A HITTAGADÓ.

Százharmincz stadiumra hatolt be a római birodalom szívébe Ázsiában Kaled, az Isten kardja, ki e merész nevet a prófétának és folytonos győzelmeinek köszönheté.

Diadalútjában, melynek nyomait keresztyénvér festé, az egy Damaskus birta feltartani. A hős Tamás parancsolt ott, Heraklius császár veje s akkor még negyvenezer görög keresztyén lakta e várost.

Már a hetedik hét is eltelt és Kaled még nem birta megtörni Damaskus falait; Tamás katapultái összezúzták ostromló tornyait, s valahányszor az árkokat betemetteté, a görögtűz megemészté a rőzse-kötegeket, daczára a nedves tevebőröknek, a mikbe minden kévét beburkoltak elébb. A falakon kívül gyakran megjelent Tamás válogatott csapataival s véres éjszakai küzdelmekben fogyasztá az ostromlókat.

* * *

Egy éjszaka egy arab előcsapat, mely gyalog lappangva portyázott a falak körül, két paripát vett észre egy sáncz mögött, felnyergelten, felkantározottan, de lovagok nélkül. Csendesen álltak egymás mellett és nem tették azt, a mit más kóbor kabala, hogy a mint magára marad, még a zablával szájában legelni indul. Ezek vártak valakire.

A szaraczénok zsákmánynak tekinték a lovakat s el akarták fogni. Hanem a két paripa nem engedett magához közeledni. Ha csak egy ember ment feléjük, annak patkóikat mutogatták; kettő-három ellen egymás mellé oldalogtak, s rugással, harapással védték magukat; ha pedig sokan jöttek reájuk, kiszöktek a körből, ficzánkolva kettő kétfelé futott, s mikor aztán az utánuk szaladgáló portyázókat jól kifárasztották, akkor ismét mindakettő visszatért a sáncz mellé, elébbeni helyére.

Az arab csapat vezetője azt mondá társainak: e jelenetnek titka van, mely többet ér, mint két felnyergelt ló; rá kell lesni, elbújni a sáncz mögé, míg a titok meg lesz fejtve.

A szaraczénok csendesen megvonták magukat az árkokban.

Mikor a kaszás csillag elérte a keleti láthatárt, a bástyatornyok egyikében rövid füttyentés hallatszott, arra az egyik paripa elhagyta társát s csendesen ügetve haladt a bástyatorony felé.

Ugyanakkor a szaraczénok egy lovagot láttak kötélen aláereszkedni a bástyatoronyból, ki a földre érve, paripáját már ott találta; annak hátára fölkapott s halkan léptetve közelíte a sáncz felé.

Mielőtt odaért volna, a háromszáz ölnyivel távolabb eső másik bástyatoronyból kettős fütty hangzott el; s arra a másik paripa is elhagyta helyét, s a másik őrtorony felé koczogott.

A magános lovag egyenesen a sáncz felé tartott.

A szaraczén vezér ráparancsolt társaira, hogy csendesen legyenek; ime, a másik őrtoronyból is ereszkedik alá egy másik alak, az is ide fog jönni, s akkor egy hálóval két madarat fognak.

Azonban az előbbjövő lovag óvatos volt, a sánczhoz érve körüllovagolta a tért, s minden árkot, gödröt megvizsgált, hogy nem leskelődik-e azokban valaki? Paripája egyenesen rávezette őt az arabok leshelyére.

A lovagnak paripája volt, könnyű lett volna a kelepczéből menekülnie; a várkapu nem messze, odáig üldözni nem lett volna tanácsos; hogy miért nem tette ezt, miért huzta ki inkább kardját, miért rohant a leskelődők csapatjára, egyesegyedül akarva őket útjából elverni, azt majd nemsokára kivallatja vele Kaled. Mert a hősi bátorság nem győz a tömegen. Az arab rajongó harczos, mikor elgázolva a paripa lábai alatt fekszik, akkor döfi handsárját az állat szügyébe s a nemes mén összerogy, maga alá szorítva lovagját.

Az elfogott vitéz még küzdött ellenfeleivel, a földön fekve is, fegyvertelenűl is: vaskeztyűs kezével ütötte a vele ölre menőket, s leeresztett sisakjával törte be az arab arczát, ki leteperte, – midőn a másik lovag is közelített.

A fogoly vitéz hallá a lódobajt; hirtelen fölemelkedék a tülekedők csoportja alól, végerőfeszítéssel s hangosan kiálta görög nyelven:

– A madár fogoly már!

Erre a másik lovag hirtelen megfordítá paripáját s elmenekült.

Az egyedül maradt lovagot megkötözték.

– Látod, mondá neki csufondárosan az arab, társad, a másik lovag gyáván elhagyott.

A lovag sohajtva felelt:

– Társam, a másik lovag, leány volt.

* * *

A fogoly lovagot Kaled elé hurczolták.

A nevezetesebb foglyokat mindig be szokták mutatni a szaraczén vezérnek, – megmérkőzés végett. Az apróbbakkal közkatonái szoktak «mérkőzni».

Miből áll e mérkőzés, azt mindjárt megtudjuk.

Kaled nem tartott foglyokat; váltságdíjt sem fogadott el értük; hanem harczosaira bízta csata után a foglyok erejét kitanulni.

Ha a fogoly legyőzetett, akkor szabaddá lett, a harczosok sorába állt, fegyvert és zsoldot kapott; ha pedig ő maradt a győztes, akkor levitték tömegestől a legközelebbi folyam partjára, ott belebocsáták a vérét a hullámba, s holttestét utána hajíták.

Ez Kalednek kegyes fogadása volt, midőn Mohamedtől vitézi nevét kapta, hogy a folyamokat mindenütt hitetlenek vérével fogja megfesteni.

– Te vitéz férfiú vagy, görög, szólt a fogolyhoz Kaled. Lovagjaim bizonyságot tesznek melletted. Most azonban velem kell megvívnod; akarsz-e?

Kaled nagytermetű férfi volt, oroszláni erővel; a fogoly pedig a tusában összetört alak, ki csak akkor engedte magát elnyomatni, midőn ereje végkép kimerült.

Hanem azért mégis azt felelte Kalednek, hogy kész vele megvívni, bárminő fegyverrel, bárhol és bármikor.

– Görög lovag. Ez a tusa életre-halálra megy. És még annál is többre, örök életre, örök halálra. Minő fegyverrel szeretsz legjobban küzdeni? Lándzsával?

– Ahhoz értek.

– Karddal inkább?

– Azt legjobban szeretem.

– Vagy buzogánynyal?

– Szokatlan, de elfogadom.

– Tehát nem fogunk sem karddal, sem lándzsával, sem buzogánynyal vívni, hanem a legsúlyosabb fegyverrel: a szóval. Én megtámadlak téged, hogy legyőzzelek hitedben. Védd magad.

A lovag mosolygott. Ebben épen erős volt.

– Tehát kezdődik a torna. Te szökni akartál Damaszkuszból, melyet fegyverem ostromol. Damaszk falait jó vitézek védik s hogy te nem voltál közöttük a legrosszabb, azt véres szájjal beszélik az ütött sebek, miket lovagjaim kaptak tőled. És te mégis éjjel, orozva el akartál szökni a dicsőség mezejéről.

