A RABNŐ.

I. szakasz. EGY NŐ, A KINEK NEM VEHETNI SZAVÁT.

Fekete szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra gömbölyü válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két mutató ujjánál fogva, mint egy lánczszem összefogva, áll a magas góth-íves ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más, csak az indulat; nemes arczáról más, csak a szín; nagy sötét szeméből más, csak a fény, hogy azt higyje valaki: ez alak él.

A mit az ablakon át maga előtt lát, az a tenger; a hullám a skót partok valamelyikének szikláit veri: ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a hová hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyuló sziklákkal, miken sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy olyan kéjlak számára, a melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás útjába essék.

Különösen a part magaslatán már pompás ős égerfák csoportjai kezdődnek, mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tenger felőli oldala nincs fedve szem elől.

S ezen a tengeren nem látni semmit.

Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel olyan sokáig el tudja azt nézni.

A terem hátterében két cseléd suttog vigyorogva s taszigálja egymást könyökkel, hogy melyik szólítsa meg előbb a hallgató nőt; az egyik férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theásasztallal van dolga, melyen roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állanak készen; a másik a toilettasztallal bajlódik, melyen egyetlen jaspis darabból faragott szerecsenfiu tart két kézzel egy gömbölyü tükröt.

– Asszonyom, szól a férficseléd tanult alázatossággal. A theáskatlanban már el is főtt a víz.

A nő nem hallgatott rá.

– Asszonyom, szólt a komorna; nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam?

A nő nem felel rá.

A két cseléd megint suttog, a leány megint szól:

– Asszonyom.

Itt elkapja szavát a nevetés: mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket, hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a másikat okolná, a miért megnevetteté.

A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi, min nevetnek?

Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az «uraság».

Termete gyöngéd, arcza síma, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint férfihoz, ki sokáig megtartá gyermek-arczát.

A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int nekik kezével, hogy elmehetnek.

Azután ketten maradnak a szobában, az uraság és a hölgy, a kinek nem lehet szavát venni.

Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik kezét, fölemeli és megcsókolja.

– Jó reggelt!

A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol.

Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a síma vállra egy csókot nyom s édeskén susogja fülébe:

– Jó reggelt!

A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol.

Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék karján keresztül lóbálja s kezével helyreigazítva nyakkendőjét, tenyerébe könyököl s szuró hangon szól:

– Jó reggelt, kisasszony!

E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé. Ajka nem szólt, de a szemek, ah! azok voltak felruházva mindentkimondás csodálatos erejével; a szemek elég világosan feleltek: «Meg van ez tébolyodva?»

– Nem vagyok megtébolyodva, kisasszony, szólt az uraság, hanyatdűlve karszékébe. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja megérteni, a min nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek, hogy «miss», akár azt, hogy «mylady».

A hallgató nő szemei feleltek: «Nem lehet engem megbántani».

– Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megigérte, mikor erőszakkal az oltárhoz hurczoltam, s ott kényszerítettem velem megesküdni, hogy azon percztől fogva egy szavát sem fogom hallani; hanem én is megigértem önnek, hogy minden bizonynyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én nagyon goromba módon jutottam önnek birásához. Más valakit tán meg is büntetnének érte Angliában. Valóságos «rapt». Nőrablás. Hanem ez az én dolgom, ez iránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt kocsiban, árkon-bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk, sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján akkora folt volt, mint egy gályaablak, s az imakönyvéből hiányzott a czímlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó szerelmeseket minden kellemetlen előleges kérdezősködés nélkül összeeskessenek, nemde?

A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő.

– Ön emlékszik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek választani hagytam. Vagy? – vagy? Tetszik velem megesküdni, vagy nem tetszik? ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem, feleségemmé lett. Nemde így volt kisasszony?

A néma nő vállat vont, értelmetlen szavakra ki felelne?

– Hát biz ez megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket összeesketett, valósággal pap volt-e? Nem vette ön észre, hogy annak a tisztelt úrnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a komornokéhoz?

A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek.

– Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a miből az eskűformát fölmondá, nem Robin zsiványballada-gyűjteménye volt-e? s a matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az állítólagos templom oly erősen bűzlött porter és gin után, mintha néha napján ott tartanák a falusi lakozásokat.

A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek.

Az pedig nevetve ugrott fel helyéről s tréfás hangon folytatá:

– Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok, mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül úrnője házamnak, cselédeimnek, szívemnek és erszényemnek. Mindenkivel így hivathatja magát, hogy «mylady», mások előtt én is úgy fogom czímezni, kocsijára oda festetheti czímeremet, zsebkendői szegletére odahimeztetheti a koronát, nem bánom. Választhat magának ékszerárust és piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy fogom szeretni, tisztelni, mint a lord kanczellár a mylady kanczellárnét.

A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt.

– Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri, mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugoti skót tengerparton, kilenczvenhat mérföldnyire Londontól; a földszorosnál, mint vehette ön észre, hidon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tenger felőli oldal pedig nem hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt? A perviseléshez sok pénz kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt érhetné el, hogy a hirlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy napig szörnyűködnék rajta minden ember, két napig nevetgélve változatokat játszanának felőle s azután mindenki elfeledné. London messze van s a törvény pallosa magasan.

A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang is ajkait, de szemei lázasan égtek és kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott visszasugárzani.

– Tudom, tudom, szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember. Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony, nem fog ő nyomunkba találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a legénységet. Lyonel – az volt a neve, úgy-e? – a derék férfiak kezébe került s azóta Gibraltar felé jár; Kelet-Indiába viszik, a honnan négy esztendeig nem fog visszajönni.

A néma hölgy megtört fájdalommal hajtá le csüggedt fejét, s szemei nem szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszút.

– Lássa, szép Athalie, én egészen őszinte voltam, elmondék önnek mindent, a mit tudok. És most kegyedre bízom, hogy gondolkozzék azok fölött, a miket megtudott. Ön tökéletesen ura helyzetének, olyanná teheti azt, a milyenné akarja. Teheti kellemessé, teheti zordonná. Ingadozhatik több, vagy kevesebb ideig poezis és philosophia között. Csinálhat kisérteties jeleneteket a kastélyban, töltheti haragját, ha jónak találja, cselédein, butorain, környezetén; én intézkedtem, hogy azok azt elviseljék – ellenmondástalan. Én tudom, hogy ez eleinte nem megy a nélkül.

A hölgy arcza ismét márványnyá vált e szavakra; elhagyta az ablakot, hol eddig állt, s közönyös arczczal lépett a theás asztalhoz, friss vizet töltve a kazánba, mintha az volna egyedüli gondja mostan.

– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk, mert az megfogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt és nyugalmat adok önnek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek terhére lenni. Az a kis epizod, mely közöttünk történt, ne legyen ok kellemetlen emlékekre. Szobái, a mikben lakni fog, mind belül záródnak, s rejtekajtók sincsenek sehol, a miken át valaki meglephetné kegyedet. Hanem ha majd egyszer elővennék kegyedet azok a melancholikus kedélyhangulatok, a mik az egyedüllétnek szokott cryptogamjai, a mikben az ember vágyik egy baráti arcz után, bárha bocsánat adásával kellene is azt megvásárolnia, akkor itt lesz eme kis kulcs, mely azon folyosó ajtaját felnyitja, a honnan szép Athalie leghívebb rabjához juthat, ki türelemmel várja fölszabadulását.

A hölgy néma megvetéssel nyúlt az ezüst czukortartóval az asztalára tett kulcshoz; kézzel nem fogta meg s lehajítá a földre.

Az uraság mosolygott.

– Vagy pedig, ha jobban fog tetszeni kegyednek, egy sötét éjjel kijátszani őrködő figyelmemet, megszökni kastélyomból, visszatörni magát Londonba; ott kihiresztelni saját arczpirulását, elhitetni a világgal, a mit senki sem hisz már mai nap; kinevettetni mindenkitől, s végezni ott, a hol annyian végzik, a kik nappal selyemruhában járnak, – én azt is tetszésére bízom.

A mylord ismét kezet csókolt a hallgató hölgynek s magára hagyta őt.

