AZ ÚRNŐ. (continued 2)

* * *

A főváros Kataliné volt már s vele együtt a tizenhatezer főnyi helyőrség: az orosz hadsereg válogatott ezredei; és Péter czár még mindig ülte a nevenapját Oranienbaumban.

Ugyanazon a napon, melyen Katalin Szent-Pétervárban megkezdte diadalútját, a czár is felkerekedett kiséretével: az udvari tanácsosokkal, kegyencznőivel s a férjtelen szép asszonyokkal Peterhoff felé.

E nap volt általa rendezve azon ünnepély, melynek mindenkit meg kelle lepni: leginkább Katalint.

A czár azt mondá Katalinnak, hogy ma nála fog ebédelni egész udvarával.

Mikor aztán vége lesz a lakomának: a czár poharat fog emelni Katalin egészségére s ilyenforma toasztot fog ráköszönteni:

«Asszonyom. Ön sok örömet szerzett nekem az életben; illő, hogy én is háládatos legyek. Én egy szép palo tát építtettem ön számára Schlüsselburgban, mely igen regényes tájék. Tudva azt, hogy ön mennyire szereti egyetlen gyermekét, itt alkalma leend önnek, egyedül ő neki szentelhetni életét; a mit hogy az egek ura mentül hosszabbra nyujtson, szivemből óhajtom.»

Húsz mozsár-dörgés fogja hírűl adni a világnak, hogy a czár áldomást ivott a czárnő egészségére!

Csak hogy épen ebben az órában száz ágyúlövés adta hírül a világnak, hogy a czárnő letaszította a trónrul a czárt!

Péter reggeltájon érkezett meg Peterhoffba, s minden udvaroncz arczán a legnagyobb zavart látta, midőn közéjük lépett.

A czárnő eltünt a palotából.

Péter nem érte utól eszével a bajt; de igen Woronzoff a kanczellár.

– Ha a czárnő eltünt, úgy bizonyosan Szent-Pétervárott lesz, s ott még bajt csinálhat nekünk. Jó lenne megelőzni.

– Menjen ön utána és hívja vissza, szólt Péter; kinél az ijedtség elnyomta a haragot. Én megbocsátok neki.

Woronzoff Erzsébet haragosan szorítá meg a czár karját.

– Ez csak játék? – sugá fülébe. – Ez a bocsánatadás?

Péter megnyugtatólag inte szemeivel.

A kanczellár nem időzött, rögtön kocsira ült, s sietett Szentpétervár felé.

Épen jókor érkezett, hogy jelen lehessen azon a szertartáson, melyben az ország első nagyjai a czárnő előtt, ki koronás fővel ült a trónon, a hűség esküjét leteszik.

A czárnő kegyes leereszkedéssel inte az érkezőnek.

– Ön látja: én nem állhatok ellent, kénytelen vagyok engedni a nemzet kivánatának.

Woronzoff odasietett a trónhoz, s aztán – ő is letérdepelt Katalin előtt, és hűséget esküdött neki.

Este négy órakor Katalin kiadta manifestumát, melyben trónraléptét jelenti, s azt megküldte a külföldi követeknek.

Ugyanekkor Péter nyugtalanul járt fel s alá a peterhoffi park útjain, terveket szőve aggodalmai közt, és egyiket sem foganatosítva. Mindenfelől asszonysírást hallott, ijedt arczokat látott maga körül.

Egyetlen jó barát, egyetlen férfi volt közelében, Münich tábornok.

– Itt nem tanulunk az asszonysirásból semmit uram – mondá a czárnak; – siessünk vissza Oranienbaumba; ott vannak fölséged holsteini vitézei, a jól begyakorlott kis csapat, álljon fölséged élükre, menjünk fegyveres kézzel Szentpétervárra. Egy erős csapással mindent vissza lehet nyerni.

– Mit gondol ön? – szólt a czár; – az én maroknyi csinos szép holsteini seregecskémet martalékul vessem tizenötezer tigrisnek.