A lovag még nem válaszolt semmit.

– A másik lovag, ki veled együtt akart szökni s kit megmenekítél, mint magad mondád, leány volt. Ha nem mondtad volna is, tudnám. Ha férfi lett volna, úgy vagy megszabadít, vagy veled együtt vesz.

A fogoly némán inte, hogy úgy van.

– A leány, kivel szökni akartál, kedvesed volt; mert szökni akartál vele, bizonyítja, hogy rokonai nem akarták őt hozzád adni; hogy szökni kénytelen voltál vele, tanusága annak, hogy rokonai hatalmas emberek Damaszkuszban s hogy szökni birtál a hír mezejéről, jele annak, hogy nagyon szereted őt.

A lovag mélyen sóhajtott.

– Nemde úgy van, a hogy mondám?

– Valóban a falakon keresztül látsz s a szívek fenekén tudsz olvasni. A történet úgy van, a hogy lehüvelyezted, nekem csak a neveket kell hozzáadnom. A fogoly ki előtted áll, Jónás vitéz; a leány, a kit szeretek, Eudocia, Tamás vezér unokahuga. A történet kulcsa pedig ez: harmincz nap óta ostromlod immár Damaszkusz falait s árkait sok helyütt betöretted már. De azért valahányszor ostromot fuvattál ellene, mindannyiszor kétszerte több fegyverest találtál magad előtt a bástyákon, mint a mennyiről kémeid tudósítottak.

– Így volt. Minden visszavert rohamot karóba húzott kémeim sirattak meg.

– Ez pedig úgy történt, hogy Tamás a nőket is felöltöztette férfi-harczosoknak s míg első sorban a férfiak küzdtek, mögöttük asszonyok, leányok sorakoztak ellenségijesztő fegyverzetben.

– És harczoltak is?

– Ha a férfi elesett, ők léptek a sorba.

– Kegyetlen gondolat. Hitetlenhez illő ész. Az asszonyt egyre becsülni a férfival s utat engedni neki az égbe – egy földi virágnak! Te itt ismerkedtél meg a leánynyal.

– Valóban itt. Két leány állt hátam mögött az ostrom alatt, két gyöngéd teremtés; az egyik Tamás vezér leánya, a másik unokahuga. Akkor hagyták el először a kolostort, hol szent szűzek gondjai alatt nevelkedtek.

– Te három helyett harczoltál azon a napon! magad és a két leány helyett.

– Legalább a nekik szánt sebeket én hoztam el magammal.

– És ott azon a helyen beléd szeretett mind a kettő. Szerelmes lett beléd mind halálig? Oh, oh, tudom én azt. Nem is kérdezem tovább. Ilyenek a nők. Lehetnének-e másformák? Nem így alkotta-e őket Allah tökéleteseknek? Mind a kettő megszerette a lovagot, ki szemük láttára, érettük harczolt és győzött. Te az nap köröskörül győzelmet arattál, férfiakon, asszonyokon. Elmondjam-e, mi történt azután? Tamás vezér megkoszorúzta fejedet; azt mondta, hogy fiává fogad s te azt felelted, hogy inkább lennél unokaöcscse. A hitetlenek csak egyet tudnak szeretni. A hitetlen szíve szűk két szerelemre. A vezér leánya kezét elutasítád s aztán nem kaptad meg az unokahugáét sem. Nemde, nem így történt-e?

– Megfejtéd, szólt fejét lecsüggesztve a lovag.

Kaled folytatá az elbeszélést, melynek csak kezdő fonala volt kezében s melyet mégis oly híven tudott előadni.

– Ti ketten aztán, kik egymást szerettétek, összebeszéltetek, hogy alattomban el fogjátok hagyni a várost. Mennyire kellett értenetek egymást, mennyire be kellett tanulva lenni titkos egyezményeteknek, bizonyítja az, hogy még paripáitok is össze voltak tanítva, miket előre kibocsátottatok a sánczok előtti térre. A szerencse nem kedvezett. Te foglyul estél, kedvesed pedig kénytelen volt futásban keresni menedéket. Őt a várkapun bebocsáták. Ott bizonyosan ráismertek, hogy nő, megtudták, hogy a fővezér unokahuga, ki el akart szökni egy lovaggal, éjnek idején ostromlott városból. Mi fog történni akkor kedveseddel?

Jónás lovag lecsüggeszté fejét és nem találgatta azt.

– Ha te nem mondod meg, majd én azt is eltalálom. Ha arab vezér leánya volna a szökevény hajadon, atyja rögtön megölné s egy letört virággal volna kevesebb, egyéb semmi. Te kereshetnél magadnak más virágszált. De a ti törvényetek szerint a nők is lélekszámba mennek. Kedvesedet meg nem ölik, hanem bezárják rideg négy fal közé, a hol örülni nem szabad többé és a honnan kiszabadulni nem lehet. És te nem fogsz abban megnyugodhatni, hogy ő el van temetve, mert tudni fogod jól, hogy halottad a sírboltban is él, szenved, sóhajt és várja a szabadulást s akárhol jársz, alszol vagy vigadsz, rólad gondolkozik, utánad eped s miattad kesereg. Hiszed, hogy ez jól van így?

– Nem! felelt Jónás lovag.

Az arab vezér felugrott tevebőr-szőnyegéről s nehéz kezével megmarkolá a lovag vállát, mintha már az övé volna.

– Akkor megtagadtad hitedet és le vagy győzve!

– Még nem!

– Tökéletesen le vagy győzve! Te magad tárt kebellel futottál bele kardomba s az markolatig van ütve szívedbe. Elfelejtéd pánczélodat felölteni, lovag! Midőn kedvesedet elriasztád mellőled, akkor kétszeresen lettél fogoly. Ha mindketten fogva állnátok előttem, ketten együtt daczolhatnátok velem; mondhatnád te is, ő is szemembe, daczomra: «nem félünk, öless meg, kinoztass; vértanúkká leszünk, gyönyör lesz egymás halálát osztanunk», s nekem nem maradna más választásom, mint véretekkel rózsaszínűre festeni a folyót, vagy két paripát adni alátok s azt mondani: fussatok, szeressétek egymást! De most egyedül vagy előttem, ellenséged előtt, ki tőled csak megszabadult vitézeinek sebeit kapta addig, s ki azért, mert a vitéz ellenségét becsüli, baráti kezet nyujt eléd. És barátaid, hitsorsosid, kikért véredet ontád, jutalmul a hány kéz, annyival taszítanak el, a hány kéz, annyival szórtak rád átkot s a hány kéz, annyival ostorozzák szenvedő szerelmesedet. Ha csókoltad valaha fehér vállait, rettegve kell gondolni a szeges korbács nyomaira, mik e habtermeten meg fognak látszani; ha örültél valaha mosolyának, úgy gyűlölnöd kell a hideg falat, mely azt elzárja előled. Ha szerettél és szeretsz még, úgy Kaled kezét meg kell szorítanod.

