A KARDVAS ÉS A VILLÁM.

I.

Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.

A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást, még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein nyugszik.

Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta, megcsonkított.

A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal, piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek, villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly. Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.

A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő, melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni nem tud.

Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről senki sem tudja honnan jön és hová megy?

A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.

Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak beszélvén:

– Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!

És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.

Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik paradicsoma, ma sivatag.

Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú harczaiban.

Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!

Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.

Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott, deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak. Azok sírnak fel a föld alól.

És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő paripái tapostak ilyen sivataggá.

A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!

A puszta sír! A föld siratja önmagát!

II.

Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.

Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.

Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.

A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat, gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.

Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes, népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket végtelenül megvetette.

Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!

Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?

Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre hasson általuk.

A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol, hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet, s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.

A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid, kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.

Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó Bajazid.

A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy férhetett volna meg egymás mellett?

Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.

Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.

Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten khán háremét bocsássa szabadon.

A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt két darabban fogja megküldeni hozzá.

Timur hallgatott és készült.

Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.

Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő, dervis és kötéltánczos.

Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban elmerült Timurt.

– Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.

– Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.

– E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.

– S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.

Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.

Shacheddin nem tágított.

– A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.

– Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van, jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik, hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére ismét.

Shacheddin földre borult és eltávozott.

Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön, szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.

A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg, körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.

– Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém? Értesz-e e tudományhoz?

– Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.

– Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.

– Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy hozzanak elém egy kádat tele vízzel.

– Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a bűvésznek.

A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal lebukott a víz alá.

Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.

Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló szöghajakkal.

– Itt áll Aidin khánja!

Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.

– Hogy jöttél ide?

– Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam végig ellenséged birodalmán.

III.

«Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»

Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?

– Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai elé ültetett.

– Smyrnából mint kengyelfutó szöktem el; a bámuló nép addig dicsérte gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.

Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.

Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a sirásra nem lesz sok ideje.

– Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.

Aidin felsóhajtott.

– Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.

– Nem fogják csókolni sokáig.

Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé, se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a levélre.

A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele kevélységgel.

«Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a keresztyén világot letörni.

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.

Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos festéssel pompázott.

A szöveg sem volt engesztelőbb.

Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak, Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak, féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései megvetését.

«A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én rabszolgám».

«Ha el akarod venni, jőjj érte».

«Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»

«Jőjj és szemközt fogsz találni».

«Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél előttem!»

IV.

«Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»

Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt nagyobb káromlás ennél nem érhet.

«Háromszor légy nődtől elválasztva!»

A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját, királynét a világ előtt és királynét otthon.

És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak úgy lehet ismét első férjeé.

Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől elválasztva».

Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!

És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?

Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».

És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.

És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.

És azután nem látszott arczán semmi harag.

Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte; meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól, szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a szultán legerősebb védbástyája.

V.

A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein. Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.

Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas őrtornyokkal.

Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur megindult a hadba.

Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.

Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül Ertogrult, másodszülött fiát.

Harczkészlet, élelem egy évi ostromra volt felhalmozva a várban, melynek kérkedő mellékneve volt: a megvíhatlan.

Egy év! Akkorra már az árpát is lekaszálják Szivász palotáinak udvarán, a mivel azokat Timur Lenk gúnyra bevetteti.

Timur hadseregében a huszonhét szolganép hajlamai szerint volt osztályozva. A tatár és persa alkotta lovasságát, a bányászatban gyakorlott mandzsu építé földalatti aknáit, a hajlékony indu fajból válogatta csapatait, miket «falmászóknak» nevezett.

Mindegyik egy-egy bűvész, ki egy kötéllel derekán, egy hegyes vassal kezében, fogai között a jatagán, egész testén semmi öltöny, éjszaka az ellenséges falhoz mászva eljut, nesztelenül, mint a kigyó, a téglák közeibe fogózva, félig a síma falhoz tapadva, félig alant álló társa vállára nehezülve, a bástya párkányáig felkapaszkodik, míg az eleven lábtó, ember ember vállán, a szédítő magasságban a falhoz tapadva, egész a bástyafal párkányáig fölér; s ez eleven hágcsón, társai testén felkúszik a többi; ha leesik egy, összezúzza magát, fogait összeszorítja s hangtalanul meghal, hogy nyögése el ne árulja társait. Az első felmászók csendesen odakúsznak a gyanútlan őrhöz, mint a párducz, a földhöz meglapulva; mikor az hátat fordít, hirtelen nyakára vetik a hurkot s lerántják, – egy szó sincs, az meghal. Azután ha ezeren, kétezeren feljutottak a bástyára, akkor lesuhannak az őrtornyokhoz, megfojtják a vigyázókat, elvagdalják a hidak lánczait, kitárják a kapukat; akkor aztán rajta! jöhetnek Timur vasemberei, a kiknek mind a két kezükben kard, ölni, vágni, pusztítani!

Sokszor sikerült már ez orozva támadás a falmászókkal Timurnak. Erős sziklavárak, mik hosszú ostromra voltak készen, egy éjjel, lopva, álomban, estek a hódító kezébe. E sors volt szánva Szivásznak is. A kapuk fekvése, a sánczok belseje kémek által el volt árulva jól.

Csak egyről nem tudósíták Timurt; arról, hogy Ertogrul mellékneve «az éjmadár»; a szultán másodszülötte soha sem alszik éjjel, mindig nappal; éjjel a falakat járja, mint a bagoly.

Timur várta éjfélig, várta hajnalig a jeladást a kapuk felől; katonái kardmarkolaton a kézzel, szemeikkel a várfalon lesték a roham perczét. A gönczöl körül is fordult már az égen, a hajnalcsillag is feljött és még semmi nesz sem volt a várban.

Mikor aztán kivilágosodott, a várfalakon felállított huszonnégy óriási vetőgép elkezdett egyszerre megmozdulni, s a mint az érczrudak süvöltve ellökék tekéiket, Timur Lenk a táborába lehulló lövegekben saját indus vitézeinek göndörhajú fejeire ismert.

Reggeltől késő estig hajigálta Timur táborát az ostromlott várnak minden balisztája tulajdon legjobb vitézeinek koponyáival.

Timur tizével, huszával látta e drága főket a légből aláhullani. Mind válogatott athleták, kitanult erőművészek, kik Delhiben végezték tanulmányaikat, kik Georgia sziklaoduiból köteleken alábocsátva verték ki az ellenséget. Mind levágattak!

Késő estig hullottak a véres tekék a hódító lábaihoz; összegyűjthette őket. Neki sok ily gyűjteménye volt már; de ezek az övéi voltak.

Ertogrul úgy tett, mint a ki az oroszlánt korbácscsal üti meg.

Timur ekkor nyolczezer aknaásót állított munkába. Csak egy helyen volt hozzájárulható a várlak, azon helyhez egy széles alagútat vágtak a föld alatt, azt kiboltozták gerendákkal, azután megtölték kénnel és földi gyantával s akkor meggyujtották.

A megszállás tizenheted napján a szivászi őrsereg valami nehéz, fojtó gőzt érze a légben, mely a szívre nehezült, a bátorságot lohasztá, a föld forró volt és veres színt öltött, fű, fa kiszáradt a bástyák körül s nyiladozó repedések hasogatták meg a tömör falakat párkánytul talapig. A hőség elviselhetlen lett, a földbe vert korlátok szenesülni kezdtek, a bástyafenékbe rejtett gabona korommá vált, a boros tömlők szétpukkantak s a tizennyolczadik napon a bástyafalak vaskapuikkal együtt leomlottak az alattuk égő pokolba.

És ekkor hallatszott a «Sűrűn!»

Ez volt a tatárhad csatakiáltása.

