A KÖNYEZŐ SZULTÁNA.

Megbocsát a tisztelt olvasó, hogy mindjárt bocsánatkérésen kezdem. Ezúttal nem a magam tinóján szántok (az Irás szavaiként), hanem egyszerűen előadom egy sajátságos verseny történetét, mely egy gonosz nyelvű férfi és egy galambepéjű hölgy között lefolyt.

A verseny tárgya az volt, hogy «milyenek a nők?»

A férfi természetesen azt állította, hogy csalfák, csapodárok, a hűség kínzói, szerelemféltésből boszúállók, kegyetlenek a gyilkosságig, szerelemből pedig gyávák a szégyenig, hiúk, külfényért élők-halók, szeszélyükben rossz ízlésüek, könnyelműek; esküre, fogadásra feledékenyek; és soha egészen meg nem szelidíthetők.

A hölgy viszont az ellenkezőt vitatta; a nők hívek, állhatatosak, a hűség jutalmazói, végnélküli türelmük, bámulatos önfeláldozásuk; bocsánatkérésben angyalok, szeretők bátorságában oroszlánok; a mit náluk nem értenek s szeszélynek hínak, az csak azért rejtelem, mert nem tanulmányozzák őket; a mi hibáik mégis vannak, az mind csak a férfiak bűnének rájuk vetett árnyéka.

– Asszonyom, a példák bizonyítanak; hozzunk fel állításaink igazolására példákat. Én majd mondok önnek történeteket, a mikkel a nőket rágalmazzák; ön mondjon jobbakat, a mik dicsőítik. S azután legyen itélő biránk a közönség, melyikünknek volt igaza?

– Áll a fogadás, én a versenyt elfogadom; s hogy mindjárt eleve bebizonyítsam a női engedékeny türelmet, önnek engedem az első szót.

– Ezt csak azért teszi ön, hogy az utolsó szó az öné lehessen.

– Azzal rágalmaznak bennünket, hogy az mindig a mienk. Kezdje ön uram.

– Tehát hallja ön asszonyom a «Könyező szultána» történetét:

Volt egyszer Marokkónak egy igen szeretett fejedelme. Nem azért volt «igen szeretett», mintha az alattvalói nagyon bolondultak volna utána; hanem azért, mert nem kevesebb, mint ezernyolczszáz asszonya volt a szeráljában. Azt hiszem, hogy a kit már «von Haus aus» (mint Marokkóban mondani szokás) ezernyolczszázan szeretnek, az csak nevezheti magát szeretett fejedelemnek.

Muley Abdallah császár kérkedve szokta felemlegetni, hogy örököseinek száma egyensúlyt tart azoknak a lefejezett embereknek a számával, a kiknek életét uraöcscse Muley Ismael sajátkezüleg szokta kioltogatni, biró és bakó levén egy személyben. Azt különösen jól rendezte a sors, hogy egy országnak két olyan testvért adott, a kik közül az egyik az elfogyatkozástól, a másik a túlnépesedéstől óvja meg a lakosságot.

Az ezernyolczszáz nő között mégis volt egy, ki többet birt a szultán szivéből, mint a többi valamennyi együtt. Spanyol nő volt, kalózok fogták el, úgy lett belőle szultána; úgy nevezték el Aldemirának.

A szép Aldemira két fekete szeme sokkal többe került Abdallah császárnak, mint Sudantól Algirig az egész politikai administratio.

A mi korbácsot rossz adófizetők vállain elnyűttek, a mi gyöngyhalászt a czápák elnyeltek, a mi kereskedő hajót kifosztogattak, a mi rabnő aranyhímzés miatt megvakult, a mi igazhivő és hitetlen tengeri és szárazföldi csatákban elhullott, az mind Aldemira két szép szeme mosolygásának adta meg az árát.

És ime egy napon e drága mosolygást könyek váltották fel.