Jónás lovag előtt lángszínben kezde úszni a világ; minden tárgy véres homályba kezde burkolózni, a keserű gyűlölet, a kínos szerelem mámora megszállta lassankint szívét. Egyszer-egyszer valami hideg emlék borzongott végig forró idegein; mintha rég látott szentek, martyrok arczai lebbennének végig lelke előtt, hosszú, véghetetlen sorban, melynek egyik vége a sírból kel föl, másik vége már a csillagok közt tűn el. Mintha távoli ének, magasból jövő zsolozsmák hangját hallaná, mintha egy mondhatatlan fényű arcz, ki tövis koszorút visel, intene le rá, embertől föl nem fogható magasságból, mintha egy futó pillanat azt sugalná neki: az egész élet minden örömével egy percz az örökkévalóságban.

Ingadozni látszott.

E perczben egy hang ütötte meg füleit. Hang, mely Ázsia síkjain alig ötven év óta volt ismerős s Damaszkusz romlása után végkép elhallgatott: egy harang hangja.

A legelső harangszót Damaszkusz szent Borbála zárdája ismerteté meg a keleti meseterhes légkörrel; tisztára derítve ringó hangjaival hevült arczu szellemekkel népes ködeit a keleti hitregevilágnak.

Jónás lovag megdöbbenve hallgatá a harangszót és arcza elsápadt bele.

Kaled leránczolt szemöldökkel nézett a tétovázó arczára, jobbját még mindig eléje nyujtva; de balkezét handzsárja markolatára téve.

A harangszó második versben is újra kezdődött.

Jónás lovag még feszültebben figyelt. Egész lelke e harangszóval látszott beszélni, mint valami hírnökkel, a ki csalhatlanul igazat beszél.

A harangszó harmadik verset is kezdett.

És akkor Jónás lovag sápadt arcza kigyuladt; hirtelen odalépett Kaled elé s annak kezébe csapott kezével és megszorítá azt.

– Tied vagyok.

A szent Borbáláról nevezett zárdának egyetlen harangja csak olyankor szokott megkondulni, midőn egy-egy szűzet avattak fel a kolostor örökfogadásu szentélyébe; és három verset hangzott egymásután, midőn a zárda egy fejedelemnőt fogadott kebelébe. Ezt tudta meg a harangszóból Jónás lovag, – már nem Jónás lovag, hanem Jónás bég.

* * *

Azt az arabot, a ki Jónást elfogta, Derárnak hítták. A tréfáig vakmerő kalandor; legjobb neve a «csaták bohócza».

Mikor Heraclius császár hatvanezer főnyi gyakorlott serege megjelent Aiznadin mellett, hogy Damaszkuszt az ostrom alól felszabadítsa, a fővezér Verdán épen felállított csapatjait szemlélte, aranylánczokkal kantározott fehér öszvéren ülve, a midőn észreveszi, hogy fényes, pánczélos kisérete közé egy idegen lovas is vegyűlt.

Hogy idegen lehetett, azt nem annyira öltözete mutatta, mint inkább az, hogy egészen mezítelen volt, csak csípője körül volt egy veres sháwl kötve, fegyver sem volt nála egyéb, csak egy lándzsa.

Ez volt Derár.

A vakmerő kalandor az egész tábor szemeláttára átlovagolt az ellenséges hadsereghez, s mire figyelembe kezdték venni, már oly közel volt a fővezérhez, hogy egy kopjadöféssel ledöfhette volna öszvéréről.

– Fogjátok el élve a vakmerőt! kiálta Verdán kisérőinek s harmincz vértes lovas rögtön nekitámadt az egyetlen mezítelennek.

Élve? Derárt? Halva sem! – A mint a fényes lovagok neki száguldtak, elkezdett előttük csapongva pákászni könnyű lován, nyereg, kantár, fegyverzet nélkül, ide-oda csalogatta őket, közel hagyta magához jönni: egy rugtatással megint elhagyta valamennyit, kiszemelt egyet üldözői közül, attól be hagyta magát érni, s mikor kopjadöfésnyire voltak, gyorsan visszafordult ellene s egy lökéssel kiveté nyergéből a porba. – Az ellenfél döfése jobbra-balra elsurrant mellette, nem védte magát paizszsal, engedett a levegőbe szurkáltatni maga mellett; kisiklott, mint sima hal a kézből, mint kényesőcsepp a tű hegye elől s az ő kopjája oda talált, a hol vas nem volt az ellenfélen, vagy pedig hirtelen oldalt ugratta lovát, s a nyomában elrohanónak hátulról ütötte nyakszirtjébe a gerelyt; egyszer-egyszer úgy tett, mintha le akarna lováról fordulni s mikor eléje kerültek, lován féloldalt lógva tört soraikon keresztül. Tizenhét lovagot levert élve-halva lováról, míg társai hadsorához visszamenekült a csaták bohócza, az egész hadsor tetszés-rivallásától fogadva.

Mikor Kaled e merényletért szigorúan kérdőre fogta, azt felelte neki:

– Meg akartam kisérteni magamon, vajjon fog-e ma Allah csodát tenni értünk? – Egyébiránt ők kötöttek belém, én csak védtem magamat.

És csakugyan tett is értük Allah csodát, mert azon napnak estéjén a fényes, hatalmas görög-román hadsereg szétszórva futott el Aiznadin rónáin, üldözve a kisebb ellenségtől s prédára hagyta táborát, zászlóit, jelvényeit s az ostromlott Damaszkuszt.

Ez a Derár volt az, a ki elfogta Jónás béget.

Midőn Kaled a renegát lovagot bemutatta vezéreinek, Derár nyujtá neki legelébb kezét; pedig jobb szeme akkor is be volt még kötve attól a hatalmas ökölcsapástól, melyet Jónás öklétől az éjszakai tusában kapott; – jó ököl volt érdemes volt, hogy egy muzulmán vitéz megszorítsa.

– Üdvözöllek Jónás bég. Nagyon örülök, hogy Damaszkuszból elszökni nem engedtelek. Egy ütést kaptam tőled, a mi nagyon jó volt. Ezt szeretném megszolgálni. Azzal szeretném megszolgálni, hogy téged Damaszkuszba ismét visszavigyelek, s szökevény társadat, ki megmenekült, számodra visszakerítsem. Te ismered Damaszkusz titkos bejáratait, tudod, hol legalkalmasabbak a bástyák a megostromlásra; parancsolj velem, veled fogok menni s úgy harczolok melletted, mikor kivánni fogod, mintha saját két kezed volnék.

Jónás bég visszaszorítá a szaraczén kezét.

Ez valóban nagy veszély volt Damaszkuszra! Két ilyen kéz egymást szorítása.

Mert ha Jónás bégnek volt akarata az ostromlott város gyöngéit elárulni, Derárnak volt merészsége azokat az ellenség vesztére fordítani.

Épen így esett el Damaszkusz ostroma előtt Bosra, épen így árulta el városa titkos földalatti kijáratát Románus, épen így vezette Derár vakmerő száz vitézét a sötétségen keresztül a város falai mögé s az éjszakai roham után épen így esküdte el magától régi hitét, a béke és szeretet vallását az egybegyűlt arab vezérek s egész fogolylyá esett hitsorsosainak közönsége előtt, miként Jónás bég, ki vitéz volt és áruló lett, hittagadó lett és esküdött:

– Én – Jónás bég – lemondok a közösségről veletek mind ezen, mind a más világon. Én megtagadom őt, ki keresztre feszítteték és mindenkit, a ki őt imádja. És választom Allaht az én urammá, az Izlámot az én vallásommá, Mekkát az én templomommá, a muzulmánokat testvéreimmé s Mohammedet az én prófétámmá; ki elküldetett, hogy bennünket az igaz ösvényre térítsen s az igaz hitet azoknak daczára fölemelje, kik az Istenen kívül bálványokat imádnak!!

