EMINA.

Most halljunk egy történetet a női hűség s a férfiúi – minek is nevezzük? Nevezzük áldozatkészségnek. Tehát a férfiui áldozatkészségről és a női állhatatosságról.

Mikor még II. Mustafa ült a trónon, annak volt egy udvari orvosa, Azán Effendi, annak pedig egy növendék fia, Mehemet, a ki miatt kétségbe volt esve az apja, mert abban a gyógyíthatlan betegségben szenvedett a szegény fiú, a mit a kerek földön semmi fű és ásvány meg nem gyógyít, s melyet nyelvünkön úgy hínak, hogy «ostobaság».

Mehemet hallatlanul bárgyú volt.

Tizenhat esztendős koráig mindenféle erélyes gyógyszerekkel, mint bámbusznáddal, szarvorrú bőréből készült korbácscsal, áztatott kötéllel iparkodott Azán odahatni, hogy Mehemet legalább az arab ábéczét megismerje; s tizenhat esztendős korában tette Mehemet azt az észrevételt, hogy «nézze apám: az Elif még most sem olyan, mint a Be». Azt hitte a jámbor, hogy ha ő sokáig fogja az abéczét tanulni, annak betűi utoljára kibékülnek egymással s mindnyájan hasonlítani fognak.

Azzal sem vigasztalhatta a jó apa, hogy ebből a darab húsból ha tudós nem, tehát majd jó katona lesz. E bizony huszonnégy éves volt már és még mindig azon végezte, ha lóra ült, hogy leesett a nyeregből s úgy hozta vissza kantáron vezetve a paripáját.

Tehát semmi sem lesz belőle.

Egyszer a Valide szultánnő hivatja az orvost s így szól hozzá:

– Hallod-e Azán, neked van egy fiad, a kinek a sorsa engemet érdekel. Hallom, hogy jeles, derék ifju (ugyan, ki árulhatta el? gondolá Azán). Én a te fiad sorsáról gondoskodni akarok.

– Akkor többet fogsz érte tenni, mint Allah, mert az ugyan nem gondoskodott róla.

– Nekem van egy kedvencz rabnőm, cserkeszleány, fiatal és szép; a neve Emina. Én e leányt férjhez akarom adni, s vőlegényeül fiadat szemeltem ki.

(No annak az egynek jó lesz, gondolá magában az orvos.)

– A menyasszonyi hozomány 30 ezer dinár.

Az orvos elszörnyedett. Neki minden tudománya sem ér annyi pénzt, mint a fiának az ostobasága.

Földre borult, megcsókolta a szultánnő kaftányát, megköszönte e nagy kegyelmet s azzal futott haza a nagy kamaszt értesíteni, hogy kap egy csodaszép feleséget, hozzá palotát és annyi pénzt, a mennyit holtig meg nem tud számlálni.

Mehemet azt mondta rá, hogy az nagyon jó lesz.

A menyegzői előkészületek mindjárt megtétettek; az orvos elrendelte az új házasok számára való lakást; a szultánnő gondoskodott a menyegzői ékszerekről; az étkek, ünnepélyes kivilágítás és zene kedvéért az orvos erőlteté meg erszényét; a szertartás, a lakoma végbe is ment rendén, s a lefátyolozott menyasszonyt bekisérték a vőlegény hálószobájába, s ott magára hagyták a boldog párt.

Mehemetnek az egész esti evés ivás alatt csak az rontotta az étvágyát, hogy menyasszonya arczát még nem láthatá. Valami homályos sejtelem suttogott a háta mögött olyanforma gyanú-perekről, mintha olyankor, mikor ilyen nagyon sok pénzt adnak egyszerre a leánynyal, annak aligha valami hibájának nem kell lenni.

«Tán csak nem fekete?»

Utoljára az is mindegy: ha fekete, az éjszaka még feketébb, az majd betakarja.

Hát, a midőn egyedül maradnak s Emina hátraveti a fátyolt arczáról, Mehemet majd elájult meglepetésében: egy tündér állt előtte, egy huri a hetedik égből, a ki lejött megszégyeníteni minden fűt, fát, virágot, drágakövet, eget, napot, csillagokat, a mikhez csak valaha a szorult költők asszonyi termetet, arczot, szemeket, fogakat és vállakat hasonlítgattak.

Ilyen szépségről ő még álmodni sem tudott; pedig álmában több esze volt, mint ébren. Hanem ha van valami, a mit tanítás nélkül is megtud az ember, az bizonyosan az a tudomány, a mit egy elpiruló hölgy arczáról olvashat a férfi, kivel egyedül van, s a kit magáénak nevez.

Mehemet azt hitte, hogy ez az a hangszer, a min ő is primavista fog játszani tudni.

Pedig hát szegény Mehemet ezzel is megjárta nagyon: a mint letelepedett a divánra szép arája mellé, a mint kinyujtá reszkető ujjait, hogy derekát átkarolja, a mint forró ajkát közel vitte az alabástrom vállhoz, hirtelen egy olyan kimért pofoncsapást kapott a füle és orra közötti térre, hogy a szemei is tüzes karikát hánytak bele.

– Vakmerő! kiálta a hölgy, felszökve a kerevetről, melyen vőlegénye hanyatt terült, az ijedség és még egy második pofonra való várakozás következtében. Most még csak egy arczulcsapást kaptál, de ha még egy ujjal érinteni mersz, kardcsapást fogsz kapni, a mitől a fejed legördül. Most eredj, küldd ide az apádat, ostoba.

