AZ ÚRNŐ.

Erzsébet czárnő, Nagy Péter és I. Katalin leánya, mielőtt a trónra hivatott volna, igen ifju hajadon korában Holstein-Eutin herczeggel volt eljegyezve. Mind az a szépség, női báj, az a hő szenvedély, mely I. Katalinnál annyi tárgyra elágazó boldogságot árasztott, örökül szállt az ifju czárleányra, hogy egyetlen, kiválasztott hű szerelemtárgyán összpontosuljon. Erzsébet az imádásig szerette vőlegényét.

Az ifju, szép, nemes szivű vőlegény négy nappal a menyegző előtt tüdőgyuladást kapott s a fejedelmi lakodalomra meghitt nászsereg a kitüzött örömnapon épen jókor érkezett – temetési kiséretül.

Erzsébet életét egészen szétzilálta e csapás s tán az egész orosz birodalom, tán a szomszéd Lengyelország is elég okot találhatna megkönyezni e mívelt lelkü ifju halálát, ki egészen más alakot adhatott volna a világtörténetnek.

A czárleány kétségbe volt esve vőlegénye halála miatt, elzárkózott a világ elől, fogadást tett, hogy soha férjhez nem megy, s ezt a fogadását még akkor is megtartá, midőn czárnővé lett s ötven millió alattvaló nevezte anyjának.

Ascetai ridegségnek ugyan nem nevezhetni élete folyamát. A bűvcsomó, mely annyi hő szenvedélyt egy erényben összefoglalt, a szerető feleség hűségében, a mátka halálával szétpattanva, a szétbomlott indulatár korlátlan csapongásokba fajult el; Erzsébet, mint az öltő-ruhát, váltotta, vetette odább kegyenczeit; Alexis Gregorovics Razumovszky grófot titkos férjének ismerék, s az is nyilt titok, hogy a Tarrakonoff grófok uralkodói vérből származnak s egy Tarrakonoff Anna grófnét Radzivill lengyel herczeg növendék leány korában elorzott Moszkvából s Rómába vitte neveltetni, azon szándékkal, hogy nőül vegye s e házassággal, mint trónkövetelő léphessen fel Oroszországban.

Hanem azért bármennyi szerelmi kalandot jegyeztek is föl a férjetlen czárnéról az udvari hírszátyár krónikák, azt mindannyinak utána kellett jegyezniök, hogy a kegyenczek hosszú sora sem birta elfoglalni a halott helyét, a hű emléket. A czárnő mulatott, örült: de minden örömének vége a meghalt vőlegény utáni könyben veszett el, s a kitüntetett kegyenczek mindegyike tudhatá azt, hogy azon a csendes termen túl, melyben a czárnő szemeibe nézni szabad, még van egy másik titkos szoba, mely férfi előtt nyitva nem volt soha: – ez a holsteini herczeg mauzoleuma; ott fekszik a bebalzsamozott vőlegény üvegkoporsóban, s ott virraszt a czárnő könyek között, bűnbánattal az öröm és kéj napjai után. Ezt imádja, erről gondolkozik, ez birja lelkét.

Mily érzékeny volt e pontban Erzsébet, arról legtöbbet beszélhetnének Lapukhin és Bestukhoff herczegnők, ha a bosszúálló úrnő nyelveiket ki nem tépette volna. A két herczegnő tréfát űzött abból, hogy a czárnő egy halottat üldöz szerelmével s engedi magát az élők által üldöztetni. Mindkettő Szibériában halt meg.

Mennyire nem volt Erzsébet szívének semmi része abban, a mit különben szerelemnek is hínak, mutatja az, hogy trónörököst távol idegenek közt keresett: nem gondolt azokra, kiknek természet törvénye szerint szívéhez legközelebb kellett esni.

Nagy Péter leánya, Anna Petrovna, a Holstein-Gottorp herczeghez ment nőül, s e házasságból született Károly Péter Ulrik herczeget választá ki utódjául a czárnő; azt oda hivatta magához s Fedorovics Péter névvel Oroszország nagyherczegéül nevezte ki, az országrendek tudomásával.

A fejedelem csinos arczú, szemérmes ifju volt, szelid, szenvedélytelen kedély, inkább engedni, mint parancsolni született. Ifju koráig úgy nevelték, mint a kinek hivatása lesz majd idővel egy kis csendes német fejedelemség jámbor, békés polgárainak sorsát menni hagyni, a merre az égiek intézik; – a midőn egyszerre a világ legnagyobb óriásának fejére ülteté fel a végzet, s hozzá még olyan óriásnak, a ki még nőni akar.

Roppant szerencse! mondák a harminczhárom felé kerített herczegségek szűk udvaraiban. Uralkodni jó, még olyan kicsiny gazdaságban is, hát még oly roppant uradalomban, mely három világrészben is alig fér meg, s Nagy Péter végrendeleténél fogva sok másnak is örököse.

Volt ama megsiratott Holstein-Eutin herczegnek egy nővére, ki Anhalt Zerbst herczeghez ment nőül. E házasságból született Zsófia herczegnő, későbbi néven Katalin.

Mikor Zerbst herczegnő megtudta, hogy Holstein-Gottorp Károly herczegből Feodorovics Péter orosz nagyfejedelem lett, ismét felmerültek lelkében azok a tüneményes álmok a kristálypalotákról, arany kúptetőkkel, az arczra boruló millió jobbágyról, a keleti pompáról, a koronás rokonságról, a mik testvére halálával oly hirtelen szétfoszlottak; hátha most valóvá lehetnének.

Katalin fejedelmi alak volt; még alig tizenhat éves és a középszerűnél magasabb. Alakja még emelkedettebbnek látszott fenkölt fejhordozása által. Nyilt, magas homloka, hajlott sasorra uralkodói hajlamát jellemzék, míg mélyen kék szemeiben a megtagadhatlan érzelemgazdagság tükrözte magát édes tüzével; szép metszésű kicsiny szája, s hosszú, de nem idomtalan álla a szenvedély és vágyak bölcsőjét árulák el magukban. Ez arcz mindvégig ilyen volt, csakhogy később nagyon tudta, hogyan kell azzal, a mit a szív érez, ellenkezőt mutatni.

Minden úgy történt, a mint Zerbst herczegnő előre ohajtá.

A szentpétervári udvarnál nagy kitüntetéssel fogadták a czárnő kedves halottjának rokonait, s Katalin ifju szépsége minden versenytársát elhomályosítá.

Az is egészen kivánat szerint történt, hogy a nagyherczeg abban a pillanatban, melyben Katalint először meglátta, belészeretett; – a hizelgők azt mondták, hogy halálosan.

Maguk sem tudták, hogy Péterre nézve milyen igazat mondtak akkor.

E szerelem valóban halálos volt reánézve; de akkor midőn már megszünt szerelem lenni.

Kertész nem lesi ójtványa bimbóin a várt fakadást figyelmesebben, mint a herczegnő a gyöngéd érzelem keletkeztét. Midőn az több volt már mint sejtelem, Erzsébet czárnőhöz sietett s térdre veté magát előtte.

– Imádott nagy rokonom! Bocsáss meg a szívnek, mely tégedet szerelmével elérni örökké iparkodott. Évek előtt boldognak érzém magamat azon gondolatban, hogy testvérem által nagy lelked világító közelébe jutok, évek óta voltam boldogtalan, a balvégzet által elvesztve a testvért, a ki szívedet az enyémhez fűzte. A mit a balsors elrabolt tőlem, azt ime az igazságos ég ismét visszaadni igéri. A lángot, mely felejthetlen testvérem koporsóján kialudt, leányom ártatlan szívében gyujtotta meg újra. A nagyherczeg meglátta őt és ő a nagyherczeget. Két villám találkozása nem volt oly gyors, oly egyesítő. Erzsébet! E gyermekek szeretik egymást; szeretik azon tiszta öröklött hűséggel, melylyel te szeretted Lajosomat, megsiratott testvéremet. Add rájuk az áldást, mit számodra szánt, mit tőled elrabolt a végzet, melyet ő bennük megadni tartozik. Én kész vagyok megválni gyermekemtől, ki egyetlen mindenem; ha te nem gátolod boldogságukat. Ő, a boldogult szellem, onnan az égből, ihletét küldi le e szerelmi szövetségre.

A hang jól volt választva Erzsébet kedélyéhez. A czárné arczát elborítá a köny, midőn megholt jegyesét hozták emlékébe; elérzékenyült, megölelte, kebléhez szorítá a herczegnőt; boldog volt, sírt, magán kívül jött. Mondá, hogy e szerelmi frigy Péter és Katalin közt neki is kedvencz ábrándjai közé tartozott, hogy ez iránt több éjen át tanácskozott Lajossal is, holt vőlegényével, s ez álmaiban megjelenve, azt mondá neki, hogy helyesli e szerelmet. Semmi sem áll a boldog szeretők szíve között; ismerjék meg egymást, legyenek szeretők, azután vigye haza Katalint a herczegnő édes atyjához, nyerje ki annak beleegyezését is, hogy ünnepélyes megkérés útján nyerje meg kezét vőlegénye, s hozza el mint menyasszonyát Szentpétervárra.

Zerbst herczegnő előre is biztosítá a czárnőt, hogy a herczeg-apa nem fogja megtagadni beleegyezését e házassághoz, melyet egyenesen a tiszta szerelem maga szerzett.

* * *

Régi járása a világrendnek, hogy a kinek sok van, annak több adatik. A szerencse milliomosok után fut; a vaksors sem jóban, sem rosszban nem jár egyedül.

Mikor már jegyben járt Péter nagyherczeg Zerbst herczegnővel, ki a Katalin nevet akkor vette föl, midőn az orosz trónörökösnek lett eljegyezve: akkor jelent meg három előkelő úr Svédországból Szentpétervárott, mint a svéd nemzet küldöttsége, az egykori Holstein-Gottorp herczeget az üresen maradt svéd trónnal megkinálni.

Tehát két korona egyszerre, csak választani kellett közűle. A svéd korona nem oly fényes mint az orosz; de már csak föltevésre vár; az orosz messzevilágló, de még más fején van. A svéd trón szerényebb, XII. Károly este óta nem is hódításra való; de nyugalmasabb és nincs udvari cselszövényekkel aláaknázva. A svéd nemzet kicsiny, számra kevés, az orosz óriás; de amaz hű, ragaszkodó, szabad, felvilágosult; ez a forrongó elemektől ingatott, nagy lázadó, nagy rabszolga… A herczeg sokáig habozott, melyiket válassza a két korona közül, miket a szerencse aranytányéron hoz elé, azon egyedüli érdemeért, hogy Nagy Péter czár vérének utolsó cseppjei az ő ereiben folynak.

A nagyravágyás soha sem volt ismerős lelke előtt; azt is megszokta, hogy saját eszével ne gondolkozzék; a nehéz választásban asszonyakarat lett a tanácsadó. Zerbst herczegnő kimondá, hogy leányát inkább akarja az orosz koronaörökösnek, mint a svéd királynak nőül adni s e véleményét Katalin is osztá.

Ha Péter csak egy pillanatig is hallgatta volna, mit szól a választáshoz saját esze és szive? az kellett volna mondania: «jó, én tehát nőül veszem majd azt, a ki svéd királyné akar lenni; ti pedig keressétek fel azt, a ki jegyesemet czárnévá tegye», hanem a nagyherczeg esze és szíve nagyon kevés beszédű volt. Ráállt, a mit a menyasszonyának anyja tanácsolt, s elutasítá a svéd koronát.

Gyermekes öröme telt benne, mikor arczképeiket egymás mellé kiállíták az eljegyzési nagy kivilágítás alkalmával s a bámész sokaság fennhangon mondá: «milyen szép egy pár!»

A nagyherczeg jótermetü s csinos arczú ifju volt. Kissé erős vonásai voltak, de finom arczszíne azokat kiegyenlíté; szőke göndör bajuszt és körszakált viselt, s ajkainak finom metszése elfelejteté azt, hogy mikor megszólalt, igen nyers kifejezéseket használt s beszédmodorában az északnémet Krautjunkerek míveltségi fokán nem emelkedett fölül.

Tehát a nagyherczeget bizton lehetett a szép emberek osztályába sorozni.

Erzsébet czárnő azon volt, hogy a menyegző legnagyobb pompával menjen végbe. Az ezredek, miknek sorfalat kellett képezni az utczán a díszmenet alkalmával, új egyenruhákat kaptak; az oranienbaumi várkastély egészen új pompával szereltetett föl az új házasok leendő lakául; a fényes küldöttség már vissza is jött az elhozott menyasszonynyal, ki anyjostól a czárnő palotájába szállt; Katalint már be is tanítá az archimandrita, hogyan viselje magát a szent szertartás alatt.

Ekkor megbetegedett a vőlegény.

Épen úgy, mint Erzsébet czárnő jegyese; a lakodalom előtti napon és a legmagasabb boldogság küszöbén; menyasszonya kezét kezében tartva. Veszélyes beteg lett.

Katalin épen úgy kétségbe volt esve, mint egykor Erzsébet. Épen úgy hevert a szent képek lábai előtt óra hosszat, nap-hosszat, imádkozva ismerős és ismeretlen nyelveken a nagyherczeg megszabadulásaért.

Pedig milyen jó lett volna a herczegnek épen azon az úton elmenni, a melyen Erzsébet kedvese jókor megmenekült a világból; milyen jó lett volna neki is ott feküdni a másik mellett a titkos mauzoleumban, üveg koporsó-födél alatt, balzsamtól megörökítve, asszonytól megsiratva!

Katalint egyszer sem ereszték beteg vőlegényéhez közel; még csak azt sem mondák meg neki, hogy mi betegségben fekszik? A gondos iszonyat, melylyel e betegség nevét mindenki rejtegetni iparkodott előtte, gyaníttatá vele, hogy az valami borzasztó lehet.

Egyszer aztán azt hallá anyjától, hogy a nagyherczeg betegsége jobbra fordult; életveszélyen kívül van.

Katalin örömkönyekkel vette e hírt; – most már tehát szabad tudnia, hogy mi betegsége volt jegyesének?

Napok múltak. Katalin mindennap hallá, hogy a nagyherczeg jobban van, már lábbadozik, már föl is kelt, s még mindig nem mondták meg neki, mi baja volt?

Kérte, hogy bocsássák be hozzá; azt felelték neki, hogy még nem lehet.

Már hálamiséket is tartottak a kathedraleban a nagyherczeg szerencsés felgyógyultáért s menyasszonyának még mindig nem volt szabad a felől kérdezősködnie, hogy mikor láthatja meg jegyesét? minő veszély volt az, a mitől megszabadult, s mi oka van e titkolózásnak?

Egy napon Zerbst herczegnő azzal a hírrel lepé meg leányát, hogy a nagyherczeg ma kocsizott ki először a czárnő látogatására.

– Hát én mikor fogom őt láthatni? kérdé sietve Katalin.

Válasz helyett a herczegnő leánya nyakába borult s elkezde keservesen zokogni: «Szegény, szegény leányom!»

– Mi történt? nem gyógyult-e meg a herczeg? Mi baja volt, a mit még elmultával is síratnak?

A herczegnő most már kénytelen volt azt kivallani.

– A nagyherczeg a «fekete himlőn» esett keresztül.

Katalin összerázkódott s önkéntelenül eltakarta szemeit. Ez irtóztató ragály azon években erősen kivette áldozatát; sokan elhaltak benne, s a kik megmenekültek lázöleléséből, azoknak arczáról örökre le volt törülve az isteni bélyeg.

A herczegnőnek eszébe juthattak mindazok az arczok, miket hintaja ablakából az utczán megpillantott s miket elég egyszer meglátni, hogy el ne lehessen soha felejteni, azok az arczok, tele gödrös sebhelyekkel, megfosztva minden szépségüktől; szíve mélyéig hatott a borzalmas gondolat: ha vőlegénye is ilyenné lett.

– Nagyon megrútult? kérdé félénken anyjától.

– Légy készen a legrettentőbb látványra; mondá a herczegnő, ki leánya képzeletét a végsőig akarta fokozni, hogy a valót valamivel enyhitőbbnek találja majd. A nagyherczeg iszonyúan eléktelenült, arcza egy forradásos sebhely; szép szakála, bajusza kiirtva, itt-ott áll nehány szál belőle; szép szemei beesve, szempillái feldagadva, szemöldökei eltüntek homlokáról, s gyönyörű metszésű szája félregörbűlt a hólyagos himlőtől. Borzalom rátekinteni!