És mindezt egy halavány hölgy két szép szeméért.

A mint Damaszkusz kormányzója megtudta Jónás lovag hittagadását, átlátta, hogy a bosrai végzet közeleg a föld alatt a város ellen. A renegát a leggonoszabb ellenség, mert a renegát a megtagadott testvérek titkait ismeri.

E végzetet meg kelle előzni.

Azon éjjel, hogy Jónás bég Damaszkusz kapui előtt nyílt téren avattaték fel szaraczénnak, ünnepélyes mosódás szertartásával, Tamás vezér kivilágíttatá a várost; a tornyokat, a templomok kupoláit színes bengáli fény ragyogtatá s a város Kaizán kapuja fölött egy óriás kereszt volt emelve, mely körül a püspök és az egész papság díszruhában énekelték a szent zsolozsmákat.

Ekkor kinyittatá a kapukat Tamás vezér és görög harczosai élén a város éjféli világítása mellett kirohant az ellenségre.

A szaraczén had készen várta a rohamot, egyenlő vitézség mérkőzött egymással a síkon; kardnak kard felelt meg s egyik félnek sem volt oka magát a másik előtt szégyenleni.

Tamás vezér hirhedett íjász volt; maga és paripája pikkelypánczéllal fedve, a csata legnagyobb hevében ott nyargalt s jaj volt a szaraczén vitéznek, ki lőtávolába jutott; azt nem védte meg izmos karja, hősi merészsége, a görög vezér nyila messziről átszegezte. Ha óriás volt is, egy vékony nyilvessző elég volt alá paripának, hogy elvigye a holtak országába.

A csatazaj, a tombolás közepett, a Kaizán kapu fölötti keresztnél egyre hangzott a szent férfiak, a szent szűzek éneke, buzdításul a híveknek, ijesztésül az ellenségnek.

Igy tartott a csata másnap délig.

Délben Kaled uj csapatokat rendelt Tamás ellen; de Jónást nem engedte a harczba vegyülni. Tudta jól, hogy azt az egy embert várja mindenki, s ha száz élete volna, száz nyíl volna számára, mely egyszerre kioltsa. Rá más küldetés várt.

Az uj hadcsapatnak Abán volt vezére. Fiatal, deli hős; csak egy asszonyt ismert még: nejét, a szép Almedát, a leghívebb, a legbátrabb asszonyt. – Almeda a «szent harcz» minden csatájában ott lovagolt férje oldalán s ha jó vitéz volt az a dárdavetésben, Almeda sem volt rosszabb a nyíllövésben.

Ők egyenesen Tamás vezérre rohantak.

Abán ezüst pánczélt viselt, ezüst sisakot, lecsüngő lánczokkal. Épen csak egy helyen volt sebezhető: torkánál, a hol a pánczél végződött.

Egy nyíl épen torkán szegezte át. Abán halva bukott le lováról.

Almeda látta a nyíllövőt; felemelte férje holttestét, kivitte a harcz tombolásából; sátorában megmosta, felöltözteté; azután megcsókolta, megölelé, egy köny, egy sóhajtás nélkül:

– Te boldog vagy, oh én drágám! Te már Istenedhez tértél, ki bennünket egyesített s aztán ismét elválasztott. De én megboszúllak téged, hogy érdemes legyek odajutni, a hova te elmentél!

S azzal visszament a csatába. Az első nyilat íjjára fekteté s a zászlótartó karját lőtte vele keresztül, ki Tamás vezér mellett a lobogót hordta. A zászló aláhanyatlott.

Akkor a másik nyilat röpíté útnak s az Tamás vezér szemét ütötte ki.

Egy nagy jajkiáltás zendült fel a damaszkusziak harczsorában, midőn zászló és vezér egymásután leomlott. De percz mulva ismét fölemelkedék mindkettő. Tamás vezér bekötteté kilőtt szemét s maga emelte fel a zászlót; s így sebesülten, végső erőfeszítéssel rácsapva az ellenre, visszaűzte azt, míg Kaled tartalékjai előjöttek. Csak az est vetett véget a csatának.

Az éjféltől estig tartott dühös harcz után az arab vitézek aludni mentek. Bizton hiheték, hogy a visszatért ellen, a kifáradt keresztyén, a sebesült hadvezér, szintén örülnek az éjszakának, mely sebeket hegeszteni, ernyedt izmokat fölüdíteni jő. Alusznak azok is.

De azok nem aludtak.

Az előálom idejében, mikor minden élő halott, megkondult a harang, s egyszerre mint a felhőtlen zivatar, rohant elő a görög sereg az alvó szaraczénokra.

Most nem várták őket kész hadsorok, mint a mult éjjel, most nem állt pánczél pánczél ellen, lovas lovas ellen; álmaikból felugráló félmeztelen alakok kapkodtak elszórt fegyvereik után, s gyalog maradt vitézek kerültek a görög pánczél-lovak patkói alá; a kaszás harczszekerek odarohantak a vezértelen hadgomolyok közé s a kétélű pallos nem harczolt, hanem aratott közöttük.

A hadi csel kárhozatos volt a szaraczénokra nézve. Legjobb vitézeik védtelen hullottak el a mészárlásban; Tamás vezér kegyetlen árt vett elvesztett szeméért, ezrek friss vére fizetett meg érte.

– Oh Allah! ki soha nem alszol! kiálta Kaled kétségbeesetten, ne hagyd el álmukban meglepett szolgáidat! Csak egy gyapot-kaftán volt rajta, csak egy kard volt a kezében, úgy rohant nyergeletlen lovon oda, hol legnagyobb volt az öldöklés. Nem volt vele több, mint vagy négyszáz lovas.

Hanem a maroknyi had csodatettei, az Isten kardjának legyőzhetetlen harcza megállítá Tamás vezér rohamát, s míg e kis csoport az egész haddal elfogadá a csatát, azalatt a bölcs Abu Obeidah rendbeszedé a szétzavart hadsorokat; az őrjöngő Derár oldalt furta magát a kitörők hadoszlopába s fél óra mulva megfordult a hadszerencse. Mire a gönczöl az égen elérte a láthatárt, Tamás vezér serege is vissza volt verve Damaszkusz bástyái mögé, csak a kővető gépek a falakon feleseltek még az üldöző szaraczénokkal.

A meghiusult kisérlet utolsó erőfeszítése volt Damaszkusznak. Tamás vezér vert hadaival a balsors itélete tért vissza a kapukon. Hosszú védelemre kevés volt már az élelmi szer, gyors diadalra a férfi-erő.

Tamás vezér tudhatá, hogy elvesztegetni való nap nincs hátra többé; az áruló Jónás, ki testvéreit megtagadta, el is fogja adni őket. Ő védte legerősebben a város falait, ő tudja, hol leggyöngébbek azok?

