EGY LENGYEL TÖRTÉNET.

Madamoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott Varsóba.

Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna, tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.

Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.

Madamoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle gyászruha viselhetésére.

Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni, mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló hölgyek?

Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki hogy tud.

Larissenak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az addigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, a mikor a kisasszonyt az ajtón kívül fogja elhelyezni.

A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy katulya theája, egy dobozka czukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett, midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a kandallóba, azoknak tüzénél theája utolsó maradékát főzögeté.

A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé észre, hogy mire a theája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.

Azután leszűrte theáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a szekrény fenekéből azt a rumos palaczkot, mely otthon Párisban még tele volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt abban egyéb, mint a multak boldog emléke: az illat.

– Se baj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.

Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.

Larisse nem ejté el ijedtében az üres palaczkot, hanem marokra fogta azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná vágni.

Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, a mint a füstös légkörben kivehető volt alakja, zsinóros czamarkában és térdig sáros hosszú csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.

– Micsoda ez? riadt rá a leány, hogy jön ön ide?

– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.

– Mit akar ön itt?

– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az «Arany róká»-hoz egy kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor, hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, a ki bennünket összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.

– Meg van ön tébolyodva? kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.

– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, a mit teszek. Engedje meg kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el vagyok fáradva. Hanem azért, a mint megesküdtünk, egy óra mulva utazni fogunk.

– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, a minek ön hisz.

– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párisba; én tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg sem állunk Párisig. Én nem kivánok öntől semmit, mint a mindennapias gyöngédségeket, a miket nők szoktak férjeik iránt útközben tanusítani s azután, ha Párisba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert indítani végre nem hajtott házasság alapján.

– De mire való ez uram?

– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párisba érünk, azonnal elmondom önnek egészen. Oh az nagyon hajmeresztő történet! Olyan érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárczámat átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki mindent, a mivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha Párisba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha én velem útközben valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.

– Uram, ön engem elrémít.

– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.

Larisse önkéntelenűl szót fogadott; pedig az által, hogy ablaktábláit betette, egészen a rejtélyes betörő discretiójára bízta magát.

– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb. Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba. Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy percznyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percznyi gondolkozás arra, hogy vajjon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Ime, odaadom az órámat is, akaszsza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perczeket.

A jövevény levette óráját, aranylánczostól, s az énekesnőnek adta.

– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.

Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki s nemsokára visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.

– Igen köszönöm, szép kisasszony. Tehát ha megengedi, legyünk egymásnak vendégei.

Az idegen nem várt több kinálást, széket tett Larissenak és magának. Kétfelé vágta a sültet, megosztotta a burgonyát és hozzá látott az evéshez.

Larisse elnézte e különös férfi arczát, mialatt az evett. Milyen mohón, milyen gondolat nélkül falt, mintha nem is tudna róla, hogy eszik; mintha csak egy mulhatlan kötelességet hajtana végre; e közben magas, fényes homloka redőkbe volt húzva, szemei egy pontra szegezve, mint a ki mélyen gondolkozik valamiről; s néha megállt, mintha hallgatóznék, feje hátra szegült, s úgy fogta kezébe a kést, melylyel evett, mintha valaki ellen életre-halálra készülne védni magát.

Az ilyen vacsorázáson hamar át lehetett esni. A jövevény egy tele pohár vizet hajtott fel egyszerre, s csak azután vette észre magát.

– Ezer bocsánatot kérek. Csak egy pohár van az asztalon s én magam iszom elébb, elfelejtve, hogy még idegen nővel ülök szemközt. Én már egészen abban voltam, hogy az ember feleségével egy pohárból is szokott inni.

Larisse még mindig hihetlenül rázta fejét.

– Nos kisasszony. Első kérésemet teljesíté egy percznyi gondolkozásra, a másodikat öt percznyire, azóta huszonöt percz mulhatott, elhatározta-e magát?

– Mire?

– Hát – hogy iszik-e ebből a pohárból, a melyből én már ittam?

E kérdés oly gyöngéd, oly bensőséggel teljes hangon volt mondva, hogy Larisse kénytelen volt megtérni onnan, mintha egy részeget, vagy egy őrültet látna maga előtt.

– Akar-e kegyed velem most ez órában rögtön megesküdni, a másikban útrakelni, vagy pedig akarja-e, hogy a merre jöttem, az ablakon újra kiugorjam az utczára, s a legelső kozákkal, a kinek a felhivására nem felelek, agyonlövessem magamat?

– De uram, hiszen az idő éjszaka.

– Az nem akadály. Van lelkész, a ki bennünket összeesket most is. Itt az utcza végén a minorita kolostor; küldje el kegyed a házmestert oda, mondja ott azt, hogy egy haldokló kiván gyóntatót, a ki ezt a zsoltárból kihasított lapot küldi. Arról a lapról meg fogja valaki tudni a küldő nevét s rögtön sietni fog ide; az végrehajtja a szertartást. – Mondja hát szép kisasszony, engedi-e, hogy vizet töltsek a poharába?

Larisse némán inte, s reszketve nyult a pohár után, melyet az idegen tele tölte számára s azután kiitta azt.

Az idegen odahajolt és gyöngéden megcsókolta kezét; de az oly tisztelettel történt, mintha egy fejedelmi védasszony kezét csókolta volna meg.

A lengyel azután lehúzta ujjáról brillantos gyűrűjét s az énekesnő ujjára vonta fel, átcserélve azt ama finom kis sodronykarikával, mely a kisasszony ujját ékesíté. Értéke alig lehetett több egy franknál, különben az is rég a többi zálogbament ékszer után vándorolt volna.

Ez volt a jegyváltás.

– Most küldje el kegyed a házmestert a kolostorba ezzel a zsoltárlappal, szólt a lengyel, egy ócska nyomtatványt vonva elő zsebéből, melybe egy pár szivar volt takarva.