Szivász bástyarése egy nyitott kapu lett az ozmán birodalom falán; az ellen elözönlötte a várost; sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem maradt ottan, a ki Szivász bevételének napját tegnapnak nevezhesse.

Csak négyezer örmény harczosnak hagyta meg Timur az életét.

Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megigérni, hogy élve hagyja őket s a szultánfit sem öleti meg, a míg ő maga nem fogja kivánni.

És szavát tartá.

A négyezer örmény vitézt eltemetteté élve, kifalazott sírokba; Ertogrult pedig átadá rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel hordozzák körül a táborban s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy ritka vadállatot, mint egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a szultánfi, hogy öljék meg. Timur megadta, a mit kért.

És a mely napon ez történt, ő maga táborától távol, azon pusztaságon, melyet tábora letarolt, abban a temetőben, a honnan ellenségeinek átka, kétségbeesése még fölzengett, azon a síron, melyben Abu Mozlim, a kegyetlen, számol a sír férgeivel, aludta át az éjt és a midőn megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivász sátrak közül, hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.

A rézkaput Szamarkándra küldé, birodalma székvárosába. Ott voltak kirakva mind hosszú sorban az elfoglalt, az elpusztított városok kapui: – egy rémemlékű muzeum, – melynek küszöbét a delhii Brahma-isten óriási jáspis-szobra képezé, odafektetve az útba, hogy minden igazhivő lábával taposson a szomszédország istenképén.

Azután előjöttek az asszonyok, a szentes Tumanaga, Timur gyermekeinek anyja és Csolpán (a hajnalcsillag), legifjabb kedvencz neje, kik a hódítót hadjárataiban kisérték s míg ő várakat ostromolt, azalatt ők a szentek s próféták sírjaihoz jártak búcsúra, azokra mosékat építtetve, kerteket ültetve, s midőn Timur egy győzelmet bevégzett, akkor megáldák, aranyat és gyöngyöket szórva fejére.

És utoljára előjöttek a tudósok; Shacheddin, a történetiró kibontatá pergameneit, felolvasá Timur előtt az utókor számára feljegyzett adatokat, mik szóltak ekép:

«A Hedsret nyolczszáz és harmadik évében, Omár próféta halálának napja utáni pazárgün napon, az ellenállhatatlan Dzsihangir, a világhódító egy tekintetére leomlottak a meghódíthatlan Szivász falai, miket Aladdin épített húsz singes magasságban; – százezer pánczélos vitéz, ki e várat védelmezte, a hatalmas Szahil Kirán egy kiáltó szavára földre borulva megadta magát, a miért is a kegyelmes Gurgán irgalmat ismertetett mindenkivel; kegyelmet adott az élve maradtaknak és megtiltá vért ontani. Legyen dicsőség és magasztalás lábai nyomdokán.»

Timur Lenk megdicsérte, megajándékozá a krónikást s azután buzogányát kezébe véve, indult más városok kapuit döngetni.

… A puszta még azután is sírt, – ki tudja, mikorra hallgatott el?

VI.

Milyen lehet egy szív ábrándvilága, mely ez élő világot még nem ismeri.

Minők az álmok, miket egy nő lelke ébren teremt, ki félig gyermek, félig asszony; félig rabnő, félig királyné; félig lelketlen tárgy, félig angyal?

Mária, Eleázár bolgár király leányának születése napján, a bölcsek által felállított horoscop azt a jóslatot adá, hogy e nő leend okozója egy nagy uralkodó halálának.

Eleázár király azt gondolta, hogy ez a nagy uralkodó ő maga lehet; a mely nap megkeresztelték leányát, mindjárt ott is hagyta abban a zárdában, a melyben a szertartás végbe ment; s szándéka szerint e zárdát soha sem kelle elhagyni Máriának.

Az ozmán császárok ez idő szerint kezdtek tért foglalni Európában, Eleázár is elbukott előttük; s mint akkor sűrű szokás volt, azzal váltá meg uralkodása további szolgaidejét, hogy leányát nőül ajánlotta a győzelmes ellenfélnek.

Még akkor a török császárok törvényes feleségnek nevezett nőket vettek. Mária volt az utolsó szultánnő az ozmán trónon. Az utána következők már csak kegyencznők s a zsámolyon ülnek.

Mária tizenhat éves volt akkor, midőn a kolostor falait az edrenei szeráljjal fölcserélte. Zárt fal ez is, mint amaz.

A szűzek hajlékában arra taníták, hogy ez a világ három osztályból áll, a felső a menny, azt lakják az angyalok; az alsó a pokol, annak lakói az ördögök; a középső a föld, azon laknak nők s lelketlen állatok, semmi más. A felvilág és alvilág lakói szüntelen harczban vannak egymással; a földön lakóknak, a nőknek hivatásuk az, hogy szüntelen imádkozzanak az angyalok diadaláért s énekeljék azok dicsőségét.

Midőn azután a fedett palankin eljött Máriáért, melyből csak az edrenei smaragdszobában lépett ki, háromszáz ifju lánykától üdvözölve, akkor megtudta azt, hogy még «egy» férfi is van a világon; és az Bajazid. Csupán egy férfi; a többi, a mi rajta kívül él, dzsin: jó és rossz szellem, a ki egymással szüntelen harczban él. Bajazid a jó dzsinek parancsolója, ki őket csatára vezeti a rosszak ellen.

Tehát Mária tizenhat éves volt és nem tudta, hogy egy férfinál több él a világon, s az az egy férje volt, Bajazid császár, a kit szeretett, imádott, bámult; a kiért elfeledte mind azt, a mit a hűs kolostorban, márvány arczú szent leányok, csillagsugártól fényes és hideg mennyországról beszéltek előtte.

Mária boldog volt és boldogított.

A szeráljban, mint a zárdában, nem látott mást, mint női arczot; de itt fény, pompa, mosolygó zaj vette körül, amott rideg, szigorú egyszerűség; itt változékony élv, ott örök lemondás; itt a vőlegény élő, mosolygó arczú férfi, ki szerelemmel, hizelgéssel halmoz: ott a vőlegény egy szomorú Isten, ki töviskoszorút visel és halott arczát keresztfára csüggeszti le.

Ibrahim nyert csatáit ott pihente ki ifju hölgye keblén, kinek jól esett elmondania: ime ennyi és ennyi ellent öltem meg ma; míg a hölgy fehér szakállát símogatta és csókolta ránczos homlokát és örült neki, hogy annyi ezer dzsinnel kevesebb van ismét a világon. Nem tudta, hogy a dzsinek az ő saját rokonai, a végharczaikat küzdő Paleologok vert táborából.

Az odaliszkok énekelték a dalokat Bajazid diadalairól s Mária gyönyörködött azokban.

«Mint seregélyek a jégesőben, hullottak a hitetlenek!»

«Mint pozdorja a tűzben, égtek meg saját városukban!»

S Mária tapsolt a daloknak: nem tudta, hogy azok testvérei voltak.

Dzsinek!

– Ha megölöd a dzsinek királyát, hozd el nekem annak a szemeit.

Ezt kérte egyszer a szultántól.

A szultán gyöngéd férj volt és bölcs mesemondó, másnap két gyémántot ajándékozott Máriának, akkorákat mint egy emberi szem; azt mondta, ezek voltak a dzsin király szemei.

A szép szultánának tetszett az ilyen diadal.

A többi rossz szellemek szemei ophirból, smaragdból, rubinból voltak; ezeket Bajazid harczai után medenczékkel tölték Mária lábaihoz; köntösei nehezültek a gyöngysoroktól, miket elesett dzsinek fogak helyett viselnek. Szép dolog az a háború.

– Mikor kelsz új harczra ismét? Mit fogsz nekem onnan hozni? Magam fontam meg csojtárodat, magam himeztem ki nyeregtakaródat, a mit lovad fog viselni, mikor ismét csatába visz.