Katalin összerázkódott e szavak hatása alatt, mikkel a herczegnő képzelmét megfélemlíté.

Ettől félt a herczegnő, ezt kelle leküzdeni.

Feszült figyelmű aggálylyal vizsgálta leánya arczát, ki iszonyú belküzdelmen látszott keresztül menni.

Katalin elérté a kérdést, mely anyja néma tekintetében volt lelkéhez intézve.

– Ne félj anyám, szólt, belső borzadályát leküzdve: én erős leszek.

– Ezt igértem a czárnőnek én is, de ő kétkedik benne. Azt mondta, lehetetlen, hogy e szörnyarcz látása vissza ne riasszon minden női szívet; ő jelen fog lenni első találkozástokon, ő vigyázni fog minden arczmozdulatodra s ha egy szemöldökrándulással elárulod, hogy a nagyherczegtől iszonyodol, nem fogja megengedni, hogy a nagyherczeg elvegyen; mert ő nem akar szerencsétlen nővé tenni.

– És te anyám?

– De én czárnévá akarlak tenni.

A kemény szó kemény szívre talált. Katalin azt felelte rá:

– Én is.

– Tehát a szerint viseld magadat. Mikor a nagyherczeget meglátod, meg ne rebbenj; használj e napra pirosítót, halványságod el ne árulhasson; fuss eléje, öleld meg; beszélj hozzá nyájasan, melegen; ne fordítsd félre arczodat, mikor hozzá beszélsz, nézz egyenesen a szeme közé; simítsd meg kezeddel arczát, mondd neki, hogy sokkal rosszabbat beszéltek felőle, mint a milyennek látod valóban; légy lelkednél. Gondold meg, hogy a világ legnagyobb koronájával játszol, s ha elejted gyönge kezedből, összetörik az.

– Bizd rám anyám.

– Nehéz feladat; én nő vagyok, de összeroskadnék e rém alatt.

– Én leány vagyok és meg fogok vele küzdeni.

Az udvarmester már megérkezett, hogy a fejedelmi hölgyeket a czári palotába szállítsa.

A találkozás a czárnő egyik mellékszobájában volt rendezve, hol a czárnő a reggeli kihallgatásokat szokta tartani. Az ablakok készakarva sűrűen le voltak függönyözve, hogy félhomály legyen a teremben, s a tükrök úgy elállítva virágokkal, lefátyolozva csipkékkel, hogy a nagyherczeg ne láthassa bennük magát.

Jelen voltak a czárnőn és nagyherczegen kívül Razumovszky Cyrill, a hajdani balalaikapengető paraszt, s jelenben a legbefolyásosabb kegyencz (titkon a czárnő férje), Bestucheff, a kanczellár, Csoglokoff, a nagyherczeg – úgynevezett – nevelője, kit a czárnő azért rendelt mellé, hogy a nagyherczeg lelkét olyan széppé tegye, minő egykori arcza, s ki iparkodott azt a mostani arczához hasonlóvá tenni.

Erzsébet azzal a legyőzhetlen kiváncsisággal nézte Péter arczát, melyet a határozottan rút sajátságos varázslatként költ az emberi kedélyben. Irtózunk, borzadunk tőle és kényszerülve vagyunk mégis ránézni, tekintetünk mindenüvé követi, nem bir igézetétől megszabadulni.

És e közben ki nem kerülheté a czárnő figyelmét, mily erőtetésükbe kerül még a férfiaknak is, a kikkel Péter szóba áll, nyájas arczot mutatni előtte; hogy fordítják félre arczukat a válasz közben; hogy iparkodnak elmaradni tőle, hogy forgatják felfelé szemeiket, mikor háta mögé kerülnek. A czárnőnek egy fiatal udvarhölgye, Semenovna Mária rosszul lett bele, mikor a nagyherczeg hozzá fordult s azt kérdé tőle, hogy ráismer-e még? – Pedig neki csak azt igérte a nagyherczeg, hogy vele fogja tánczolni az első menuettet menyegzőjén.

Hát az, a kinek vele kell majd az oltár elé állani?

Az udvarmester jelenté a herczegnők érkezését.

Mindenki feszült figyelemmel tekinte az ajtóra; néhányan fájdalmas szánakozással tekintének a nagyherczegre, ki önként, számításból egy függöny árnyékába vonta magát s lesüté szemeit, mintha balsorsát szégyenlené.

Katalin lépett be anyja előtt.

Mosolygó, sugárzó arczczal jött; szemei a nagyherczeget látszottak keresni; könnyű volt ráismernie; oly borzasztó arcza volt, ah, borzasztóbb, mint a milyennek képzelé.

Mikor megpillantotta, oda futott hozzá, megölelte, és azt mondta neki nyájas hizelgő hangon: «Kedves Péter».

Az udvarhölgyek hüledezve bámultak reá; az udvaronczok fejcsóválva súgtak össze; a czárnő éles tekintettel figyelt a jelenetre.

– Jőjön, jőjön ki a világosra, szólt Katalin, magával vonva a nagyherczeget. Húzzák félre a függönyt, én látni akarom önt. Nekem azt mondták, hogy én nem fogok önre ismerni. – Ah, nem igaz, nem igaz. Nézzen ön rám, nézzen szemeimbe. A jóság, a szelidség most is ugyanaz. Hisz ön most is oly kedves.

És megcsókolta az eléktelenült arczot!

Maga a czárnő is összeborzadt e csóknál, s Zerbst herczegnő nem állhatá meg, hogy sírva félre ne forduljon.

Katalin a nagyherczeg karja alá füzé karját s annak vállára simulva járult a czárnő elé, ki előtt gyöngéden meghajtá térdét és kézcsókolva mondá:

– Bocsánat, felséges úrnőm, hogy a viszontlátás öröme nagyobb volt nálam, mint a felségednek tartozó tisztelet; mentse ki felséged érző szíve a feledékeny alattvaló bűnét, a szerető jegyes elragadtatásáért.

Erzsébet sokáig nem bocsátá el Katalin kezét kezéből és sokáig vizsgálta annak arczát, de sem a kéz, sem az arcz egy rezzenéssel sem árulta el azt az iszonyatot, a mivel ez órában ama fejedelmi leány szíve küzdött.

Talán egyedül ő volt az, kit ez elfogulatlan mosoly megcsalt; ki visszaidézte emlékébe azt a perczet, midőn vőlegénye halálvonaglásai közt feküdt s ő minden szentek lábainál hevert, fogadásokat téve, hogy ha meggyógyuland kedvese, legyen bár arcza éktelenebb, mint a képre festett Beliálé, örökre szeretni fogja. Ha e kedves vőlegény ily nyomorúltnak kelt volna föl halottaiból, ő épen így csókolta volna őt meg, mint Katalin.

De rajta kívül senki sem is hitte azt más: maga Péter sem.

Ő mindenki arczán olvasta az iszonyatot, melyet látása gerjeszt, s tele volt azzal a gondolattal, a mi a legkinzóbb minden gyötrő tudalma között az emberi szívnek: «engem nő nem szerethet».

Nincs bűntudat, nincs lélekfurdalás, mely ennél üldözőbb legyen.

A czárné elérzékenyült.

– Katalin, szólt, egy hét mulva menyegződet fogjuk megülni.

A herczegnő Erzsébet lábaihoz borult hálát ragyogó arczczal, lassankint Péter is odatérdepelt mellé.

– Kivánjuk Istentől, hogy boldogságtok tökéletes legyen, rebegé a czárnő.

S azzal az előtte térdelő pár fejére tevé kezeit áldó mozdulattal.

Feltünt mindenkinek, hogy arról a kezéről, melylyel Péter homlokát érinté, nem húzta le a keztyűt.

A czárnő inte, hogy az elfogadásnak vége; érzé, hogy nagy fájdalom van e jelenetben, a minek mindenki végét óhajtja.

Katalint a nagyherczeg egész kocsijáig kisérte: ott is látta mindenki, hogy Katalin megszorítá vőlegénye kezét; s az udvarmester, ki szemközt ült a herczegnőkkel, bizonyítá, hogy Katalin még a kocsiból is visszahajolt, hogy őt még egyszer lássa.

Az udvarmester palotájukba fölvezette a hölgyeket s eltávozott.

Mikor aztán Katalin együtt maradt az anyjával, mikor senki sem látta többé, akkor felsikoltott:

– Anyám, meghalok!

És eszméletlenül roskadt össze. Három órahosszat sem bírták életre hozni.

Az udvarmester pedig visszatért az udvarba s jelenté, hogy Katalin nagyherczegnőt a legderültebb kedélyben hagyta otthon.

A czárnő meg volt elégedve.

Razumovszky azt kérdé Bestuchefftől:

– Mit szólsz e jelenethez?

A főállamügyér végzetes meggyőződés hangján mondá:

– Ez az asszony nem czárné fog lenni, hanem czárnő.

*

Péter férje lett Katalinnak.

Ha szerencsétlen férj volt, szerencsétlenségét maga kezdte el; maga volt annak legelső oka. – Félt nejétől!

Csodálatos paradoxon ilyesmit ki is mondani. Egy szép nő, a kitől a férfiak félnek, a kinek a közelében szorongást, elfogultságot éreznek, a kihez nem mernek közelíteni.

Nem Péter volt az első, a ki e félelmet érezé; még otthon atyja udvarában ismert egy szép fiatal grófot Katalin, (akkor még Zsófia herczegnő), a ki halálosan szerelmes volt belé, ki vakmerő, önfeledt volt az alkalom és mód felkeresésében, mik által a herczegnő közelébe juthasson, s ha egyszer ott volt előtte, vele szemtül szemben, egyedül, tanuk nélkül, akkor nem tudott hozzá mit szólani, akkor elszorult szívvel állt előtte, mint egy gyermek, akkor nem jutott eszébe, hogy ő férfi: – úgy, hogy egyszer Katalin maga szólítá meg: «ön mindig így fog én tőlem félni?»

Ugyanezt a félelmet érezte Péter is büszke, szép neje közelében. És ő még hozzá azt is tudta, hogy arcza rút! az átkozott tükörbeli ördög minden találkozáskor azt susogta szeme közé: «téged nő nem szerethet».

Akárhányszor jött a legforróbb vágyakkal neje magányos szobájába; képzelme eltelve a legszebb nő bájaival, kit sajátjának tud, ki után csak ki kell nyujtani kezét, hogy leszakítsa; mindannyiszor, midőn szemközt állt vele, midőn mellette ült, egyszerre megszállta szivét az a bibliai dæmon, a férjek gúnyos réme, Asmodai, ki hideg kardot fektet a hitvesek közé, s Péter mindannyiszor úgy érezte magát, mint egy vert gyermek; – nem jutott eszébe, hogy férfi.

Ez nagyon boldogtalanná tette a nagyherczeget.

Utóbb kerülni kezdé a nőt, kinek szépsége rá nézve gúny, s elvonult oranienbaumi kéjlakába; Katalint a czárnő körében hagyva.

A nagyherczeg nem érzett még féltést; ahoz is férfibüszkeség kell s a büszkeséghez neki joga nem volt.

Bizton is lehetett felőle. A czárnő, miután saját hajlamainak őrzésével nem volt elfoglalva, egész idejét arra fordíthatá, hogy Katalin erényét őrizze; s az ifju nagyherczegnő nagyon jól körül volt zárolva kémlelő szemekkel.

A nagyherczeget hagyták magában mulatni.

Vannak csendes, szelid kedélyű gyermekek, a kiknek, ha az ember ad egy dobozka ólomkatonát, egy fapuskát, egy bádogkardot, meg egy dobot hozzá, egész nap elmulatnak magukban; felállítják meg szétrakják ónvitézeiket, dobolnak, masiroznak, puskát, kardot forgatnak, hadonáznak, parancsokat osztogatnak, pálczalovukat ugratják; azalatt legalább nem tesznek semmi rosszat: nem kell utánuk nézni; elvannak ők játékszereikkel.

Ilyen csendes kedélyű gyermek volt Péter is.

A czárnő megengedte neki, hogy szerezzen magának játékszereket, egy csoport holsteini katonát, a kiket a nagyherczeg régi hazájában toborzott: alkotott belőlük sorgyalogságocskát, gránátos-osztályocskával, cavalleriácskát, voltak utász-, hidász-, tüzérosztályai; az egész mehetett ezernyolczszáz emberre. Azokat ő saját képzelme szerint egyenruházta, az általa felmagasztalt porosz fegyverforgatási mód szerint betanította, nagy fejtöréssel saját dobverést talált ki indulójuknak. Ezeket aztán korán reggel kivitte hadgyakorlatokra, hajszálnyi pontossággal felállítá, bámulatos kanyarulatokban, előre hátra való menetelben a tökély végső fokáig vezette; pontosan kiszámíttatá velük, hogy a porosz díszlépésben egy percz alatt hatvannégyet, a harczlépésben 105-öt kell lépni, míg az orosznál ugyanaz az elsőnél csak 58-at, a másodiknál 120-at tesz.

A kis hadsereg pompásan tudta a homlokváltoztatásokat, a vállvetéseket, a nyolczad és három nyolczad kanyarulatokat, a félszegindulókat, az oldalindulókat, a homlokzatból oszlopzattá alakulást, a lépcsőzetes rendet, az ékalaku échelont, a négyszögöt; hogy azt gyönyörűség volt nézni.

Benn a laktanyában aztán következtek a testgyakorlatok a nagyherczeg saját felügyelete alatt, a kargyakorlat golyókkal és botokkal, a magasra ugrás, a mélybe ugrás, a hosszatugrás, a kapva szökellés, a lovon-átugrás, a terpesztett ugrás a nyergen át, a tolvajugrás, két zászlóval a kézben, a földről a nyeregbe; – a mesterséges egyensúlyjárások a levegőben hintáló gömbölyű gerendán, fegyvergyakorlással; – a síma kötélen felmászások, a síma karón alá s fel kúszások, a loboralakítás egymás vállára hágva bástya-ostromláskor, a vívás mindenféle művészete, szúró, vágó fegyverekkel, a mikben a nagyherczeg kitünő mester volt; senki nálánál jobban nem értette a fleurettel bánást, az arretdöféseket, a battement, a ligade műfogásával való lefegyverzést, a theatercoup-t, a contraterzet, a görbe karddal senki sem tudta úgy kivágni a mesterséges «lengyel quartot» a mit ellenvédni is oly nehéz, s a magyar huszáros elővágást, mely a támadó ellenében védelem és visszatámadás egyszerre s a miknek betanításában ő oly kifáradhatlan volt.

Ez elfoglalta napja legtöbb óráját, a mi fennmaradt, azt betölté a zenegyakorlás: nála minden katonának kellett valami hangszerhez érteni; mikor a puskát, a kardot letették, került a sor a fuvolákra, klarinetokra, trombitákra; a kis hadsereg roppant zenekarrá alakult át, s a nagyherczeg saját karnagyi elnöklete alatt gyönyörűen elharsogtatá a szép német zeneműveket, azok közt mindig legelől Luther híres choraléját. Néha a válogatottak színdarabot is adtak elő a nagyherczeg örömére.

Ebből láthatjuk, hogy a nagyherczeg ideje jól el volt foglalva.

A czárnő azt mondta rá: hadd mulassa magát!

Hanem a titkos cselszövők, a számító udvaronczok, a vén tábornokok ezen kezdék III. Péter bűnlajstromának jegyzékét:

«A nagyherczeg idegen nemzetbeli testőrséget alakít maga körül».

«A nagyherczeg a gyűlölt porosz hadgyakorlatot hozza be Oroszországba».

«A nagyherczeg megveti a nemzeti viseletet, katonáinak más egyenruhát adva».

«A nagyherczeg az orosz vallás ellen merényel, midőn testőreivel Luther énekeit zengedezteti».

E vádakat följegyezve találandjuk egykor.

Pedig, szegény nagyherczeg! ő csak játszott és nem gondolt a játékon túl semmire.

Hát Katalin?

Az pedig, egy nő, ki szivében hordja egy Semiramis szenvedélyét, férjétől elhanyagolva, környezőitől gyűlölve, megvetve, körülólálkodva leskelődő szemektől, egy kéjsóvár udvar közepett, folyvást viselte azt a márvány-arczot, melyről senki boldogságát nem olvashatja, s jobban őrizte magát, mint minden ellensége és irigye, jól tudva azt, hogy a csábító maga fogna lenni az áruló.

Egy jégdarab volt az izzó kohó közepett.

És tette mindezt – egy koronáért, a mit e büszke arczczal kelle megérdemelni.

*

Bestucheff államkanczellárnak volt egy óriási nagy burnótos szelenczéje (vulgo tubákos pixis).