A szép szultána sírt! Hihetné-e azt valaki, hogy az istennők is sírnak? Ugyan mi bajuk lehet azoknak, kik az egész világot birják?

– Oh szép szultánám, miért az irigy köny szép selyempilláid alatt? egy tenger a nap fölött! Mi veszhetett el tőled? Mi sérthetett meg így? Nagyobb gyémántnak hallottad-e hírét, mint minő kócsagodon ragyog? Szebb asszonynak hallottad-e hírét, mint magad vagy? szólj és gyémánt s szép asszony feje lábadnál fog heverni.

Hanem a szultána nem szólt semmit, csak sírt tovább.

Tulipán-ünnep, bohóczok, szemfényvesztők mutatványai, tűzijáték, paripák, csónakok versenye, dsirid-viadal, mozgó várak és küzdő fenevadak, éneklő bayadérek, tánczoló almék, s nagyszerű kivégzések mind nem mulattatták többé, a szultána csak mindennap sírt.

– Oh szólj, mi fáj? mi bánt? mi vágy, mi emlék támadt fel szivedben? Honvágy-e? Régi arczok álma? A mennyet szánod e gloriás dicsalakjaival? vagy hazád zöld bérczeit? vagy ősz apára, anyára gondolsz? Oh valld meg. Előre megbocsátok érte.

Sok szép könyörgésre utoljára megvallá a szép Aldemira egyetlen keservének okát.

Nem régi szeretőnek álomban megjelenő képe volt az, nem titkos szemrehányás angyallakta égből, nem hazai bérczek emléke, nem szülők fehér haja, hanem hogy volt egy kedves órája, s annak valami baja történt, nem akart járni többé.

De az igaz, hogy ez igen jeles óra volt. Remekben készült, fejedelemnek volt szánva, s egy szerető szív ajándékozta meg vele szerelme királynéját.

Volt rajta órát, napot és hónapot mutató, minden óraütésre kinyilt rajta egy kapu, azon kijött egy zománczos lovag, kihúzta a kardját, az ablak is kinyilt fenn, s aranyhaju királyleány intett le a lovagnak. A lovag háromszor üdvözölte kardjával s azután megint visszatért lovag és királyleány jövő óraütésig; azonkivül volt benne egy kakas, mely reggel hat órakor összeverte a szárnyát és kukorikolt; meg egy bagoly, mely este elforgatta nagy meredt szemeit és huhokolt. Egy ezüst patak szünet-szüntelen csergedezett egy magas szikláról alá, s folyvást hajtott egy malomkereket.

És hát ez egyszerre csak mind megszünt. Az óra nem akart se ütni, se időt mutatni többé, a lovag, meg a királyleány nem adtak több találkozót, a kakas nem jelentett több hajnalt, a bagoly több éjszakát, s a molnár nem őrölt többet.

És ezen a szultána kétségbe volt esve.

Muley Abdallah megtudta Aldemira bánatának okát, mindjárt beparancsolá tudósait, s rájuk bizta, hogy ennek az órának csináljanak valamit, hogy megint járjon.

Azok aztán még jobban elrontották az órát.

A szultán pokolba küldé valamennyit.

Kihirdetteté azután, hogy a ki a szultána óráját meg tudja igazítani, kap jutalmul ezer erszényt tele pénzzel, hanem a ki még jobban elrontja, az bizony rövidséget fog szenvedni.

A fényes jutalom hírére messze országokból eljöttek a vállalkozók: nagy mechanicusok, varázslók, tudós emberek Bagdadból, a hol legjobban értenek e mesterséghez, sőt még Indiából is.

Az első, ki a jutalomért megpróbálkozott a szövevényes óragépezettel, arab bűvész volt. Nem boldogult semmire. Annak Muley Abdallah elvágatta a kezét.

A második próbálkozó perzsa volt, mágusz-tanítvány, híres ember, de az sem tudta az órát megigazítani. Azt már lefejezteté.