Következő éjjel száz választott küldötte a városnak, élén a papsággal, teljes ornátusban, lépett ki a kapun s ment ünnepélyes rendben, az urnapi lámpások világa mellett a szaraczénok táboráig.

Midőn a szabad ég alatt voltak, a püspök egy rövid imát mondott társai előtt; utolsót, melyet keresztyén püspök e helyen Istenhez emelt. E végima azért szólt, hogy lágyítsa meg az Úr a kegyetlen ellenség szívét.

Az Úr! A mindenható Úr! A világszellem, ki küld harczot és háborút a béke és öröm országaira és az ő bölcs lelke tudja azt, hogy miért? Teheti-e, hogy saját kardját, az «Isten kardját», Kaledet, kit maga vert aczéllá és tűzben megedzett és vérben megfestett, hajlékonynyá, olvadóvá tegye, kit könyörgés meghajt, köny megolvaszt?

Az Úr tehette azt.

Midőn a küldöttek megjelentek az arab táborban, Kaled, az Isten kardja, nem volt sehol. Nem találták, titokban ment el, senkinek sem mondta, hová? és vele együtt eltűnt Jónás, a renegát, Derár, a bőszült és Alméda, a boszúálló özvegy; mindazok, a kik a damaszkuszi keresztyének halálára esküdtek, a kiket boszú, szerelemféltés, dicsszomj, sötét gyász kérlelhetetlenné tett, a kik vért szomjaztak; mint egy leheletre el voltak tüntetve az arab táborból és hírt sem tudott róluk mondani senki.

Ott maradt pedig helyökben a kegyes Abu Obeidah, a második fővezér, ki csak azért járt Kaleddel, hogy a mi sebeket az Isten kardja üt, azokat bekötözgesse.

Midőn az őrök tudatták a püspökkel, hogy Kaled nincs jelen s helyette Abu Obeidah, a vele egyrangu vezér sátorába vezették őket, a püspök égre sóhajta: «meghallgattatánk».

És valóban meghallgattatának.

– Mi kivánságtok van keresztyének? kérdé az ősz Abu Obeidah a püspököt és az is olyan ősz ember volt, mint ő.

– Kivánságunk az, hogy Isten végzése beteljesüljön rajtunk. Ő végezte, hogy Damaszkusz kezetekbe essék; mi nem tarthatjuk fel súlyos újjának intését. Legyen a tietek.

– Allah oltalmazza a meghódoltakat. Mit kivántok tőlünk?

– A mit adni akarsz.

– Itt a pergamen. Az irnok jegyezze fel. Ha nem fog tetszeni a mit mondok, ints fejeddel tagadólag s mást iratok oda.

A püspök helybenhagyólag inte.

– Tehát – e percztől fogva Damaszkusz népe és az ostromló sereg között minden harcz megszűnik.

A püspök helybenhagyta.

– A Kaizán kapu megnyittatik a szent hadak előtt s annak őrizetét muzulmán őrség veszi át. – A keresztyén lakosok, kik Damaszkuszban laknak, hitüket megtartják és senki abban őket meg nem háborítja; mindenkinek háza és földe az övé marad és attól a kalifán kivül senkinek semmiféle adót, sarczot és harácsot nem fizet.

A püspök helyeslően inte.

– Hét templomukat szabadon használhatják.

A püspök szemei megteltek könynyel.

– A kik pedig nem akarnák magukat a kalifa hatalmának alávetni s készebbek lennének házaikat, hazájukat elhagyni s választani a bujdosást és tisztes szegénységet inkább, hogysem a megaláztatást és nem tudnának élni a diadalmas ellenség orczája előtt, azoknak szabad elvonulás engedtetik.

A püspök zokogott. Ő is egy volt azok közül.

– Fegyverükkel, lovaikkal, zászlóikkal együtt.

Ez több volt, mint a mennyit reményleni mertek.

– Vagyonukból pedig annyit vigyenek magukkal, a mennyit elvinni birnak.

A küldöttek kezeit csókolák az ősz ellenségnek.

– Meg vagytok-e föltételeimmel elégedve?

– Kivánhattunk volna-e többet?

– Úgy erősítsük meg a szerződést, neveink aláirásával és pecsétjeinkkel.

A meghódolási okmányt ott rögtön aláirta mind a két fél, le is pecsétlék; egyik példányt a görögök, másikat a szaraczénok tették el.

– És most váltsunk kezeseket a szerződés biztosítására, hogy egyikünk sem fogja azt megtörni. Ki marad itt közületek túszúl?

– Én magam leszek az, szólt az ősz püspök.

– Ha te magad, úgy én is magam; felelt rá Abu Obeidah, s míg a püspök három paptársával a vezér sátorában maradt, addig Abu Obeidah három imám kiséretében a damaszkuszi küldöttekkel személyesen vonult be a városba, a béke olajágát vivén kezében.

Hová lett azalatt Kaled, míg a békealku megtörtént? Hova lett Isten kardja a föld szinéről, míg az éj titokban megnövelte a béke olajágát?

Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének legfélelmesebb ellenségei, mint Derár és Jónás, a hitehagyott.

Jónás fölfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet; nehány száz szaraczén, a legvakmerőbbekből válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a földalatti sötétségben s az éj csendjében a föld alól megrohanta az alvó őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta s azután kinyitá a kaput künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt.

A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat. Tudta már mindenki, hogy több harczra nincsen remény; a védő sereg feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik mellett többé. A balistáriusok ott aludtak a katapulták mellett, s a harczos polgár, ki ellenségijesztőnek magát és feleségét is férfinak öltöztetve, állt ki a falakra, a békehír után haza ment, levetkőzött s lett feleségestől együtt asszony.

E lankadt álom közepette rohanta meg Damaszkusz utczáit Kaled és vérszomju csapatai.

Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen, fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a még fegyverben álló görög csapatok közé.

A betóduló arab seregnek nem állott ellent senki. A kinek ölni volt kedve, ölhetett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást halaszthatták utoljára.

Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait.

A rémület, mely a népességet utjokba torlasztá, a vak kétségbeesés, melylyel a fegyvertelen alakok utjokba veték magukat, hogy meztelen testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; nehány elszánt férfi dühös küzdelme az utczák szögletein, kiket tagonkint kellett szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe kapaszkodtak, tanusítá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva és a mi legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szűzei, – ott van Eudocia is.

Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az.

Jónás úgy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket kardjával ketté hasított s nem egy, kit utjában átdöfött, kiáltá nevén, midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be és az őrjöngő szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle dæmon.

Kaled nem birta utolérni az előrerohanót. Derár nem tudott vele lépést tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben, mélyebben hazája szívébe, míg a kard hegye elvégre a templom ajtajában állt meg.

Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte, ifjak, öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált.

Jónás ittas volt honfiai vérétől. – Őrjöngött.

– És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám azt! kiáltá kevély dühhel s megragadva vaskezével az ajtó kilincsét, megrázta azt, kiszakítá záraiból és belökte.

És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről.

Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeidah, a nagyvezér.

– Vakmerő! kiáltá rá az ősz hadvezér; mint merészeltél fegyverrel törni egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte? Fejedre szálljon a vér, a mit béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban!