Ezerszer engedelmet kérek mind a történelem, mind a költészet muzsáitól, hogy az elbeszélés folyamában e még senkitől meg nem énekelt tárgyat vezetem fel a Heliconra. De kötelezve vagyok rá a históriai adatok miatt, melyek kikerülhetlenül belevezetik ujjainkat Bestucheff tubákos pixisébe.

Bestucheff és vele együtt az egész orosz udvar erősen át volt hatva a burnótozás szenvedélyétől. És ez valóban nem lenézendő szenvedély. Az orrnak épen úgy megvannak a maga vágyai, követelései, miként az inynek, a gyomornak, a szívnek és egyebeknek; s miután az orr minden emberi tagok közt a legigénytelenebb, még csak öltözetet, még csak keztyűt sem visel, joggal megkivánhatja, hogy őt is mulattassák valamivel, ne csak a többiekre költsenek.

A ki a burnótozást feltalálta, nagyon lekötelezte vele az emberi nemet. Egész addig az ideig senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember a szájától fölfelé is ember, mindenki csak arról gondoskodott, a mi azon alól terjed; a burnóttal kezdték legelőször azt a bókot mondani az emberiségnek, miszerint valaki magához vesz valamit, azért, hogy az elméjét tisztítsa.

Fölöslegesnek találjuk e czélra orvosi könyvekből idézni tekintélyes mondatokat, csupán azon tényre hivatkozunk, hogy a fejedelmek minden jóravaló okos embernek, a ki eszével tesz az államnak szolgálatokat, legyen az tudós, vagy miniszter, vagy külország diplomatája, burnótszelenczéket szoktak megtisztelő ajándékul osztogatni.

A burnótos szelencze egy gondolkodó államférfinak valódi spiritus familiarisa; ez az universal tanácsadó, ez a moderator, ez a refrigerator, ez a Conversationslexicon; ez a kisegítő ezer bajban, a kihez toties quoties folyamodni szokás, s a kit, ha a vele intim barátságban élő valahogy elhagyott, elfelejtett zsebébe dugni, nyugalmát, önmérsékletét hagyta el; házsártos, izgatott, imparlamentaris magaviseletű lesz; összetűz legbizalmasabb lábon álló collegájával, incapacitabilis lesz, mindaddig, míg collegájának eszébe nem jut, hogy megkinálja egy szippanattal; a mikor aztán egyszerre helyreáll az egyetértés, az elmék felvilágosodnak s a crisis elcsendesül.

Ilyen fontos condensator volt az államgépezetben Bestucheff burnótos szelenczéje, ki felséges kortársát, Nagy Fridriket az által vélte elhomályosítani, ha még nálánál is több burnótot elemészt, a ki pedig, mint tudjuk, már nem is szelenczéből fogyasztá e dicső portrágyát, hanem a kabátzsebét bádogoztatta ki s abból szedte elő.

Bestucheff burnótszelenczéje díszes egy remekmű volt a maga nemében. Födelén felséges úrnőjének, Erzsébet czárnőnek arczképe zománczfestéssel, a mellén levő rendjel finom mozaikból kirakva.

Ismerték e szelenczét a minisztertanácsban, a reggeli audiencziák termében, a senatusban, a tábornokok gyűlésében; forgott az archimandriták és nagykövetek kezén, s finom ujju delnők is csipegettek abból, oly óvatosan érintkezve olympi ambroziájával, hogy fehér keztyüiket be ne szennyezzék vele.

Hanem egy dolgot csak az avatottak ismertek a szelencze felől.

Azt, hogy ha valaki a hüvelykujjával a czárnő arczképén levő mozaik-érdemjelt megnyomta, a szelencze födele jobbról balra is csavarható lett, s akkor a felső fedél egy másik fedélre nyilt, a melyben vékony kis papirszeletkék voltak rejtve, kicsiny gömbökké összegöngyölítve, s míg a távolról néző azt hivé, hogy most a kézről-kézre járó szelenczéből ez és amaz főúr és herczegasszony három ujja egy adag szellem-élesztő port csiptetett föl, ugyanakkor az egyikét azon kis papir-galacsinoknak vette magához, miket minden reggel a főkanczellár oda szokott rejteni, s mikben utasítások voltak adva, felfedezések téve a vele egyetértő szövetségeseknek, s a kikkel ez úton minden nap tudatta napiparancsait, a nélkül, hogy hozzájok szólt volna, a nélkül, hogy szemejárásával elárulta volna, hogy ismeri őket.

Már akkor készült az orosz országnagyok terve, hogy Pétert a czárok trónjától megfoszszák.

Nem volt nekik eléggé orosz, nem volt eléggé nekik való úr.

Első hadművelet volt ellene: Pétert a czárnő előtt eláztatni. Addig híresztelni hibáit, gyöngeségeit nagyítni bűnökké, bohóságaiból rémeket alkotni, míg a czárnő kitagadja őt a trónöröklésből.

Ha ez nem sikerül, meggyűlöltetni őt a néppel, hogy elűzze a forradalom.

Ha ez is kevés, ellene fordítani a legfájóbb fegyvert, tulajdon neje gyűlöletét.

A cselszövény még az első stadiumban volt.

Erzsébet bármerre fordult, mindenütt, mindenkitől ingerlő, izgató czélzásokat hallott a nagyherczeg magaviseletére. Egymással semmi érintkezésben nem levő emberek, a kikről bizonyos lehetett, hogy együtt nem értekeztek, ugyanazt a tényt, ugyanazon szavakkal mondák el előtte; a nagyherczeg majd egy pópát lökött ki a szobájából, ki új temploma felszentelésére hívta meg; majd egész éjjel tivornyázott ittas tisztek társaságában; majd a porosz királynak izent, hogy léptesse elő azon ezrednél, hol eddig mint alezredes szolgált, ezredessé. (Ő, Oroszország leendő uralkodója egy tegnapi német királyság ezredénél előléptetésre vágyik!)

És ezekben az apró mendemondákban mindig volt valami kevés igaz. Ha sokan mondják, még a nem igaz is ténynyé kövesül.

Mikor aztán a czárnő kellőleg fel volt ingerelve a nagyherczeg ellen, akkor előjött Bestucheff s kegyes bölcseséggel elcsitítá ő felségét, szelid mentegetésével lehűté magas haragját, csekélységeknek mondá a felfedett hibákat, sokat rárótt az udvari rossz nyelvekre, igérte, hogy szigorúan utána fog járni, ki terjeszti e mendemondákat? s el fogja a rágalmat némítani.

Az a rágalom aztán el is csendesült, hanem mindjárt jött nyomába a másik. Bestucheff burnótszelenczéje kifogyhatatlan volt – minden tekintetben. Az egyik födele alatt mindennap friss burnót, a másik alatt mindennap friss rágalom.

Egy reggel az udvaronczok e jelszót találták a hirhedett szelenczében, mely aztán kézről-kézre járt:

«A nagyherczegnő nem boldog. Péter mellőzi. A czárnő nagyon ügyel reá.»

A czárnő megtudta a legujabb udvari hirt: «a nagyherczegnő nem boldog».

Sokkal gyanakodóbb, sokkal bizalmatlanabb volt neme iránt, mint hogy e felől egyenes kérdést intézett volna Katalinhoz, vagy Zerbst herczegnőhöz. Maga akará azt kitalálni.

Hogy Péter azon időt, a miket más halandó mézes heteknek nevez, katonásdival tölti, az nagyon jól tudva volt a czárnő előtt, hanem hiszen az Katalinnak csak egy mosolyába kerülne, hogy férje ne járja a gyakorló mezőt Oranienbaumban: miért nem teszi hát? Péter nem szeret mást, csupán hogy nem meri szeretni a sajátját. Kié itt a nagyobb hiba?

Ezt meg kelle tudni.

Egy napon Bestucheff burnótszelenczéjéből az a titkos rendelet jött elő, hogy bizonyos Soltikoff nevű fiatal testőrhadnagynak divatba kell jönnie rövid időn az udvarnál.

Ez a bizonyos Soltikoff testőrhadnagy alig volt még húsz éves s máris annyi diadal koszoruja érte homlokát, a mennyit egy vén tábornok nyugalomra helyeztetésekor is megelégelne. Csakhogy Soltikoff nem az emberölés nemes hőstettei által nyerte ily ifju korában megérdemlett babérait, hanem sokkal hálásabb úton. Soltikoff a férjek réme volt. Ellenállhatlan ostromló a nőszívek ellenében.

A hogy Bestucheff elrendelé, Szentpétervár Don Juanja divatba jött az udvarnál. Fel kezdett tünni az udvari estélyeken; hamis kalandjai szájról-szájra jártak; a jó hangulathoz kezdett tartozni, hogy az udvarhölgyek vele cselt szőjenek, utóbb egymás kezéből ragadozzák ki, s ha hitelt lehet adni az egykorú emlékiróknak, annyira felkapták az ifju lovagot, hogy végre minden hölgy, ifjabb és idősebb, melltűn, nyaklánczon, kösöntyűn és gyűrűben viselte Soltikoff arczképét s a kinek soha semmi viszonya nem is volt vele, divatszerűnek találta magát Soltikoffal gyanúba hozni; a mi bennünk sajátságos fogalmakat támasztana az orosz hölgyek erkölcsi érzetéről, ha előre értesítve nem volnánk a felől, miszerint mind ez Bestucheff államügyér rendeletére volt ekép elintézve. Soltikoffnak divatba kell jönni; Soltikoffnak fel kell tünni az egész hölgyvilág előtt, hogy feltünjék a nagyherczegnő előtt is.

A nagyherczegnő valóban mindennap hallott Soltikoffról valami újat.

Hanem azért Katalintól nem hallott senki Soltikoff felől semmi újat.

Ugyanazon márvány-arcz volt, a mi eddig; az a semmi érzelemre nem buzdító, az a hideg, lehűtő szoborkép.

E helyett az történt, hogy Soltikoff szeretett a nagyherczegnőbe halálosan.

És talán ez volt első igazi szerelme, – mivel nem merte ezt bevallani.

Ime a harmadik férfi, ki Katalinba szerelmes és tőle fél, ki miatta őrjöng és azt kimondani retteg.

A nőhódító, a férjek és vőlegények ijesztője, maga is félénk diákká vált Katalinnal szemben, s bár mindig iparkodott közelébe jutni: mellette elveszté a férfiak bűbáját, a bátorságot.

Katalin nem buzdította Soltikoffot, hogy merészebb legyen, pedig, hála Bestucheff burnótszelenczéjének, az ujabb időkben a kémlelő szemek elfordultak tőle, találkozhatott a kivel akart, ott, a hol akart.

De Katalin nem akart senkivel oly igen találkozni, mint a czári koronával, s azt nem koczkáztatta senki szép szemeiért.

Pedig Soltikoffnak igen szép szemei voltak. Lehetetlen, hogy azt Katalin észre ne vette volna: hisz akár hol járt-kelt, az ifju bajnok mindenütt rajta feledte azokat; gyémántjaiért nem bámulták és irigyelték nemének szépei annyira, mint azért az epedő szemsugárért, mely őt mindenüvé követte.

Katalin nem fizetett e tekintetért semmit.

Hanem egyszer a véletlen keze is belevegyült a játékba.

Soltikoff atyja, ki Moszkvában lakott, hirtelen meghalt; az ifjunak haza kellett mennie, hogy atyja temetésén jelen legyen s örökségi ügyeit rendbe hozza.

Tábornokától engedélyt kapva az elutazásra, feljött az udvarhoz búcsút venni.

Többek jelenlétében búcsúzott el a nagyherczegnőtől, meghajtva előtte térdét s kezét megcsókolva udvari szokás szerint.

– Önnek atyja halt meg? kérdé Katalin részvétteljes hangon.

– S nagyon jó atyám volt, felelt Soltikoff.

– Ön eltávozik innen?

– Talán örökre, rebegé az ifju testőr s e perczben úgy érzé, mintha a kéz, melyet tisztelő csókjával érinte, visszaszorítaná kezét, s midőn feltekinte, a nagyherczegnő lesütött szempillái alatt könycseppeket látott ragyogni.

Másnak könycsepp, gyémántcsepp az a szerelmesnek! Soltikoff egy hét mulva megint Szentpétervárott volt. A mint atyját eltemették, soha sem törődött a hagyatékkal, az örökséggel, sietett vissza az udvarhoz, ott volt az az örökség, az az újan felfedezett kincs, a mit kivívnia kellett, az a két igéretteljes könycsepp, melyen a fejedelmi kegy keresztülragyogott.

Soltikoff most már komolyan őrült lett a nagyherczegnő miatt. Elhanyagolt miatta szolgálatot, barátságot, régibb ismerősöket, vidám czimborákat, udvari fényt, katonai kötelességet. Mély búskomorság szállta meg, s ez arczán és egész viseletén meglátszott; méla, szórakozott lett, s most még jobban félt a nagyherczegnővel találkozni, mint addig. Egyszer véletlenül összetalálkozott vele mégis; a nagyherczegnő egyedül volt.

Igazán véletlenül-e, vagy tán nagyon is kereste az alkalmat?

Ismét megrettent tőle; ismét reszketett előtte, s félénken lesüté szemeit.

Katalin maga közelíte felé s megszólítá:

– Miért ön oly szomorú?

Vakmerő kérdés! Egy ifju nőnek azt kérdezni egy ifju férfitól, miért oly szomorú?

Nem bizonyos-e felőle, hogy e kérdésre az lesz a válasz, hogy lábaihoz fog omlani, hogy térdeit át fogja ölelni és azt fogja mondani: «teérted, temiattad vagyok szomorú; te ölsz meg, te kínzasz, kárhoztatsz el; és én meghalok, kiszenvedek és boldog vagyok bele.»

Miket beszélt, mi őrült szavakat mondott egy szerelmes ifju egy fiatal, kegyetlen nőnek, a ki leendő uralkodónéja volt, s a ki őt megöletheté vakmerőségeért? Katalin végig hallgatta azt; élvezé annak hevítő bűbáját, mint valami ismeretlen mámor kelyhét, melyet a ki egyszer ajkához emelt, nem bírja addig letenni, míg fenékig nem üríté.

Nem is iparkodott a vakmerő ifju karjai közül kibontakozni, csak a midőn az széttárta keblét, hogy már most vágassa le azt a gömbölyű fehér nyakát, ha szavai megharagíták, akkor jutott eszébe, hogy előle belső szobájába meneküljön.

Soltikoff várta az elfogatási parancsot.

A helyett Katalin egy aranyszegélyű könyvet adott át neki az egész udvar láttára, a franczia classicus legújabb műve volt az, Mithridate.

A czárnő nagyon szerette, ha udvaronczai a franczia költőket olvasták. Katalin az ő izlését követte, midőn ez olvasmányoknak proselytákat szerzett.

Soltikoff pedig talált az aranyszegélyű könyvben egy behajtott lapot, a behajtott lapon egy aláhúzott sort, melyben ezt mondja Monimée imádójának:

«Ah, meritez les pleurs, que vous m’allez couter.»

(Érdemeld meg a könyeket, miket nekem okozni készülsz.)

* * *

Katalin nem volt többé boldogtalan.

Míg az volt, víg arczot mutatott; együtt járt az udvar örömeivel, részt vett mind abban, a mit mások mulatságnak neveznek; mikor pedig boldog volt, akkor visszavonult a világtól, kerülte a szinházakat és az udvari estélyeket, nem hagyta el palotáját, s arczán búskomorságot viselt.

És ez talán valami más a nőknél, mint tettetés; a mi a szenvedő nőt a világ előtt derült arczczal járni kényszeríti, az talán dacz, talán női erély, mit mi férfiak nem ismerünk; míg a mélabúskomorság a nő arczán, ki szivében boldog, annak tanújele, hogy a lélek most önmagának él, a külvilágra nem ügyel, egyedül boldogsága tárgyával van eltelve.

Ámde szerencsétlenségére Katalinnak, a ki rá legjobban vigyázott, maga is nő volt. Erzsébet czárnő előtt maga az álarcz volt az áruló. A czárnő gyanakodni kezdett. Már akkor nagy oka volt rá.

Egyszer véletlenül toppant a terembe, midőn Katalin és Soltikoff egymással beszélgettek.

A czárnő azt vélte, hogy titoknak jött nyomára.

– Miért esedezett a főhadnagy a nagyherczegnő előtt? kérdé szigorú hangon.