Még azután is sok embert odacsalogatott a fényes jutalom; a kiket azután rossz siker miatt a dühödt szultán kit keresztbe, kit hosszába fűrészeltetett ketté.

A vége a dolognak pedig az volt, hogy az óra csak egyre nem járt, s a szultána csak egyre sírt.

Míg egy szép szultána Marokkóban elromlott órája miatt hullatta könyeit, azalatt a szép Andalusiában egy jámbor órás sírt elvesztett felesége után, kit egy sétautazás alkalmával a Riff-piráták elraboltak.

Don Lambertonak hítták az ügyefogyottat; tehetős, jó módú polgár volt, házai voltak Sevillában, Granadában, Toledoban, s mindenütt műhelyei, a miknek készítménye híres volt a félszigeten, még a király is tőle vásárolt.

Nagyon együgyű mesemondó volnék, ha sokáig akarnám titokban tartogatni, miszerint don Lamberto volt a szép szultána férje. Tudniillik az «igazi» férje: nem az, a ki gyönyörködik szerelmében, hanem a ki aggódik, fut, fárad miatta.

A mióta Aldemirát elragadták, don Lambertonak az eszét is egyszerre és együtt ellopták vele; azóta meg volt bolondulva, lótott, futott egyik fejedelemtől a másikhoz, hogy kezdjenek háborut a felesége miatt; azok igérték, hogy majd küldenek erélyes jegyzékeket Marokkóba. Eladta a házait, a drága óráit elvesztegette, pénzzé tett mindent, még kölcsönt is vett fel, hogy saját kezére intézhessen valami államcsinyt a jogtalan bitorló ellen; csakugyan sikerült is találnia egy bátor kalózt a mórok fajából, a ki roppant pénzért és még nagyobb igéretekért vállalkozott rá, hogy Aldemirát a beytől visszalopja, azaz csak visszalopni segíti; mert a vállalat bunkója don Lambertonak volt meghagyva.

Az volt a terv, hogy don Lamberto áthajókázzék Marokkóba, a hol, mint órás, bizonyosan igen sok munkára fog találni az udvarnál. Ben Izmail, az erélyes kalóz ott fog azután folyton czirkálni az öbölben s mikor egyszer nagy zivataros éjszaka lesz, akkor don Lamberto egy kötéllajtorján lehozza a palota ablakából Aldemirát; Ben Izmail felveszi őket a hajóra s azzal neki indulnak a tengernek, olyan időben, a mikor senki sem merné őket üldözni, még ha észrevennék is, hogy a szerálj egy asszonynyal megfogyatkozott.

Don Lamberto ezt igen helyes és okos tervnek találta. Nem kellett hozzá egyéb, mint a vagyonát bizonyosan, az életét pedig valószinűleg feláldozni azért, hogy Aldemirát ismét magáénak mondhassa.

A kivitelnek egészen kedvezett a sors, don Lamberto épen àpropos érkezett Marokkóba, mikor a huszadik csillagvizsgálót sütögették elevenen, a ki a szultánnő óráját meg akarta igazítni s még jobban elrontotta. Mindjárt sietett magát bejelenteni a beynél.

A barbár fejedelem megszánta a keresztyén ifjut; mert tudni kell, hogy don Lamberto fia lehetett a szultánnak, s biztatta, hogy nézze meg előbb, míg e veszélyes munkára vállalkoznék, elődének az arczát s tanulmányozza azokat a grimaszokat, a miket az fintorít, a míg a szurokban főzik, s csak azután, ha hiszi magában, hogy hasonló helyzetet több flegmával birna elviselni, jelentse ki, hogy vállalkozik-e annak nyomdokaiba lépni?

Don Lamberto azonban bízott a tudományában s azt mondta, hogy nem törődik ő a más bajával, csak mutassák meg neki, hogy hol van az a csodamű, a mibe egy pogány órás sem bir életet lehelni.