A leány meggondolta magát.

– Ezt nem lehet a házmesterre bizni; hátha kém? titkos feladó? Magam fogok vele odamenni.

Maga a menyasszony? esküvőre hívni a papot? Ez is először történik a nap alatt. No de sok történik a Kárpátokon túl, a mikre példát nem mutat a történet. Miért ne történhetett volna az is meg, hogy egy fiatal leány éjnek éjszakáján, esőben, sötétben, egyedül, őrjáratoktól nyugtalanított utczákon végig elinduljon, lelkészt keresni, ki őt vőlegényével összeeskesse?

Zseminszky kézszorítással köszönte meg a leánykának ez áldozatkészségét s gondosan betakargatá őt shawljába, hogy meg ne hűtse magát.

A leányka meggyujtá kézi lámpását s elindult az utczán.

Az eső folyvást szakadt, a kozák őrjáratok a szomszéd utczában csörömpöltek, az énekesnő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal.

A minorita-kolostor kapuján megnyilt egy szűk négyszögű ablak csöngetésre s egy kemény, gyanakodó hang kérdezé: «Ki az?»

– Gyóntatóért jöttem egy haldoklóhoz; szólt a leány s benyujtá a nyiláson a zsoltárlevélkét.

Nehány percz mulva nyikorgott a kulcs a nehézkes kapuban s egy szerzetes és egy ministrans fiu jöttek ki rajta Mindkettőnél lámpa volt, mert az orosz fölvilágosodás úgy kivánja, hogy ha három ember megy az utczán, mind a háromnál lámpás legyen, s ha valaki a szolgájával viteti a lámpát maga előtt s rajta kapják: a szolgát szabadon eresztik, a gazdáját viszik a fellegvárba.

Szerencsésen eljutottak a leány lakásáig, a nélkül, hogy valami baj érje őket.

– Valóban haldoklik azon ember? kérdé a szerzetes, midőn a kapun belül voltak.

– Nem haldoklik, hanem esküdni akar egy nővel.

– Akkor nagy sietsége lehet.

Larisse előre bocsátá a lelkészt, s megmutatta neki szobája ajtaját, melyen be kelle menni.

Azonban, a mint az ajtó feltárult, Larisse maga is visszadöbbent, mintha idegen helyre nyitott volna be. A szobában nem az otthagyott lengyel várt reá, hanem egy francziásan öltözött fiatal férfi, fekete hajjal, borotvált arczczal és a la Henry IV. kecske-szakállal; fekete frakkban, fehér mellényben.

Azonban ez mégis az ő szobája volt.

Larissenak valami veszélyben éber ösztön megsúgta, hogy jobb lesz ez idegen alaktól nem kérdezni most semmit; hanem elvárni, hogy mit mond ő, hogy jött ide s hova tette a lengyelt?

Jobb is volt.

– Jó estét, atyám; szólt a sima arczu férfi az érkezők elé sietve s a hangról megtudta Larisse, hogy ki áll előtte? Maga Zseminszky Kázmér.

A míg ő a kolostort megjárta, ideje volt neki átöltözni, szakállát levágni, befesteni, idegen embert alakítani magából.

A lelkész kezét nyujtá a férfi elé, az megszorította a nyujtott kezet, kézszorítás alatt közép ujjával azt a titkos jelt adva, a miről két egyetértő egymásra ismer s a mit egy harmadik, bárhogy figyelne is rájok, nem vehet észre. A kéz öt ujja egy szorítás alatt, azok előtt, kik e rejtett beszédet értik, egész titkokat közöl, a nélkül, hogy valaki mást látna benne, mint egy néma kézszorítást; különösen a befogott középső ujj, kézszorítás alatt, azt jelenti: «veszélyben vagyunk».

A szerzetes fejével inte.

– Hivattál.

– Haldoklóhoz gyóntatni, a mi nem felötlő. Talán nem is vétettem nagyon az igazság ellen; ki tudja nem agoniázok-e most? Azért gyóntass meg és aztán esküdtess össze menyasszonyommal.

– Hol van?

– Itt áll melletted. Ő vezetett idáig.

A szerzetes arcza nem mutatott semmi meglepetést. Csendesen, minden aggály nélkül végzé a szertartást; Larisse mint Zseminszky Kázmér neje állt föl a térdeplőről.

– Az anyakönyvbe igazi nevemet ird be, szólt a lengyel, s annak egy kivonatát küldd el Lord John czím alatt poste restante Párisba. Ott szükségem leend rá.

A szerzetes eltávozott s az új férj és nő egyedül maradtak.

– Kedves Larisse, szólt a lengyel, karja alá vonva az énekesnő szép kezét, szabad önnek most némi utasításokat adnom? megengedi, ha azoknak elfogadására kérem.

– Parancsoljon, uram. Én szót fogadok.

– Azt látja ön, hogy én nem az vagyok külsőmben, a ki egy óra előtt voltam: az a hamu ott kandallójában a rajtam volt öltönyök maradványa. Annyit ért kegyed már, hogy az a Zseminszky Kázmér, a kinek a nyomait talán az utcza szegletéig már felfedezték, itt egyszerre eltünjön és ne legyen található többé. Már most figyelmezzen rám kegyed. Engem e percztől fogva kegyed «Alfréd»-nak fog nevezni. Első buffo bariton vagyok a párisi Varietés szinháztól. Útlevelem egészen rendében van: nézze, a személyleirás pontosan egyezik; rajta az orosz nagykövet visája, s minden közbeeső rendőrfőnöké, a míg Párisból idáig jön az ember. Csak egy hiánya volt még az útlevélnek: Poissard Alfréd nejével együtt utazik, a ki szintén énekesnő; most már ezen is segítve van. Van kegyednek útipodgyásza?

– Kevés, szólt Larisse pironkodva; arra gondolt, hogy a hosszas nélkülözés még ruhaneműitől is megfosztotta.