Mintha harczi buzogánynyal sujtottak volna Jónás bég fejére, úgy roskadt meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén.

Benn a kolostorban nyolczszázötven szűz ájtatos zsolozsmája hangzott, mint tulvilágról jövő zengzet, mely bocsánatot kér az égtől a föld rémeiért.

Most érkezett meg oda Kaled.

Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu Obeidaht megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatá előtte.

– Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordítá tajtékzó dühében, halál mindenkire, a kiben vér van!

– Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak. Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe a várost, s az igaz hívőket fölmenté a harcz fáradalmaitól.

– Nem igaz, nem igaz! dühöngé a kegyetlen. Allah nekem adta az ő vérüket. Én ostrommal foglaltam el a várost, a karddal kezemben törtem be zárt kapuján.

– De én előbb jöttem be irott szerződéssel az önként megnyitott kapun.

– Ne állj elém! Mindenkit ketté vágok, a ki közém és a hitetlenek közé áll!

– Vágd ketté hát legelébb Isten nevét, ki e szerződésre irva áll! Szólt Abu Obeidah s két kezében föltárva maga elé tartá a pergamentet, melyen legfölül arany betükkel ragyogott Allah neve.

Kaled a granit oszlopokon verte ki kardja élét dühében, mikor ez ellentállást látta. A kolostor ajtajából tizenkét imám lépett elé egymásután, Kaledet és Abu Obeidaht körülfogva s a tóduló harczosokat hangos kiáltozással intve békére.

– Verje meg a próféta minden ártó angyalaival a csalfa görögjeidet, átkozódék az Isten kardja. A fejükre lecsapó kardnak útközben így kiverni az élét! Itt békét kötnek a balkézzel, mialatt a jobb kéz torkukat szorítja. Mutasd a békeszerződést. Ha akarom, megtartom, ha nem akarom, nem tartom.

– Allah tart meg téged is, engem is, meg az ellenséget is, s ha nem akar megtartani, döglött eb lett mindegyikből. A békét én kötöttem meg, a békét te nem oldhatod fel.

– Jól van, szólt Kaled, kardját visszataszítva hüvelyébe. Én nem harczolok hát, de próbáld feltartani az ostromlókat, kik az utczákon elszéledtek, kisértsd meg rábeszélni őket, hogy ne öljenek, ne pusztítsanak.

– Már megtettem, szólt Abu Obeidah rendíthetlen nyugalommal. A tulsó kapun át, mely nekünk az éjjel átadatott, a testőrsereg bevonult a város védelmére s pusztítóid azóta minden úton szemközt találkoznak saját hadainkkal, a kik őket fel fogják tartóztatni.

Kaled nem akart hinni vezértársának.

Azonban egy csoport delir, ki nagy zajjal jött vissza a piaczról, lármázva hirdeté, hogy előbbre nem lehet hatolni, mert Abu Obeidah testőrei elálltak minden utczát.

– Lásd Kaled, szólt nyugalommal az ősz, ha te Allah kardja vagy, én meg Allah paizsa vagyok, s hiába volna döngetned a paizst, csak rossz hangot adnál vele, de át nem lyukasztanád.

Kaled visszanyerte nyugalmát, lecsendesült; ilyenkor szokta legkegyetlenebb terveit kifőzni.

– Jer. Menjünk a kolostor udvarára, ne lássa itt tulajdon népünk viszálykodásunkat.

Azzal beléptek a nyitott kapun Kaled, Abu Obeidah és az imámok.

– Olvasd fel, kérlek, mi van a békekötésben? szólt ott vezértársának. Távol állj tőlem s ne add kezembe, hogy én olvassam, mert meglehet, hogy összetépném, s az szégyen volna rád nézve is, rám nézve is. Olvasd. Hallgatom. Hiszem, hogy a mit kötöttél, jól csomóra van kötve. Hiszem, hogy fogát húztad a patkánynak, mielőtt nyakát eleresztetted volna. Megtörted őket, a mint illett.

Abu Obeidah olvasni kezdé a békepontokat.

Kaled dühe nőttön növekedett.

Nagyokat kaczagott minden újabb pontnál, hogy kaczagása behangzott a templomba, s zűrhangot képezett az éneklő szűzek zsolozsmáival.

– Még ezt is? Még szabad birtokot nekik! A hitetleneknek, a lázadóknak még hét templomot, a hol Allaht káromolhassák? Őrült voltál-e Obeidah? Éjszaka volt, álomból keltél, nem láttad, mit irsz alá…

Most jött a java.

«A ki pedig nem akar a városban maradni, szabadon költözhessék, kincseivel, lovával, fegyverével.»

Kaled, mint a veszett tigris, kapott az okmány után, s még összetépné, ha a dervisek mellének nem rohannak s elől-hátul vissza nem tartóztatják.

– Allah verjen agyon, ha ezt megengedem! Te őszszakállú bolond, arczul akarsz-e köpni engemet? Vagy azt hiszed, hogy a mennykő meg hagyja magát hajigálni poronddal? Fegyverestől bocsátod el az ellenséget, kit én fegyverestől elgázoltam? Kardot, lovat, kincseket neki, még zászlót is?

Abu Obeidah nyugodtan hajtogatá össze az iratot s öve mellé dugta.

– A mit irtam, megirtam; a mit megigértem, megtartom.

Az ősz hadvezért méltóságteljes magaviselete a durva harczos fölé óriási magasságba emelte. Kaled mindennapi verekedővé lett lealacsonyítva e bölcs előrelátó férfiuval szemben. Ezt ő jól érezé.

Mikor látta, hogy heveskedése semmit sem használ, csak tekintélyét rontja vele, megszünt vezértársára dühöngeni, hanem abba az aprólékos ravaszkodásba ette be boszúját, a mit újabb nyelven kapczáskodásnak neveznek.

– Jól van hát, a mi irva van, az meg van irva. Tehát menjenek a hitetlenek; hadd menjenek ki a síkra. De az irásban az áll: fegyvert vihetnek magukkal. Tehát csak egy fegyvert vihet mindegyik: egy nyilat, ha nyilat visz, egy kardot vagy kopját, de semmiből se kettőt.

Abu Obeidah vállat vont.

– Legyen úgy, ha neked úgy tetszik.

– S csak hadd legyenek egyszer kinn a pusztán, hadd legyenek egyszer Damaszkusz határán túl, majd az én dolgom lesz őket utolérni.

– Nagy dolgod lesz vele. Ha türelmed eltartott volna odáig, míg az utolsó pontra érek, megtudtad volna, hogy a szabadon bocsátott őrségnek általunk három napi előny engedtetik s három nap előtt üldözésükre senki meg nem indulhat közülünk.

Kaled közel volt hozzá, hogy sírjon dühében.

– Igazán jól gondoskodtál róluk, Obeidah. Igazán jól. Elláttad őket minden jóval. Ők sok derék igazhivő muzulmánt korán elküldtek a paradicsomba. Mohamed nem gondoskodott azoknak szerencsés útjáról jobban, mint te az ő gyilkosaikról. Hanem még egyet mondok. Irásodban az van, hogy elvihetik magukkal kincseiket. Jól van, vigyék. Aranyat, gyöngyöket, prémes ruháikat, a mennyit elbirnak; de átkozott legyen minden harapásom, ha e mellett egy falat kenyeret engedek nekik magukkal vinni, mert az nincs a szerződésben kikötve.