Mit tegyen hát? Nem várhatta be, míg Woronzoff visszajön; még este felé is elküldte az alkanczellárt, Galiczint, hogy keresse fel Katalint és tudassa vele, hogy a czár kész vele megosztani az uralkodást, magával együtt megkoronáztatja őt is.

Woronzoff Erzsébet elájult, midőn megtudta, hogy a czár ezt izente Katalinnak.

Katalin pedig már ekkor nem volt Szentpétervárott. Ugyanabban a testőr-egyenruhában, melyben két éjszaka és egy viharos nap nagy munkáját végezé, lóra ült, Daskoff herczegnőt, az Orloffokat s a katonaság többi vezetőit maga mellé véve, s tizezer főnyi hadsereg élén ő maga jött a czárral szembe, hogy őt elfogja; csákója mellé cserág volt tűzve, mint a többi katonának.

Galiczin fele uton találta őt, ott adta át neki a czár levelét. Katalin eltépte azt olvasatlan s az alkanczellár – szintén felesküdött a czárnő zászlója alá.

Éjfél tájon már megtudta a czár, hogy neje hadsereggel jő ellene.

E hirre egészen elveszté lelkét.

Egyik futárt a másik után küldte Katalinhoz; mindig emelkedő ajánlatokkal.

Előbb fölajánlá neki koronáját. Legyen ő az uralkodó, a czár semmi más, mint a czárnő férje.

Katalin nem válaszolt rá semmit, a futárt sem bocsátá vissza.

A következő már azt az ajánlatot vitte, hogy tartsa meg a trónt és egész Oroszországot Katalin, bocsássa Pétert háborítatlan Woronzoff Erzsébettel a csendes Holsteinba vissza.

Katalin erre sem felelt, a futár ismét nem tért meg.

Az utolsó futár már csak annyi engedélyt kért, hogy engedjék a czárt egyedül a hazájába térni.

Még erre sem jött válasz.

Mire a borongós virradat elérkezett, már a Katalin előcsapatjai két verstnyire voltak Peterhoffhoz.

Münich azt tanácsolá a czárnak, hogy siessen, ha előre nem akart menni, hátrafelé. Mögötte van még Kronstadt; ha abba beveheti magát, ez erős vár és a hajóhad birtokában könnyebben fog alkudhatni nejével.

Péter engedett a tanácsnak, hajóra ült, s Kronstadtba vitorlázott. Vitte magával egész siránkozó kiséretét, valamennyi asszonynépet.

Mikor Kronstadt előtt horgonyt vetnek, s a dereglyével ki akarnak kötni, a parton álló őrs rájuk kiált:

– Kik vagytok? mit akartok?

Péter megmutatá mellén a rendcsillagot.

– Én vagyok a czár, III. Péter.

Az őrs ráfogta a puskát.

– Vissza vagy tüzelek! Nincs többé Péter czár: éljen Katalin czárnő!

Csak egy órával előzte meg Pétert Katalin küldötte Faliszin tengernagy, ki a czárnő nevében elfoglalta a várat.

Münich kivonta pisztolyát, hogy lelövi az ellenálló őrt s a mily merész volt egy ember elfoglalni egy várat, épen olyan merész lesz ő, elfogni azt az egy embert.

Péter megfogta a tábornok kezét, s nem engedte lőni.

– Jó! szólt kedvetlenül a tábornok. Ha nem akarunk verekedni, menjünk hát neki a tengernek; vitorlázzunk Holsteinba haza.

A tenger azonban épen hullámot hányt, s Péter igen szenvedett a tengeri kórban.

Két örvény fenyegette, mind a kettőtől rettegett, s a siró asszonyok látása utoljára is arra vette, hogy a félelmesebbnek forduljon szembe: megfordult hajójával s visszatért Oranienbaumba.

Még akkor volt egy menekülése. Litvánián keresztül szabadon állt az út, kis német csapatja minden üldöző ellen megvédhette volna, s ha németországi hadseregéhez eljuthat, ott híveire talál, a kikkel leverheti a forradalmat.