– Ugyan kérem, hagyja azt is itten. Két nap mulva túl leszünk a határon s ott vehet kegyed magának mindent, a mire szüksége van. Az útimálha nagy árulkodó.

Larisse szivesen lemondott minden útikészületről.

– Én még útitáskámat is a tűzbe dobtam, miután az átöltözésre szükséges ruhadarabokat kiszedtem belőle. Tud-e ön németül?

– Keveset és nagyon francziás kiejtéssel.

– Az igen jó. Kérem, ha útközben valaki németül szólít meg bennünket, feleljen kegyed neki, én kénytelen vagyok eltitkolni, hogy tudok, mert az lehetetlen, hogy egy lengyelre rá ne ismerjenek, mikor németül beszél. Hát oroszul tud-e kegyed?

– Az még nem ragadt rám.

– Akkor hát viszont bizza rám kegyed, ha valaki oroszul szólítja meg, hogy én feleljek rá. Lengyelül pedig egyáltalában ne értsen kegyed semmit. És még egyet. Kegyed párisi nő, bizonyosan volt már álarczos bálban. Vegye úgy ezt az egész alakoskodást, mint egy jó tréfát a «micaréme» bohóságai közül, mikor az ember barátjával, barátnéjával római vitézeknek öltözve megy a vígalomba s ne mutassa azt, mintha tudna a felől valamit, hogy ennek a masqueradenak az is lehet a vége, hogy az álarcz helyett az embernek az egész fejét kell letenni.

– Nyugodt leszek, uram.

Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele rendben volt, a személyleirás tökéletes. Málha, a mit vizsgálni kellene, semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére: hát az útipodgyász hol következik? igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy «színészek vagyunk». Értjük! Elmaradozott biz az itt-amott zálogban.

A kupéban, a hol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy bőbeszédű fiatal úr, a ki azt mondá, hogy ő is franczia.

«Ün franszé.»

«Ün franszé?» jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát vagy kisasszony, miután a franczia férfi nem «Ün», hanem «ön»; vagy pedig – orosz kém.

A beszéddús ifju ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, a hol az ember kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva olyannal.

– Hát önöknek van-e lengyel útlevelük?

– Nincs. Minek volna az?

– Pedig önök könnyen juthatnának hozzá; a comité fővezetői Párisban laknak. Én önöket utasítani is tudnám a czímeikre.

– Köszönöm. Nem akarunk visszatérni ide.

– Végkép kinn maradnak? Ah akkor önök tehetnének egy szivességet nekem. Ismeri ön mr. Pietrit, a volt rendőrminisztert.

– Látásból.

– Egy izenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszélylyel; nem irás. Csupán e szavakat kellene megmondani: «Alfréd Lamballe, a Varsovie. Tout va bien. Eruption a Mi-Caréme».

– Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen, szólt a lengyel, erősen szemügyre véve átellenesét, kinek zöld szemüvege volt és felkunkorított bajusza. Ugyan, kérem, hány mérföld lehet ide Krakkó?

– Bizonyosan mondhatom, hogy harmincz.

– Angol mérföldet értett ön, vagy orosz verstet, vagy geographiai mérföldet?

– Igen is jeographiai mérföldet.

– Jeographiait! azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a lengyel, s elkezde fennhangon kiáltozni. Hej! konduktör! Rendőr! Ide: segítség!

Az odarohant kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig francziául megmagyarázá, hogy itt van egy veszedelmes franczia emissárius, a ki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani. Tessék őt börtönre vetni.

Az elfogott emissárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni. Larisse sokkal jobban meg volt e jelenettől illetődve.

– Mit tett ön ezzel az emberrel? kérdé hüledezve, a mint egyedül maradtak a kupéban.

– Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni.

– De ön egy francziát elárult!

– Annyira nem franczia biz ez, mint ön: berlini agent provocateur. Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni fogja, hogy az elfogott ficzkó ép, egészséges bőrrel tér vissza, minden kiséret nélkül s egy másik waggont nyittat fel magának. Ezzel még sok bajunk fog lenni.

– Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak.

Azon az állomáson, a hol az álfrancziát leszállították, egy vén lengyel nemes szállt fel a kocsiba s elfoglalta azt a helyet, a melyen az elébbeni útitárs ült.

Látszott rajta, hogy valódi régi-ívású falusi nemes, a ki először hág fel a vasutra. Úgy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakkóba, mert ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rostopsinnal, mert odáig kifogy belőle a mi még benne van; és hogy szabad-e a kocsiban dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán, hogy a kupéba belépett s a kalauz helyet mutatott neki a két franczia mellett: vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell, neki maga szőrű falusi emberek kellenek, ültesse oda, a hol azok utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg fokhagymás pecsenyét evett; azok nem állják ki. A kalauznak ugyan fáradságába került, a míg le birta tuszkolni Zseminszky mellé.

A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot húzott szíverősítőül a szalmás kulacsból; előkeresett a tarisznyájából egy zsiros papirosba takargatott ürüczombot s nagy igyekezettel hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni, mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint a ropogós mócsing, a mit az ürüczomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajték pipáját, megtöltötte bőrzacskójából; egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt; s azzal szájába dugta pipáját, neki szegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre sejté, nagy hamar elaludt; elébb ő maga, azután a pipája.

Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki vele átellenben ült, s fülébe súgá:

– Larisse; most legyen ön nőm. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz kém: Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a waggonba, eszik, iszik, pipára gyujt, elalszik, együgyű, bámész, gondatlan: nem tud, csak lengyelül s az egész úton végig horkol. És ez mind nem igaz. Ő ébren van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet s jól vigyáz ránk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse.

Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét.

– Hadd tegyem a fejemet az ölébe.

– Jól van.

– Nem, nem: ellenkezzék ön. Beszéljen hangosan.

– Ah Alfréd! ez illetlen. Mit gondol? Nem magunk vagyunk.

