltak szegezve, utitársnéi szemeit. Sötét van, mit mondanak a csillagok, ha férfit és nőt látnak ily közel egymáshoz?

A lovag szót fogadott, fölkelt és meghajtá magát.

– De ha még több csillag fog lenézni?

A hölgy elérté és mosolygott.

Azok nem szólnak senkinek.

A lovag elérté, megcsókolta úrnője ujjai hegyét és eltávozott.

Az éj meleg volt, olaszországi nyári éj. Egész napi menekülés, futás, hajszolás után a por égette az ember tagjait. Az Arno tava ott susogott álmában a tamarind bokrok alatt a hölgyek sátorainál; az árulkodó hold sem jött még fel; Lucrétia azt mondá kis leánycselédjének, hogy meg akar förödni, menjen le vele a tópartig.

Hiszen nem látja senki most. S talán ha látná? Talán ha bánná?

A hölgyek nem haragusznak azért.

Azt hitte a lovag is, s midőn sötét lett, visszalopózott foglyához, kit kétszeresen rabjának hitt már, s hogy amazokat a csillagokat kikerülje, a kik szólnak és megszólnak, a tópart mentében lopózott előre, a tamarind és gránátalma bokrok rejtekében, hogy észrevétlenül juthasson Lucrétia sátoráig.

Ott meglopta azt a látványt, melyre a hajdankor istenei is oly kiváncsiak voltak. Meglátta imádott hölgyét, midőn a tó vizébe lép. Csak egy csalán-szövet ing volt rajta; többi öltönyeit oda adta a kisérő leánykának.

A kis leányhoz hajolt, valamit sugott neki, mire az csendesen elkezdett zokogni; ujjával inte, a kis leány elhallgatott.

Azután a vízbe lépett; keblén összeszorítá a vékony patyolatot s hosszan felnézett az égre.

Szebb szobrot művész nem álmodott soha.

Lassan alább merűlt gyönyörű termete. A lovag irígykedett a vízre!

Már keblét is eltakarta a hullám, már sima vállait csókolta körül. Ekkor egyszerre kiemelkedett újra a fürdő hölgy. A leskelődő azt hitte megőrül! Lucrétia kiránta egy aranytűt hajából s az egész arany fonadék, mint tündéri vízomlás borult tagjain körül. Így újra visszaereszkedék a vízbe.

A víz szinét a fehér vízi nimféa széles levelei, kövér rózsái lepték el. Ennyi virág között, mint legszebb virág uszkált a legszebb női fő.

Egyszer ez a fő is eltünt, s csak a himbálózó vízi rózsák maradtak a hullám színén.

A lovag várta, hogy hol fog ismét a szép fő felbukkanni? várt tíz perczig, várt húszig, várt százig; – a víz színén csak a vízi rózsák himbálóztak.

«Menekülni akarna tán előlem?» e gondolatja támadt. Az nem lehet, a tó zsilippel van lezárva, innen az Arnoba jutni nem lehet; a túlparton pedig lovas őrök czirkálnak.

Mikor száz percz elmúlt, Lucrétia kis szolgálója letérdelt a tóparton és elkezde imádkozni.

«Ave Maria».

A lovag odarohant hozzá, rárivallva: – miért imádkozol?

A gyermek nem hagyta magát megzavarni. Elmondá az üdvözletet. Azután elmondá még a mit tudott, a pater nostert és a credot; a lovagnak várnia kellett az utolsó amenig, a míg kérdésére választ kapott.

– Miért imádkozol itt?

– Úrnőmért, a ki meghalt; felelt a gyermek s azután úrnője ruháira borult s elkezde hangosan zokogni; most már szabad volt.

A lovag hirtelen a vízbe veté magát; gyors úszó volt, gyakorlott buvár; leszállt a tó fenekére elmenekült kedveséért, s sok percz múlva feljött újra – egyedül; nem találta meg.

A víz színén csak a vízi rózsák ingatták felé fejeiket.

Másodszor is alábukott; víz alatt járt, tó fenekén, idegen állatok, növények között; egy sem mondott neki hírt eltünt kedvese felől.

Mikor aztán harmadszor is lebukott, hogy Lucrétiát felkeresse, akkor megtalálta a szép hölgyet a tó fenekén, lábaival mély hinár szövevényébe keverőzve, s hogy annál biztosabb legyen halála, szép arany hajának egy tekercse oda volt kötve hurokra egy csomó nád gyökeréhez.

A lovag csak holtan nevezheté őt magáénak.

Másnap szabadon bocsátá a többi hölgyeket mind, kik annyire nem értik a szerelemben a tréfát.

Ez történt 1528-ban, az örömre született Mediciek szerelemtudó korszakában.