Kaled aljas nevetéssel kísérte ez ötletét. Abu Obeidah arcza nem változott meg.

– Csalatkozol, Kaled. A próféták történetében meg van irva, hogy mikor Mohamed üldözői elől futott, egy özvegy asszony utolsó darab kenyerét adá neki a pusztában és e darab kenyér volt a legnagyobb kincs, mely a földi jók között a prófétának adatott. Tehát a kenyér: kincs, meg van irva.

Kaled elsárgult boszújában.

– Azért mégis el fogom őket pusztítani, hörgé dührekedt hangon s ott hagyta Abu Obeidaht.

A szent szűzek éneke odabenn egy percz mulva Istent magasztaló, hálaadó hymnusra változott. Damaszkusz meg volt mentve. A ki élni akart, élhetett s folytathatta örömeit.

Hanem azok a hősök, kik Damaszkusz falait védték, azok a nők, kiknek férjei Damaszkusz védelmében elestek, azok a szűzek, kik Istennek jegyzék el ifjuságukat, inkább választák a szabad nyomort, mint a rabszolganyugalmat.

A város alatti mezőn összegyűltek Tamás vezér egyetlen zászlója alá hű harczosai, a papok, az előkelő polgárok, nők, gyermekek és a zárdák szűzei, kik vele akartak kiköltözni.

Abu Obeidah testőrsége képezett közöttük és a többi szaraczen sereg közt válaszfalat, midőn lovaikra ülve szent énekszó mellett vettek búcsút a szép Fárfár pálmaligetes partjaitól.

A hitehagyott látta őket maga előtt elhaladni, látta a büszke, megtörhetlen arczokat bátran szeme közé tekinteni s a legyőzöttek látásán remegett.

Következett a zárdaszűzek hosszú sora, kik fehér ruhában, pálmaággal kezükben ültek fehér öszvéreiken – és énekeltek.

Az ének bántotta a renegát szivét, de midőn kedvese arczát meglátá a zárdaszűzek között, szenvedélye föllángolt s elnémítá lelkiismeretének minden szavát.

– Eudocia! kiáltá rá, szerelmes, szenvedélyes hangon.

A szűz nem emelé fel tekintetét az énekeskönyvből.

– Eudocia! Én vagyok itt, kedvesed.

A szűz elhaladt előtte, a nélkül, hogy rátekintett volna.

A hitehagyott arczát elborította a köny. A bánat és düh vére volt e köny.

A díjat, melyért hitét megtagadta, a jutalmat, melyért hazáját elárulá, a szerető leányt, kiért honfitársai vérében gázolt, most a győzelem perczében látja maga elől eltünni, mint egy álomképet, melynek azt mondjuk: megfogtalak s felébredünk rá.

Kaled látta, hogy bajnoka könyezik.

– Te sírsz, monda neki. Csak sírj. Az nagyon jó nekem.

A menekülők éneke még vissza-visszahangzott; Jónás bég a vár bástyáiról nézte, míg beláthatta őket s mikor már nem láthatott belőlük mást, mint az utánuk keletkező port, még azt is sokáig elnézte – és a köny nem száradt fel szemében.

– Csak te sírj. Az nagyon jó. Mondá Kaled, ki vele a bástyán találkozott.

Másnap is ott találta Kaled Jónás béget a bástyán, a mint könyes szemekkel nézett azon tájra, merre kedvese előle eltünt.

– Még ma is sírhatsz, mondá Káled.

Harmadnap is azt mondá Kaled elbúsult bajtársának, hogy keseregni jó; negyednap hajnalban azután riadót fuvatott s kijelenté Abu Obeidahnak, hogy a menekülőket üldözni fogja négyezer lovassal.

Az ősz vezér fejét csóválta.

– Nem vagy gyermek, Kaled, hogy képzeleted után lovagolj s a napot akard elfogni, mikor a föld szélén feljön. Tudod, hogy három napi földdel előztek meg a menekülők s ha te jól futsz utánok, ők is jól futnak előtted. Utolérned őket lehetetlen. De még nyomukba is találnod kétséges. A Libanon erdőnél elveszted a nyomot és csatangolhatsz bizonytalanra s ha elvégre reájuk találsz, azok egy ellenséges városba beveszik magukat s te nézheted annak a kapuit kívülről s örülhetsz, ha a mindenünnen ellened zendülő ellenség közül valahogyan kiszabadulhattál.

– Ne legyen arra gondod, felelt Kaled; a mit megmondtam, megmondtam; a mit megigértem, azt megtartom. Te megigérted a hitetleneknek, hogy megszabadítod őket, megtartottad, megszabadítád; de én is megigértem, hogy kiirtom őket, én is szavamnak állok.

Azzal Derár béget hivatá.

– Menj, válaszsz ki négyezeret lovasaink közül, a kiket legmerészebbeknek ismersz, a kik a legmerészebbek a viadalban, legkitartóbbak a futásban, legtürelmesebbek az éhségben. Mindegyik hozzon magával egy kardot, egy lándzsát és egy zsák borsót, a mivel az úton fog élni. Én magam is veletek megyek, mint közvitéz, ezúttal Jónás bég lesz a csapat parancsnoka. A menekülők után megyünk.

Derár is fejét csóválta. Még Derár is.

– Kétkedel tán?

– Ez lehetetlen!

– Te is azt mondod, hogy lehetetlen?

– Ezóta a görögök a tengerparton járnak.

– A tengerben is üldözni fogjuk őket.

– Lóháton?

– Lóháton. Küldd hozzám Jónást.

Jónás bég is megjelent a vezérek tanácskozmányán.

– Jónás bég! Néztél-e ma is azon hely felé, a hol az ég és a puszta összeolvad?

– Néztem.

– Láttad-e még ma is azt az arczot, a mi előtted eltünt s mégis előtted áll?

– Láttam.

– Három nap, három éjjel távozott az előled, utolérnéd-e még?

– Utolérném, bizonynyal!

– Akkor ülj lovadra és vezess.

A négyezer lovas arab keresztyén ruhába volt öltözve, mint szoktak jámbor karavánok messziről nagy csoportban eljárni, távol pusztákban lakó csudatevő remetékhez.

Kaled megváratta, míg a napóra árnyéka azt a perczet mutatja, melyben a görög várőrség három nap előtt útnak indult.

Mikor a percz eltelt, ekkor azt mondá Jónásnak:

– És most fuvasd meg a trombitát s a míg őket utol nem érjük, te parancsolj velünk, te mondd hová, merre menjünk, mikor pihenjünk, mikor harczoljunk?

Egy óra mulva a puszták porfellege elnyelte az üldöző csapatot.

Az üldöző csapat csak annyit pihent útközben, a mennyit az órákból a rövid éj eltakart. Naplemente után, napfelkölte előtt végezte imáját s a nyeregben étkezett.

A Libanon hegyeinél elveszett előttük a menekülők nyoma. A hegyszakadékok görgetegei, a czédruserdők hulló levelei eltakarták a futók lábnyomait.

De Jónás ott is utánuk talált.