– Haha! Hisz ez a «vieux cochon» alszik.

– Csitt! Ha meghallaná!

– Ha meghallaná, sem értené; mit tudja ez a «rustre», hogy «vieux cochon» azt teszi, hogy vén disznó.

Erre aztán nagy ellenkezés közt kivívta Zseminszky, hogy fejét Larisse ölébe tehesse. Larisse gyöngéden letakarta férje szemeit kezével, hogy ő maga se lássa magát ily illetlen helyzetben. Az pedig megcsókolta az arczát elfedő puha kezecskét.

Kimovicz uram, abban a nagy bundában boszúsan kezdé átlátni, hogy ez bizony két szerelmes komédiás, semmi egyéb.

A legközelebbi állomáson egy ijedtképű ember bukott be a waggon ajtaján; nagyon fiatal arcza volt, savószinű bajuszszal, szakállal. Czamárkát és konfederatkát viselt, bő nadrággal, hosszúszárú csizmával.

Hevülten lecsapta magát Zseminszkyvel szemben s azután körülnézett, hogy nem kergeti-e valaki?

– No mi baj? förmedt rá a borzas utitárs, kinek nagy siettében kétszer is a lábára taposott.

– Nagy baj van, rebegé ez, elkékült, vonagló ajakkal. A mult éjjel meggyilkolták ezen a vasuton Anikoff tábornokot.

E szóra a borzas lengyel, mintha a nyeregből akart volna kiesni, akkorát ugrott a karszékből.

– Lehetetlen.

– Most hallottam meg egy rendőr ismerősömtől, s hogy ennélfogva mindazokat, a kik ma ezen a vasutvonalon ki akarnak menni az országból, a határon letartóztatják s rögtön a citadellába küldik.

A borzas ember rögtön kapta a tarisznyáját s rohanni akart ki a waggonból.

Zseminszky mind ekkorig figyelembe se vette az egész beszédet, mint a ki nem érti ezt a nyelvet, hanem e különös futamodási szándékra bámulva nézett szomszédjára, s megragadta bundája szárnyát, hogy ki ne ugorjék az ablakon.

– Hova akar ön a pokolba? kérdé francziául.

– Jobb bizony, hogy ön is szalad velem, nem hallja, hogy mindnyájunkat elfognak, rabságra vetnek?

Zseminszky vállat vont s szárazon felelé franczia nyelven:

– Nem tudok lengyelül.

Erre a fiatalabb utazó tört francziasággal kezdé neki magyarázni:

– Nagy baj van. Anikoff tábornokot az éjjel megölték egy waggonban, pedig nem volt senki mellette más, mint két hadsegéde. Most aztán minden határszéli állomásnál fel fognak tartóztatni minden utazót s a férfiakat elküldik a fellegvárba, s ott fogják tartani, míg a gyilkos elő nem kerül közülök.

– Áh! szólt Zseminszky, azzal a büszke önteltséggel, a mit a párisi ember oly tökélyre fejlesztett, én franczia vagyok.

Azzal nyugodt vérrel készíte magának is meg Larissenak is egy czigarettet; az egyiket meggyujtá, Larisse szájába dugta, a magáét aztán arról tette izzóvá, s e tűzcsók után mosolygva tekinte utitársnéja szemébe, mint a kinek jobban elfoglalja gondolatait egy szép nő gömbölyű arczán a szerelemgödröcske, mint valamennyi börtön, a miről Varsóban regélni hallott.

Az újabban következő állomáson aztán az öreg lengyel is, meg az ifju lengyel is eltüntek mellőlük. Zseminszky egyedül maradt Larisse-el.

– Ön ezt a fiatalabb férfit is ismeri? kérdé az énekesnő, semmi rendkivülit sem találva benne, hogy Lengyelországban minden ember személy szerint ismerje egymást.

– Ismerem. Ez is egy agent provocateur. Az ujságirók osztályából. Két év előtt az aristocraták lapjaiba firkált; azok nem győzték pénzzel, akkor demagog lapot adott ki. A nép még rosszabbul fizet, s nem veszi köszönettel, ha az urak ellen lázítják; utoljára aztán a rendőrséghez szegődött s most piszkolódik, kémkedik és mindenre jó.

– Tehát az is mese lesz, hogy Anikoffot meggyilkolták?

– Oh nem. Nézze ön, hogy tódul a nép minden waggonból kifelé, már elterjedt a hír, s mindenki igyekszik a határon innen leszállni és inkább visszautazni oda, a honnan jött, vagy útközben elmaradni, mint annak kitenni magát, mit ez a ficzkó nagyon valószinűen megjósolt: a vizsgálati börtönbe hurczoltatásnak.

– És ön nem igyekszik menekülni, mint más?

– Menekülni? Arra a legrosszabb mód volna innen a helyemből fölkelni. Hisz ez a három kém, a ki egymásután rám jött, mind azt jött próbálgatni, vajjon kimozdítható vagyok-e a helyemből, vagy sem? Ha futok, rám rohannak, így pedig elmennek más nyomot keresni.

Larisse körültekintett, ha nincsen-e valaki közel?

Azután odahajolt Zseminszky vállára s halkan fülébe súgá:

– Ön ölte meg Anikoffot…

Zseminszky csendesen inte fejével és egy vonása sem mozdult.

Az énekesnő megszorítá a férfi kezét.

– Most már neje fogok önnek lenni!…

A határszélen csakugyan letartóztattak minden embert. A férfiakat elzárták mindjárt egy üres raktárba; a nőknek pedig egyelőre meghagyták, hogy tovább utazniok nem szabad.

Az útleveleket elszedték mindenkitől s a málhákat az utolsó foszlányig szétszedték.

Larisse egy franczia nő és egy szinésznő bátorságával rontott a parancsnokló rendőrtisztre.

