JUIDA.
Reading edition
Háromszázhatvanöt felesége volt a dahomeyi királynak!
Gyönyörű kalendárium! Minden napra más név, csak hogy eleven. Minden napra más időjárás, ritkán zivataros, borult, kellemetlen; többnyire derült, mosolygó idő, más meg más éghajlat. Ma forró fekete szemű nyár, holnap szőke tavasz; fehér keblű nappal, fekete keblű éj.
Néha ünnepnapok is vannak az élő naptárban; új szépségek nászünnepei; némely napnak piros jegye is van: – mikor egy-egy szépségnek a fejét levágják. – Mert ez is megesik ő dahomeyi fölsége árnyékában. Miután az gyakran megtörténik, hogy mikor ő felsége megszámlálja hölgyeit, úgy találja, hogy azoknak a száma nem háromszázhatvanöt, hanem háromszázhatvanhat. S minthogy ő felsége nem olyan astronom, hogy e megszaporodását a napoknak a szökő esztendők elméletében keresné, tehát afrikai észjárással azt szokta következtetni, hogy e háromszázhatvanhat szám között egy férfi van.
Ez a tünemény nem ritkaság ott.
Egy-egy leányképű ifju, kit annyi villámló szem kereszttüze elszédített, kit az éjszakai dalhangok, a szultán kertéből, mámorba ejtettek: összesúg a bejáratos vén asszonyokkal, azok odabenn a fiatal szépekkel: – málhák között, gyékények közt életveszélylyel belopatják a szerályba; ott leányruhát adnak rá, kifestik fehérre, pirosra, megtanítják énekelni, leányok módjára kaczagni, játszani: s ott azután él, mint a paradicsomban, mindaddig, míg valamelyik eunuch gyanakodó szeme fel nem fedezi álöltözetében.
Akkor aztán természetesen megégetik.
De hát törődik azzal egy ifju, a kinek még leányarcza van?
Találja ez irtózatosnak azt a gondolatot: élni mint az égben, s aztán megégni, úgy menni az égbe? Megégni a gyönyörben, megégni a tűzben; szellő hajtotta hamuvá lenni, melynek minden porszeme kedvese porszemével szerelmeskedik.
Mert ugyanakkor azt a nőt is megégetik, a kinek bűne kibizonyul.
Ez már csak természetes.
Hanem egy esetben a bűnös ifju megmenekülhet a tűzhaláltól: – ha nem lehetett kitudni ki volt vétkes szerelmese a sok közől? Akkor csak megvesszőzik és elbocsátják.
Ez ismét igen indokolt nagylelkűség.
Dahomey szultánja ő felségének sokkal inkább érdekében áll azt megtudni, hogy naptárából melyik név után kell azt irni, hogy meghalt? mint a szökőnap névtelen jegyét kitörülni. Ha vall az ifju, megél.
Akkor csak a nőt magát égetik meg.
Egyszer egy szép fiatal gyermeket fogtak el a háremben, alig volt még tizenhat éves. Hogy melyiknek volt a sok nap közül bujdosója, azt nem lehetett kitudni.
Az ifju neve volt Juida.
– Látod Juida, mondá neki a király, te olyan fiatal vagy még, aztán most egy csók miatt meg kell halnod. Meghalsz egy halavány arcz látása miatt; meghalsz egy suttogó szó miatt, meghalsz egy égő csók miatt; mikor már szó, látás és csók mind elmult.
– Oh nem mult el király, felelt Juida. – A csókot még most is érzem, a hangot még most is hallom, az arczot még most is látom s meg akarok halni érte.
Azzal aztán kikötteté Juidát a király egy magas karóhoz, mely körül nagy halom holtszén volt felgarmadolva.
Ez arravaló, hogy a halálra itéltet nem adják át a rögtöni tűzhalálnak, hanem elébb körülrakják a szénhalmot bambusz kötegekkel; azokat meggyujtják s a mint azoknak a lángja felszítja a holt szenet, a mint a zsarátnak áthevülve egyre közeledik az elitélthez, úgy kinozzák őt halálra lassú tűzön.
Juida végig nézte a kinzó előkészületeket s nem vallotta meg kedvese nevét.
A király kirendelé hölgyeit, hogy tánczoljanak a máglya körül. Juida behunyta szemeit, nehogy egy szempillantása elárulja kedvesét akaratlanul.
Akkor a király egy jeladására hirtelen mindegyik hölgy egy köteg nádat kapott fel s azt a máglyára hajítá, s azután egyszerre körös-körül meggyujták a máglyát.
Juida csendesen körülhordta tekintetét s bátran szemközt nézett a királylyal, ki elefántja hátáról élvezé e látvány gyönyörét.
– Megvallod-e a bűnös nő nevét?
– Se ma se holnap! volt a válasz.
A bambusz recsegve borult lángba az ifju körül; a szén izzani kezdett, a zsarátnak egyre szűkebb körbe szorítá a halálra kínzottat, a szép asszonyok egyre hányták a máglyára a tüzelő szert. Egyszerre hahotával kaczagott fel Juida a tűzhalom tetején.
– Mit nevetsz? kérdé tőle a király bámulva.
– Hogyne nevetnék! felel Juida. Mikor kedvesem, a kiért meghalok, legbuzgóbban rakja alám a tüzet! Hahaha!
– Melyik az? kiálta a király. – Látod, kegyetlen az asszony! Látod, iszonyú a halál! Látod, szép az élet! Most váltsd meg magadat. Most állj bosszút. Most valld meg, melyik az a kegyetlen, ki kedvese alatt meggyujtja a máglyát?
Juida még egyet kaczagott, azután elleste a füstöt, mit a szél egyszer felé hajtott, nagyot lélegzett belőle és megfúlt.
A szép asszonyok tovább tánczoltak a máglya körül.