Katalin nyugodtan felelt:

– A főhadnagy megtudta, hogy férjemnél, a nagyherczegnél, az udvarmesteri hivatal megürült, azt kivánná elnyerni s Oranienbaumba áttétetni.

A czárnő végigbámult mindakettőn. Ha Soltikoff a nagyherczeg udvarmestere lesz, akkor az soha Katalinnal többé találkozni nem fog, mert a milyen bizonyos, hogy Péter Oranienbaumból nejét meglátogatni fel nem jön, kétszerte valószínűbb, hogy Katalin sem fogja Pétervárat elhagyni, hogy férjét katonai játékaiban megzavarja. Soltikoff kénytelen lesz a nagyherczeg körül maradni, s Katalinnal nem találkozik többé.

Erzsébet újra elejté a fonalat, a mit már kezében tartani hitt. Rögtön kinevezé Soltikoffot azon állomásra, a melyet Katalin számára fölemlített, s a fiatal lovag elutazott Oranienbaumba, a nélkül, hogy a nagyherczegnőt látta volna többé.

Hanem Soltikoff megérkezte után Oranienbaumban nagyot változott a világ a nagyherczeg körül.

A katonásdi-játékok gyérülni kezdtek; a helyett a nagyherczeg víg lakomákat tartott, tánczvigalmakat adott, a hol hölgyek is voltak jelen. Soltikoff egyik élvezetet a másik után találta ki számára. Rövid idő alatt a nagyherczeg legbensőbb kegyenczévé lett. És ez volt küldetésének czélja, mit nem a véletlen ijedelme idézett elő.

Már akkor nagy szükség volt arra, hogy a nagyherczeg találkozzék nejével.

Soltikoff poharazás közben annyi szépet tudott beszélni Katalinról, oly ingerlő képét tudta rajzolni az elhanyagolt hitvesnek a félénk férj előtt, mint eped utána, mily hű, mily szelid, mily kimélettel titkolja boldogtalanságát, hogy Péter szíve lassankint fölmelegedett s egy szép reggelen a szentpétervári udvar arra a meglepetésre ébredt, hogy a nagyherczeg áttette lakását az oranienbaumi kastélyból.

A czárnő el volt ragadtatva az örömtől, midőn a nagyherczeg elmondta előtte, mily szivesen fogadta őt Katalin, mily szeretve borult az érkező keblére, mily boldogan töltik most együtt óráikat.

Később azt is elmondta Péter nagynénjének, hogy ez örvendetes találkozásnak legmunkásabb eszköze Soltikoff volt. Ő beszélte rá előbb a nőt, azután a férjét, hogy hagyjanak fel az eddigi gyűlölködéssel és közelítsenek egymáshoz szeretettel.

Erzsébet czárnő átlátta, hogy Soltikoff a legnemesebb szívű udvaronczok egyike, a ki csak valaha selyemharisnyát viselt s e nemes magaviseletéért egy nagy értékű gyémánt melltűvel ajándékozá meg.

Bestucheff burnótszelenczéje ez idő szerint azt hirdeté, hogy a nagyherczeg és a nagyherczegnő boldogok.

Erre a hírre okvetlen szükség volt abból az államférfiúi szempontból, hogy a boldog házasságból rövid időn várandó trónörökös legitim eredete minden kétségen kívűl helyeztessék.

A Woronzoff-pár, mely Bestucheff ellensége volt, néha ugyan belekontárkodott a kanczellár finom cselszövényeibe, de finomabb, ravaszabb ellenféllel volt mindannyiszor dolga.

Egy ízben a czárnőt sikerült fölingerelni Soltikoff ellen, ki az ifjú lovagot maga elé hivatva, szemrehányásokkal halmozta el, a miért Katalin iránt nagyon is sok jobbágyi hódolatot tanusít; sokan vétkes szerelemnek is nevezik azt, a mi könnyen Szibéria pusztáiban érheti végét.

Soltikoff e rágalmak, e fenyegetések ellenében oltalmat keresett és talált is. A nagyherczeg kelt oltalmára. Soltikoff méltatlankodva adta elő neki, mily gonosz rágalmat támasztanak ellene, s kérte, hogy bocsássa őt haza Moszkvába. A nagyherczeg maga ment fel a czárnőhöz kegyenczét védelmezni az udvar rágalmai ellen, s úgy panaszolt miatta, mintha ő lenne megsértve.

A czárnő vállat vont, az udvaronczok mosolyogtak, a hír Katalin füleibe is eljutott; a nagyherczegnő sirt, el akarta hagyni rögtön az udvart, még utoljára a czárnőnek kellett őt kérlelni, hogy béküljön ki.

Hanem Erzsébet gyanúja Soltikoff ellen azért soha nem aludt el.

Katalin nem sokára anya lett. Fiat szült, ki Petrovics Pál nevet nyert a keresztségben.

Erzsébet czárnő az örvendetes eseményt a svéd udvarnak tudtul adni Soltikoffot bízta meg.

A kegyencz örömmel fogadta e kedves megbízást, s repülve ment, repülve jött vissza. Azonban fele úton érte az újabb rendelet, hogy menjen Hamburgba, a hol ezentúl mint teljhatalmú nagykövet fogja az orosz udvart képviselni.

Ez a legfényesebb alakba öltöztetett számkivetés.

Soltikoff jól értette, hogy mi történt vele, de bízott Katalin szenvedélyében, ki nem fogja őt sokáig e kitüntető számüzetésben hagyni.

És Katalin talán eléggé vigyázatlan tudott volna lenni, hogy Soltikoff visszajövetelének kieszközlését Erzsébetnél megkisértse, ha Bestucheff burnótszelenczéje jókor elejét nem veszi minden eféle ballépésnek.

Mikor már Katalin annyira nem birta titkolni Soltikoff távolléte miatti bánatát, hogy azt, férjén kívűl, mindenki olvashatta arczáról, egy napon Bestucheff burnótszelenczéje következő napiparancsot oszta ki párthíveinek:

«Az angol követség mellett van egy fiatal lengyel nemes, Poniatovszky Szaniszló, a ki szerelmes a nagyherczegnőbe.»

Ismét új suttogás, cselszövés kezdődött. Poniatovszky egyszerre hírre emelkedett az udvari körökben, ünnepelték, divatba hozták, a nagyherczegnővel megismertették és Soltikoff – úgy el lett felejtve, mintha soha sem élt volna. Nem is látta évekig Oroszországot. Szüntelen a külföldön képviselte azt.

* * *

A trónörökös születése óta, melylyel egy időben távozott el Soltikoff, Katalin ismét méla, ábrándozó lett. Péter is megsínylette a kegyencz távollétét.

A nő búsongott, a férj unatkozott utána.

Péter azt gondolta magában, hogy egy búslakodó nő mellett joga van a férjnek más mulatság után látni.

Mióta Soltikoff a világ legszebb asszonya karjai közé vezette a nagyherczeget, tulajdon nagyherczegi neje karjaiba, azóta Péter nem félt többé az asszonyoktól.

Az orosz udvarhölgyek nem is voltak oly félelemgerjesztők.

Ott volt például Woronzoff herczeg három leánya. Az egyik, Buturlin tábornokné, hirhedett szépség és a mellett jó szívű, szelid kedély. A másik Daskoff grófné, ha nem is oly szép, mint nénje, de annál elmésebb, kifogyhatatlan humorú, művelt lélek. A harmadik Alexandrowna Erzsébet, se nem szép, se nem eszes, s még csak azzal az előnynyel sem bírt, a mivel nénjei, hogy férjnél lett volna, kinek neve sok titkot eltakarhat. A nagyherczeg ezt választotta magának a három közül.

Hogy Woronzoff Erzsébet nem volt szép, azt elég volt egyszer elmondani, – ilyesmit nőknél hosszas leirásokkal bebizonyítni nem szokás, – azt, hogy nem volt eszes, több ízben lesz alkalmunk tapasztalni.

Legelőször is nem tartott semmit arra, hogy mit mond a világ, az udvar, a czárnő és a hitvestárs arra, hogy ő egyszerűen elfoglalja az oranienbaumi kastélyban azt a helyet, mely Katalint illeté? A viszonyt senki sem titkolá, a herczeg dicsőséget látszott benne találni, hogy neki kedvese van, s a főúr leánya büszkélkedett abban, hogy őt a nagyherczeg kitűnteti.

Woronzoff Erzsébet többre is gondolt.

Miért ne történhetnék meg az, hogy Katalint és fiát egy reggelen épen úgy kiragadják ágyából, mint kiragadták Annát és Ivánt, a négyhónapos csecsemő czárt, s eltegyék őket örök fogságra épen úgy, mint eltették azokat, s akkor a megürült széken miért ne ülhetne Woronzoff Alexandrowna Erzsébet, s miért ne viselhetné Katalin levert koronáját?

Mióta Péter Woronzoff Erzsébethez közel állt, csodákat tudott meg, a mikről azelőtt fogalma sem volt. A kegyencznő elmondta előtte, hogy mit tud a világ neje és Soltikoff felől? Az ilyen felfedezéseket rendesen a férj szokta megtudni legutoljára, s mi még rendesebb, egy új kegyencznő által, mert más mit is háborgatná vele?

A hidegség annál zordonabb lett a férj és feleség között; készült éjszaki hózivatarrá válni.

Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébetnek testvére volt, Katalin nagyherczegnőnek pedig udvarhölgye.

Hogy e két nő egymással addig fog harczolni, a míg az egyik elbukott, az bizonyos; az a kérdés, hogy a harmadik melyiknek fog segíteni, a testvérnek-e, vagy az úrnőnek?

Erre sem nehéz a felelet: a testvérnek – nem.

Egy napon Daskoff herczegnő arra a meglepetésre jutott, hogy a mint Katalinhoz belépett, a nagyherczegnő dalolt! A búskomoly hölgy, a kit már lélekkórosnak hittek, egy vidám lengyel dalt énekelt zongorája mellett, mely hangszer még akkor nem volt minden kerekesrokka helyettesítője, mint most.

Daskoffné elbámulva állt meg az ajtóban.

A nagyherczegnő észrevette udvarhölgye csodálkozását, s azzal felugrott helyéről, kaczagva eléje szaladt, nyakába borult s kényszeríté maga mellé ülni a pianóhoz, s azt akarta, hogy tanulja meg ő is azt a szép mazurkát.

– Ejh, be gyönyörű dalt tud fenséged! valjon hol vette ezt?

– Most tanultam! szólt vígan Katalin.

– Kitől? és hol?

– Csitt. Ez nem elmondani való. Ogre megharagudhatnék érte.

Ogrenek hítták egymás között a nagyherczeget.

– Talán a szép lengyel?

– Csitt. Én nem szóltam semmit.

– Én sem szóltam semmit. Pedig jó volna, ha mindenikünk elmondaná, a mit tud. Én például tudok valamit Poniatovszkyról, s elmondom azt, ha fenséged is elmondja nekem, a mit felőle tud.

– Attól függ, hogy mit tud ön?

– Én azt tudom, hogy a nagyherczeg parancsolatjára el akarják őt távolítani az udvartól.

Most már nem volt szükség elmondani Katalinnak, hogy hát ő mit tud Poniatovszky felől? Villámokat szóró szemei, indulattól lihegő keble, haragtól égő homloka elbeszélték azt eléggé; felugrott helyéről s dühösen, mint egy sértett nőoroszlán, járkált végig teremén.

Daskoffné hagyta őt elébb átkeserülni, azután beszélt tovább.

– Ha fenséged parancsolná, én meg tudnám azt akadályozni.

– Hogyan? kérdé Katalin, ki önuralmát nem tudta többé visszanyerni. Lehet-e valakinek elküldetését az udvartól meggátolni, ha zsarnokaim úgy akarják? nem elűzték-e tőlem anyámat, nem küldte-e el a czárnő legjobb barátnéját, csak azért, hogy nekem senkim se legyen?

– Szerencsére nem csak a rokonok között vannak fenségednek igaz hívei. És úgy gondolom, hogy Poniatovszky azon percz óta, midőn fenséged először szót váltott vele, két egymást ellenőrző cselszövény hálója közé került. Az egyik itt akarja őt fogni, a másik el akarja őt vonni innen. De «mi» hatalmasabbak vagyunk. Bestucheff föltétlen híve fölségednek.

– De mit tehet ő a czárnő ellen?

– Mások által sokat. Bestucheff izent a varsói udvarhoz, hogy Poniatovszkyt nevezzék ki Lengyelország nagykövetéül Szentpétervárra.

– Ah?

– És ez már megtörtént. Poniatovszky ezentúl Lengyelországot fogja képviselni az orosz udvarnál s mint ilyent sem kiutasítás, sem Szibériába küldés által nem lehet többé eltávolítani.

Katalint, ha előbbi haragja csak tízszer árulá el, mostani öröme elárulta százszor. Össze-vissza csókolá Daskoffnét, ki ily eszes fordulattal tudott úrnője szívügyébe belejátszani.

– És már most tanítson meg fönséged arra a szép lengyel dalra.

Katalin jó kedve a kicsapongásig ment, mint szokott búskomorságra hajló kedélyeknél lenni. Mikor már a nő élvez, akkor örömével el tud hallgatni. Különös ital az a szerelem. Ez akkor adja a mámort, míg nem élvezéd, s kijózanít, ha elteltél vele.

– Mától fogva lengyel ruhában fogok járni, lengyel színeket viselek, minden lengyel lesz rajtam és körülem, szólt Katalin forró szíve mámorában.

A kedves lengyelek!

Mint a história rebesgeti, Katalin czárnő korában nagyon különösen hálálta meg e szíves szolgálatot – a kedves lengyeleknek.

* * *

A nagyherczegnek kedvese volt, tehát most már mindent megtudott, a mit felesége vét ellene; azt is nagyon hamar megtudta, hogy Poniatovszky Szentpétervárott nemcsak a lengyel királyt képviseli, hanem az orosz nagyherczeget is.

Péter leskelődhetett a nagyherczegnő után.

Semmi kétsége nem volt a felől, hogy az ifjú lengyel a nagyherczegnő kegyencze, csak hogy nem voltak rá bizonyítékai.

Katalin ritkán ment ki a palotából, ha kiment, minden lépése ellenőrizve volt; hozzá pedig nem járt Poniatovszky.

A lengyel követ feltünő egyéniség volt; büszke, elegáns tünemény, száz lépésről meg lehetett rajta ismerni a nemes embert; délczeg járását, kevély fejhordozását minden udvari cseléd ismeré már; ilyen alaknak nem lehete észrevétlenül keresztül siklani a fejedelmi palota csarnokain.

Nem is járt Katalinhoz semmiféle férfi, csak épen az egy udvari szabó, a kinek természetesen minden nap el kelle mennie a nagyherczegnőhöz, ki, ha a fényűzést még nem is, de a jó ízlést szerette, s bár nem pompás, de új ruhát viselt magán minden nap, s aztán azt ismét tudjuk, hogy a szabóknak a szép hölgyeknél, még ha fejedelemnők is, oly kiváltságos szabadalmaik vannak, milyenekre más halandó ember nem tarthat számot. Ők megbizott benső barátok, kikkel titokban susogni lehet, kiknek joguk van a delnők öltöző teremébe hatolhatni, öltözetük kezdeményeit szemlélhetni, más emberekre nézve magasan tiltott részletekbe bocsátkozni, s ebben bizonyára senki sem botránkozhatik meg, legalább még ekkorig olyan bohó férjnek nem hallotta a világ hírét, a ki féltő dühbe jött volna azon, hogy egy idegen férfi ifjú nejének leleplezett vállára teszi egyik kezét, a másikat meg a csípőjére s úgy vesz mértéket egy vállfűzős derékhoz.

Hanem hát hogy ez se hiányozzék, Péter nagyherczeg volt az első férfi, a kinek az a nyugtalan ötlete támadt, hogy meg kellene vizsgálni, mi joguk van a szabóknak e benső viszonyhoz a más feleségével?

Egy napon kiválasztott testőr-tisztei közül egy hat láb magas ukraniai példányt s azt mondá neki:

– Tsitserkoff, eredj, állj őrt a palotakert ajtajában, s mikor be fog rajta lépni a nagyherczegnő udvari szabója, állítsd meg. Ráismerhetsz, francziásan van öltözve, tarka gyapotbársony kabátban és kard nélkül, rózsaszín harisnyát visel, mire a szabók kevélyek. Szólítsd fel, hogy jőjjön hozzám rögtön, én is akarok neki valami megbízást adni – a grófné számára. Ha vonakodik hivásodra eljönni, fogd nyakon és hozd el.