Bajazid akkor a görög császár ellen volt indulandó.

Görög császárnak egész birodalma odáig tartott már csak, a meddig Konstantinápoly falai terjedtek, azokat vítta már Bajazid.

Mikor a reggeli csalogányszó fölébreszté Bajazidot, ágya előtt látta térdepelni Máriát, lehajtott fővel, mellén összetett kezekkel.

A szultán sokáig elnézte a szép gyermeteg alakot és nem tudta, hogy mit csinál az most?

Végre megszólítá:

– Hajnalsugár! Mit cselekszel?

A nő fölrezzent. – Imádkozom.

Bajazid nem látott még ilyent.

– Kihez imádkozol? kérdé bámulva.

– Az Istenhez.

A szultán fejét csóválta; – nem szokás az mozlimeknél, hogy a nők imádkozzanak.

– És miért imádkozol?

– Azért, hogy legyen veled az Isten, midőn csatába indulsz és adja neked a diadalt…

A szultán magánkívül volt az örömtől. Mária az ő Istenéhez imádkozik, midőn férje csatára indul: csatára, mely az ő Istenének oltárát fogja ledönteni.

Ez a gondolat édesebb minden kiontott vérnél!

– Imádkozzál tehát értem. Imádkozzál forrón, erősen, minden kényszerítő mondásokkal, a hogy szoktatok; én nem tudom, a ti bölcseitek tudják, hogyan kell kényszeríteni a jó és rossz sors vezetőjét, hogy most így cselekedjék, ne úgy, a hogy ő akarja, a hogy ő elhatározta ezelőtt egy millió esztendővel, hogy történni fog. Mondd el a nagy mondásokat, én annak örülök. Nem hiszem; de te hiszed s én annak örülök. S ha e hadamból visszajövök, épen, a hogy te imádkozol érte: esküszöm neked Allahra és a te Istenedre, az én prófétám és a tied nevére, hogy a mi kivánságod lesz, azt megadom. Azalatt gondolkodjál rajta, mi kivánságod van még betöltetlen? a mi még tán csak határozatlan vágy, tán csak sejtelem, ébreszd fel, kivánd meg és én teljesítem.

Azután nem sokára elment Bajazid Byzanczot ostromolni.

Hanem bizonyára igaza volt benne a szultánnak, hogy a világtörténetet asszonykönyörgés anachronismusra nem birja.

Millió év előtt el volt az határozva, hogy egy rothadt országnak össze kell omlani, de annak napját és esztendejét siettetni nem adatott emberi erőnek.

Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomedia felől a rémhír, hogy a boszúálló Timur kihivását meg is pecsételé már. A dönthetetlen Szivász elesett s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes ellen.

Bajazid rögtön felhagyott Byzancz ostromával.

Nem volt idő, nem volt harag a keresztyén templomok ellen menni. A náluknál hatalmasabb ellenség közelített; s Byzancznak meg kelle rövid időre menekülni azon végzetétől, hogy neve Stambullá változzék, mint a hogy megmenekült négyszáz és ötven évvel később attól, hogy visszaváltozzék Byzanczra… Pedig az már a légben függött.

VII.

Bajazid oly bizonyosnak hitte azt, hogy Byzanczot ez évben be fogja venni.

Álma volt ez, melytől nem tudott menekülni, míg nem teljesül.

Pedig mindenki ellene volt e hadjáratának. Csillagászai rossz jövendőt jósoltak, vezérei óvták, ne fogjon az ostromhoz, míg Tamerlannal nem végzett; de ő nem engedte magát lebeszéltetni. A ki előtte arról beszélt, hogy előbb menjen Timurra és azután Byzancz ellen, azt száműzte köréből.

Midőn aztán Timur közelgett már Szivász felé, országa bölcsei mindennap megujíták előtte könyörgésüket:

Mikor megunta, egy párt levágatott közülök.

De az intés azzal nem halt meg.

Midőn a bölcsek nem mondhatták, a táborban a katonák között kelt egy dal, búskomor, síró dallammal, melynek ez volt a végsora:

Sátorában kellett azt a szultánnak minden éjjel hallani s midőn megtiltá e dal éneklését a táborban, akkor az izmidi hegyeken legeltető pásztorok tárogatóiba ment át a dallam s csendes éjszakákon a távolról hangzó pásztorkürt sírta át a Pontuszon a szultán sátoráig:

Végre Bajazid hajtó-vadászatot tartatott a hegyeken s a pásztorokat elűzette, levágatta, hogy ez átkozott dalt ne hallja többet.

Meghallotta azután, a mit nem akart elhinni, hogy elveszett a vár és a hős; a megvetett ellenség eltiporta mind a kettőt.

Bajazid port hintett fejére. Az ő hibája volt ez!

Nem vívta tovább Byzancz kapuit, ott hagyta a megkezdett alagutakat, átkelt seregeivel a Pontuszon s maga körül gyűjté vezéreit, hadait, ostromszereit, egyetlen nagy csapásra, egy boszúálló harczra.

Midőn az izmidi hegyeknél kikötött, egy pásztor nézte a hegyoldalból, hosszú tárogató-tülkére támaszkodva.

Bajazid rákiáltott:

– Most fujd el kürtödön azt a dalt:

A pásztor megfogadta a parancsot, s a mélabús dallamot viszhangozák a hegyoldalak s viszhangozá a szultán lelke, ki sírt keserű bánatában, hogy legjobb fiát elhagyta veszni.

S azontul az egész úton ezt kellett előtte játszani a kürtösöknek, a szivászi szomorú dalt.

VIII.

Timur Lenk nem sietett.

Ráért előbb sorra látogatni a városokat, mikben Aidin khánja bukfenczet hányt s kötélen tánczolt.

Egyiptom szultánjával is volt számadása: rövid és véres.

A városoknak csak érczkapuit vitte magával; a többit ott hagyta romban, követ kövön nem hagyott; hanem a lakosok fejeit egymásra rakatta: így épített.

Mikor Damaszkuszt leégeté, a lángoló czédrus- és cyprus-tetők, a szumah és szandarach-gyantával bevont házak füstje az egész pusztát tíz mérföldnyire eltölté oltárillattal.

A szent városból épen csak egy minaréh maradt meg épen: az Ommiádok mecsetének tornya; a mecset ólommal volt födve, az megolvadt; az ólom patakként folyt az utczán végig; a minaréh teteje fa volt, az megmaradt. E toronyra hágott föl kifeszített kötélen Aidin khánja; e toronyról tartja a török népmonda, hogy midőn eljön az idők teljessége, itt fog leszállni a Krisztus, itélni eleveneket és holtakat.

Tamerlan ráért azalatt, míg ellenfele, a Villám, erejét összegyűjté, ő, a Vas, három birodalmat és annyi hadsereget törni össze; Egyiptom mamelukjai, Syria vitéz emirjei annyit sem tarták fel útjában, mint a légben tánczoló szúnyograj a fecske röptét.

Királyok multak el előtte; csak egy menekült meg, Ferudzs, egy jó ötlet által. Hódolata jeléül ajándékokat küldött a nagy sahnak, a tatár szent szám szerint mindenből kilenczet: kilencz paripát, kilencz tevét, kilencz rabnőt, de rabszolgát csak nyolczat. Timur elérté; a kilenczedik: a küldő maga; ez kegyelmet kapott.

Boszútól és diadaltól ittasan, kincsekkel terhelten tért vissza Syriából Timur, legnagyobb ellenfelét fölkeresni, kinek elég időt adott a készületre; s a Hedsret nyolczszáznegyedik évének derék nyarán átlépte az Araxes folyamát.

IX.