Még ezt az utat sem választá. Folyvást hitt abban, hogy egy felingerelt nőt ki lehet békíteni. Egy nőt, a kinek kedvesét meggyalázta, a kit vetélytársnéja előtt megalázott, kit örök fogságra akart vettetni, kinek gyermekét meg akarta fosztani a trónról, az élethez, a világhoz való jogától, kinek sírboltját már elkészítteté, a sírkővel együtt, melybe a benne nyugvó élő-halott gyalázata volt fölirva! Egy ily felingerelt asszonyt hitt ő kiengesztelhetni.

Még egy követet küldött Katalinhoz egy újabb levéllel, melyben megalázott homlokkal kéri bocsánatát, elismeri győzelmét és irgalmas szivére hivatkozik.

Már akkor Katalin seregei Oranienbaum felé közeledtek.

Az utolsó izenetre megjött a válasz.

A czárnő küldötte, Ismailoff tábornok megérkezett Oranienbaumba, egyedül, csupán egy inasa kiséretében.

Azon sárosan, a hogy kocsijából leszállt, melynek lovait maga hajtotta idáig, sietett fel a czárhoz.

III. Péter egész híven maradt udvarától környezve fogadta a követet.

Vele voltak még holsteini tisztjei s kozák kegyenczei.

Ismailoff minden térdhajtás nélkül járult eléje s megszólítá:

– «Kegyelmes herczeg».

Münich dühösen kiálta rá:

– Nem látod-e vakmerő, kivel beszélsz?

Erre Ismailoff oda lépett a czárhoz, s a mint Münich az annak mellén függő uralkodói gyémánt-csillagra mutatott, letépte azt onnan, s oldalzsebébe dugta.

S aztán újra kezdé:

– Kegyelmes herczeg…

A vakmerőségre a vér futotta el minden jelenlevő férfi arczát, a harag pirja elébb, azután a szégyené, midőn látták, hogy a czár enged magán megtörténni oly meggyalázást, melyet ha nem volna czár, hanem csak egy közrendü férfi, a vakmerő vérével kellene lemosnia.

Péter mozdulatlanul hagyta saját rendének nagykeresztjét melléről letépni, tulajdon szolgái egyikétől, ki egyes egyedül jött el, őt udvara közepén megalázni.

– Kegyelmes herczeg; a czárnő, II. Katalin ő felsége parancsolatából ezennel tudatom veled, hogy e percztől fogva az ország foglya vagy, mind magad, mind kegyenczed, Gudovics, mind kegyencznőd Woronzoff Erzsébet.

Woronzoff Erzsébet sikoltva veté magát Péter lábaihoz.

– Oh uram, ha védni nem tudsz, ölj meg inkább, mintsem kiszolgáltass irtóztató ellenségeimnek.

Péter kivonta kardját és – átnyújtá Ismailoffnak.

– És most, – szólt a kegyetlen követ – itt e lemondási okmány. Ezt ird alá.

Péter egy perczig tétovázott, hogy aláirja-e ez okmánynak nevét.

– Irod, vagy nem irod: ez reád nézve élet, vagy halál.

És Péter aláirta nevét.

A bátrak, a vitézek, kik körüle álltak, s kik egy intésre készek lettek volna helyette hidegvérrel meghalni, elfordíták arczaikat és sirtak szégyenükben.

Ekkor Ismailoff karon fogta Pétert; a kegyencz Gudovicsnak meghagyá, hogy vezesse utána Woronzoff Erzsébetet s azzal mind a hármat felültette sáros hintajába; ő maga ismét felkapott a bakra s Péter holsteini vitézeinek fegyveres sorfalán keresztül, egyedül, kiséret és cselédség nélkül, vitte fogva a – tegnap még czárt, ma már csak a czárnő eldobott férjét.

* * *

Pétert Razumovszky hetman Premorszkoje Dvor kastélyába tették őrizet alá; kegyencznőjét, Woronzoff Erzsébetet Katalin elé vitték.

A kik elfogták, azt hivék, gyönyörüséget fognak okozni Katalinnak megalázott vetélytársnője láttával.

Woronzoff Erzsébet elevenen képzelé magában mindazon szenvedéseket, mikben a győztes boszúját hüteni fogja, s félelemtől sápadtan rogyott térdre Katalin előtt, midőn hozzá vezették.