A szultán megparancsolá az órásnak, hogy másnap a szeráljban jelenjen meg, ott maga győződjék meg az udvar egész pompájáról s arról a gyászról, a mit egy mindig síró szultánnő arcza e pompa fényére vet, s onnan itélje meg maga, micsoda rettenetes gonosztévő az, a ki e szomorú arczot még csüggedtebbé akarja tenni?

Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És meg is találták.

A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz tetején, a mit ott trónusnak neveznek.

A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja.

Hanem hát, e fehér ruhában, e szomoru tekintettel még szebb volt, mint valaha.

A szegény don Lamberto, a mint nejét meglátta a szultán mellett ülni, leomlott a földre és arczát eltakarta a szőnyegekbe. Kevés férj szeretné azt látni, hogy neje ily nagy tisztességre jutott. Azért igen jó szokás a törököknél, hogy hasonló génánt helyzetben az ember az arczát a földdel eltakarhatja.

Ámde nem így tett Aldemira.

A mint ő egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről, lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét.

Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül. Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült mosolygással mondá neki:

– Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat készítette!

* * *

Don Lamberto aztán meg is igazította az órát.

Mire viszont nagy öröm lett Marokkóban, Aldemira ismét jókedvű lett, piros lett, nevetett; a szultán boldog volt, a tömlöczöket megnyitották, sok zsiványt szabadon eresztettek; a kincstár ládáit is megnyitották, azokra megint másforma zsiványokat szabadítottak, az emirek nem sanyargatták a népet, a nép nem pusztította a szomszédokat, kivül és belől boldogság áradt el hegyen-völgyön, mert a szultánnő órája megint járt, ütött és huhokolt.

Ez országos jobbra fordulásért méltó hálát is érdemelt don Lamberto; a szultán helyét sem találta; megkináltatott, hogy mi akar lenni az országban? – nagyvezér, – kapudánbasa, – pénzügyminiszter, vagy főmufti? válaszszon belőle; ne a szerint, hogy melyikhez ért kevesebbet, hanem hogy melyik hajt nagyobb jövedelmet?

Eldöntetlen maradt a historikusok előtt, miért nem engedte Aldemira szultánnő a jámbor don Lambertot e magas hivatalok valamelyikébe beülni? bizonyosan jószivü előrelátásból tette, jól tudva, hogy a fényes polczokra a mennyire arcz nélkül szoktak az emberek feljutni, épen oly rendesen fej nélkül szoktak onnan lekerülni; e helyett egy új és veszélynélküli hivatal felállítását indítványozá a szultán előtt; ez a hivatal volt: «az óra őre».

A divántanács minden kifogás nélkül megszavazá e fontos hivatal fölállítását, a mi természetes is, mert hiszen ha olyan tárgyaknak is vannak őreik, a melyek veszteg állanak, hát az olyannak hogyne legyen, a melyik jár?

Don Lamberto vágyai czéljánál látta magát. Mindennap hivatalosan meg kellett jelennie a szultánnő szobájában, a hol az óra ketyegett, s gondoskodni róla, hogy az idők járása meg ne álljon. Ilyenkor aztán, tanuk nélkül lévén, Aldemirát nevén szólítá, tudtára adá végtelen nagy szerelmét, hitvesi hűségét, az áldozatokat, miket érte a tengerbe, meg a kalózok markába hányt s a szenvedéseket, a miket kiállott. A szép szultána érzékeny szívvel hallgatá mindazt, s az óra patakja olyan szépen csergedezett mellé. A molnár a malom ablakában, – az nem szólt a dologhoz semmit, csak nagyon gondolkozni látszott.

Egy napon pedig nagy zivatar volt készülőben, az északnyugati szél haragos felhőket hajtott a tenger szine fölött, a mitől az is dühében egészen megzöldült, kereskedők, halászok iparkodtak bárkáikkal kikötőbe jutni. Ezt az időt találta don Lamberto nagyon alkalmasnak arra, hogy feleségét visszaszöktesse a bey háreméből.