Bajazid, a villám, szép hölgye ölében altatá álmatlan boszúját, ellenének közeledtét várva, és hadait az eldöntő világcsatára gyűjtve.

Ott az édes örömök házában nem beszélnek csatákról, hadseregekről; ott még elvesztett fiát sem siratja a szultán, hiszen Mária nem tudja azt, hogy Bajazidnak még fiai is vannak, férfiak, mint ő, csak hogy nem ősz szakállal.

A szultánnő a visszatérő férjben csak visszatérő örömeit leli s egy boldog pillanatban emlékébe hozza, mit igért, mikor eltávozott?

«Bármit óhajtasz, teljesül».

– Tehát mit óhajtasz?

– Oh kedvesem, Dsildirim. Mikor fogsz ismét a dzsinek ellen menni?

– Még ez évben. Talán még e hóban.

– Oh mint szeretnék én egy dzsint élve látni.

– Az nem lehet. Az nem játékszer kedvesem; tudhatod a regékből, miket asszonyaid mindennap mondanak: a ki a talizmánra lép, melyre a szellem megjelen, ha nem tud parancsolni vele, a szellem összetépi.

Már pedig a nő ezt a gondolatot egyszer megragadta és többet el nem ereszté.

Másnap azt kérte Bajazidtól:

– Hozz nekem ide egy dzsint és légy magad is itt, hogy tudj parancsolni neki.

– Nem lehet az. A dzsinek nem tűrnek férfit asszony mellett.

– Oh be nagy bolondok azok a dzsinek!

Harmadnap így szólt Bajazidhoz:

– Villámom, szerelmesem, nekem van egy kivánatom, a mit óhajtok, hogy megadj.

– Már meg van adva, ha kivántad.

– Én azt kivánom, hogy mikor ismét a dzsinek ellen mégy a harczba, – vigy engemet is magaddal.

Oh kába asszonyi szív!

– Hajnalsugárom, kedvesem, mit keresnél te a csatában? Fergeteg az, villám harczol benne; csillagfénynek nincsen ott helye. A te lelked minden gondolatja csalogánydal; a csaták vad ordítása egetverő zaj, a te lelkednek nincsen ott helye. Te, ha egy kaszált réten átmégy, megsiratsz minden virágot, mely levágva lábad előtt fonnyad; a csatamező kaszált virágaiból vér foly; hogy láthatnád te azt? meghalnál a látás miatt.

A nő pedig nem engedett.

– Én akarom látni, mint mulnak el tekintetedtől a dzsinek ezrével? Rájuk pillantasz és ők a földre esnek. Nem így mondja-e a dal? Ők sokan vannak, táborszámra jönnek, fenyegető ordításuk megrendíti az eget. Dsildirim közéjök csap és ők elhullanak s jajgatásuk betölti a poklot. Nem ezt énekli-e a dal? Érczbálvány az ellen vezére, de Bajazid a villám s a villám megolvasztja az érczet. Nem valót mond-e dal?

Bajazidnak rá kelle hagyni, hogy az mind igaz, a mit a háremhölgyek urok felől énekelnek.

– Én akarlak téged látni dicsőséged villámfényében. Én akarlak látni, mint Dsildirimot, a villámot, mely ellenséget űz. Akarom bámulni hatalmad nagyságát; akarok tapsolni, kaczagni, örülni diadalodnak. Ott akarok lenni, hogy halántékod körül a győzelem koszorúját fonjam s győztes arczod napfényétől elvakultan lábadhoz rogyjak. Nem akarsz-e engem odavinni, Dsildirim?

A szultán azt mondta rá: legyen meg.

Őt magát is elvakítá már e gondolat. Hölgye szemei előtt harczolni! Annak, ki őt földi Istennek képzeli, bebizonyítani, hogy valóban az. Ez új ösztönné vált szivében. Most már kétszeresen szomjazta a boszút, a diadalt, mert hölgye szemei fogják kisérni tetteit. Azok fényesek leendnek!

X.

A keresztyén számítás ezernégyszáz és hatodik évében egy óriási üstökös jelent meg az égen.

Az égi csodának hosszú arany lobogója fél évig látható volt a csillagok között, s mikor legközelebb volt a földhöz, akkor az ég két negyedrészét átérte rémalakjával.

Mikor a nap lement s feljött az óriás csoda, sápadt phosphorfényű fejével, maga után vonva sírbolt világú üstökét, e csodafénytől minden tárgy: erdők, hegyek és emberarczok valami kisértetes világítást kaptak és a hegyek körül, mintha távoli égés fénye világítná be az eget, csakhogy az égés viszfénye nem volt veres, hanem zöld s mikor aztán a hold is feljött, félarczával, ezüstfényével, akkor mint két halott csillag kisértete bámult egymásra a két égi vándor.

Egyszer épen belejutott a hold az üstökös sörénygőzébe, a csillagászok kiszámíták, hány millió mérföldnyire terjed a csoda üstöke, mennyi kellene hozzá, hogy farka helyett a fejével ütközzék a holdba, s azután együtt lezuhanjanak a földre, s itt legyen az itélet napja?

Az ájtatosok búcsúkat jártak és várták a dies iræ eljövetelét, melynek előhirnöke a Lampadias.

Igy nevezték el az üstököst a görög tudósok.

És e félemletes égi csoda ragyogása alatt, ez álomrabló éjjeli fénynél, tán épen a földet elborító idegen légkörben járva s annak lélekfordító mérgét belehellve, készült két szörnyetege a mozlim-világnak élethalál-tusára egymás ellen.

Négyszázhúszezer embert állított fegyverbe Bajazid szultán. Hétszáznyolczvan ezeret Timur Lenk. Egy millió kétszázezer harczos férfi keresett magának Ázsia rónáin alkalmas csatatért, mely ily tengertömegnek elég helyet adjon a vérontásra.

A két világhódító az égtől sem félt már. Nemcsak ezen a csillagon osztoztak, mely őket hordta, hanem még azon is, mely oly rettegtetve közelít, magán az üstökösön.

A Lampadias feje nyugat felé hajolt, hosszú sörénye mindinkább vékonyulva kelet felé meredt. Bajazid azt állítá, hogy ez azon kard, melyet a próféta számára leküld, az a fej a markolat, az a hegye arra czéloz, hogy az eretnek Shiitát megölje vele.

Tamerlan pedig azt hirdeté, hogy íme ez azon buzogány, melyet a próféta az ő kezébe ad, íme a buzogány feje az eretnek Szunnita felé van fordulva, s az a csillag a végén, az a buzogány gombja, melylyel őt le fogja sujtani.

És azzal elindultak egymást felkeresni, két roppant táborral, két legnagyobb hadvezére a kornak s a mily gyorsan közelítettek ők egymáshoz, oly gyorsan közelgett a fenyegető csillag a földhöz.

A két hódító arra gondolt, hogy melyik fogja közülök elébb e csillagot üstökénél megragadni?

XI.

Bajazid és Timur Lenk! Mind a két világhódító azt tette, a mit sem előtte, sem utána hadvezér meg nem kisérte. Mind a kettő magával vitte az eldöntő ütközetbe kedvencz nejeit.

Mintha az csak egy nagy szinjáték volna, a melyben egy millió harczos veti pánczélos mellét egymásnak s egy világrész uralma dül jobbra vagy balra.

Ilyen szinjátékot nem mutogatott nejének hadvezér soha.

Bajazid neje öszvérektől emelt palankinban járt a táborral. Ezer fegyveres nő lovagolt előtte, ezer utána, kik minden férfi alakot távol tartottak tőle. Válogatott habeszi testőrség volt az; fejek levagdalásához szokott kegyetlen nők, dárdavetésben, kardforgatásban gyakorolva; olyan nők, a kiktől a férfiak undorodnak, európai eszmekör nem birja azoknak fogalmát.