Katalin még mámoros volt az átvirrasztott éjszakáktól, a diadaltól, a férfias küzdelemtől, a koronától.

– Erzsébet, – szólt férje kegyencznőjéhez, ingerlő hangon; – a koczka hamar fordult, s te most az vagy, a mi én lennék, ha meg nem előztelek volna.

Woronzoff Erzsébet összerázkódott e szavak borzalmától.

– Tudod-e azt Erzsébet, hogy mikor Nagy Péter czár ellen a streliczek föllázadtak; az összeesküvők közt nők is voltak? Azokat a czár nem végezhetvén ki saját kezével, azt tette velük, hogy egy földalatti börtönbe záratá a Néva partján, s mikor a Néva megáradt, ott fulladtak mind.

Woronzoff Erzsébet nyögve fogta kezei közé fejét, hogy ne hallja a fenyegetést.

– Fogsz emlékezni arra a történetre is, – folytatá a czárnő kegyetlenül, – mikor Lapukin herczegnő azt találta mondani egyszer Erzsébet czárnő idejében: «én szebb vagyok, mint a czárnő». Elődöm azzal bünteté meg e szavakért, hogy a piacz közepén a vérpadon huszezer bámuló láttára letépette ruháit, hadd bámulja hát az egész világ, milyen szép az a némber, a ki szebb, mint a czárnő; s akkor azt a szép termetet addig verette kancsukával, mig a vér folyt minden tagján, s végre kérkedő nyelvét elvágatá, úgy küldte Szibériába.

– Irgalom! rebegé összeroskadva a fogoly vetélytárs.

– Hát a schlüsselburgi várnak hallottad-e hirét, Erzsébet, melyben a megholt czárnő parancsára, Iván nagyherczeget tartják fogva? Egy földalatti folyosó van ott, melybe soha sem hat le napsugár, sem egy hang a föld felszinéről. Éj van benne szünetlen és az ott levőnek még csak egy órát sem adnak, hogy számlálhassa a napokat, az órákat, hogy tudhassa, mikor van tavasz, mikor ősz? hogy tudhassa, mennyi volt az idő, melyet keresztül élt? mennyi van még hátra a meghalásig? és senkinek, a ki hozzá belép, nem szabad egy szót szólni hozzá soha, mint a hogy nem szólnak a halottak egymáshoz. Hallottál e börtönről beszélni ugy-e? Mondtad elégszer, hogy van egy gyűlölt asszony, a ki ártatlan gyermekével együtt e börtönbe fog élve eltemettetni; s az a gyűlölt nő én vagyok, s a ki elbukott, az te vagy.

– Kegyelem! kegyelem! sikoltá Katalin lábaihoz borulva a kétségbeesett vetélytársnő. Inkább a halált, a gyors halált, csak ne ez irtózatos börtönt.

Katalin elfordult tőle s hideg kegyetlenül tekinte le rá.

– A hogy elődeim álltak bosszút azokon, kik őket megbántották, mind irgalom és tisztesség volt ahhoz képest, a hogy én büntetlek meg téged. Én megvetlek és nem veszek tudomást rólad. Mehetsz, hová akarsz. Azok között, a kiket gyűlölök, te még utolsó helyen sem állhatsz. Én nem látlak meg, én nem tudok rólad; te nyomorúlt semmi!

Azzal ott hagyta a földön heverő s a földre még jobban legázolt vetélytársnőt.

A kik nem ismerik a nőket, azt mondták, hogy a czárnő nagylelkű volt, kegyelmet osztott; a kik jobban ismerik, hogy kegyetlen volt, lelkét taposta meg ellenfelének, szivére hágott, boszút állt! A kik pedig igen jól ismerik a nőket, azok fejet csóváltak, s azt mondták, hogy a dráma ezzel nincs befejezve: az ily kegyelemosztásnak vér lesz a vége; és azt nem tudni, hogy kinek a vére?

* * *

Julius 10-dikén mondott le a koronáról III. Péter.

Julius 11-dikén Katalin jutalomosztásokkal töltötte a napot; híveit, kik a trónra segíték, czímekkel, hivatalokkal, uradalmakkal ruházta fel.