Tsitserkoff helyt állt a megbizásnak; bevárta a leírt alakot, ki mélyen szemébe nyomott háromszegletű suta kalappal fején, alázatosan hetyke járással, s félig urias, félig ügyetlen könyökhordozással, mint ki útjáról nagyon bizonyos, közeledett a palotakerten keresztül a nagyherczegnő lakosztályába vezető bejárat felé.

– Megállj! kiálta útját állva Tsitserkoff. Hová mégy?

– A nagyherczegnő ő fenségéhez, felelt szolgálatkész hangon a megszólított; én vagyok ő fenségének az udvari szabója.

– Tudom. Hát csak most ne menj oda, hanem gyere velem.

– Nem lehet, kérem alássan, szabódék a megtámadott, ő fensége parancsolt expresse velem, s az mindennél elébb való.

– Bangó! A nagyherczegnőnél még van valaki előbb való is a kastélyban, a nagyherczeg. Ő fensége hivat magához; dolgot akar adni.

– Merci monsieur; én csak szoknyákat varrok, s azt talán a főherczeg nem visel.

– Visel, nem visel, arra neked semmi gondod, ha én mondom, hogy gyere, hát gyere.

– Azt határozottan mondhatom, hogy én egyenruhákat nem tudok varrni.

– Azt is kell tudnod, ha parancsolják; egyébiránt szoknyát fogsz varrni, még pedig pompásat, Woronzoff herczegnő számára.

A monsieur tailleur e szónál sarkára állt.

– Micsoda? Én Woronzoff herczegnő számára dolgozzam? Én! Katalin fejedelemnő udvari szabója? Jamais!

Azzal megfordult sarkán s kezdte ott hagyni Tsitserkoffot.

– Hallod-e, szabó, ne tréfálj, szólt a testőróriás, jőjj velem, míg szép szerével jöhetsz.

– Most nem érek rá.

– Tehát nem jösz? kérdé Tsitserkoff s elkezdé zsebkendőjét összecsavargatni.

– Adieu!

Arra Tsitserkoff utána ugrott, egy lépéssel utolérte, a zsebkendőjéből csinált hurkot nyakába vetette, s brutalis erővel megragadva, minden ellenkezés daczára odahurczolta a nagyherczeg elé.

– Itt van az átkozott szabó.

A szabó azonban már akkor nem volt szabó, hanem dühös oroszlán, ki elégtételt követelt a népjog nevében, mely Lengyelország képviselőjének személyében ily durván megsértetett.

Az a szabó volt Poniatovszky.

A nagyherczeg meglepetést színlelt. Meg nem foghatta, hogy történhetett e balfogás testőrtisztje részéről, kit ott satyrikus komolysággal lepirongatott, hogy nem tud egy szabót megkülönböztetni egy gavallértól; a követ úrnak pedig tanácsolá, hogy máskor ne járjon ily túlságos egyszerűen öltözve, mert így a cselédek könnyen összetéveszthetik a nagyherczegnő udvari szabójával.

Poniatovszky nem is kért, nem is adott több magyarázatot.

Mikor Katalinnal találkozott, még látható volt fehér nyakán a durva erőszak nyoma, mit a hurok hagyott maga után.

És talán ez volt az, a mit Katalin a nagyherczeg adósságai közé a visszafizetendők rovatába felírt.

Ez a véres hurokszorítás.

* * *

A mely napon Péter udvaronczai nyomán elterjedt az udvari szabó tréfás qui pro quojának adomája az udvarnál, Bestucheff burnót-döböze is megtette a magáét.

Az államügyér látta, hogy a harcz már megkezdődött, mely csak az egyik fél bukásával fog végződhetni.

Péter nyomában volt neje új cselszövényének, s a czárnő könnyen ingerelhető volt az ilyen hírekkel.

Bestucheff burnótszelenczéje a következő napokra ez utasítást adta ki:

«A nagyherczeg iszákossá lett; kábító italokkal vesztegeti egészségét; nem tekint sem helyet, sem időt, hogy e kárhozatos szenvedélyének kielégítést szerezzen! – Add tovább.»

Két nap mulva el volt terjedve a hír, mindenki beszélte illustrálva, adatokkal bizonyította, hogy Péter mennyire beleszeretett az orosz égetett italokba, soha se lehet teljesen számítani rá amiatt, hogy az ember nem tudhatja, milyen lelki állapotban fogja találni.

* * *

A nagyherczeg igen rosszul tanulta ismerni a nőket, különösen rosszul pedig saját nejét.

Azt hivé, hogy a kényes természetű felfedezés óta egészen kezébe adta a sors e büszke asszonyt, kitől az ideig úgy félt, ki reá oly varázst gyakorolt, midőn szerette – és midőn gyűlölte.

Használni akarta helyzete előnyét.

Csak úgy vadászköntösbe öltözve, a hogy a hajháról hazatért, melyre Poniatovszky tréfás elfogatása után még elég időt talált elmenni, felkeresé a nagyherczegnő lakosztályát s annyira vitte a bátorságot, hogy Katalin előtt végig mert dűlni a nyugágyon.

Az a szándéka volt, hogy majd kínzó lassúsággal fogja a lesujtó eseményt apródonkint előadni, hogy Katalint lassú tűzön pirítja meg, hogy tétova repeső menekülési vágyaiban gyönyörködni fog.

Nagy meglepetés várt reá.

A félénk, lealázott nő helyett egy felingerelt furiával találkozott. A nagyherczegnő féket vesztett szenvedélylyel rohant eléje, s a mitől a nagyherczeg azt várta, hogy sok tagadás után meg fogja alázni az elvitázhatlan ténynyel, épen azon kezdte Katalin.

– Uram! szólt merészen megállva a nagyherczeg előtt, ön ma a lengyel nagykövetet szántszándékos erőszakkal meggyaláztatá. A nagykövet az én parancsomra jött ide és én vártam reá. Mi rám nézve a nagykövet? megmondom azt. Ő azon férfi, ki nekem azon hű tanácscsal, azon vigaszszal, azon ragaszkodással szolgál, a mit ön, törvény szerinti férjem, egy méltatlan kegynőre veszteget. Nekem csak azon jogokat adta az oltár, a törvény, a miket önnek, s ha ön büszke tud arra lenni, hogy férj, az én büszkeségem sem kisebb arra, hogy hitves vagyok. Én látom, érzem, siratom a szégyent, a mivel ön minden nap tetéz, de hallgatok róla; s ön elég esztelen, a szégyent, mely megtorlásul az ön arczára visszaszáll, a világ előtt dobra ütni. Ön meggyalázta önmagát, mert most az egész világ tudja azt, hogy Poniatovszky rám nézve az, a mi ön nem lesz soha!

A nagyherczeg hüledezve állt fel e szóra helyéből. Ha az égből a mély tengerbe hullott volna, jobban el nem lehete kábulnia a meglepetéstől.

– És most, ha férfi ön, azok után, a miket tőlem hallott, húzzon kardot és öljön meg.

Katalin hátat fordított férjének.

A nagyherczeg pedig nem húzott kardot és nem ölte meg nejét, hanem a nélkül, hogy egy szót szólt volna hozzá, eltávozott.

A férfi, ki az egész orosz birodalomban a legjobb vívó volt, ki nevetve szokott vívni három ellenfél ellen egyszerre hegyes karddal, nem talált egyetlen ripostvágást a nő ellenében.

Mit tegyen egy férfi, ha egy nővel kell tusára szállnia?

Nővel csak nő tud megvívni.

Péter azt gondolá, hogy Katalinnal méltó ellenfél gyanánt egyedül nagynénjét állíthatja szembe: – a czárnőt.

A mint nejét elhagyá, kocsijába fogatott s hajtatott Szentpétervárra.

Ott pedig vártak reá.

A czárnő fölöttébb kegyes volt; azt úgy intézte Bestucheff. A mint Péter bejelenteté, hogy nagynénjével szólni akar, a czárnő tudatá vele, miszerint azon szerencsében részesülend, hogy vele fog ebédelhetni.

A czárnőt már ekkor, mint a tavaszszal kibuvó kökörcsin, úgy lepte körül minden lépten-nyomon az a mendemonda, hogy Péter a trónörökös a beszámíthatlanságig el van sülyedve egy undok szenvedélybe, mely legrútabb minden emberi bűn között, mert állattá aljasít: a részegeskedés.

Erzsébet meg akarta kisérteni, való-e, a mit az udvari közhír beszél?

Nem volt más az ebédnél jelen, csupán a czárnő, a nagyherczeg és a czárnő benső udvarhölgyeinek egyike, Szemenovna Mária, ugyanaz a hölgy, a kivel Péternek az első menuettet kellett volna tánczolnia menyegzője vigalmán.

A czárnő maga is szerette az édes italokat; de nagy lelki akarattal birt azoknak élvezetéről olyankor lemondani, midőn valakit mást akart a bor befolyása alatti állapotában tanulmányozni. Még atyjától tanulta ezt, ki azokat, kire gyanakodott, asztalához ülteté, s a mit azok mámortól megoldott nyelvvel kibeszéltek, ő hideg józan fővel naplójába jegyzé, s midőn eljött az idő, fejükre olvasta a részegen kimondott szavakat.

Az ebéd vége felé, midőn a franczia borokat hozták, szokása volt Erzsébetnek fölkelni az asztaltól, s a többieket, kik még ott ültek, azzal nyugtatni meg, hogy nemsokára visszatér, addig folytassák a lakomát.

Ilyenformán azok messze elhagyták őt, s midőn Erzsébet visszatért, józan távolból szemlélheté a bor tengerén messze elvitorlázottakat.

Ezúttal is Péter és az udvarhölgy egyedül maradtak az asztalnál a czárnő eltávozása után.

Szemenovna Mária egyike volt Bestucheff burnótszelenczéje szövetségeseinek.

A ravasz udvarhölgy egy palaczk franczia pezsgőbe, melylyel a nagyherczeg poharát megtölté, egy csipetnyi spanyol burnótot vegyített. A krónika szerint e por rögtöni kábító erőt kölcsönöz a bornak, mely az eszméletet egyszerre elhomályosítja.

Midőn a czárnő az asztalhoz visszatért, már akkor unokaöcscsét oly körülirhatatlan állapotban találta, melynek az udvariasság nevet adni nem enged.

A nagyherczeg, hasonló állapotban levők szokása szerint, önmaga legkevésbbé vette észre, hogy vele valami rendkivüli történt; elkezdett nagynénje előtt nejéről beszélni, meg Poniatovszkyról; de az oly összefüggés nélküli zagyva habarék volt, hogy dolgot adott volna valamit megérteni belőle; végül aztán sírni kezdett, s a czárnő lábaihoz rogyott, a honnan végre nem is tudott felkelni.

Erzsébet undorral és megvetéssel hagyta őt ott, meggyőződve felőle, hogy egy méltatlan emberrel van dolga, ki ily fontos összejövetelnél sem tud parancsolni szenvedélyének, a minek alapja a puszta testi szomj.

A nagyherczeg, természetesen, mire felocsúdott, semmit sem tudott azokból, a mik vele nagynénje jelenlétében történtek; s azután erősen csodálkozhatott a felett, vajjon mi oka lehet a czárnőnek, hogy őt többé el ne fogadja, s semmi bizalmas kihallgatásra időt ne engedjen.

* * *

E közben Erzsébet czárnő veszélyes beteg lett; Robbe, az udvari orvos titokban megsúgá Bestucheffnek, hogy ez utolsó betegsége a czárnőnek, a melynek vége halál.

Sietni kellett a megkezdett munkával.

E nagy munka vége volt egy haldokló akaratát jobbra, vagy balra dönteni.

Bestucheff pártja jól elrendezé a szinpadot; jelenés jelenésbe vágott, mindenki ismerte végszavát és játszott súgó nélkül.

A czárnő betegágyához csak azoknak volt szabad közeledni, a kik hozzá éltében legközelebb álltak. Meg volt hagyva, hogy a nagyherczeg és nagyherczegnő minden órában bemehetnek hozzá, az orvos és Bestucheff egyszerű bejelentés után, két személynek pedig épen mindig oldala mellett kellett maradnia; az egyik volt az udvarhölgy Szemenovna Mária, a másik a régi kegyencz, Razumovszky Fedor.

Most már Razumovszky ősz ember volt; hosszú sora egymás után következő neveknek választá el őt az első boldog napok emlékétől, de az mind nem törülte ki őt a czárnő emlékéből.

A mily töredelmesen imádta bebalzsamozott jegyese hulláját, oly kegyelettel tartá első kegyenczét, kinek emlékét annyi ifju üde boldogság balzsama tartá elenyészhetetlen.

A czárnő nagy kábulásban szenvedett, meglepte az álomkór, csak erős izgatások hatottak még rá, a mik új életre birták fölrázni.

Néha ébredni látszott s olyankor halkan kérdezé:

– Itt volt-e Péter? itt volt-e Katalin?

Szemenovna aztán felelt rá, hogy Katalin épen most távozott el; itt ült és sírt sokáig. Mutatta a kendőt is, a mit ott felejtett.

– Hát Péter?

– Ő Oranienbaumban vadászik.

A czárnő ilyenkor sebesebben kezde lélekzeni: a vér szivének tódult. Gyilkolta a hálátlanság, a mivel a nagyherczeg iránta viseltetik, kinek ő koronáját szánta.

Annyiszor suttogták már fülébe, annyira telebeszélték lelkét, hogy Péter nem érdemes a czárok trónjára, hogy egy tollvonás kell csak, a mely őt azzá tegye, a mi semmi sem más, mint egy czárnőnek férje, a ki maga nem czár.

Ez volt Bestucheff pártjának legfőbb czélja.

Erzsébet minden vádat hallott mindennap unokaöcscse ellen; hogy gyáva, hogy dobzódó, iszákos, hogy az orosz vallást megveti, kigúnyolja, hogy idegen műveltséget, külföldi szokásokat akar Oroszországba behozni, hogy a parasztokkal, kozákokkal szövetkezik az orosz főnemesség ellen; hogy nagynénjét nem tiszteli, még halálos betegségében sem látogatja meg; – de még mind nem ez volt legfőbb bűne Erzsébet előtt, mely ingadozóvá tette első lépését a trón felé; hanem az, hogy a porosz királynak, Frigyesnek, oly határozottan kimondott híve volt Péter. Mikor még a szertartásoknál is porosz egyenruhát hordott.

És Erzsébet épen akkor háborut viselt Frigyessel, kit az utókor a Nagy melléknévvel ruháza fel. Már halálához közel volt a czárnő, midőn a hír érkezett, hogy Apraxin tábornok Gross-Jägersdorfnál tönkre verte a poroszokat s ez a hír új életre villanyozta, ez meghosszabbítá napjait; lelke új küzdelemre talált, s tovább várta a világ eseményeit, a mikben egyedül élt még.

Ilyenkor aztán minden eszméje azon aggodalomra vezette vissza, hogy a mint ő szemeit lehunyja, a porosz királyt bálványozó utód minden diadala koszoruját szét fogja tépni s az orosz fegyverek dicsőségét behomályosítja gyalázatos békekötéssel.

A főorvos sugalmazása szerint a czárnőnek két napon túl semmi emberi tudomány nem nyujthatta már életét; csak negyvennyolcz óra még, a mely alatt tenni, merni, végezni kell.

Bestucheff sietett úgy intézkedni.

Ha a czárnő nem volna rávehető, hogy Pétert kizárja a trónöröködésből s helyette Katalin fejére tegye a koronát, azon esetről is gondoskodva volt.

A hadseregből mindazon csapatok és főtisztek, a kik Bestucheff hívei voltak, Szentpétervárra lőnek rendelve, hogy a mint a czárnő meghal, Bestucheff a fegyveres hatalommal kezében, kikiáltsa Katalint czárnőnek.

Leghívebb bajnoka volt e ligának épen Apraxin tábornok, a grossjägersdorfi győző, s ugyanazt hadserege, melyet diadalról-diadalra vezetett, annyira bálványozta, hogy tűzön-vizen keresztül, bárhová követte volna.

Bestucheff tehát, a mint a czárnő közel halála bizonyos volt, hirtelen futárt küldött Apraxin után, meghagyva neki, hogy rögtön forduljon vissza s egész hadseregével iparkodjék minél előbb ott teremni Szentpéterváron.

Az egész világ bámult rajta, hogy egy győzelmes hadsereg, legnagyobb diadala után egyszerre megfordul, s mintha ő volna a vert fél, szapora léptekben siet saját hazája földére vissza.

Apraxin tábornoknak épen akkorra kelle megérkeznie Szentpétervárra, mikor Erzsébet czárnő ki lesz terítve a díszravatalon.