E nősereg előtt járt maga Bajazid, tízezer veterán jancsárjával, a régi sebhelyes harczosok, a nikápolyi győzők válogatott hada volt ez; mindegyik külön egy hős, s együtt is egyetlen kar, mely egyszerre sujt.

Máriától jobbra álltak a keresztyén segédhadak, Lazarevics István szerb vajda pánczélos lovagjai, tizenötezer férfi; a szultán leghivebb serege.

A sereg többi részeit mind szultánfiak vezették. Maga Szolimán, az elsőszülött, a tábor közepén; két szárnyon Isa, Múza parancsoltak a turkomán és hódolt tatárhadaknak, azok között volt Aidin khán saját népe. Mustafa szultánfi vezette baloldalon a hős Asáb hadat. A tartaléknál vezényelt Mohammed.

Timur Lenk fiai is mind ott voltak az ellentáborban. Mirán shah, Chalib shah, Mirza Mohammed: apa állt az apa ellen, fiak a fiak ellen, nő a nő ellen.

Mirza Mohammed khánfinak magának egy külön lovasserege volt, melyben minden ezred egy szinbe volt öltöztetve. Egyik ezrednek vörös ruhája, vörös paizsa, vörös zászlója, vörös nyeregtakarója; a másiknál mindez kék, harmadiknál sárga, negyediknél fehér, ötödiknél fekete. Mikor négyszögben lovagoltak, mintha egyetlen sakk-koczka mozdulna jobbra balra.

Csibuk-abád-nak híják azt a tért, a hol a két ellenség összetalálkozott.

Classikus hely; e téren vívott egykor Pompejus Mithridates ellen eldöntő csatát, háttérben a czedruserdős Stella-hegy, elől a végtelen róna, magas keleti náddal benőve pásztánkint, melyből a kereskedőnép pipaszárakat készít; innen a vidék neve.

A keleti láthatáron Angora bástyatornyai látszanak; onnan jött elő Timur, elébb azt ostromolta, ellenfele közeledtére hagyta abba a harczot a hős Jakab bég ellen.

E két hely között van az egyetlen forrás, mely e tájat vízzel bőven ellátja, a Miráli forrása. A népnek nagy oka van azt szent forrásnak nevezni.

Bajazid sietett e forrást elfoglalni ellensége elől. Tudta jól, hogy a ki ennek birtokában van, azé a várhatás előnye, támadni a pusztára szorult ellenfél kénytelen.

Irzlán seik, vén dervis, volt a szent forrás őre, Timur Lenk régi hive, mint a Shi követője és a nép előtt nagy varázsló.

Bajazid maga ellovagolt a szent forráshoz s egy ital vizet kért a dervistől. Az megmeríté a korsót s átnyujtá a padisahnak, a szokott áldással.

«Dicsőség annak, ki felhőt és forrást teremte.»

A szultán egy aranypénzt vetett le a dervisnek.

Irzlán seik felemelé a pénzt, megnézte rajta a képet s azután földig hajolva nyujtá azt vissza a szultánnak:

– Oh uram, minek adsz nekem olyan pénzt, melyen Timur Lenk képe van?

A szultán boszúsan kapta el az aranyat a dervis kezéből, s undorodva hajítá el a levegőbe. Hogy tévedhetett ellenségének pénze az ő tarsolyába?

Azután kivett egy másik aranyat, megnézte jól, azon már az ő képe volt s azt hajítá le a dervis elé.

Irzlán seik azt is fölemelé, s ismét nagy tisztelettel nyujtá vissza a szultánnak:

– Ime uram, ezen is Timur Lenk képe van.

Valóban annak a verete volt azon is.

Bajazid boszúsan vett egy harmadikat elő. Midőn a dervis fölemelte azt a földről, azon is Timur Lenk arczverete volt már.

– Czudar varázsló! ordíta ekkor magánkívül Bajazid. Ez a te szemfényvesztő fogásod, – s korbácsával végig vágott a dervis arczán.

– Köszönöm kegyelmedet, nagyúr, szólt az, véres arczát a porba hajtva előtte.

Ah, ezt Timur Lenk nem tette volna! Ő ontja a vért, mint a patakot, de egy tudóst, egy dervist meg nem ütne soha. Mikor az őrült dervis Chorazánban az utczán egy véres ürü-szügygyel mellbe hajítá, Timur Lenk elmosolyodott és azt mondta: «Chorazan Ázsia szügye, íme ez arra mutat, hogy Ázsia keble önként fog ölembe repülni.» És úgy is lett.

Bajazid oly bizton érezte magát a Mirali forrás birtokában, hogy másnapra vadászatot rendezett a Stella-hegy rengetegeiben, Mária mulattatására.

Hadainak fele szarvasokat hajtani ment, s íjászainak első munkája az összeterelt vadak lelövöldözése volt; ő maga vad pávákra nyilazott addig, míg ellensége egy kürtriadó-távolban sátora karóit verdeste le.

Midőn este a vadászattól kifáradt csapatokkal táborhelyére visszatért, fia Szolimán, ki addig ott maradt a sereg többi részével, boszús arczczal jött eléje.

– Holnap ütköznünk kell – szólt a szultánfi.

– Miért? kérdezé a szultán elbámulva.

– Mert nincs vizünk.

– Tán nem apadt el a forrás egy éj alatt?

– El nem apadt, de meg van fertőztetve; a dervis, kit tegnap arczul vágtál, az éjjel nehéz követ hurkolva nyakára, a kútba veté magát, ma reggel ott találták megfuladva. Azt pedig tudod, hogy az olyan kútból, melybe ember halt bele, míg az uj hold ismét meg nem telik, senki sem fog vizet inni. A tábor reggeltől fogva szomjazik.

– Oh átkozott dervis!

– A dervisek mind szeretik Timurt. Vigyázz, mert a ki képes megölni magát, képes megölni téged. És most válaszsz, holnap hátrafelé akarsz-e menni, vagy előre? mert e helyütt nem maradhatsz.

Bajazid haraggal mutatott Timur Lenk őrtüzeire, s hevesen kiálta:

– Előre!

XII.

Megtörténik, hogy két szerető egyet gondol, egyet álmodik, de hát mikor két ellenség, két gyűlöletben elmerült szív egyszerre gondolja ugyanazt az eszmét.

Ez éjjel sem Bajazid, sem Timur Lenk szemét nem zárta le álom. Mind a kettő azon aggott, azon törte lelkét, hogy holnap ő legyen a támadó, ő a győztes, ő semmisítse meg ellenfelét.

Alig várták a hajnal hasadását: mind a kettő első akart lenni a csatatéren.

Még sötét volt, midőn Bajazid táborában a muezzimek a reggeli imát elüvölték, s midőn a szultán kilépett sátorából, a harczrendbe állított tízezer jancsár egy jeladásra kezdé rá azt a vérháborító dalt, melynek végszava: «ne hagyd elveszni fiad!»

Ez jó reggeli köszöntő volt: Fiának gyilkosa szemközt áll előtte…

A tulsó táborban a félelmes Gurgeh hármas jelszava felelt az ének harsogására, kisérve a sikoltó Kerenái recsegő riadójától. A Gurgeh volt a nagy dob, a Kerenái a harsona, mely Timur ellenségét tudósítani szokta, hogy a támadás indul.

A mint a nap kibukkant a Karadagh lilaszín hegyei fölött, mind a két tábort csatarendben látta állani. A zászlók, a lófarkak a csapatok közepén, a két veres lófark, az uralkodók jelvénye egymással szemközt. Itt álltak Bajazid jancsárjai, amott Timur Lenk szamarkándi vértes hada, és mögöttük két sor csata-elefánt tornyokkal, pikkely-pánczélba öltözve, a tornyokban görögtűz-vető művészek és mesteri íjászok, kiknek parancsuk volt nyilaikat csak fejedelmi főkre vesztegetni.