Azok között, kik jutalmat követelni jöttek, utoljára jelentkezék Orloff.

– Mindenki meg van elégedve úrnője kegyével, csak én vagyok még hátra, szólt, midőn végre egyedül maradt a czárnővel.

– Nem feledkezém meg rólad, gróffá, miniszterré emeltelek, neked adtam Robsa és Gacsina uradalmait, a mik eddig a czáré voltak.

– Igaz, szólt Orloff, hogy azért küzdöttem, a mi eddig a czáré volt; de az más, mint Robsa és Gacsina uradalmai.

– Hivatalt kivánsz?

– Sőt fölmentetést kérek oly hivatal alól, melyet csak fölséged megszabadításáért viseltem, s mely a mai napon túl fölösleges lett.

– Mit értesz ez alatt?

– A Daskoff herczegnőnek udvarlást. Felséged tudja, hogy én a herczegnőt nem szeretem, mert – – mert mást szeretek.

Katalin mélyen nézett az ifjú szemébe; azután kezét nyújtá neki.

– Fölmentelek.

Ez volt Orloff jutalmainak összesége.

Hanem e pillanattól fogva Daskoff herczegnő észrevevé, hogy a rózsákból, melyeket letépni segített, nem az ő számára van nyugágy vetve.

És Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébet testvére volt.

A lázadás kezdetekor az összeesküvők azzal tették könnyűvé tervük sikerültét, hogy minden utczán kihiresztelék, miszerint Péter czár a vadászaton leesett lováról s nyakát szegte, ezért engedte mindenki a czárné trónra lépését oly akadálytalanul végbemenni.

Volt is rá gond, hogy a czár el legyen téve szem elől; elszállíták őt Robsa várába, szigorú őrizet alá.

Hanem már julius 12-én beszélni kezdték a városban, hogy a czár halálhíre nem volt igaz, hogy Péter most is él s el van fogva.

Az országnagyok közt elégületlen hangok hallatszottak Orloff kitűntetése miatt. A kaszárnyákban a katonák egymás közt verekedni kezdtek; a tengerészek arczul köpködték a testőröket, azt mondva szemükbe, hogy két rubelért fejenkint eladták urokat, a czárt.

Katalint e nap éjjelén kétszer riaszták fel álmából utczai csatározásokkal.

Julius 13-án Katalin hívei szükségesnek találták nyilt sisakkal lépni föl Péter ellen.

Katalin tizenöt pontban fogalmazott nyilatkozványt hirdetett ki fogoly férje ellen. E vádpontok voltak, hogy Péter nem birt képességgel Oroszországot kormányozni, hogy Erzsébet czárnénak sok bút okozott, hogy a megholt czárnő temetéséről nem gondoskodott illendően, hogy nem törődött az állam ügyeivel, hogy az orosz nemzetet gyűlölte, hogy káros újításokat hozott be, hogy a görög szenteket nem tisztelte, hogy trónörökösét ki akarta zárni, s idegen főre juttatni a koronát, hogy az ország törvényeit és szokásait megsértette, hogy a birodalom javadalmait eltékozolta, hogy az orosz nép leghalálosabb ellenségével, a poroszszal békét kötött, hogy az orosz nép érdekei ellen a dánokkal háborút keresett, hogy a hadsereghez új hadgyakorlatot és egyenruhát hozott be, és végül, hogy országlás helyett csak ivásra és dobzódásra volt gondja.

Julius 14-én megtudta Katalin, hogy e manifestuma daczára sokan vannak, a kik Pétert nem találják eléggé bűnösnek, hogy Európának megdöbbentő példát szolgáltasson, milyen kevés ürügy elég arra, hogy egy uralkodó trónját veszítse?

Julius 15-én Katalin czárnőt késő éjjel ismét felkölték, hogy személyes megjelenésével segítsen lecsillapítani egy katonai lázadást, mely épen azon Izmailofszky-kaszárnyában tört ki, a honnan diadalútját megkezdte.

Midőn e zavargás lecsillapításából megtért a czárnő, minden idege beteg, fellázadt volt.