Mehemet sajgó pofáját dörzsölve osont ki a boldog örömök szobájából s sietett az apjához.

– No apám, ugyan jó mulatság ám vőlegénynek lenni: nézd, mit kaptam? Eredj be csak hozzá, neked is akar valamit mondani.

Azán felindultan sietett fia menyasszonyához s föltéve magában, hogy erélyesen meg fogja dorgálni a szemérmetességnek e túlságig vitt nyilatkozataiért; azért odaérve, le akart ülni mellé, hogy majd beszél hozzá okosan.

– Maradj állva és hallgass; kiálta rá a leány. Majd én beszélek.

Azán nem kináltatta magát kétszer, hanem ijedten állt föl.

– Engem a Valide szultána azért adott fiadhoz nőül, mert Ahmed herczeg szerelmes belém. Csak messziről láthattuk eddig egymást, de leveleink által tudattuk érzelmeinket. A herczeg őrjöng értem, én pedig imádom őt. A herczeg most a szerálj foglya; tudhatod jól, hogy ő csak testvére, Mustafa szultán kegyelméből maradt élve, s a míg a szultán él, neki nőhöz közelíteni nem szabad. A Valide szultána megtudva szerelmünket, szét akarta azt tépni, nehogy Ahmedet megöljék miatta. Mert a fogoly fejedelem, ha alattomban nőt vesz, nehogy utódjai legyenek, megölik. Ezért adtak engem nőül fiadhoz. Már most tudod jól, micsoda tüzet hoztál a házadba, mikor engemet elfogadtál. Ahmed kiszabadulhat egyszer, nem tudhatod mikor? lehet egy év mulva; lehet holnapután. És akkor keresni fog engem. Jaj a te házadnak, jaj minden ivadékodnak, ha Ahmed nem úgy talál meg engem itt, mint a hogy idehoztak. Ő szultán lesz, és a mely főre akkor én ujjammal mutatok, az a fő le van esve, de a mely főre ráteszem a kezemet, az a fő meg van áldva.

– Tedd az én fejemre hát kezedet, bájos herczegasszony, kiálta térdre esve Azán; bizony mondom néked, úgy fog tégedet ezentúl tekinteni mindenki házamnál, mint Ahmed kincsét, mely megőrzésül van ránk bizva.

Azzal visszament Mehemethez az öreg s azt mondá:

– Fiam, eredj vissza hálószobádba, vess ágyat a küszöbödön keresztül s ott aludjál, nehogy akár te, akár más hozzá találjon nyulni ahoz a nőhöz, a kit ma idehoztak, mert mindenképen a te fejedet vágják le miatta.

Fél esztendő múlva egy néplázadás letaszítá Musztafát a trónról, kihozta börtönéből Ahmedet és helyébe ülteté a trónra.

Ahmed szultánnak első gondja, mit az országlás fennhagyott, Emina volt.

Soha sem feledheté azóta a szép cserkeszleányt, ki reggelenkint virágbokrétákat lopkodott aranyozott börtönablakába.

Maga elé hivatta az orvost és fiát.

– Azán, szólt az orvoshoz. Mialatt fogoly voltam a szeráljban, egy ember ellopta turbánom forgójából a legnagyobb gyémántot. Minthogy ily nagy gyémántot csak fejedelmek vásárolhatnak meg, hihető, hogy az ember darabokra töré kincsemet, hogy úgy adhassa el. Mondd meg orvos, az alchymia útján össze tudod-e ragasztani e széttört gyémánt darabjait?

– Árnyékodba hajtom fejemet, padisah, szólt az orvos. Gyémántod most is házamban őriztetik és gyémántod most is ép.

E szóra nem állhatta meg a szultán, hogy le ne szálljon trónjáról és saját kezével ne emelje fel a földre borult Azánt.

– Úgy bizony mondom, hogy tízszeres árában váltom tőled azt vissza.

Ahmed rögtön küldeni akart Emináért; de az anyaszultánnő megtiltá azt. Egy rabnő, ki egyszer a szeráljt elhagyta, többé oda vissza nem kerülhet.

Ahmed nem tehette nejévé kedvesét, kit oly forrón szeretett, s ki hozzá még férje házában is oly törhetlenül hű volt.

De ha szultánnővé nem tehette, Candia kormányzónéjává, nagyvezérnővé csakugyan megtehette.

És így lett Mehemet egymásután Kapudán basa, Candia kormányzója és nagyvezér.

Mint Kapudán basa, nem tudott evezni; mint Candia kormányzója, nem tudta a nevét leirni; mint nagyvezér, nem tudott lovon ülni; hanem azért kötelességeit híven és pontosan teljesíté.

E kötelességei abból álltak, hogy nejéhez, kivel az édes vizek melletti pompás palotában együtt lakott, sokat ne közelítsen, s mikor a szultán érkeztét észreveszi, látatlanná tegye magát.

Soha sem volt nagyvezér, a ki szultánja kegyét olyan hosszas ideig ki birta volna érdemelni, mint Mehemet.

Utoljára is, mint igen gazdag és tekintélyes ember halt meg.

Hanem olvasni és lovagolni még akkor sem tudott.

Ebben az egész történetben pedig csak az a nevezetes, hogy nem a mi civilizált zónánkon belül történt; mert akkor nem volna benne semmi nevezetes. A müzülmánok krónikáiban egyedül áll az a történet, hogy egy nagy úr más valakivel vétetett maga számára feleséget.