Timurt, ki a puszta földön hevert, összegyűlt vezérei üdvözlék, kantáraiknál fogva vezetvén paripáikat.

«Raszti; – ruszti!»

E két históriai szó volt, a mivel e nap reggelén elbocsátá őket.

E két szó nyelvünkön annyit jelent, mint «igazság, – segítség!»

Az elefántok hadsorában volt egy hófehér, a legnagyobb valamennyi közt; ezt a birmán fejedelem udvarából hozta el Timur, hol azt mint szentet imádták; e fehér csodaszörny hátára volt csatolva egy torony, és e toronyban ült a khán két kedvencz neje, Tumánaga és Csolpán: egyik gyermekeinek anyja, másik legifjabb szerelme.

Timur odalovagolt hozzájuk a harcz kezdete előtt, s nejeit szerelmesen üdvözölve, kivonta előttük kardját s azt az égre emelve, mondá:

– Most váljék el hát, melyikünk legyen nejétől háromszor elválasztva?

Szaid Bereke seriff ekkor lehajolt Timur előtt a földre s mindkét kezét telemarkolva fövénynyel, átok és vereség jeléül a port Bajazid tábora felé szórta s azzal Timurhoz fordulva rebegé, agg reszkető hangon: «Menj és győzz!»

A tábori dob és trombitaszó követte szavait.

Túloldalon Bajazid egy magas fatornyot emeltetett hölgyei számára, a honnan azok a rémületes, a szép játékot, a legnagyobbszerűbb drámai szinjátékát két igazi hősnek, mint egy amphitheatrumi páholyból nézhették.

Mi is lett volna ez Máriára nézve egyéb, mint egy új neme a szinjátéknak?

Mily iszonyú sokasága a dzsineknek! vasba és sárgaréz-pánczélba öltözve, a hogy nem öltözhetnek, csak földöntúli lények; milyen szörnyű két tábor! Igy csak gonosz lelkek jöhetnek egy csoportba össze, a kik a légben járnak, s nincs egyéb dolguk, mint egymást megöldösni.

Sekerbuli, a kedvencz énekesnő, ott ült Mária lábainál, s midőn a harcz megkezdődött, koboza pengései mellett rögtön rímekre szedte a csatát, mely szemük láttára folyt.

– Nézd, mint hömpölyögnek felénk az átkozottak; hét szín, hét sereg, mint a szivárvány maga lovagol elől a vezér, Timur Lenk fia, az ördög, kinek neve Abubékr Mirza, egész fegyverzete csupa rubin, csak úgy ragyog a napsugárban. Az, a ki szemközt megy vele, sötét lovon, sötét ruhában, az a mi hősünk, Istifán,2) megismerni zászlójáról, kereszt van rajta. Hallgasd, hogy dobog a föld paripáik robaja alatt, hallgasd hogy zeng az ég csataordításaiktól. «Sűrűn, sűrűn!» kiáltja a gonosz ellenség; «Allah, Allah!» kiáltja a mi seregünk; «Jézus, Jézus!» kiáltja Istifán hada. Oh Allah, te halld meg azt is!

Mária titkon keresztet vetett magára s imádkozott a Jézushoz.

– Nézd! mostan összecsaptak, idáig hangzik a kardok pengése, a harczbárdok ádáz csattogása a paizsokon. Nézd, Timur hétszinű hada összebomlik, Istifán sepri őket maga előtt, mint forgó szél a kaszált füvet, mint tengerhab a parti kagylót! Hah? Abubékr Mirza összeválogatott lovashada nem különszinű már, fehér veressel, zöld a sárgával foltonkint keveredik össze, mint tört edény cserepei, miket a földön elgázolnak.

– Istifán, Istifán! Ő a mi seregünk első vitéze.

Mária maga is kihajolt erkélyéből, s úgy tapsolt e gyönyörű látványnak, melyet nemsokára elfedett a felvert por, s a magas nádfű erdeje szemei elől. Lazarevits vajda az első rohamra szétvert tatár lovasságot űzni kezdte Angora falai felé.

Mária kiragadta Sekerbuli kezéből a lantot s diadalmámorában maga kezdett el dicsőítő dalt énekelni Bajazidról és hőséről, kinek neve «Korona» (Istifán).

A csata mámora az ő lelkét is megittasítá, ő is szítta a részegítő pokolbeli gyönyört, a miért a férfi-szivek elkárhoznak és idvezülnek.

A harcz porfellegében az alatt Mirza Mohammed khán, testvére futását látva, a szamarkándi vértes ezredekkel segélyére rohant s a csibukabádi mély nádas közepett oldalt ütött az üldöző István vajdára, míg egyszerre Mirón sah és Chalil íjászaikkal Mustafa herczeg hadaira vetették magukat, kik közt István vajda túlzott rohama miatt hézag támadt.

Mohammed szultánfi pihent hadakkal állt a tábor mögött, de neki parancsa volt Bajazidtól, nem mozdulni addig, míg ő nem hivja. A ravasz ellenség kerülőt is tehet s akkor szükség van a tartalékra.

Hogy két fián könnyítsen, a balszárnyat vezető Szolimánnak parancsolá meg, hogy egész erejével vesse magát Timurra.

Tizenötezer tatár volt Szolimán seregében, többnyire Aidin és Szaruchán lakosai s azoknak vezetőjük Illisz bég. E tatárhad egy csoportban indíttatott meg, két oldalt az anatoli hadaktól fedezve.

Timur ellencsapatjai csendesen léptettek a rohanó ellenséggel szemközt, élükön Aidin khánjával, ki e napon sem pánczélt, sem sisakot nem tett, s még csak kardját sem vonta ki hüvelyéből, pedig egyenesen Illisz bégnek tartott.

Illisz bég szárnyas kopját csóválva kezében, vágtatott a khán felé s midőn kopja-vetésnyire ért hozzá, reá kiálta: «bég! védd magad!» s azzal mellének hajítá a süvöltő kopját.

Aidin khánja nevetett. Azért kereste volna ő egy évig a kenyerét mint szemfényvesztő, hogy egy kopjától megijedjen?

– Védd te magadat! kiáltá Illisznek s a mint zúgva jött felé a kopja, elkapta azt röptében s azon perczben visszahajítá Illisz bégre, hogy annak homlokában állt meg a vas: úgy vitte tovább nekivadult paripája, mint egy holt egyszarvút.

És akkor fölemelkedett nyergében Aidin khánja, lovát magasra ágaskodtatva, s harsogó szóval kiálta a tatároknak:

– Én vagyok a ti khántok! Ide mellém; vissza az ellenségre!

Abban a nyomban az összes tatár segédhad visszafordult, egy irtóztató nyilzáport ontott az utána tóduló török lovasságra, s azzal rést nyitott a balszárnyon, Timur seregei előtt.

E fordulat dönté el a csata sorsát. Azt nem hitte soha Bajazid, hogy tatár harczosai régi urok láttára, annak egy szavára egyszerre elpártoljanak tőle, s a mit magáénak hitt, az ellenségének számítson.

Szolimán szultánfi e balesetre megfordítá lova fejét, oldalába vágta a kengyelvasat, s első volt, a ki elhagyta a csatatért.

Még ugyan Mohammed szultánfi a tartalékkal megujítá a harczot, de a győzelmet meg nem nyerhette többé.

Ez a nap el volt veszve Bajazidra nézve. A villám vesztett, a kardvas győzött.

De még seregének javával menekülhetett volna, s európai várai mögött visszaverhette volna ellenét, ha Bajazid nevéhez fért volna az a gondolat: menekülni!

