JUIDA.

Háromszázhatvanöt felesége volt a dahomeyi királynak!

Gyönyörű kalendárium! Minden napra más név, csak hogy eleven. Minden napra más időjárás, ritkán zivataros, borult, kellemetlen; többnyire derült, mosolygó idő, más meg más éghajlat. Ma forró fekete szemű nyár, holnap szőke tavasz; fehér keblű nappal, fekete keblű éj.

Néha ünnepnapok is vannak az élő naptárban; új szépségek nászünnepei; némely napnak piros jegye is van: – mikor egy-egy szépségnek a fejét levágják. – Mert ez is megesik ő dahomeyi fölsége árnyékában. Miután az gyakran megtörténik, hogy mikor ő felsége megszámlálja hölgyeit, úgy találja, hogy azoknak a száma nem háromszázhatvanöt, hanem háromszázhatvanhat. S minthogy ő felsége nem olyan astronom, hogy e megszaporodását a napoknak a szökő esztendők elméletében keresné, tehát afrikai észjárással azt szokta következtetni, hogy e háromszázhatvanhat szám között egy férfi van.

Ez a tünemény nem ritkaság ott.

Egy-egy leányképű ifju, kit annyi villámló szem kereszttüze elszédített, kit az éjszakai dalhangok, a szultán kertéből, mámorba ejtettek: összesúg a bejáratos vén asszonyokkal, azok odabenn a fiatal szépekkel: – málhák között, gyékények közt életveszélylyel belopatják a szerályba; ott leányruhát adnak rá, kifestik fehérre, pirosra, megtanítják énekelni, leányok módjára kaczagni, játszani: s ott azután él, mint a paradicsomban, mindaddig, míg valamelyik eunuch gyanakodó szeme fel nem fedezi álöltözetében.

Akkor aztán természetesen megégetik.

De hát törődik azzal egy ifju, a kinek még leányarcza van?

Találja ez irtózatosnak azt a gondolatot: élni mint az égben, s aztán megégni, úgy menni az égbe? Megégni a gyönyörben, megégni a tűzben; szellő hajtotta hamuvá lenni, melynek minden porszeme kedvese porszemével szerelmeskedik.

Mert ugyanakkor azt a nőt is megégetik, a kinek bűne kibizonyul.

Ez már csak természetes.

Hanem egy esetben a bűnös ifju megmenekülhet a tűzhaláltól: – ha nem lehetett kitudni ki volt vétkes szerelmese a sok közől? Akkor csak megvesszőzik és elbocsátják.

Ez ismét igen indokolt nagylelkűség.

Dahomey szultánja ő felségének sokkal inkább érdekében áll azt megtudni, hogy naptárából melyik név után kell azt irni, hogy meghalt? mint a szökőnap névtelen jegyét kitörülni. Ha vall az ifju, megél.

Akkor csak a nőt magát égetik meg.

Egyszer egy szép fiatal gyermeket fogtak el a háremben, alig volt még tizenhat éves. Hogy melyiknek volt a sok nap közül bujdosója, azt nem lehetett kitudni.

Az ifju neve volt Juida.

– Látod Juida, mondá neki a király, te olyan fiatal vagy még, aztán most egy csók miatt meg kell halnod. Meghalsz egy halavány arcz látása miatt; meghalsz egy suttogó szó miatt, meghalsz egy égő csók miatt; mikor már szó, látás és csók mind elmult.

– Oh nem mult el király, felelt Juida. – A csókot még most is érzem, a hangot még most is hallom, az arczot még most is látom s meg akarok halni érte.

Azzal aztán kikötteté Juidát a király egy magas karóhoz, mely körül nagy halom holtszén volt felgarmadolva.

Ez arravaló, hogy a halálra itéltet nem adják át a rögtöni tűzhalálnak, hanem elébb körülrakják a szénhalmot bambusz kötegekkel; azokat meggyujtják s a mint azoknak a lángja felszítja a holt szenet, a mint a zsarátnak áthevülve egyre közeledik az elitélthez, úgy kinozzák őt halálra lassú tűzön.

Juida végig nézte a kinzó előkészületeket s nem vallotta meg kedvese nevét.

A király kirendelé hölgyeit, hogy tánczoljanak a máglya körül. Juida behunyta szemeit, nehogy egy szempillantása elárulja kedvesét akaratlanul.

Akkor a király egy jeladására hirtelen mindegyik hölgy egy köteg nádat kapott fel s azt a máglyára hajítá, s azután egyszerre körös-körül meggyujták a máglyát.

Juida csendesen körülhordta tekintetét s bátran szemközt nézett a királylyal, ki elefántja hátáról élvezé e látvány gyönyörét.

– Megvallod-e a bűnös nő nevét?

– Se ma se holnap! volt a válasz.

A bambusz recsegve borult lángba az ifju körül; a szén izzani kezdett, a zsarátnak egyre szűkebb körbe szorítá a halálra kínzottat, a szép asszonyok egyre hányták a máglyára a tüzelő szert. Egyszerre hahotával kaczagott fel Juida a tűzhalom tetején.

– Mit nevetsz? kérdé tőle a király bámulva.

– Hogyne nevetnék! felel Juida. Mikor kedvesem, a kiért meghalok, legbuzgóbban rakja alám a tüzet! Hahaha!

– Melyik az? kiálta a király. – Látod, kegyetlen az asszony! Látod, iszonyú a halál! Látod, szép az élet! Most váltsd meg magadat. Most állj bosszút. Most valld meg, melyik az a kegyetlen, ki kedvese alatt meggyujtja a máglyát?

Juida még egyet kaczagott, azután elleste a füstöt, mit a szél egyszer felé hajtott, nagyot lélegzett belőle és megfúlt.

A szép asszonyok tovább tánczoltak a máglya körül.