Hat nap óta Szentpétervár minden utczája úgy zajgott egész éjen keresztül, mint nappal; a fölvert óriási hangyaboly nem tudott lecsendesülni, s ha egy helyen lecsillapíták, más helyen újra kitört.

A czárnő kétségbeesésig izgatottan tért meg palotájába, követve Orlofftól és udvari orvosától, ki az utóbbi napokban mindig vele járt. Az orvos neve volt Kruse.

– Minő élet, minő élet? mondá a czárnő, midőn magukra maradtak, s ő fáradtan rogyott egy karszékbe. Igy fog-e már ez mindig lenni? Oh Péter, hát a börtönből is elérsz-e kezeddel?

Orloff és az orvos nem merték vigasztalni, tudták, hogy az csak még jobban ingerelné.

– De engem nem fognak megalázni, szólt hirtelen fölállva. Kruse!

Az orvos eléje jött.

– Kruse, tud-e ön nekem oly gyorsan ható mérget adni, mely egy ember életét akkor, a mikor ideje eljött, ketté tudja szakítani?

– Fölség!

– Nem szavakat kértem. Van-e önnél ilyen méreg? Nem tudhatja senki, mit hoz a holnap. De azt tudja meg mindenki, hogy Katalin czárnőt nem fogja más letörni, mint saját maga. Én mertem megvetni a halált, merem megvetni az életet.

Az orvos tétovázni látszott, Orloff megtaszítá, hogy tegye, a mit a czárnő kiván.

Kruse visszatért egy sötétszínű üvegcsével.

Katalin mohón nyúlt utána.

– És ez elég egy ember halálára?

– Fele is elég, bizonyítá az orvos.

– Akkor ez két embernek is elég, szólt Orloff. S mielőtt Katalin kezébe jutott volna, elvevé az orvostól a méregüvegcsét.

– Mit akarsz vele? kérdé tőle Katalin sötét tekintettel.

– Majd ha eljön annak a két embernek az ideje, akkor kielégíteni őket vele.

– Kit értesz e két ember alatt?

– Az egyik én vagyok.

– Hát a másik?

– Azt majd megmondom máskor.

Katalin nyugtalan gyanúval tekinte rá, keresztül akart rajta nézni s tán kitalálta volna gondolatát, ha valami véletlen új riadal közbe nem jő.

A gyermek trónörökös, a kis Pál, kit Katalin mindig a magáé melletti szobában hálatott, fölébredt; rossz álma volt, sírt; anyját akarta látni. Dajkái nem tarthatták vissza, erővel áttört anyja szobájába, s a mint meglátta őt, sikoltva futott oda hozzá:

– Anyám, anyám! Ne hagyj! Meg akarnak ölni. Az a véres ember, azzal a nagy késsel. Ne engedd, hogy idejőjjön. Ne hagyd kinyitni az ajtót. Bezártak a pinczébe, a hol Iván bátyám aluszik. Jaj, ha fölébred és ott talál. Iván bátyám a kegyetlen! Ne engedj odacsukni hozzá. Jó leszek, szót fogadok mindig. Jó leszek, imádkozom. Csak ne engedd, hogy Iván bátyámhoz vigyenek, anyám, kedves anyám!

A gyermek lázreszketéssel bújt anyja ölébe, annak palástját takarva magára. Az álmatlan estéken bizonyosan Iván bátyjával ijesztgették dajkái, hogy féltében aludjék, s aztán a gyermek felőle álmodott.

E gyermek rémlátása a földre zúzta Katalint. Leroskadt mellé, úgy ölelte keblére, és sírt és haját tépte kétségbeestében. Nem volt czárnő, úrnő, csak egy gyermekében élő anya volt.

– Ne félj, ne félj! Ártatlan gyermekem, te nem fogsz Iván bátyád tömlöczébe jutni. A te szép fejedért nem fog nyúlni a véres kezű ember. Ha el kell menni, magammal elviszlek téged, s akkor olyan jó helyen leszünk, a hova nem jöhet utánunk senki.

A kis gyermek lassan elcsendesült anyja ölében.