Köröskörül tombolt már a harczi zaj, és a portól nem lehetett látni többé; és az asszonyok ott a bársonyos toronyban nem énekelték már diadalról, hanem reszketve várták a nap kimenetelét.

Ekkor még egy reménysugár támadt. Délután, mikor mindenütt előre nyomultak Timur hadai, hirtelen megjelent István vajda ismét a csatatéren; a csibukabádi nádasból keresztülvágva magát Mohammed Mirza vértesein, az egész csatarend hosszában utczát tört maga előtt egész Bajazidig.

A szultán mozdulatlanul állt győzhetetlen veteránjai közepett.

István vajda kifáradt hős csapatja sebekkel borítva, ellenség vérétől és portól feketén, tört kopjákkal, tépett zászlókkal jelent meg a szultán előtt; Bajazid alig ismert rá.

– Te vagy, hű barátom? kérdezé érzékenyülten.

– Én vagyok, atyám. Menekülj. A csata elveszett.

– Akkor én is vesszek el, felelt neki a szultán. Te menj haza, otthon nőd, gyermeked van; és élj sokáig.

– Istennél a segítség! mondá Lazarevits, s futott a vesztett csatatérről.

Alkonyat volt már, mindenütt futó csapatok lepték el a mezőt, csak Bajazid körül állt még a tízezer jancsár. Reggeltől fogva szomjan álltak ott, és most már szomjazták a vért.

Lehetett volna idejük, alkalmuk elfutni, mert Timur késő estig nem támadta meg őket.

– De késő este, mikor már a nap is lehaladt, s fennmaradt az eget és földet fenyegető fény, a csodaüstökös, és e pokoli ragyogásnál még mindig sziklaként látta maga előtt állni ellensége utolsó hadát, a ki nem fél sem attól a csillagtól odafenn, sem Timur győzelmétől, hanem mozdulatlan áll tízezer emberrel azon a csatatéren, melyről egy félmillió már eltünt; akkor Timur fölemelé kezét az égre, mintha ama fényes buzogány után nyujtaná ki azt, hogy ellenét lesujtsa vele: «Tehát legyen meg!»

Azzal megindítá ostromhadait, a vasembereket, a dzsagatái lovasokat, s a harcz-elefántok sorát Bajazid jancsárai ellen.

Mária reszketve hallgatá az elefántok pokoli bömbölését őrtornyából: ah, a dzsinek, a dzsinek!

De Bajazid szét fogja őket verni: hisz ő a dzsildirim; ő a villám!

A görögtűz röppentyűi nyiták meg a viadalt: az elefántok tornyaiból a vakító ragyogású koszorúk fényes ivekben repültek a jancsártömeg négyszögébe, ezernyi égő nyil szállt az éjszaka kétes derüjében minden oldalról reájok, s bántó fényt árasztott az éji harcz felé.

A jancsár szótlanul küzdött és hullt el.

Mintha éjjel nem is emberek, csak rémek küzdenének, kiáltozás nélkül harczolt a két tábor, csak a kardok pengése beszélt. Oh a dzsinek! a dzsinek!

Egyszerre egyike a lángoló nyilaknak a jancsárhadon keresztül egész a hölgyek tornyáig repült, s ennek bársony függönyeiben megakadva, azt meggyujtá.

A nők rémülten hagyták el az égő állványt, az erkélyről alárohanva, s néhány pillanat mulva mint egy nagy fáklya égett az a harcztér közepén; világítás az öldöklés látványaihoz.

A mint ezt meglátta Bajazid, elveszté lelke erejét, megfordult lovas kíséretével, küzdő jancsárjait hátrahagyva s vágtatott hölgyeihez.

Mária arczát eltakarva feküdt a porban, oh a dzsinek, a dzsinek!

– Lóra gyorsan! Ide mellém. El a hegyek mögé! kiálta a levert villám, hölgyét felkarolva a földről.

Azzal futott ő is.

Ezer lovas vitéz s kétezer harczos amazon kísérte nyomban.

Mahmud khán észrevette a szultán menekülését s négyezer dzsagatái lovassal utána rohant.

Éjfélig elüldözte a hegy lábáig; a kik egymást közel érték, elmaradtak verekedni; a szultán futott.

Dzsagatái khánja nem tágított nyomából. Ló és lovas kidült erre arra; hajnal felé már csak negyvenen maradtak vele. A szultán egyedül volt hölgyével.

Ekkor Bajazid megállt és bevárta üldözőit.

Fegyverjárhatlan pánczél volt rajta, jó damaszk aczél kezében és szeretett hölgyét kellett védenie.

Tizen hullottak el üldözői közül, kard még sem fogott rajta, végre a sok tompa ütéstől elkábulva, lebukott lováról Mária lábai elé, s ott elfogták.

És Mária látta, hogy a félisten arcza sápadt és portól bekevert, szemei töröttek és ajkai tehetetlen szitkokat szórnak.

XIII.

Timur Lenk kedves fiával sakkozott.

Az ifju herczeg népies neve volt Shach Roch. Ezt a nevet azért kapta, mert a shachjátékban ő találta fel azt a fogást, mely által a király a toronynyal egyszerre helyet cserél.

«Shach roch!» mondá Timur Lenk s abban a pillanatban, midőn ezt mondta, szétnyiltak sátorai függönyei, s ott állt előtte az elfogott szultán, Bajazid.

Shach roch!

Egy király, ki trónját elcserélte a toronynyal, – a fogság tornyával!

Timur felállt helyéről s legyőzött ellenének kezét nyujtva, odavezette divánjához és maga mellé ülteté.

– Bajazid! A szerencse ellened fordult, de nem az én szivem. A sors fogolylyá tett, én fejedelemnek hagylak. Sátorod készen áll, nem őriz benne senki. Ott megtalálod nődet és Múza fiadat, kiket elfogtak, ők is veled legyenek. Csupán egyet kivánok tőled: fejedelmi szódat, hogy tőlem ravaszul elszökni nem fogsz, míg fiaiddal harczban állok. Ha békét köthetünk, ismét térj vissza békén országodba, mert nem kivánja Allah, hogy két igazhivő szultán egymás fejét megalázza: tehát add fejedelmi szódat.

Bajazid szíve meglágyult ellenfele nagylelküségétől. Fejedelmi szavát, fejedelmi kézcsapását adta, hogy nem fog alattomos szökést tervezni Tamerlan táborából.

Azzal elvezették a czifra sátorba, hol fia és neje már vártak reá. A sátor czifra volt, a kiket szeretett, ott voltak vele együtt; de azért torony volt az, királyi trón helyett!

Shach roch!

XIV.

«Mindaddig, míg fejedelmi szódat megtartod, fejedelemnek fog nézni mindenki a táborban.»

Ezt igérte Timur Lenk ellenének.

Akár merre járt Bajazid a táborban, tisztelgéssel fogadták s fejedelmi fény környezte sátorában.

Egy este a pástétomban, melyet felszelt, egy összegöngyölt pergamen-darabot lelt a fogoly szultán, melyre alkermessel ez volt irva:

«Zultánom! Fiaid új haddal jőnek Tamerlanra. Jakub bég Angora felől fog kitörni. A vajda új erővel tér vissza. Légy készen. A sütők konyhájából egy földalatti úton dolgozunk, mely sátorod alá vezet; ez éjjel készen leszünk vele. Te is készen légy. Éjfél után, sütőknek öltözve, a tábori konyhából fiaddal, nőddel a szabadba juthatsz, ott paripáid várnak. Légy készen. Hű barátaid.»

E levél csalétek volt Bajazidnak s ő mohón fogadta veszedelmét.

Valóban készíték a földalatti útat sátoráig, de azok Tamerlan zsoldosai voltak.