Az egy doni kozák őrnagy volt, kinek nagyapja a streliczek közt szolgált, s kit azután kellemetlen elővigyázatból tettek az ország félreeső szegletébe, s kinek nem volt nagyobb vágya, mint valaha Szentpétervárra mehetni garnizonba.

– Uram, ez impertinentia! pattogott a szép menyecske a haragos úr szemébe; azt hiszik önök itt a farkasok hazájában, hogy ezt a franczia követség tréfára fogja venni? Férjem a császári operaszinház első baritonistája. Önök becsukták őt egy nedves magazinba, a hol azelőtt burgonya volt felhalmozva. Ha férjem el találja veszteni a hangját, az ön kormánya kárpótlást fog fizetni negyvenezer rubelt.

– Hó, mi a ménkő! kiálta fel az őrnagy.

– Azt hiszi ön, hogy az énekeseket nálunk is úgy fogják, mint önöknél a muzsikok közül? Poissard Alfréd, a férjem, Európa minden városában ismeretes. Rendjelei vannak Kopenhágából, Berlinből…

– Berlinből is? Ez nagy ajánlat volt a kozák őrnagy előtt.

– Igen bizony. És ha azt megtudják a hirlapok, hogy ő egy napig fogva volt egy magazinban, majd azt a lármát tessék meghallgatni, a mit azok ütnek miatta. Azt ön nem fogja megköszönni. Biztosítom önt róla, hogy ha férjemet ki nem ereszti, hát majd én tudom, hogy hová kell mennem. Vannak protectióim. És akkor ön bizonyos lehet, hogy el fogják küldeni a Kaukazusba.

A kegyelmes úr nagyon gondolkozóba esett erre a szóra. Az ilyen komédiásféle néppel nem jó összetűzni. Ki tudja, miféle magas oltalom alatt áll egyik-másik? Aztán semmi gyanú sem forog fenn ellenük. Menjenek a patvarba.

– Jól van, madame, tessék egy pár órát várni, míg Varsóba táviratozok önök felől.

A varsói rendőrfőnök természetesen azt válaszolta vissza arra a kérdésre, hogy visszaküldjenek-e neki egy pár franczia szinészt? hogy küldjék a pokolba, örül, hogy egyszer megszabadult tőlük.

Hanem még egy veszedelmes kisérleten kellett Zseminszkynek átesni.

Ugyanazon álfranczia, a kivel legelőször találkozott a kocsiban, most már mint bevallott rendőrsegéd hívta ki a többi letartóztatott férfiak közül.

Igen konfindensül bánt vele; hiszen már ismerősök voltak.

– Mossziő, én vagyok az, a kinek a torkát megtetszett szorongatni.

– Nos; hát mi kell megint?

– Hát az igen derék volt öntől, hogy nem engedte magát rászedetni. Ön igen okos ember.

– Azt tudom, de hát aztán?

– Ne féljen ön, rendben van minden dolga. Hanem: ön okos ember; – önnel lehet egy okos szót szólani. Itt az útlevélben az áll: utazik nejével. Az asszonyság igen csinos teremtés. No no – mi francziák tudjuk, hogy mit jelent az, egy szinész meg a felesége. Párisban volt egy szinész ismerősöm, a ki minden évben bemutatta a feleségét. Egyszer volt neki egy magas, máskor meg egy picziny; egyszer hozott egy szőkét, máskor meg egy barnát, egyszer egy németet, máskor egy angolt, úgy hiszem egy izben egy zsidónőt is mutatott be: «nőm». Hahaha! A szinészek átkozott fiuk az ilyen dolgokban.

Zseminszky nem bánta, hadd nevessen.

– Tehát, tudja ön, tisztelt uram. Az asszonyság igen csinos személy. A rendőrtiszt úr abban a nézetben van, hogy ő talán nem egészen állandó neje kegyednek. Tudja. E végett utánjárásokat kellene tenni, a mik sokáig elhúzódhatnak. – Azért azt mondom kegyednek, csak úgy közöttünk, barátságosan, hogy ha nem kötelezi kegyedet valami oltár előtt adott fogadalom az asszonysághoz, hát akkor kegyed egyedül minden fennakadás nélkül utazhat tovább.

Ha ez ajánlatra Zseminszkynek az a gondolata támad: «miért ne? Larisse megtetszett a rendőrfőnöknek s ezen az áron én megszabadulok; és hát mi nekem ez a nő? a kit csak tegnap óta ismerek s jóformán azt sem tudom, kék-e a szeme, vagy fekete? mi veszteségem van belőle?» Hát ha ő azt gondolta volna, akkor bizonyosan el lett volna veszve; de nem tette, hanem minden válasz helyett úgy ütötte pofon az ajánlattevőt, hogy annak a füle is megcsendült bele.

Azután nagy lármát csapott, hogy őt vezessék rögtön a rendőrfőnök elé, mert ő rajta nagy outrage esett.

– Utrázs, utrázs! Szatiszfakszion!

A rendőrök azt hitték, megőrült; míg aztán a rendőrtiszt megjelenvén és megértvén a panasz okát, egész udvariassággal kimenté magát: ily bolond ajánlat valamelyik subalternusának az ötlete lehetett, de az ő tudtán kivül. Neki esze ágában sem volt ilyesmi. Mossziő és madám minden akadály nélkül utazhatnak tovább.

Mire azután egy találkozási jelenet következett, az egymást kivívott férj és nő között, ölelkezések és csókok illustratiójával. Larisse akármikor sem csinálta ezt a jelenetet a szinpadon remekebben.

És – talán több is volt abban már, mint komédia.

A vasút más országba vitte az utazókat.

Larisse bágyadt volt több éji álmatlanság miatt s panaszkodott, hogy még sem bir egy perczre is aludni.

– Hajtsa ön fejét vállamra, kedvesem; mondá Zseminszky. Majd én mesélni fogok önnek valamit, a min el fog aludni. Még egy év előtt nekem is volt, a ki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá, különösen, mikor indulatba jön.