Mikor egyedül maradt a hölgy, mikor nem láthatá senki, akkor aztán felemelte szemeit az égre és kezeit összekulcsolta fején.

S ha a szemek beszédét érteni lehet, e szemek azt beszélték:

– Minden féregnek teremtő Istene! Micsoda nyomorult bábot alkotál a nőben, a kit fegyvertelenül felejtél! Azért adtál neki fehér arczot, hogy fájjon rajta a pirulás! azért fehér homlokot, hogy minden folt meglássék rajta! El vagyok veszve, elsülyedve és nem kiálthatok. Kihez? Ki szabadít, ki véd meg, ki áll értem boszút? Senki, senki! De még is valaki lesz, mert boszút állni kell! kell! kell! akármi áron, akár hogyan, de ennyi gúnynak, ennyi gyalázatnak boszúlatlan maradni nem lehet. Oh mily nyomorult lény egy asszony! De nem sirok, ha egyedül vagyok, nem sirok. Nem imádkozom többet. Lelkem megakadna mindig e szóban: «Mi is megbocsátunk ellenünk vétkezteknek». Én nem bocsátok meg soha. Hogyan? hogyan? azt nem tudom; de boszút fogok állni. Látni akarom azt az embert olyan nyomorultnak, mint a milyen nyomorult vagyok én most, szívébe metszeni neki annyiszor méregbe mártott szavakkal, a mennyiszer ő lelkembe szúrt velük. Hogyan? hogyan? ki tudja azt, ki találja ki azt? Ki mondja meg nekem?

A hölgy fejére kulcsolt kézzel járt sokáig, szakadatlanul fel s alá szobájában, a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig; az ablaknál is megállt, a kandallónál is megállt; az ablakból kék ég, kék tenger nézett rá vissza, a kandallóból vörös tűz-zsarátnok. Tudakozó szemei mindegyiket megkérdezték: honnan? merre? mi módon? Ég és tenger nem feleltek semmit, a tűz beszélt valamit. A hölgy elhagyta a járást, nem ment többet az ablakhoz. Leült a kandalló elé, megrakta a tüzet friss szénnel, s nézte sokáig, mint válik a fekete, szótalan tömeg lassankint vörössé, lángoló fehérré, pattogó, beszélő, zúgolódó lénynyé; szemei mereven bámultak a tűzbe, e szemek most már nem beszéltek, most hallgatóztak.

A parázs tetején úgy tánczol valami tétova szellem, fehér átlátszó láng képében, hegyes kék üstöke van, vörös szikrákat ereget magából; ezek az ő ötletei, néha elrepül, mintha semmivé lett volna, s megint csak ott terem, s tánczol a parázs tetején.

A néma hölgy asztaláról tépett papirdarabokat hány neki, drága albumok rongyait, miket fehér újjai foszlánynyá hasogatnak. A tánczoló kobold csak úgy örül annak; elkapja, felfalja a papirdarabot, percz alatt fölemészti, s elfújja lengő hamvát. A hölgy tépett papirrongyokat drága illatszerekbe mártogat, úgy hajigálja a tűzbe. Ah milyen kedve telik abban a koboldnak, milyen nagyra nő meg tőle, hogy csap egyszerre szét szárnyaival, betöltve az egész kandallót.

A rabnőt mulattatja ez talán?

II. szakasz. EZ A LEÁNY MÉGIS SZERET ENGEM!

Tinple lord már a hetedik estét tölti egyedül magánszobájában s gondolja magában:

– Ez a makacs gyermek nagyon sokára akarja elismerni a tények hatalmának elméletét, a mi mellett pedig annyi ember él boldogul a szigeteken és a continensen. Ma azt kiáltják: «O Roma, o morte», holnap nincs Róma, s holnapután még sem öli meg magát senki. Miért volnának az asszonyok erősebbek, mint a férfiak? Hányan voltak, a kik azt mondták, inkább az életemet hagyom eltépni, mint a fátyolomat, s aztán mégis csak megéltek. A költő megénekelte azt: «De nonne elle devient sultane»… A kis makacs soká haragszik.