Az orvosi tudomány jól kiszámította azt: meddig tart az olaj, meddig ég a kanócz, mikor fog utolsót lobbanni a láng? Az udvari orvos az órára is fogadni mert, melyben Erzsébet utolsót fog lehelni.

Sietni kellett.

A megszámlált napok utolsóelőttién egyedül volt az udvarhölgy és Razumovszky a beteg ágya mellett.

A czárnőnek az utóbbi napokban az a különös kivánsága volt, hogy Razumovszky vegye kezébe azt a balalajkát, a mivel egykor, mint vándorló muzsik Szentpétervár utczáin, énekelve, zenézve kenyerét kereste, míg éneke a czárnő figyelmét magára vonta, s lett a paraszt énekesből gróf és hetmán, a czárnő kegyencze, s titokban megesküdt férje.

A czárnő azt kivánta tőle, hogy énekelje el neki azon szép ukrán népdalokat, miket egykor az ifjutól oly gyönyörködve hallgatott.

Razumovszky engedelmeskedék.

Előkereste bársonyos tokjából a gyöngyházzal kirakott hangszert, s oda ülve a czárnő fekhelyének lábához, elkezde előtte énekelni rezgő, töredezett hangon, kopasz fejét az ágy oszlopához nyugtatva. A czárnő elmerengett rajta: mikor még ez a hang olyan csengésü volt, mint a távoli harangszó, s mikor még e kopasz főről két felé omlottak a hosszú szőke fürtök!

E rezgő hang, e kopasz homlok most legkedvesebb volt a czárnő előtt, mindazok közt, a mik utána élve itt maradnak.

Egyszerre a rég nem használt hangszerről egy húr lepattant.

A czárnő összeborzadt.

– Fedor, ez a húr egyikünk halálát jelenti.

– Vagy talán mind a kettőnkét; viszonzá Razumovszky szomoruan.

A czárnőnek tetszett ez a mondás. Hizelgett neki.

– Oh Fedor, te még nem vagy elhíva a halálra.

– Vannak, kiket a halálra nem hívnak, hanem küldenek.

Erzsébet összeránczolá homlokát. Eszméit összpontosulni kényszeríté, hogy valamit megértsen, a mit sejteni is nehéz.

– Téged, Fedor? ki küldene téged a halálra?

– Az, a kinek nem tetszik, hogy élek.

A czárnő úgy tett, mint a ki hirtelen kitalált valamit.

– Te Péter ellen akarsz valamit mondani. Mindig rosszat beszéltek róla előttem. Minek rágalmazod őt te Fedor? Nem viseled-e most is az órát, mit születésed napján ajándékozott neked?

– Viselem, szólt Razumovszky s kivonva óráját oldalzsebéből, oda nyujtá azt a czárnőnek. Fölséged hallott ez óráról beszélni? Nézze meg az elmés jelvényt, mely lapjára van zománczozva.

A czárnő fölsikoltott, midőn azt meglátta, s kiejté kezéből az órát.

Annak hátlapjára zománczczal és drágakövekkel egy halálfej volt kirakva, fölötte egy véres bárd, alatta Razumovszky kettétört czímere s két «M» betü: «Memento mori».

A nagyherczeg gondatlan elmésséggel e fenyegető ajándékot küldé a vén kegyencz születésnapja ajándékául, kit főfő ellenségének ismert.

Woronzoff Erzsébet tanácsolá neki e kegyetlen tréfát, s ez elég rossz tanács volt tőle.

A czárnő minden tagját ellenállhatlan reszketés fogá el. Csak hebegve tudott szavakhoz jutni:

– Téged – Fedor – megöletni. – Nem, nem engedem. – Ne félj, – még élek – még oltalmazlak. – Eredj – a kanczellárt – hívjad – rögtön. – Jőjenek – a miniszterek mindjárt, – azonnal, – még ma, – még ma, – határozok – koronám felől. – Siess.

Razumovszky sietett a parancsot teljesíteni. Ez eszköz a végzetes órával utoljára volt tartogatva; semmi kétség, hogy úgy kellett hatnia, a hogy hatott. A czárnő ki fogja zárni a trónörökösödésből a nagyherczeget.

Razumovszky a legnagyobb fölindulásban hagyta el Erzsébetet.

Az orvos nézete szerint minden erősebb indulatroham képes volt Erzsébet életerejét újra föllobbantani, bárha ugyanaz halálát annál jobban sietteté; de ez által olyan világos perczei keletkeztek, mikben egész lélekuralmát visszanyerte s képes volt minden messzeható intézkedésre.

Razumovszky rögtön sietett párthiveit összegyűjteni. A kanczellár be akarta várni, míg valamennyien együtt lesznek, s az a nehány órai halogatás nagyon végzetessé vált mind rá, mind egész pártjára nézve.

A beteg czárnő azalatt egyedül maradt udvarhölgyével.

Szemenovna Mária már ekkor hat nap egymás után nem feküdt ágyban, s e napra Suboff Johanna volt rendelve helyébe, hogy őt egy éjszakára fölváltsa.

Johanna pedig azok közé tartozott, a kik Péter hívei voltak.

Neki volt egyedül bátorsága egyszer megmondani a czárnőnek, hogy ha a nagyherczeget semmi államtanácskozmányba meg nem hivják, úgy annak nem lesz módjában az országlás tudományát elsajátítani, mire a czárnő hevesen azt mondá neki: «Johanna, tudod-e, merre fekszik Szibéria?»

Ez a Johanna maradt egyedül Erzsébet mellett.

Erzsébet izgatott agya e lélekküzdelmes órában látásokat teremte lángoló képzelme előtt; rég elfeledett, talán el is temetett alakok jöttek-mentek ágya körül. Egyszer úgy tetszék neki, mintha e sok föld felett járó alak között unokaöcscsét is megpillantaná, a trónörököst.

Péter alakját látta maga előtt, a mint az ágya előtt megjelent s szomoruan összetéve kezeit, megállt nagynénje előtt és merően nézett szemébe.

A látvány arcza lassankint ellágyulni kezdett, szemei csendesen megteltek könynyel, végre térdeire roskadt az ágy előtt, s tépett arczát az ágy függönyeibe rejtve, elkezde keserüen zokogni.

A beteg czárnő kinyujtá kezét a zokogó alak után, hogy meggyőződjék felőle, vajjon valóban élő lény-e az, vagy csak hagymázalkotta agyrém?

Kinyujtott keze egy élő alak kezével érintkezett.

Érzé, hogy a tünemény, melyet érinte, kezeit forró csókjaival halmozza el.

– Te vagy itt, Péter?

A zokogó hang felelt:

– Nagynéném, bizony én vagyok.

– Eljöttél végre hozzám?

– Nem mertem eddig jönni, haragod miatt; de ma azt gondolám, hogy a mikor halálos ellenségeddel kibékültél, velem sem tartasz többé haragot.

– Minő halálos ellenségről szólsz, Péter? kérdé ziláltan a beteg: a föld alatt valót érted-e? – Még nem gyóntam meg.

– Nem azt, hanem a föld felett valót, a porosz királyt, a kivel kibékültél.

E szóra egyszerre magához tért a haldokló.

A düh, a rezzenés, az emberi dölyf átfutotta minden idegét. Felemelkedett könyökére.

– Mit mondtál? Én? kibékültem a porosz királylyal? Ki mondta neked azt? Hazudott!

– Néném, a tények nem hazudnak. Apraxin a grossjägersdorfi győző, egész seregével visszafordult, megtért s tizenhárom verstnyire van Szentpétervártól. Ez a béke.

Erzsébet arcza a dühtől lángolt: homlokán a kerek vörös foltok jelezék kitörő haragját.

– Ki tette ezt? Ki rendelte ezt így?

Péter még mindig a legnagyobb nyugalommal beszélt:

– Úgy hiszi mindenki, hogy parancsodra cselekvék így Bestucheff, az államkanczellár: az ő rendeletei folytán tért vissza Apraxin.

– Bestucheff! kiálta fel hangosan Erzsébet, meghazudtolva indulaterejével azokat, a kik őt haldoklónak hirdették. Bestucheff! Jaj az árulónak! – Johanna! Kiáltsd udvarhölgyeimet. Öltöztessenek föl; nem akarok meghalni. Még ma nem. Csak azért sem. Előbb rettenetes itéletet tartok. Mind azokon, a kik koporsóm fölött el akarták árulni az országot; látni fogják, hogy még eléggé élek arra, hogy összezúzzam őket. Péter segíts fölkelnem. Segíts állva maradnom. A te fejedbe megy a játék és az én koronámba. Ha én ingadozom, leesik mind a kettő. – Öltöztessetek föl!

A haldokló czárnő fölkelt ágyából, s a kiáltozására összefutott udvarhölgyek bámulva látták, hogy a már elsiratott alak maga erejétől egyenesen tud állani, hogy hangja meghazudtolja végkimerülését s szemeinek villámló tüze gunyt űz a halálból.

– Meg fogják érezni ők, hogy az én kezem mekkorát tud még ütni!

* * *

A czárnő azt parancsolá unokaöcscsének, hogy hozza magával nehány meghitt emberét s azok vele együtt várakozzanak a mellék teremben – fölfegyverkezve.

A nagyherczeg eltávozott s nemsokára ismét visszatért, Broktorf korlátnokával, ki magával hozta Bestucheffnek Apraxin tábornokhoz irt visszahivó levelét, a mit maga Apraxin adott át önigazolásul a nagyherczeg követének.

Erzsébet már akkor nem feküdt ágyában; hálóköntösébe öltözve a kandalló előtt ült. Nem látszott rajta a halál színe.

A levelet átvéve, kiküldé szobájából a herczeget és korlátnokát, azt mondva, hogy majd ha szüksége lesz rájuk, hivatni fogja őket.

Éjfél után két órát ütöttek a palota álló órái, midőn Razumovszky visszaérkezett.

Az ősz kegyencz nem csodálkozott azon, hogy Erzsébetet fennülve látja, megszokta olyannak ismerni e nőt, hogy lelkierejét mind halálig megtartja. Tudatá vele, hogy a főkanczellár és az államtanácsosok megérkeztek. Erzsébet inte neki, hogy jőjjenek be.

Az egész liga együtt volt, mely oly régóta ásta Péter alatt a tűzaknákat.

Az arczok alázatosságán keresztül sugárzott a rosszul sejtett diadal öröme.

– Urak! szólítá meg az egybegyűlteket, mindnyájukat meglepő erős hangon, a czárnő; e szokatlan éji órában azért hivattunk fel benneteket Czárszkoje Zélo palotánkba, hogy rögtönitéletet tartsunk egy hűtelen fölött, ki trónunkhoz legközelebb állva és magas állásánál fogva arra hivatva, hogy bennünket és országunkat megvédjen, nemzetünk méltóságát fentartsa: mindnyájunkat álnokul elárult és meggyalázott, engemet úgy, mint az országot.

Mindnyájan fejeiket hajtogatták, mindenki tudhatta, hogy itt a nagyherczegről van szó. Bámulták egyébiránt, hogy a czárnő, kinek már holnap meg kellene halni, ily hosszú beszédre és arra is ilyen erélylyel képes.

– Tehát feleljetek nekem, mit érdemel az a hűtelen, a ki czárnője személyéről mindig megvetéssel beszélt, s azon törekedett, hogy még életünkben helyettünk uralkodni lássék?

Mindenki azt hivé, hogy a nagyherczegnek erősen elhíresztelt alattomos terveiről van szó, s a vádlott senki sem más, mint ő.

Kurakin államtanácsos volt az első, a ki feleletet adott:

«Halál fejére».

A többiek utána mondák: «Bizony halál».

A czárnő elégülten inte fejével, s újra kérdezett:

– Mit érdemel azon gyáva, ki a leendő czárné, Katalin unokahugunk megrontására a legaljasabb eszközökhöz folyamodott, hogy őt női jó hírétől megfoszsza, s a trónra érdemetlennek mutassa be az ország előtt?

Itt épen nem lehetett másra gondolni, mint a nagyherczegre.

Újra kimondák a halált.

A czárnőnek tetszett az itélet.

– S mit érdemel azon áruló, a ki épen akkor, midőn leggyűlöltebb ellenségünkkel, a porosz királylyal, háborut viselünk, győzelmeink díját kezünkből kiragadni törekszik, s azt vélve, hogy halálos ágyunkban fekszünk, meggyalázza homlokunkon a koronát, s kényszerít bennünket a koporsóból visszatérni, hogy kezét megragadjuk, mielőtt Oroszországot arczulüthetné vele? Mit érdemel az, ki bennünket mind a porosznak elárult?

Az egész udvarnál nem lett volna ember, ki a helyzeteket ismerve, a czárnő e felgerjedt szavait másra érthette volna, mint a nagyherczegre; ő volt Frigyes király barátja, ő imádta a porosz műveltséget, ő levelezett a berlini udvarral, ő viselte a porosz király egyenruháját.

Kétkedés nélkül szavazta meg mindenki harmadszor a halált.

És ekkor felállt a czárnő székéből; támogatásra sem volt szüksége, erős tudott lenni. Kinyujtá kezét és ujjával rámutatott a főkanczellárra.

– E hitetlen, gyáva, áruló: – Bestucheff Riumin, a főkanczellár!

Mindenki hüledezett. Bestucheff zavarultan markolt szakállába s mentegetőzve hebegé:

– Fölség!… Ezen vádak…

– Be vannak bizonyítva, vágott szavába a czárnő. Tagadhatod-e az elsőt? személyünk elleni ármányidat, tiszteletlenségedet úrnőd, egy nő iránt, kiből csúfot űztél? – jól van, tagadd. Nem akarom előtted elmondani, a mitől magam pirulok. Ezért tán meg tudnék bocsátani, mert csak engem illet a bántalom. De mit felelsz a másodikra: mit felelsz a nagyherczegnő megrontására?

– Én? Én törekedtem volna a nagyherczegnő megrontásán, ki legnagyobb híve vagyok?

– Híve vagy, mint egy kerítő! csattant föl a czárnő. Olyan híve vagy, a ki azon törekedtél, hogy a trónörökös tiszta eredetét gyanúba hozd, az öröködési rendet felzavard. Jőjj ide hozzám; térdepelj le; – nem akarom, hogy mindenki hallja azt, a mit most szemedre fogok vetni.

Bestucheff térdre ereszkedék a czárnő előtt. Erzsébet feje fölé hajolt s elfojtott hangon suttogá fülébe:

– Nem a te palotanagyod, a litván Reick volt-e az, ki éjjelenkint Katalin ablaka előtt megállt, s őt az ablakból vállára emelte, s hogy a friss hóban nőlábnyomok ne legyenek észrevehetők, vállain vitte a sétány sarkáig? – Nem a te udvari bohóczod volt-e, a velenczei Dalolio, ki Katalint ott egy zsellyeszékbe ülteté? – S nem a te házad volt-e az, hol egy becstelen ember, névszerint Jelaghin Demeter Katalin és Poniatovszky között titkos összejöveteleket szerze? Nem a te kezed munkája volt-e mindez?

Bestucheff, a mint ott térdelt a czárnő előtt, az asztalon levő feszületre tevé kezét s fenhangon mondá:

– Esküszöm a megváltó testére és az Evangélium minden sakramentumaira, hogy e hír merő rágalom és ez mind meg nem történt dolog.

Erzsébet czárnő sötéten nézte végig a vén államférfit, s tompa hangon mondá, a mit mások is hallhattak töredékeiben:

– Hamis eskűvel terhelted lelkedet, Riumin; de ez esküvel lemostad a szennyet Katalin hiréről; azért a vétket bocsássa meg neked a törvény, az esküt bocsássa meg az Isten.

– Én valót esküdtem, ismétlé szilárdul Bestucheff.

– Jól van. Tagadj mindent. Azt jobb szeretem. De mit felelhetsz arra, hogy áruló voltál az ország ellen, s eladtad hadseregünk becsületét az ellenségnek?

– Fölség! kiálta fel Bestucheff, s már e szóra felállt térdeiről.

– Ismered-e saját írásodat? szólt a czárnő, szeme elé tartva Apraxin tábornokhoz írt levelét.

Bestucheff, mint a gutaütött meredt el az irat láttára.

Érzé, hogy most el van veszve.

A czárnő csengetett; mire az oldalterem ajtaja felnyilt, s azon a nagyherczeg és fegyveres kisérői léptek elő.

Az országnagyok átlátták, hogy ez igen jó kelepcze volt, melyből csak egy áron lehet menekülni. Ez az ár volt – Bestucheff maga.