– Meghalt?

– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurczoltak és a fellegvárba zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, a mint ön azt néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy gyászruhát viselt és imádkozott.

A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.

Larisse vizsga figyelemmel nézett fel reá.

– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé. Anikoff tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási parancscsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító irást, ő elmosolyodott rá. Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: «ön későn jött; önnek a neje tegnap meghalt és ma eltemettetett». – «Miben halt meg?» – «Tudom is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak.»

Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.

– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást rábirtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, a hova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, a ki szeret, ne találna-e rá arra a sírra, a hol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiuk jól dolgoztak, fél óra mulva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül, halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk alakját. Az arczra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva, – vállait néztem: azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalok látszottak.

– Mi az?

– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman együtt találgattuk ezt az enigmát, a mit a sors egy összezúzott hullában elénk adott. – «Ezek a vonalak a kancsuka-ütések;» mondá az egyik. «Ezek a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra leugrik.»

Én aztán kiegészítém a talányt. «Ott benn megkorbácsolták őt, s ő szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anikoff mosolygott. Ő tette ezt.»

Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karja körül.

– E percztől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: «és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek;» – mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam, a hogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, a kitől nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba papirdarabbal, a mit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak szállásomon.

– Istenem!

– Kiderült a halott eltünése a sírból; még pedig nagyon egyszerüen: a tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még ugyanabba a sírba tenni, a hol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, a nélkül, hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek az alatt velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a négy munkás, a ki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.

– Pedig közönséges emberek.

– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint a növények óriásait, a mi máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural hegyeknél végződik, és a mely folyton folyvást utazókkal van rakva, a kik soha visszafelé nem jőnek.

Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.

– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok, elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánczczal kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem birtuk, szekéren követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; a ki elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogy ha az útban netán valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.

– És mindig feljebb mentek északnak?

– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el a karavánnak.

– A többi hova lett?

– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy keze meg van fagyva, oh az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha átlátszó viaszból volna az embernek minden újja, az egész keze egy porczelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeczkel, hát az lepattan ízben s nagyot pendül a fagyon, mint valami jégcsap.

– Ah!

– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy kis ideig hurczolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már meg volt fagyva.

– És ott maradt?

– Nem. A farkasok elvitték.

– Oh, ön iszonyukat mond.

– Abban a kibitkában,1) melyen engem vittek, volt egy fiatal ember, a kit titkos toborzással vádoltak. Szép fiu volt. Az egész úton hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplement után még hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett hevesen szónokolni: «előre! a kaszások támadjanak! utánam a ki férfi. Ne féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!»

– Mi volt az?

– Az volt, hogy a megfagyást nehány perczczel a tébolyodás előzi meg. Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.

Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna aludni.

– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a kín iszonyú.

Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez lánczolva, szem szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt, örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni? miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor utitársak vagyunk, lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt! nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; – mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.

Azután elkezdődtek a rettentő viziók, a mik még jobban kinzották lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számítottak.

Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még kegyed, Larisse?

Mikor ismét eszméletemhez tértem: szemeim be voltak hunyva; eszembe jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen fekszem a hó tetején, a hova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül a havon.

Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arczomon; hallom, hogy tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fenhangon híja társait: jer ide! azután kezemhez nyúl,… oh irtóztató… érzem a mint hegyes agyara karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve: karomat egy kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.

– Ah! sóhajtja fel örömborzadályal Larisse, s még szorosabban fűzte karjait Zseminszky karja körül.

– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová halottul ledobtak, az föl vett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is érkezett a faluból, a ki elrendelte, mit tegyenek velem azután.

Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne; arra az időre, a mit az alatt éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, a miket az alatt láttam, azokra nagyon jól emlékezem.

Minden álmom azon végződött, hogy boszút álltam azon az emberen, a ki nőmet megkorbácsoltatá.

Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benne égett.

Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös, ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett.

Fegyver voltam; ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer, meg ezer alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben… És az nagyon sokáig tartott így.

Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből, hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.

És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt az embert.

Oh a milyen hosszú a nap, a milyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről.

Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.

A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat, magam sem ismertem magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutóljára tükörbe néztem; az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint a hogy a lengyel zsidók viselik, arczbőröm meghámlott; egészen más színem lett, mint azelőtt.

Ez arczczal az lehettem, saját magamon kívül, a ki akarok.

Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi rokon, nem tudakozódott senki utánam.

Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem, ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.

Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett: egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer kisértenie a párisi piaczot. Mondám neki, hogy én tudok francziául, s elmennék vele és lennék ott ügynöke.

Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem.

Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri úton? Én azt kivántam, hogy menjünk vasuton.

Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasuti kocsiban mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedte nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát. Megmagyarázta, hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról, az saját szökésével még nem paralyzálta a vonat sebességét, annak még mindig maradt 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig az ember egyenesen szökik ki a waggonból, ismét az a baj érheti, hogy sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé. Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen, mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban szökjék; a mit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj nélkül megmenekül.

Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna rá, hogy még egyszer hasznát találom venni.

Ezúttal nem került rá a sor.

Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó jargont beszéltünk, hogy senkinek sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kivül inkább gazdámat nézte volna annak, mint engem.

Párisba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, a hol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban conspiráltam. Féltem, hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak, utoljára oda is eljut, a hova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, a mit egy embernél több nem tud.

– Ah! Larisse megneheztelt.

Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.

– Hiszen férj és nő – egy ember.

– Igy jól van.

E helyett a párisi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem; azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy Poissard Alfréd nevű szinészszel ismerkedtem meg; igen jó fiu volt, sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt mondtam Alfrédnak: «tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy útlevelet.» Poissard rám bámult. – «De én nem utazhatom sehova, mert ide vagyok szerződtetve.» – «Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.» – «De oda meg épen nincs kedvem menni.» Én aztán annyira telebeszéltem a jó fiut aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendansnak, melyben megbíz, hogy párisi művészekkel szerződjem.