Az egész szaraczénhadtól megmenekülhettek a damaszkusziak, ha egy őrült szerelmes nem lett volna üldözőik között, kinek kedvesét magukkal vitték.

A Libanonhegy útjait maguk a menekülők tették járhatlanokká, levágott fatörzseket, roppant kősziklákat hengerítve a mély utakba. Az arabok vergődtek, fáradtak, de nem maradtak vissza.

Pedig hát mire való volt e fáradság?

A hegylánczon túl már román hadak tanyáznak; a menekülők jó védelemre találnak ott, a láthatáron Gabola és Laodicea városok tornyai látszanak, azokban hatvanezernyi görög-román táboroz, Tamás vezért ki üldözné el odáig?

Bizonyára csak egy őrült szerelmes.

– Mégis el kell őket fognunk, mondá Jónás a tétovázó araboknak s Kaled helybenhagyta, a mit mondott. Ilyen ember kellett neki, a ki még hisz a vitézség csodáiban.

Az erdőben találtak egy favágót, attól kérdezősködtek a damaszkuszi menekvők felől.

A szerencse egy kézre játszott az arabokkal.

A keleti császár parancsa útban találta Tamás vezért s arra utasítá, hogy rögtön változtassák meg útjuk irányát s a tengerparthoz siessenek, ott hajókra fogják őket rakni. Nyilván attól félt a császár, hogy a menekülők látása megháborítja Antiochia védőinek bátorságát.

Tamás vezér és társai tehát még mindig a szabad ég alatt voltak.

Ez ország azonban egészen ellenség földe volt már; erős hadakkal, kerített városokkal ellátva.

Az üldözőknek úgy kellett martalékjuk után csuszamlani, mint a kigyónak; nesz nélkül, bújva saját veszedelmük elől.

Most már többet utaztak éjjel, mint nappal. Jónás helyismerete végzetes volt a menekülőkre. Éjjel viharban, felhőszakadás között vezette el Laodicea vár falai alatt a szaraczén dandárt; a villám-lobogásnál lehetett látni az őrszemeket a falakon, míg az arabok kendőket tűztek dárdáik hegyére, hogy a vas ne villogjon. Késő éjfélben egy mély völgybe jutottak, mely úgy elzárta előttük az utat, hogy a sötétben nem mehettek tovább. Itt pihenőt kelle tartani.

Kaled lefeküdt egy fa sátorernyője alá és elaludt.

Mikor hajnal előtt a mindig éber Jónás felébreszté, haraggal fogadta a költögetést; azt mondá: rossz álmom volt; azt álmodtam, hogy csatában voltunk, s kardom nem tudott sebet ütni, hajlott kezemben, mint a sásliliomlevél. Ez rosszat jelent.

Jónás kinevette vele: «álom esős időt jelent».

Azzal parancsot adott, hogy induljanak neki az erdős meredélynek.

Senki sem hitte már, hogy a menekvőket utolérhessék, még Kaled sem, de hatalmát átruházta Jónásra, s a míg ez azt mondta: «előre!» engedelmeskedni kellett.

A nap delelt már, mire a hegytetőre fölértek, s a mint Kaled Jónás nyomában léptetve lovával, megpillantá az előtte elterülő látványt, kezeit égre emelve ordíta fel: Allah!

Gyönyörű vidék terült el lábaiknál. Pompás fensík, melynek üde rónája hajló pálmacsoportokkal volt beárnyékolva, s túl a rónán a végtelen éggel összefolyó tenger.

De a mi a leggyönyörűbb volt e látványban ama tengerparton, a hajló pálmák alatt az üldözött damaszkusziak sátorai!

Itt telepedtek le, annyi fáradságos nap törődései után magukat kipihenni. Teljes biztosságban hitték már magukat, előttük a tenger, melynek öblében a görög vitorlás gályák lebegtek, dereglyéik a partra húzva, a menekvők elfogadására készen, mihelyt a tengerdagály emelkedni kezd; hátuk mögött az erdős hegyláncz és azontúl két erősített város. Ki ne hitte volna, hogy itt e pálmák árnyékában pihenni jó?

Kaled bevárta, míg csapatai mind beérkeztek, akkor leszálltak lovaikról és imádkoztak. Minden támadást imádság előzött meg e rajongó népnél.

Akkor háromfelé osztá csapatát. Az előhadat bízta Jónásra, a tartalékot maga vette át. Derárra bízta, hogy a harmadik csapattal fogja el a dereglyéket.

A két első csapat egyszerre rohant elő az erdőből, a gyanutlan pihenő damaszkusziakra. Azoknak egy része az első ijedelemben a dereglyékhez futott, a tengerre akarva menekülni. A dereglyék hirtelen a vízbe taszíttattak s az apály ellenére a mély vízbe vádoltattak; akkor az eszeveszett Derár, a harczok bohócza, azt a merész ötletet örökíté meg, mely egyedül áll a hadak történetében: lóháton indult meg a hajókat üldözni. Az arab történetirók Allah csudájáról beszélnek, ki parancsolt a tengernek, hogy a dereglyék alól kifusson, a lovas hadnak adván martalékul a vízen evezőket. Derár lovasai nyeregből ostromlák meg a flotillát, s egyetlen járművet sem engedtek a tengerre kimenekülni. Az egy óra mulva visszatérő dagály csak a véres hullákért jöhetett már.

A második csapat, melyet Jónás bég vezetett, keményebb munkára talált. Tamás vezér román harczosai nem értek már rá lerakott pánczélaikat felölteni: de egyre mégis volt idejök. A kétségbeesés harczaiban találjuk e szép eszme ismétlődését. Mikor a vitézek látták, hogy túlnyomó erő jő ellenük, hármas sorban kört képeztek a körbefogott nők, gyermekek és aggok körül; és akkor mindegyik hozzákapcsolta az övéről lefüggő lánczot a szomszédja övéhez, hogy egy se futhasson el, hanem ott legyen kénytelen elveszni, a hol megállt: így mint egy hármas érczöv állt a kis csapat a támadó elé.

Jónás bég azt hivé, hogy ismételheti, a mit Damaszkuszban tett Abu Obeidah. Kaled teljes hatalmat adott neki. «Adjátok meg magatokat és életben maradtok!» kiáltá rájuk messziről. «Átok rád, hittagadó!» kiálták azok vissza. «Adjátok ki kedvesemet!» kiálta másodszor. Most csak egy hang kiáltott vissza: «Átok rád, hittagadó!» S az a hang kedveséé volt.

Ekkor vad dühhel veté magát az őrült szerető honfiai lánczsorára s első volt, ki azt áttörte. A román had kétségbeesve védte magát, mindig összébb-összébb olvadt. Csak ketten-hárman küzdtek már Eudocia körül, azokat is lefekteté az ádáz szerető karja; csak Tamás vezér egyedül állt még közöttük; az ő érczmellén is átrontott kedveséig a renegát; ekkor maga a leány kapta fel nagybátyja elesett kardját s maga harczolt egykori jegyese ellen; Jónás kiüté kezéből a kardot, hozzárohant, keblére ölelte a leányt: «enyém vagy!» Az pedig kirántá övéből tőrét s saját szivébe verte. Jónás bég ott tartá harczainak jutalmát karjai között – halottan.