Mindenki igen nyugodt arczot mutatott; Bestucheff maga leginkább.

Mindenki készen volt arra a maga részéről, hogy a czárnő ismételt kérdésére a párt fejét Bestucheffet olyan hideg vérrel fogja halálra ítélni, mint a hogy egy legyet szoktak agyonütni, azért, hogy a pártot magát megmentsék, s Bestucheff maga legjobban tudta, hogy ez fog vele történni, s tán legjobban helyeselé azt.

Egy ember csak egy ember; meghalni csak egyszer kell, s egyszer mindenesetre kell; ezeket az axiomákat nagy tiszteletben tartják az oroszoknál.

Az élet hideg megvetésére, a merész önfeláldozásra kevés nemzetnél találni annyi példát, mint az orosznál.

A czárnő maga mellé ültette le a nagyherczeget s úgy ismétlé újra teljes hangon a vádakat Bestucheff ellen, s újra felszólítá az országnagyokat, mi a büntetése az ily áruló miniszternek?

Ismételve lett a «halál».

– Tudjátok jól, szólt Erzsébet, hogy a mi túlgyöngéd szívünk a halálbüntetést rég eltörölte az orosz birodalomban.

A főurak hogyne tudták volna: láttak elég halálraítéltet, a kit a czárnő kancsukára kegyelmezett meg, s a kinek aztán a hóhér az utolsó öt ütést oly ügyesen alkalmazta a feje lágyára, hogy véletlenül mégis csak meghalt bele.

– Tehát ez alkalommal is bármily súlyos legyen a vádlott bűne, nem akarjuk, hogy a törvény teljes szigora sújtson le a bűnös fejére, nem akarjuk a büntetést ahoz mérni, a mit megérdemelt, hanem ahoz, a mit kegyelmünk sugall. Ezért halálbüntetését, melyet birái kimondtak fejére, átváltoztatjuk örök számkivetéssé legtávolabb eső jószágára, hogy ott a bűnben megvénhedve, ne árthasson többé az országnak!

Ezzel diadalmasan fordult Erzsébet a nagyherczeg felé, kezét nyujtva neki, mit az megcsókolt; s a csókillette kézzel inte a tanácsosoknak, hogy eltávozhatnak.

Bestucheffet már a palota ajtajában várta a kibitka, melyben őt gorcsovoi jószágára elszállíták, százhúsz verstnyi távolságra Moszkvától. A czárnő megengedte nejének és fiának, hogy vele menjenek. Ott élt sokáig a volt miniszter egy parasztházban, sokáig nem engedték meg neki, hogy külön házat építsen magának.

Apraxin tábornok, ki a hadsereggel útban volt Czarszkoje-Zélo felé, útközben hallá meg a hírt, hogy barátját, Bestucheffet minő végzet érte.

E hír Tsetsitaszékiben érte őt, a korona kastélyában.

A tábornokot rögtön megütötte a guta.

S minthogy Erzsébet czárnőnek az a gyöngéje volt, hogy vőlegénye halála óta soha be nem lépett olyan házba, melyben valaki meghalt: nehogy a szép korona-kastély jövőre lakatlan maradjon, a haldokló bajnokot kihurczolták a mezőre, s ott egy rögtönzött ponyvasátor alatt lehelte ki lelkét a grossjägersdorfi diadal hőse.

Erzsébet czárnő pedig sem másnap, sem harmadnap nem halt meg, hanem meggyógyult, és még sokáig intézte az orosz birodalom sorsát.

* * *

Bestucheff bukása senkit sem rántott oly mélyen magával, mint a nagyherczegnőt, Katalint.

Azon párt, mely őt akarta fölemelni, egészen megbénítva látszott e csapás által, s midőn a czárnő a Woronzoff leányok nagybátyját nevezé ki államkanczellárjává, Katalin végveszélye látszott abban kimondva lenni.

Meglátni azt a napraforgó seregről, az udvaronczok arczáról, merre fordulnak egyszerre? Kezdett a kegyvadász-raj a kegyencznő, Woronzoff Erzsébet körül csapongni, s a leendő czárnéról alig vett valaki tudomást.

És Woronzoff Erzsébet büszkélkedett e diadalában.

Nem titkolta, hogy ő Péterre nézve több, mint Katalin.

Még egyszer egyesíté a meghasonlott házastársakat Erzsébet; még pedig halála által; ott a temetési pompa szertartásainál egymás mellett kelle állaniok s emberi szokás szerint a férjnek karján vezetni nejét, s a nőnek sírva támaszkodni férje vállára.

Az udvari szokás követeli mind ezt, még azt is, hogy a nő férje vállára támaszkodjék és sírjon. Katalin megtette azt; Péter nem volt oly vigyázó. Nem állhatá meg, hogy a mint síró nejére tekintett, ki «szertartásból» vállára borult a czárnő koporsója előtt, keserű mosolyra ne vonja ajkát. És ez a mosoly is ott volt halálos bűnei közé följegyezve. Voltak, a kik azt észrevették.

Nagy bűn ez, mosolyogni a czárnő koporsója előtt, melyhez a legelőkelőbb orosz is ha közeledik, el nem engedi magának a hagyományos «homlok-törés» szertartását, a mi abból áll, hogy hosszában arczra veti magát, a nélkül, hogy kezét maga elé tartaná, homlokával ütve legelébb is a padlatot, s azután a testőrök két felől két kezét megfogva, úgy vezetik ki hátrafelé lépegetve az ajtóig, nehogy hátat fordítson a koporsónak.

A holt czárnő homloka körül voltak rakva koronái, a moszkvai, asztrakáni, kazáni és szibériai: rendjelei és fejedelmi díszjelvényei vállaitól lábáig megtölték a koporsót, lábainál roppant ezüst medencze állt, töltve főtt rizszsel és mazsolával, mely az éneklő pópáknak adatott jutalmul, kik éjjel-nappal ébren tartsák a szent buzgalmat.

Néha-néha Péter nem csak nejére tekintett mosolyogva, hanem egyikére a teremkarzat rácsozott páholyainak is: a rossz világ azt állítá, hogy abban Woronzoff Erzsébet ült.

És Katalin nem csak olyankor zokogott, mikor látták, hanem midőn hosszan leomló fátyolával eltakarta is arczát; a rossz világ azt állítá, hogy e fátyolon keresztül egy fiatal testőrtiszt szemeivel találkozék ilyenkor tekintete, a ki kivont karddal ott állt a ravatal lépcsőzetén.

Ezen fiatal tiszt neve volt Orloff Gergely.

Unokája annak az Adler Györgynek, ki Nagy Péter alatt a streliczek között szolgált.

A strelicz egy neme volt az orosz janicsárhadnak, ép oly bátor katonaság a hadban, mint kész zavargó a trón ellen. Nagy Péter ellen is föllázadtak, hanem ez aztán kiirtá őket.

A czár saját kezével vagdalta le a lázadó tisztek fejeit.

A hosszú vérpad rakva volt már lehullott fejekkel, midőn Adlerre került a sor, kinek félre kellett rugdalni bajtársai fejeit, míg a véres czárig juthatott, ki pallosával várt reá.

– Eredj innen pajtás, szólt Adler a legközelebb levágott főhöz, mely a tőkén hevert, adj helyet az én fejemnek is!

A czárt meglepte e valódi orosz élcz. Megragadta az elítélt vállát s szeme közé nézett.

És az elítéltnek volt bátorsága mosolyogva tekinteni e vérben forgó szemekbe, e kegyetlen arczba vissza; kinevetni azt, a ki halált osztogat.

– Lehellj rám! rivallt rá a czár.

Adler rálehellt. Nem volt borszesz, a mitől bátorságát kölcsönözte: józan volt.

– Oldjátok fel! parancsolá Péter. Ennek a fejnek én még más hasznát vehetem.

Ez élcz szabadítá meg Adler életét, s új rangra emelte őt. Azontúl a czárnak nagy híve lett, nevét oroszra változtatta: «orel» oroszul sast jelent.

Ennek az unokája volt az a fiatal testőrtiszt, kinek tekintetével Katalin szemei találkoztak a fátyolon keresztül, midőn Erzsébet czárnő ravatala előtt álltak mind a ketten.

Mikor a novogorodi érsek halotti beszédét elmondta a czárnő fölött, s a koporsó után a Szent-Péter és Pál templomának sírbolt-ajtaja bezárult, megáldá ugyanazon főpap az új czárt és annak nejét, és azt mondá nekik: lépjetek föl a trónra.

Azok pedig mind a ketten arra gondoltak, hogy egymás mellett ülniök még a trónon sem lehet többé.

Orloff Gergely nem olyan hőstettel kezdte emelkedését, minővel nagyatyja, a vasfejü strelicz. Ő csak tábornoka ellen conspirált, a hiú vén Suvaloff Péter ellen, ki maga tüzértáborszernagy levén, azt hitte, hogy a mely várat egyszer ő megszállt és körül fortifikált, azt többet senki be nem veheti; – minthogy pedig a tábornok imádottja Kurakin herczegnő nem tartozott a minden ostrommal daczoló várak közé, egy napon Suvaloff azt tapasztalá, hogy saját adlatusa, a fiatal Orloff árulás által a vár birtokába jutott s az ő emlékét a herczegnő szívében levegőbe röpíté.

A tábornok dühös volt, lármát csapott, nem akarta hadsegédének azon minden katonai reglement ellen elkövetett vétségét elengedni, hogy tábornoka kedvesét elcsábította; el akarta őt küldetni Szibériába, s gyilkos fenyegetőzést követett el a minisztereknél, ha a példás büntetést az ő kedvéért rá nem szabják a vétkesre.

Az ilyen lárma pedig a világ minden korszakában a legalkalmasabb eszköz volt arra, hogy egy fiatal ember szerencséjét megalapítsa.

Orloffot nem küldték el Szibériába, s hogy e végzet nem történt vele, azt nagy részben Katalinnak köszönheté, ki maga sietett érte a czárnőnél szót emelni. Még akkor Katalin Orloff Gergelyt nem is látta; akkor találkozott vele először, midőn az ifjú tiszt párfogását megköszönni nyilvános elfogadtatást kért s ott térdein fogadta, hogy egész életében hálás fog lenni úrnője iránt s egy szavára szíve vérét áldozza érte. E pillanattól fogva imádta Katalint Orloff.

Egy napon Erzsébet czárnő halála után Orloff Gergely rejtélyes levélkét kapott, melyben légyottra hívják fel Ivanovna Katalin házába, hol egy bájos ifjú nő fog reá várni. Orloff megjelent a kijelölt helyen s a czárnét találta maga előtt, Katalint.

Az ifjú udvaroncz boldogsága tetőpontján képzelte magát, álmai megközelíthetlen eszményképéhez ily közel; hanem Katalin arcza ezuttal nem volt szerelemre bíztató.

– Orloff Gergely, szólt Katalin sötét tekintettel, ön azt mondá nekem egyszer, hogy ha szükségem leend segélyére, életét, vérét adja értem. Ez az idő jelen van. Engem el akarnak veszíteni.

Orloffot e szó a legforróbb szenvedélyből a legfagyosabb rémületbe verte alá.

– Kicsoda? kérdé elszörnyedten.

– A czár.

– A czár?

– Ő – semmivé akar engem tenni: engem és kis gyermekemet, az ártatlan Pált.

E szavaknál a czárnő szemeit elborítá a köny; s e könyező szemekbe Orloffnak még nagyobb veszély volt tekinteni. E könyből egy csepp az ő kezére hullott s ebben a perczben megesküvék, hogy ezt a könyet a legdrágább vérnek kell onnan lemosni.

Katalin erőt vett magán s leülve Orloff előtt, susogva mondá neki:

– A czár haza hivatta Soltikoffot. Ide érve, Péter magához parancsolta őt, s szép szavakkal, fényes igéretekkel igyekezett rábeszélni, hogy tegyen ellenem tanubizonyságot; rettentő tanubizonyságot, a mit a czár felmutathasson az egész világ előtt, kihiresztelve, hogy neje méltatlan a trónon mellette ülni, hogy gyermeke nem örököse atyja nevének s engem gyermekemmel együtt letaszíthasson onnan, és kitudja hová: tán börtönbe, tán vérpadra, de a mi annál mind rosszabb, a gyalázatba. Ugy-e irtózatos ez?

Orloff szemei szikráztak! – Megöljem Soltikoffot?

– Nem. Soltikoff nem áruló. Hozzám mindenki hű, csak az nem, ki oltár előtt esküdött hozzám hűséget. Önnek mást kell tenni.

– Már tudom, hogy mit?

– Legelső megtudni, hogy a czár mit tervez ellenem?

– Ő nagyon titoktartó.

– Nem oly nagyon, hogy kedvese előtt mindent ki ne beszélne. Woronzoff Erzsébet tudja, hogy a czár mit akar? Tudja nagyon jól, mert a minap nyiltan megsértett az egész udvar láttára, s midőn azt kérdezém tőle: «ki itt a czárnő?» gúnyos és czélzatos alázattal felelt: «az, kit a czár szeret!»

– Orczátlan! És fölséged elhallgatta ezt?

– Hallgattam; de magamban feleltem rá valamit.

Orloff olvasni tudott e sötét szemek baljóslatú tükréből; – e választ olvasta onnan: «czárnő az, a ki a czártól elveszi koronáját».

– Mit kell tennünk? parancsoljon felséged.

– Hallgasson reám tovább; Woronzoff Erzsébet ismét sokkal ostobább, mint hogy valami örömhirt, mely hiuságának hizeleg, el birjon hallgatni apja előtt. A tanácsos mindent megtud leányától, a mit a czár tervez.

– Hanem Woronzoff egészen híve a czárnak.

– De van neki még egy másik leánya, Daskoffné, a ki oly hizelgő, oly ravasz, hogy minden titkát ki birja csalni a gyönge fejü öregnek.

– És Daskoffné felségednek híve?

– Nem annyira, hogy oly titkokat elmondjon, a mik atyját veszélybe dönthetik. Vannak titkok, a miket egy nő csak egy férfinak vall meg, a kit imád.

– És ki az?

– Az ön.

– Én! szólt megdöbbenve Orloff.

– A herczegnő önt imádja az őrülésig, s önnek boldoggá kell tenni a herczegnőt, hogy engem megszabadíthasson.

Orloff a legcsodálatosabb kelepczébe jutott. Egy hölgy, kit bálványoz, azt kivánja tőle, hogy udvaroljon egy másik nőnek, a kit nem szeret.

– Urnőm! Én nem vagyok képes, mióta a napba néztem, csillagot látni más nő szemében. Ez nekem számüzetés. Szibériánál is távolabb!

Katalin nem haragudott meg e hizelgésért, kezét nyújtá Orloffnak s engedte őt tovább is a napba nézni.

– Hisz a számüzetés nem örök.

Orloff megcsókolá a nyújtott kezet s azt mondá, hogy minden áldozatra kész. A czárnő nem hagyta vigasztalan.

– E helyen minden nap találkozhatunk s ön elmondja nekem, a miket megtudott.

A cselszövény egészen jól volt úgy kigondolva, a hogy Katalin azt Orloff kezébe adta.

A czár mindent elmondott kedvesének, a kegyencznő apjának, az apától kicsalta a ravasz leány, s a szerelmes nőtől megtudta az imádó; akkor aztán tudott mindent a czárné is.

– A czár Woronzoff Erzsébetet akarja a trónra emelni.

– A czár meglátogatta Iván herczeget schlüsselburgi tömlöczében s egy óráig beszélgetett vele, őt akarja trónörököseül elfogadni.

– A czár a schlüsselburgi várban egy új nagy kastélyt építtet; az van szánva Katalin és fia örök rabságának helyéül…

… Nem éri meg e börtön felépülését!

* * *

III. Péter ellen a legrövidebb időn a legfélelmesebb összeesküvés támadt.

Nekünk csaknem megfoghatatlan ez.

Összeesküvés egy országban, mely a szabadelműség eszméivel nem igen van túlterhelve, s egy uralkodó ellen, a kinek épen semmi kegyetlenséget nem vethetni szemére.

III. Péter inkább nagyszerű kegyelemosztásokon kezdte uralkodását. Bestucheffen kívül minden politikai elítéltet szabadon bocsátott és visszahítt Szibériából: tizenhárom ezer dugárust bocsátott ki a börtönből s húszezer adósság miatt bebörtönözöttnek fizette ki tartozását.

És mégis aláásták trónját! Miért?

Egyszerü rá a válasz. Azért a csekélységért, hogy az orosz nemzet jellemét nem tanulta megismerni.