Éjfélkor a földalatti csákányütések tudaták a szultánnal, hogy mentő vakandjai jönnek; a föld beomlott lábai előtt s a szűk alagutból emberi fő emelkedett ki előtte.

– Jövel, suttogá a földből kibuvó fő s a szultán követte a csábítót, magával vitte Máriát és Múza fiát is, a szűk földalatti folyosón csak meggörnyedve lehetett haladniok, egyik a másik kezét tartva; végre világosodni kezdett az üreg torka. A tulsó nyílás a tábori sütők kemenczéjének szája volt. Midőn Bajazid ki akart lépni az alacsony nyiláson, valaki kezét nyújtá neki segélyül; s midőn kilépett, a segélyül nyújtott kéz nem bocsátá el az övét, hanem fogva tartá.

A szultán ránézett: Timur Lenk állt előtte.

– Tehát ez a fejedelmi szó? kérdé suttogva a megrettent szultántól.

Bajazid látta, hogy el van árulva.

Timur ellökte kezét magától.

– Ez nem fejedelem keze, ez rabszolga keze volt!

És azzal elfordult tőle s magára hagyta.

Bajazid csak bakólegényeket látott maga körül, kik lánczokat, vasrudakat tartottak készen.

XV.

Timur nem közönséges kegyetlen ember, ki beéri azzal, ha vérben fürödhet s ellensége tagjait tördelheti össze; Timur költője, művésze volt a kegyetlenségnek. Neki mérges nyíl kellett, mely ellensége lelkébe szúr. Ő nem halottá, őrültté akarta tenni Bajazidot.

A szökési kisérlet után vastag érczrudakból kalitkát kovácsoltatott a fogoly szultán számára; abba záratta be.

És azután szekérre téteté a kalitot s körül hordatá a táborban.

Tarka kikiáltó járt a szekér mellett s kopjájával mutogatta a látványt a bámész sokaságnak.

– Ime egy fogoly szultán, egy hires fenevad, a kinek neve Bajazid. Királyok királya; padisah, tengerek és szárazföldek ura! Koronás király, a kinek négyszázezer harczos katonája jár lovon és gyalog. Lássátok a kerek föld meghódítóját, a ki úr kelettől nyugatig; – kalitkába zárva. A kalitka széle-hossza két sing, két arasz.

Hahaha!

A fegyveres csőcselék kaczagott.

Bajazid némán, mozdulatlan arczczal ült vasrostélya közt; mint a kinek lelkét nem érinti semmi bántalom.

A fegyveres csőcselék gúnyt, szidalmat szórt feléje; a suhanczok narancsot, diót hajigáltak be hozzá, mint szokás kalitba zárt majomhoz; – a szultán arcza nem változott.

A kikiáltó tilinkózott és dobot vert hozzá: egyszer eszébe jutott mulatság fejében azt a dalt kezdeni rá, melynek vége: «Oh ne hagyd elveszni Szivászt, ne hagyd elveszni fiad!»

Ha valami, e dal tölthette el a fogoly oroszlán szívét keserű bánattal. Ah, ha jókor hallgatott volna e dalra; ha büszkesége napjaiban nem tiltotta volna meg az izmidi pásztoroknak e dal kürtölését, ha jókor sietett volna fiát Ertogrult megszabadítni, most nem kellene e dalt hallania, medvetánczoltató bohócz sikoltó tilinkóján, a ki egy királyt mutogat fenevad helyett.

De azért Bajazid arcza nem változott.

A bohócz elhordta őt kalitjában a hegyes halmokig, mik a csatában levágott hősei koponyájából voltak rakva, legfölül egy-egy vezér feje, a kócsagos forgóval turbánjában; és e vezérek arczait ő mind jól ismeré, próbált vitézei voltak, sokszor kitüntette őket, homlokaikat csókolta győzelmes csaták után; most itt merednek reá megkövült szemekkel, rétegekbe halmozott hadseregek halálfejei ormán.

De azért Bajazid arcza nem változott.

Mikor a bohócz körülhordta fejedelmi foglyát a táborban, visszakerült vele Tamerlanhoz.

A khán és fiai és a fejedelmi vazallok és a khán nejei s a fejedelmi szolganők lakománál ültek; a dáridó kicsapongó kedve közepett érkezett meg az aranyozott vaskalitka a szomorú fogolylyal; egy legyőzött szultán, egy győztes ittas szolgái közepett!

Gúny és hahota és ingerkedő felköszöntés fogadá minden oldalról a leküzdött oroszlánt. A részeg győzelmes a szomorú fogolylyal szemközt.

És Bajazid arcza még sem változott.

Timur Lenk maga is ittas volt; bor, győzelem és boszú hármas mámorral tölték el minden idegét.

– E poharat, Bajazid, a félvilág urának egészségére! kiálta a győzelmes s az egész serleget kalitkába zárt ellene arczába önté.

És Bajazid arcza még akkor sem változott.

– Friss bort; friss rabnőt nekem! üvölte Timur Lenk s Bajazid egy karcsú hölgyalakot látott előtántorogni, fején rózsa-koszorúval, haja hosszan lebontva és szétszórva tagjain, selyemköntöse szegélyétől övig fölhasogatva, tatár mód szerint. A nő tántorgott, mert maga is ittas volt. Az jött poharat tölteni a khánnak.

És e nőben Bajazid Máriára ismert.

Ez volt a végdöfés a fogoly szultánnak.

Midőn kegyenczét így meggyalázva látta a khán zsámolyához tántorogni, felszökött helyéből s megragadva kalitja rostélyát, ádáz hangon ordíta fel:

– Oh te pokolbeli fenevad, Timur! Te sánta eb, ki lelked jobb felét döglött lábadban ástad el s megmaradtál félördögnek ide fenn! Nem férfiak legyőzője vagy te; soha sem voltál egész férfi; asszonyokon tudsz csak boszút állani; sírbolti kukacz, ki megrágod orozva, a kit náladnál nagyobb hős elejtett. Utálat, piszok nevedre, a kit gyávának fog emlegetni minden asszonyember, a ki képedet játékul veti hentergő fatytyainak. Gyalázat rád és gyalázat minden nemzetségedre, kiket rabszolga költött ki a világra és hóhér fog eltemetni. Tevehajtsár fiának születtél, nyomorult; és apád, ki a szeméten veszett meg, derekabb ember volt, mint te vagy! Pfuj! én leköplek! Dicsőséged szennye közepén az lesz rajtad a legfényesebb folt. Átok reád és minden maradékodon! Lelked a pokolnak, csontod a kutyáknak, neved a csúfságnak! Én pedig elvárlak ott, a hol ketten leszünk.

E szóknál oly erővel vágta fejét a rostély vasrúdjához, hogy halva rogyott le.

Tamerlannak több öröme nem volt ellensége dühében.

XVI.

Timur Lenk pompás temetést rendezett Bajazidnak.

Minden serege kivonult a gyászravatalt kisérni. Sirkövére felvésette ellensége halhatatlan tetteit, s asszonyainak megparancsolá, hogy sírjanak.

Mikor a gyászszertartásból visszatért, eléje jött történetírója Shacheddin és felolvasá előtte, a mit az utókor számára följegyzett.

Hangzott ekképen:

«És midőn Timur Dsihangir ellenségét legyőzte és elfogá: úgy bánt vele, mint testvérrel; asztalához ülteté, barátjának nevezte, fejedelmileg kitünteté, s midőn az idők rendi szerint Bajazid szultán megtért az ő atyáihoz, mint királyt temetteté el, s fejedelmi sírboltot emeltetett hamvai fölé. Dicsőség annak, a ki mindeneket lát!»

Az üstökös pedig visszatért a világürbe és nem törte össze a földet.