A czárnő Orloffot szólítá.

– Orloff, add ide azt az üveget.

Nem mozdult senki.

Körültekinte. Egyedül volt gyermekével a szobában. Orloff és az orvos eltávoztak észrevétlenűl.

A czárnő csöngetett.

– Hová lett Orloff? kérdé a belépő udvarnoktól.

– Fölség. A gróf eltávozott a palotából.

– Utána kell küldeni rögtön és tudtára adni, hogy én hivatom. Parancsolom, hogy ide jőjjön. Érted-e? Ha nem jönne, erővel kell őt visszahozni.

Az udvarnok elsietett.

Ki találhatta volna meg Orloffot most, az éjszakai zavargó nép tömkelegében, hogy visszahozza?

* * *

A lázadási zaj, mely éjjel az utczákat betölté, a következő napra is átterjedt. Az utczákon zendülő néptömegek jártak-keltek, kiket a Woronzoffok küldöttei izgattak fel; minden pálinkabódéban arról beszéltek, hogy a czár nem halt meg, hanem elutazott németországi hadseregéhez, s nemsokára vissza fog térni; a különböző ezredek katonái véres verekedéseket folytattak a csapszékekben, mik egész nap eltartottak, hol az egyik verte ki a másikat, hol a másik foglalta el a tért; ittas demagógok tartottak bőszítő beszédeket a nyilt vásártéreken, s a testőrség alig birta az árt föltartóztatni, hogy a czári palota küszöbéig ne hatoljon, melynek ablakaiból jól lehete hallani az éjjel-nappal le nem csillapuló óriás zajgását.

E palota legpompásabb teremében járt fel s alá nyugtalanul Katalin, abban a czárnői fényes öltözetben, melyben megkoronázták. A terem az erkélyre nyilt, ez erkélyről szokták Oroszország uralkodói magukat népeiknek megmutatni, mikor annak ideje van, mikor a lármázó sárkány, a nép, tűzokádó torkába egy kegyes, lecsillapító szót kell hajítani.

Katalinnak perczről-perczre készen kellett arra tartania magát, hogy e sokfejű szörnyeteg előtt megjelenjen.

Karján a trónörökössel, fején a moszkvai koronával, vállán a hermelin palásttal, és arczán az ellenállhatlan mosolygással, szemben a jégarczú halállal. Akkor aztán váljék el, hogy melyiknek van nagyobb ereje: e mosolygó hölgynek, vagy ama csontfejű úrnak?

A népzaj perczről-perczre jobban közeledik a palota felé. A testőröknek meg van parancsolva, hogy lövést tenni nem szabad, ha a vont fegyver nem segít, vonuljanak a palotába vissza.

Az udvaronczok nem titkolják a forrongás okát. Katalin úgy is jól tudta azt.

A nép akarja tudni, hova lett Péter czár?

A szabadon bocsátott, a megvetett vetélytársnő megmutatta, hogy fulánkja éles. Vele együtt el volt bocsátva az élő tanú, ki Péter czárt börtöne ajtajáig kisérte. Woronzoff Erzsébet Katalin palotájának hajtá vissza a felzaklatott árt ezzel a két szóval: «Péter él!»

S milyen könnyű volna ezt az árt ismét visszatéríteni medrébe másik két szóval: «Péter meghalt».

S milyen könnyen megtörténhetnék ez!

Épen e gondolat ejté kétségbe Katalint.

Hova lett Orloff? Hová tűnt el a méreggel? Kit értett ama «másik» alatt?

Ha végrehajtaná az iszonyú tettet, a czárnőt és gyermekét megmentené vele; ah de átkozott volna az, a ki ezt tudta, a ki ezt helybenhagyta, a ki ezt meg nem akadályozá.

Ah, e tusa rettenetes!

A férj kelt harczra a nővel, a hitves a hitvestárssal. Egymás életerén tartják kezeiket. A melyik elbocsátja a másikat, az maga halt meg. Nincs választás! Ölni kell annak, a ki élni akar. Nem alkudhatik többé. Nem kegyelmezhet és nem kérhet kegyelmet. Valamelyiknek bele kell feküdni a sírba, mely meg van ásva.