– Ah ön volt aztán, a ki bennünket is szerződtetett.

– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.

Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon, kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, a ki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze jártak; nekem minden áron franczia útlevél kellett. Elvégre még háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon esetre, ha az intendans szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt már ez ideig meg is kapta, mert a mint útlevelét kezembe adá, hogy szivességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza se mentem vele többet, hanem a legelső borbély műhelyben átalakíttatám szakállamat a személyleirás szerint s az esti vonattal már útban voltam Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve. Nem volt semmi irott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk meg Virgiliusból; a ki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki. Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta. Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószinűleg nem törődött sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.

Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.

Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis paraszt leány, a ki ételt hordott és takarított.

Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy beteg vagyok. Az alatt szakállam újra megnőtt; azt az arczot, a mivel Párisból ide jöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utczán.

Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.

Voltak a hónapnak bizonyos napjai, a mikben Anikoff tábornok Varsóból Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, a melyen elment, és kilenczedik, a melyen visszajött.

Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem cselédemet a czukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy kantalup dinnyét. A leány elhozta azt.

Másnap reggel azt mondtam neki:

– Gyermekem, eredj a vasuti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét kosarastól, s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi: hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán szólítalak: «te kis leány, ide azzal a dinnyével!» akkor jőjj oda, a hol én leszek, s ha kérdem: «hogy adod?» felelj rá: «három rubelért!» s ne engedj le belőle, akár hogy alkudjam is veled. Érted-e?

Azzal vettem az utitáskámat, s mentem a vasúthoz.

Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anikoff is.

Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt, vagy akármit a mivel ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót nem találtak rajtam.

Beültem a második osztályú waggonba, a hol kívülem még hárman voltak. Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s a mint az állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül, fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott várt reám a lepényes árúasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz financzhivatalnok, ki jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte rám negyven rubelig a saját dinnyémet, a mit szeme láttára ki is kellett fizetnem a leánynak.

Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.

Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a feleségemnek, ki még ilyet soha sem látott.

Abban a dinnyében volt elrejtve franczia útlevelem és egy töltött pisztoly.

– Ah! Larisse összeborzadt.

– Úgy tettem vele, hogy egy czikket finomul kimetszettem belőle, azon keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet beletakartam sokrétű guttapercha-vászonba s a dinnye belsejébe elrejtém, azzal a kivágott czikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt észrevenni.

Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.

A vasuti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki a kormány pénzét kezeli «jöttünk-mentünk» számadásra. Alázatosan közelíte hozzám.

– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, a miben éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.

– Hát van olyan?

– Tessék csak rám bizni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.

Ez az én tervembe egészen beleillett.

– Nyissa fel hát azt a kupét.

A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz nyolcz ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig heveredve, lehetett aludni.

Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül lehetek.

Hanem a kalauz megcsalt. Néhány percz mulva kinyitá a kocsi-ajtót s szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt testőrvadász altisztet tolt be még a waggonba, azzal ránk csukta az ajtót.

Én úgy tettem, mint a ki nem törődik a jövevénynyel, az pedig leült velem szemközt a másik karszékbe.

A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az egész vonat tömve dugva van a tábornok kiséretével, ki nem sokára megérkezett maga is. Megismertem a szavát, a mint kocsi-ablakomtól alig három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott. Ki sem néztem az ablakon. Utitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem indult; szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté súlyegyenéből.

Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkas szemet.

Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? ő is kitalálta, hogy én mit gondolok.

Ő azt gondolta magában: «te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden».

Én pedig azt gondoltam: «te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt, hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden».

A kocsi robogott; utitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én másikat vettem elő tárczámból és őtet nem kináltam meg vele. Pedig az igen természetes szokás, hogy mikor egy waggonban az egyik ember rossz szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkinálja a magáéval, már a saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.

Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.

Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat huzogattam és utitársamat mind annyiszor elmulasztottam vele megkinálni. Tájékunkon ez valódi megsértés.

Azután úgy tettem, mint a ki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken; a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam a szék karjára. Nem sokára azután úgy tettem, mint a ki mély álomba van merülve.

Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szakgatott lélekzettel, a mivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Utitársam egészen meg lehetett felőlem nyugodva.

A mint hogy nem is késlekedett boszúságára szolgáló kulacsomat a szék karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást ismételt kortyokkal lemosni torkából.

Ő is úgy tett azután nem sokára, mint a ki alszik; hanem ő valósággal elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.

– Hogyan? kérdezé Larisse.

– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt felnyitá, s azon jó keserű ürömlél adta ki magát. Ha megint balra csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl s azon édes meggypálinka jött elő, erős adag mákonynyal fűszerezve. Magam a keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából aludtam, ő pedig igazán.

Itt voltam tehát végre a czélpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, a kit oly régóta kerestem.

Láttam őt színről színre. Egy állomáson leszállt; akkor ráfigyeltem, hogy hanyadik a kocsi hozzám, melyben utazik?

Megszámláltam, hanyadik az ablak hozzám? a honnan kidugta fejét, hogy egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.

Itt voltam a tett előtt.

Nappal volt és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én elmaradok tőle.

Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.

Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perczeket magam elé idézve.

A gyilkolás eszméje utálatos.

Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket koholtam a felől, hogyan és mikor?

Jól kigondoltam mindent.

Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is ember vagyok.

Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze reszket.

Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah de az egészen más, megölni egy embert, a nélkül, hogy azt mondanánk neki: vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik, – és akkor – futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem soha.

Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből.

A szomszéd waggonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy gúnydalt, mely a mennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal felforralta bennem a vért újra; a mi gondolat egy percz előtt megfagyasztott bennem minden érzést, az most felgyujtotta bennem mind, az szivet adott a rémnek.

Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt; ugyanazon fegyveresek vesznek körül engem; és azt az embert még sem menti meg semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, a mikor én azt meg akarom tenni.