Akármit tett, akármihez kezdett, az, meglehet, hogy üdvös lett volna abban az országban, melynek ethicáját vérébe szívta; de az orosznál mind nem talált az éltető földjére.

Más fogalmak, más erkölcsök, más világnézet, más erények, más czélok, mint a mikbe őt oktatták; és azok ott jók, ott helyesek; annak a nemzetnek nagysága, múltja, jövője alapszik azokon, s a ki azokat meg akarja fordítani, saját maga törik benne össze.

Elkezdve azon, hogy az orosz katonának, a mióta csak egyenruhát visel, zöld volt a kabátja színe, s Péter kék kabátot adott rá, mely a poroszhoz tette hasonlóvá, egész a törvényszékek újjá alakításaig minden intézménye olyszerü volt a czárnak, mely elvadítá tőle a nemzet rokonszenvét.

Lehettek azok a német herczegek és főurak, kiket kormánya első hivatalaira meghívott, igen derék, okos, tisztalelkü férfiak; de az orosz csak a betolakodó idegent látta bennük s gyűlölte és gúnyolta őket, és bennük a czárt.

És a mi az orosznak legérinthetlenebb kincse: a szent orosz hierarchia! ő még azt is meg merte ingatni. Bizonyára igen szeleskedő kézzel nyúlt ahoz az oltárhoz, melynek szegleteit ő hozzáig minden czár csókolva érinté.

Pétert azzal vádolják, hogy idegen vallásokat pártfogolt. Azt nem tette ugyan, de közönyös volt valamennyi hitvallás iránt; s nagyon bölcs dolgot vélt elkövetni, midőn az ország kincstára kedveért a papság jövedelmeit korlátozni akarta, az egyházi javadalmakat secularizálva.

Végre, hogy balszerencséjének minden jelszavát önmaga hangoztassa el, arra a gondolatra jött, hogy Dániával háborút kezdjen.

Ez rég főzött eszméje volt.

Mint holsteini herczegnek sok keserű emléket kellett rováson hagyni a dölyfös szigetkirálytól; most, mint minden oroszok czárja, eljöttnek hívé az időt, melyben Holstein sérelmeiért boszút álljon Dánián.

Senki sem tanácsolta neki e hadjáratot.

A porosz király, kivel hirtelen békét kötött, le akarta róla beszélni, s azt tanácsolá, hogy elébb kérdezze meg e felől Katalint, a ki okos asszony; Anglia ellene volt, attól tartva, hogy a harcz Dániát Francziaország karjaiba hajtja; s hogy saját népének mennyire kedve ellen volt Dániával hadakozni, azt jól jellemzi Razumovszky élcze, kit a czár nagynénjének tett igérete szerint kegyébe fogadott s most épen a Dánia elleni hadsereg generalissimusává akart kinevezni. Arra kérem felség, szólt Razumovszky, ossza két részre a Dániába küldött hadsereget, hogy azt, a melyiket én vezetnék, az, melyik a hátam mögött jő, tolja előre.

Nem használt semmit.

Péter kimondá, hogy nem nyugszik addig, míg kardját dán vérbe nem mártotta!

És mind ezzel ellentétben az okos, lángeszü nő, ki az orosz nemzet minden sajátságát tiszteletben tartá s vele együtt érezni megtanult. Már akkor az orosz nemzet két asszonyt látott a trónon ülni, I. Katalint és Erzsébetet, kik túltettek koruk férfiain, erő és akarat dolgában. És az erőnek bűvhatása van ott.

Az összeesküvés Péter ellen Daskoff herczegnő palotájában kezdődött; először négyszem között az ifjú Orloffal; azután Orloff három testvére is belejött, azok több fiatal katonát vontak magukkal; azután beleavatták az alsóbb papságot, az elűzött szerzeteseket, azok megnyerték a felsőbbeket, a papok a főurakat, úgy, hogy a társadalom minden osztályában el volt már terjedve a cselszövény fonala, s Péter még mindig nem tudott felőle semmit.

Minden kaszárnyában, minden templom-udvaron suttogtak felőle, hogy a czár ellen készül valami és ő nem hallott felőle semmit; olyan jól el tudta magát zárni minden érintkezéstől azon nemzettel, melyen uralkodni hivatott.

S a mit viszont ő tett, vagy mondott, azt ellenfelei napjára megtudták mindig.

Kegyencznője megpirongatá egyszer azért, hogy nejével megalázóan bánt az asztalnál, a czárnőt sirva fakasztá udvaronczai előtt: ez nem helyes; ebből gyanú támad; s akkor a czár azon grotesk ötletre jött, hogy alakoskodni fog, rászedi a világot és Katalint. Épen azon időben, midőn elhatározá, hogy nejét és gyermekét elzáratja, mihelyt a schlüsselburgi börtön elkészül, azt a komédiát gondolta ki, hogy a Névaszentelési ünnepélyen Katalint öltözteté fel uralkodói fényes jelmezbe, diademos fejjel; ő maga pedig, mint egyszerű főtiszt, ezredesi egyenruhában tisztelgett előtte az ünnepi szertartás alatt. Ez finom ironia akart lenni; de egyfelől oly vastag volt benne a sarcasmus, hogy az udvarnagyok keresztül látták minden szövetét; míg a köznép és a közkatona csak az összehasonlítást jegyezte fel belőle, egy fejedelmi nő-alak és egy katonásdit játszó férfi között: az úgy tünt föl előtte, mint egy igazi czárnő, emez, mint egy igazi testőrtiszt.

Junius utolsó napjain Péter, senkivel sem tudatva hovalétét, maga utazott el Schlüsselburgba fogadott bérkocsin álnév alatt, s ott ismeretlenül beszélt Iván nagyherczeggel, ki már akkor húsz év óta nem látott napvilágot, s nem beszélt emberrel; mert föld alatti börtönében mindig lámpa égett, s a két őr, ki fogságát osztá, semmi kérdésére nem felelt.

Ez ifjut, kinek kedélyét húsz évi sirbanlakás elmérgesíté, akarta Oroszország trónjára emelni Péter.

Azt mondják, hogy Péter jó szívü volt; ez az egy gondolatja fölért egy döghalállal.

Iván húsz év alatt nem tanult semmit, a mi emberi; vadállat volt: csupán annyit tudott, hogy azok mind, a kik most Oroszországban felül állnak, közvetlen okai hosszú szenvedésének; ha ez azt a pallost kezébe kaphatta volna, a mivel előde a streliczek fejeit levagdalta!

Mikor Schlüsselburgból visszatért a czár, az összeesküvés meg volt érve.

Terv szerint, útközben, midőn a Dánia elleni háború végett Németországba utazand, éjszaka kellett kocsiját feltartóztatni s őt elfogni; hanem a véletlen hamarább idézte elő a katasztrofát.

Az összeesküvők fejei voltak az Orloff testvérek, Odardo olasz, Passek és Teploff orosz tisztek, mind a legalsóbb rangból.

Ezek oly elővigyázattal éltek, hogy egy-egy megbizott emberük, bárhol jártak-keltek, ötven lépésnyi távolban követte őket, azért, hogy ha egyet közülök el találnak fogni, az a többieket rögtön tudósítsa a veszélyről.

Egy katona Passzek századából, hol ő alhadnagy volt, azt gondolva, hogy századosa is be van avatva az összeesküvésbe, azt kérdezte tőle titokban: «Mikor kell már fegyvert ragadni, hogy a czárt elfogjuk?»

A százados eltitkolta megdöbbenését s azt felelte neki rá: «majd tudatom veled». Azzal sietett rögtön Woronzoffhoz, följelenteni a mit hallott.

A kanczellár elfogatta a katonát, a katona rávallott Passzekre, arra elfogták Passzeket az utczán.

A kanczellár sietett a czárral tudatni e fölfedezést s kérte, hogy ne menjen el ma Oranienbaumba, a hogy szándékozott; hanem vettesse Passzeket rögtön kínzó vallatás alá.

Péter azonban nevenapját akarta ünnepelni, s szent Péter napjára már akkor nagy előkészületek voltak téve Oranienbaumban, a miknek a világ minden összeesküvése kedveért sem volt szabad kárba menni.

– Majd holnap, – mondá – Passzek addig nem szökik el; – s ment Woronzoff Erzsébetet fölkeresni.

A kegyencznőt nagyon rossz kedvűnek találta. Kérdezé, mi baja? Tán rosszat álmodott?

– Fölség, ez több mint álom. Most olvasom Djoernestaehl levelét Konstantinápolyból, ki arról tudósít, hogy pater Boscovich, jezsuita szerzetes, egy perzsa máguszszal beszélt ezelőtt két hónappal, s az a horoscop segélyével, a csillagok járásából, megjósolá, hogy felséged három hónap mulva erőszakos halállal fog meghalni.

Péter czár nagyot nevetett rajta. Németországban már akkor nem hittek a horoscopok csalhatatlanságában.

– Kedvesem, ez még kevesebb, mint az álom. Az álomban van legalább egy szerető szív ösztöne; de a perzsa mágusznak mi köze a csillagokhoz s mi közük a csillagoknak én hozzám?

Pedig a perzsa mágusznak nagyon sok köze lehetett a czárhoz; a mennyiben muszkaországi görög kereskedők rég értesíték fajrokonaikat Törökországban a felől, hogy Péter czár feje fölött csak hajszálon függ a kard.

Péter nem hagyta magát megzavarni s kedvenczeivel együtt elutazott névnapját megtartani Oranienbaumba. Az orosz udvari népből csak a nők szépét vitte magával; a férjeknek megtiltá, hogy vele menjenek; – nem akart unatkozni.

Késő este volt, midőn Orloff a peterhoffi kastély parkja előtt leszállt a kocsiból: nem kérdezősködött senkitől, azon az ismeretes csigalépcsőn, melyen át annyiszor találkozott a czárnéval, sietett föl Katalin hálószobájába.

A czárné már feküdt, de még ébren volt. A zajra, mely szőnyeg-ajtaja előtt támadt, azt hivé, hogy orgyilkos közelít s pisztolyt fogott az érkezőre.

– Megállj, vagy meghalsz.

– Nagyon jól van, úrnőm; szólt Orloff a lámpavilág elé lépve. Ez a mára való jelszó; pisztoly a kézben: «megállj, vagy meghalsz!»

– Mi baj van?

– A czár megtudott mindent.

– Akkor nekünk merni kell mindent.

– A czár Oranienbaumba ment, holnap ott marad, holnapután ide fog jönni Peterhoffba. Egy percz sincs elveszteni való. Felségedet itt ne találja a czár. Egy perczre visszavonulok, míg fölséged Ivanovna Katalint hivatja, hogy ruháit feladja.

– Szükségtelen, – szólt Katalin, levetve magáról az ágytakarót s kilépve ágyából – teljesen felöltözve – még pedig férfi-ruhában.

Mióta az összeesküvés folyt, mindig férfi-ruhában feküdt le alunni, épen csak a sarkantyús csizma hiányzott még és a vereshajtókás díszkabát, hogy mint fiatal testőrtiszt álljon – futásra, vagy ha kell, verekedésre készen.

Nem kellett senkit fölébreszteni a kastélyban, a titkos lépcsőn észrevétlenül eltávozhattak.

Daskoffné kocsija ott várt rájok a park alatt, hanem a kocsis eltávozott valami csapszékbe, az éj unalmát rövidíteni.

Nem vártak rá, míg visszatér; Orloff maga vette kezébe a gyeplőt, s vágtattak vissza Szentpétervár felé.

A fél uton kidűltek a lovak. Nyolcz órai folytonos vágtatás elcsigázta a párákat; nem lehetett velük tovább haladni.

Az idő éjfélen túl volt már, s egyike azon juliusi rekkenő éjszakáknak, a mik Oroszországban is zivatart jósolnak.

A keleti láthatáron nagy sötét fellegek nyomultak elő s egy-egy néma villám-lobbanás a távolból világítá meg a tájat; mintha figyelmeztetné a futókat, hogy siessenek: jön a zivatar.

Leszálltak a kocsiról, s gyalog mentek odább.

Egy rozzant csárda állt az útfélen; azt épen akkorra érték el, midőn az első kövér záporcseppek kezdék paskolni a poros utat.

A czárné bezörgetett a csárda ajtaján, nagy nehezen lehetett a csárdásba lelket verni.

– Nincs két lovad, szekered? kérdé a czárné.

– Csak egy szamaram van, meg egy talyigám.

– Az nem kell, rakj tüzet, megáztunk.

A csárdás tüzet rakott, Orloff kinn maradt az eresz alatt, az utat vizsgálva s a czárné a felszított füstös kandallóba egymás után hajigálta be széttépett levelezéseit az összeesküdtekkel.

A zivatar egész dühével kitört már a finn avaron; villám villámra csapott; Katalin nyugtalanul járt fel s alá a bűzös csárdában, minden fordulónál kitekintve az ajtón. Nem azt kémlelte, hogy múlik-e a zivatar? nem az után hallgatózott, hogy távozik-e a dörgés?

Egyszerre örömvillanással arczán lépett Orloffhoz.

– Hallga! Hallod-e ezt a zörejt?

– Az ég dörgését?

– Nem, nem; ez kocsizörgés. Nézz oda: ott a topolyfák között kell közelítenie. Mihelyt villámlani fog, meglátod.

Nem sokára villámlott; a tűzsugár egyenesen a topolyfák közé csapott le, s meggyújtotta a legmagasabbat.

– Szent Mihály őrangyal! – rikolta a szekeren ülő paraszt; s elkezdé a keresztet hányni.

– Ne imádkozzál most, paraszt, – rivallt rá Orloff, lovai zablájába kapva: – hanem ide a szekeret, lovat.

– Ezer rubelt kapsz értük, kiálta a czárné; de tévedésből s minthogy erszényét otthon feledé, pisztolya végével találta a parasztot kinálni.

– Szent-György és Szent-Mihály őrangyalok; – jajgatott a muzsik, s leugrott szekeréről, elfutott a burjánba, ott hagyta egész fogatát ingyen.

A czárné és Orloff felkaptak a rossz parasztszekérre s az éjféli zivatarral egy úton, villámlobogásnál, zuhogó záporban, vágtattak a főváros felé.

Hét óra volt reggel julius kilenczedikén, midőn Razumovszky házát elérték. A hetmant még az ágyból verték föl.

A czárné öltözete facsaró víz volt; ugyanabban az átázott egyenruhában ismét kocsira ült, s azzal vágtattak egyenesen az Izmailovszky testőrség kaszárnyájához.

Még akkor csupán e testőrségnek négy százada volt Katalin számára megnyerve.

E négy század épen fegyvergyakorlatra készült, midőn Katalin a hetmannal és Orloffal közéjök érkezett.

– Ime itt van uralkodónőtök: az egyedül országló czárnő! – szólt hozzájuk Razumovszky.

– Éljen Katalin czárnő! – rivallá erre a négyszáz férfi; a testőrezred többi századai előrohantak e zajra – és azután ők is csatlakoztak a többiekhez és kiálták: Éljen Katalin czárnő!

Innen neki indultak a városnak.

A riadal, mely a czárnő megérkeztére támadt, egyszerre elterjedt az egész fővárosban; a testőrség a többi katonaságot, a papság a népet ragadta magával; a czárnő hintajából kifogták a lovakat, úgy vontatták végig az útczákon, a harangokat meghúzták minden toronyban; s egy végeszakadatlan «hurrah» kiáltás kísérte őt, a merre az eleven ár vitte magával, mely megtöltött minden utczát. Két óra alatt egész Szentpétervár az övé volt; s mire a kazani főtemplom elé ért, az összes papság ott várta már díszöltözetben, élén a novogorodi érsekkel, ki a kocsijából leszálló Katalint e szókkal fogadta:

– Üdvözlégy országunk czárnője, II. Katalin!

És azután az oltár előtt fölkente Katalint Oroszország uralkodónéjául, és kinyilatkoztatá, hogy az egyedüli trónörökös, Petrovics Pál, a czárnő fia.

És azután énekelték a Te Deum laudamust az egész népség üdvriadala mellett.

A generalissimus, a holsteini fejedelem elég jókor lóra ült, hogy a rendet helyreállítsa a városban, hanem eleinte senki sem ügyelt rá, később pedig, hogy erélyesen kezdett eljárni, lerántották lováról s oda zárták Passzek helyébe; a honnan néhány óra mulva Katalin szabadon bocsáttatá. Egyéb baja nem történt, mint hogy még az egyenruhájának a gombjait is leszedték.