Oh irtózatos, irtózatos.

A czárnő kezeit tördelve jár fel s alá koronatermében s hasztalan kér tanácsot e sötét emlékű ősöktől, kik ott a rámákban festve vannak, s kiknek újjai olyan szép pirosak most is az atyafivértől.

Senki sem jön hozzá tanácsosai közül. Nem merik háborítani.

És a fenyegető zaj egyre közelít; a városnak minden harangja zúg. Ki tudja már hol az ellenség, hol a jó barát? A távolabb városrészekben puskaropogás hangzik, a kaszárnyákban verekesznek.

Az utolsó lovas testőr-osztály is bevonul már a palota kapúin, s jő utána hömpölyögve a fékezhetetlen tömeg, az a minden főváros mobja, melyet nem látunk máskor, csak a mikor rettegünk tőle. Magas póznákon fehér zászlók emelkednek ki a tömegből, mikre vörös betűkkel van felírva: «Hol a czár?» Némelyiken csak egy nagy kérdőjel, semmi más. Erre feleljen, a ki tud.

Katalin zsibbatag idegekkel látta ablakán keresztül e nagy kérdőjeleket közelíteni.

E válság perczében lépteket hallott háta mögött.

Orloff jött meg.

– Te vagy? kiáltá Katalin. Honnan jösz?

– Fölséged hivatott. Elébb nem jöhettem; de jókor jöttem épen. Lépjen ki fölséged az erkélyre, mutassa magát a népnek.

Katalin önkéntelenül engedte magát az erkélyre kivonatni.

Láttára mindennemű ordítás támadt. Egy része a népnek, a délczeg fejedelmi alak láttára éljent kiáltott a czárnőnek, más része Péter czárt követelé; akkor Orloff a czárnő mögül kilépve, a népzajt túldörgő hangon kiálta:

– Nézzetek oda!

S a mint kezével az utcza végére mutatott, a meglepett néptömeg, kiváncsian intése után tekintve, egy pillanatra elcsendesült, s a csöndes percz alatt erőteljes hangon kiálta Orloff:

– Péter czár meghalt! Nyissatok útat halottas szekerének és adjátok meg végtiszteletét.

Az utcza túlsó végén, hová Orloff mutatott, s melyet még a gyalog testőrség tartott elzárva, egy gyászszekér közeledett, hat fekete lóval s a gyászravatalon feküdt nyitott koporsóban – Katalin férje, III. Péter czár.

Katalin felsikoltott, midőn meglátta a halott arczát. Ráismert, bár nagyon el volt kékülve.

A népharag egy percz alatt le volt hűtve.

A lázadó tömeg egyszerre kétfelé vált az utczán s letérdepelt a kocsi előtt.

A nehéz szekér lassan döczögve haladt végig a kövezeten, gyakran megállíttatva, hogy a nép vezetőinek, orosz szokás szerint, meg lehessen csókolni a holt czár ajkait.

Azt mondják, hogy e csók után mindenkinek feldagadt az ajka később.

S a mint a gyászszekér mögött ismét összezáródott a néptömeg, aként keletkezett annak nyomában az üdvriadás.

– Éljen a czárnő!

Katalin visszatámolygott Orloff karján a terembe.

Sápadtan, bűntudatos halványan kérdezé tőle:

– Mit tettél? hol van a méreg?

– Fele még az «egyik» számára meg van. A másik felét már elvette a «másik».

Katalin irtózva taszítá el magától Orloff kezét.

Az országnagyok most megtölték a koronatermet, eljöttek üdvözlő beszédeket tartani, a nép rekedtté ordítá magát a palota előtt «Éljen a czárnő!» kiáltásaival, s Katalin a trón lépcsőjén feküdt, arczát eltemetve kezeiben s keserűen sírva.

A czárnő meg volt mentve, hanem a nő, az elveszett!

* * *

És Orloff igazat mondott: a méreg megmaradt fele csakugyan azé az «egyiké» lett. Mikor elveszté a czárnő kegyét, az ő életét is az oltá ki, a mi a megholt Péter czárét.