Tudtam, hogy nem sokára egy hosszú alagút fog következni. A fényes nappal közepén egy darab éjszaka.

Az utasok kiváncsian dugják ki fejeiket a kocsiablakon, hogy még egyszer széttekintsenek a völgyben, mely még tölgyerdőkkel, zöld vetés csíkozta szelid halmokkal, kanyargó ezüst folyóval tarkázott panorámát mutat, s melyet négy percznyi sötétség után egy más panorámalap váltand fel: sötét fenyves erdők, zuhogó hegyi folyam, sziklaoldalba vágott utak; ó lovagvárak romjai.

Egy közülünk, ki tudja, minő tájat fog meglátni ezután!

Az emelkedő viszhang előre jelenté, hogy az alagút szádához közeledünk.

Ekkor csendesen kinyitottam a kocsi ajtaját.

Mély álomba merült utitársam felől akármit tehettem.

A mint egy percz múlva elsötétült körülöttünk, hirtelen felnyitottam az ajtót, s kiléptem a waggon felhágójára. A széttört dinnyéből kivettem a pisztolyt és irásaimat.

Az újabb divatú waggonok felhágóján körül lehet járni az egész vonatot, a nélkül, hogy a bennülők észrevennék.

Sietve haladtam előre.

Számlálnom kellett az ablakokat, a mik ülésemtől áldozatom üléseig közben estek.

E földalatti éj egészen ily földalatti merényhez való volt. Körül pokolsötét és e pokolsötétben egy emberalkotta, másvilági szörnynek csattogása, tombolása, süvöltése, mely mindent megsüketít. Ki hallana meg ilyenkor egy gyönge pisztolylövést, egy meggyilkolt végfelordítását?

Végre a kiszámított ablak előtt álltam. Idáig haladtomban senki sem vett észre.

Benn a waggonban ketten ültek; alakjaikat én sem láthattam, csak két veres csillag, két égő szivar-parázs szeme nézett ki rám a sötétből.

Melyik a kettő közül, a kit keresek? Nem fogom-e azt találni, a ki nékem semmit se vétett; a kinek még fiatal élete annyi reményt igér; a kiből még lehet hős, lehet egy dicsőbb kor vértanúja?

E kétség visszaborzasztott. Karom mintha ólomból lett volna, hanyatlott alá. Mereven bámultam a két égő vércsillagra, mely két megfejthetlen talányt adott elém.

Tán jobb volna, ha a robogó kerekek alá vetném magamat.

Ekkor a hozzám közelebb eső alak leverte a szivar megnőtt hamvát, s nagyot szítt rajta.

A felszított tűzfény bevilágítá arczát, s én e vérvilágításnál ráismertem. Ő volt az. Ez izzó fény büszke arczán visszahívta boszúm ördögét szívembe.

A waggon ablaka le volt eresztve. Ő egészen arczomba fútta a szivar-füstöt. Épen úgy, mint mikor azt kérdezém tőle: miben halt meg nőm?

Ez volt halála.

Tudtam felőle, hogy öltönyei alatt pánczélinget visel, fél az orgyilkosoktól. Nem kereskedtem a szíve körül.

Egy tenyérnyivel az égő szivar fénye fölött vettem czélba.

Csak egy rövid lobbanás volt látható. A dördülést elnyelte a gőzkocsi viszhangverő zaja.

A másik perczben, úgy a mint előre kiszámítám, éles szögletben, előre, leugrottam a kocsi hágcsójáról.

Elestem; de nem lett semmi bajom. Kissé elszédültem, de nem jutottam a kerekek alá. A nehéz vasszekerek egy arasznyi távolban robogtak el egyenkint mellettem.

A dörgés, csattogás tovább ment, még néhány perczig hallatszott a távozó vonat moraja, mely alatt rengett a föld. Én még mindig a földön feküdtem.

Mikor e moraj is elhangzott, valami nyöszörgés hangja ütődött füleimbe; mintha valaki végerejét szedné össze, hogy segélyért kiáltson.

«Gyilkos! gyilkos!» szólt a nyöszörgő hang a sötétben.

A vonat rég eltávozott már, s a haldokló hang itt maradt utána!

Borzadva szöktem föl helyemből, s elkezdtem futni az alagút nyílása felé.

«Gyilkos, gyilkos!» kiáltozott utánam a láthatlan alak fájdalmas hangja, míg e világtalan sötétségen őrültként rohantam keresztül, s midőn az áldott napvilágra kiérve megálltam, hogy kilihegjem rémületemet, még ott is utánam sóhajta a földalatti sötétség kisértő hangja:

«Gyilkos, gyilkos».

Később, hideg vérrel utána gondolva, meg tudtam magyarázni magamnak e rém titkát.

A lövés után a meggyilkolt útitársa, valószinűleg hadsegéde, utánam rohant, hogy üldözőbe vegyen. Ő azonban nem tanulmányozá úgy az ugrás elméletét, s összezúzta magát. Ő kiáltozhatott utánam. A vonat azután odábbrohant, és senki sem tudott meg az együtt utazók közül semmit arról, hogy két utas hiányzik és egy meg van ölve. Ezt bizonyosan csak az állomáson vették észre, a mikorra én már hegyen-völgyön túl lehettem.

A többit tudja ön Larisse.

És most már ismer engem. Férje vagyok önnek, de a mikor akar, elválhat tőlem.

Én megöltem ellenségemet; de akkor vele tettem jót, magammal rosszat, mert saját álmaimat is neki adtam örökre. Ő alszik vég nélkül, én pedig soha. Gondolja meg ön, minő szörnyű sors, egy oly ember társának lenni, ki szemét le nem hunyhatja soha. Őrizze meg az ég minden érző ember kezét az olyan vértől, mely lemoshatatlan!

Larisse kétszer összeborzadt és harmadszor – lehajtá fejét férje vállára.