Midőn a szokott órában a szultánnőnél megjelent, azt mondá neki:

– Aranyos bálványom, ütött az óra!

– Sőt muzsikált is, bizonyítá a szultánnő.

– Nem úgy értem. Hanem ütött a szabadság órája, melyben meg fogunk innen menekülni. A tenger tajtékzik! Nézd, hogy tánczolnak rajta a hajók. Egy ilyen tánczoló dióhéjra fogunk mi leszállni ketten, mely alant vár reánk s kaczagni fogjuk azt, a ki üldözésünkre gondol. Éjjel, mikor sem ég, sem föld nem lesz kivilágítva, te a selyem kötélhágcsón palotád ablakából lebocsátkozol; alant várlak én négy izmos evező-legénynyel, s reggelre vitorlánk a spanyol partok előtt fog duzzadni. Oh Aldemira, ha tudnád mint szeretlek, s milyen boldog vagyok, ha erre gondolok.

– Nagyon jól tudom, viszonzá Aldemira s átölelte férje nyakát, csupán egy megjegyzésem volna azon indítvány kivitelére nézve, melyet imént előadtál.

– Halljam. A mit te mondasz, az szent előttem.

– Én nagyon félek a zivatartól; mihelyt a lábam áthül, náthát kapok és még tán orbánczot is, azt pedig te sem szeretnéd, hogy a képem feldagadjon. Aztán a tengeri halakat is nagyon szeretem, mikor már olajban ki vannak rántva, de nyersen nem igen óhajtok velük érintkezni; arról sem vagyok egészen bizonyos, ha szükség esetén át tudnám-e úszni a tengert?

– Igazad van. Tehát válaszszunk olyan időt, a midőn csendes lesz a tenger, veszély nélkül futhatunk el innen.

– Azt mondád, hogy te otthon mindenedet eladtad, hogy engem fölkereshess, kiválthass; e szerint, ha mi haza kerülünk, te igen szegény ember fogsz lenni, magad is csak alig élhetsz majd.

– Igazad van. Tehát iparkodjunk a bey kincstárából annyit gyűjteni magunknak, hogy visszatértünkkel elhagyott üzletünket ismét újra kezdhessük.

– Ha engemet most hazaviszesz: a te rokonaid engem rögtön elfogatnak s bedugatnak egy kolostorba, mert azt semmiképen meg nem fogják engedni, hogy miután egy muzulmán neje voltam, ismét a te hitvesed legyek.

– Bizony igazad van; azok aligha úgy nem fognak tenni. Tehát ne menjünk Spanyolországba; menjünk inkább a németekhez, ott nincsenek rokonaink.

– Mást mondok én neked. Az igen szép volt tőled, hogy fölkerestél s én nagyon örülök rajta, hogy megtaláltál. Látod, itten mi jól élünk; – mi vagyunk itt a legokosabb emberek; – szép ország ez! A szultán egy hivatalt ajánl neked, mely nem nagyon terhes, s fizet érte ötezer erszény pénzt. Ne szemérmeskedjél; fogadd el – és maradjunk itt…

– Nos kedves úrnőm, mit szól ön ehhez a történethez? mely pedig tiszta krónikai valóság.

– Azt, hogy meglehet, miszerint az, a mit ön elmondott, mind igaz, hanem, hogy azért nem mindent mondott el ön, a mi igaz.

– Például?

– Elfelejtette ön bevégezni a történetet: hogy hát a férj, a ki annyit küzdött, áldozott, nélkülözött – és hozzá még spanyol volt! mit felelt erre a különös ajánlatra?

– Azt nem mondhatom meg.

– Én megmondhatom. Azt felelte rá, a mit a többire: «igazad van; maradjunk itt». És elfogadta a hivatalt.

– De hát ugyan tehetett volna-e okosabbat?