Pedig ez az éj egészen arra való, hogy az ember megbocsásson ellene vétett embertársainak. A szél a tenger felől fú, valóságos vihar. A hullámok ostromolják a zátony szikláit, az orkán haragos dalt orgonál az égerfaerdők sudarain, a kandallók üvöltenek, a lámpák meg megrobbannak a légnyomástól, az ablakhasadékokban üvölt-süvölt a szél, s a bezárt ablaktáblákat rázza légkezeivel.

Egészen olyan éjszaka, a mikor félve közeledik egyik félénk, muló teremtés a máshoz, kitől máskor remeg: őzünő a farkashoz, vadgalamb az ölyvhöz, hajadon a férfihoz.

A zivatar nagy kerítő.

Ismeretes még Carthagó történetéből, Didó regéjéből.

És ez valóban nem bolondság, ilyenkor, midőn az idők haragja tölti ott kin kedvét, ide benn ülni, párjával, a felszított kandalló mellett, a párolgó punchos poharat összeértetni, s nevetni egy közös gondolaton; bohó tréfákat beszélni egymásnak s csengő hölgyi kaczagással riasztani el az álomrontó viharzúgást, s azután suttogni lassan közelből, arcz arczhoz érve, s a csendes, elhaló susogásban elfeledni vészt és vihart, mely hasztalan töri haragját menedékünk falán.

A kis makacs, kár, hogy olyan sokáig tartja haragját!

Hátha ma, e rossz órában, eszébe jutna szép fehér hosszú újjai hegyével felemelni a szőnyegről azt a kulcsot, a mit a minap egy czukorfogó csiptetővel hajított le oda, s mely azóta valószínűleg mindig ugyanott hever!

Tinple Richardnak egészen ragyognak a szemei erre a gondolatra.

Abban semmi lehetetlen sincsen.

A hölgy fiatal, szép, únja magát, egyedül van. A helyzet kinálkozó, rejtélyes, ingerlő; a háziúr nyájas, bőkezű, magát kedveltetni képes. Mi volna lehetetlen?

És hallga!

Mintha a titkos folyosó felől neszt hallanék?

Valóban egy zárba tolódó kulcs zöreje az, mely egy szőnyeg-ajtót nyit fel.

Ez ő! A szép daczos.

A kulcs elfordul, kétszer, a titkos zár felnyílik, az ajtó tárul. Tehát mégis úgy van.

Valóban ő volt az.

Fehér burnuszába burkolva, azt egyik kezével összeszorítá keblén, másik kezében égő gyertya volt.

Nem álomjáró volt az, nem holdkór; valóságos ébren levő hölgy, a ki egy férfit látogatni jő.

Olyan éjszaka volt ez, mikor a vadgalamb összesímul az ölyvvel.

A leány arcza halovány volt, félt.

A gyertyát letette az asztalra és megszólalt.

– Mi szörnyű éjszaka ez…

Tehát már tud beszélni.

Tinple lord karszéket húzott számára a kandalló mellé, a hölgy leült belé; a férfi zsámolyt igazított lába alá, s kezével gyöngéden megszorítá egyik piczi lábát.

– Ön fázik Athalie, nem jó lesz, ha punchot töltök önnek?

– Köszönöm, jó lesz.

Tinple nem űzött gúnyt a megtérő daczosból; rá kell hagyni, míg kienged. Ilyenkor gyöngéden kell vele bánni, hadd legyen még gyöngébb. Majd egyszer vad tréfával a szemébe nevetni, arczát megpirítani, a szégyen mámorához hozzá szoktatni, az későbbre való. Még most úgy kell vele bánni, mint egy herczegnővel. Nem szabad mutatni bámulatot, meglepetést, a fölött, hogy ő most itt van.

– Önt nyugtalanítja a vihar, Athalie.

– Nagyon. Rossz álmaim voltak.

Szegény gyermek, még az álom is megijeszti.

– Még most is borzadok tőle.

– Izlelje meg ezt a forró punchot és melegítse meg kezeit, hisz olyan hidegek, mint a jég.

Tinple lordnak fel kellett volna ötleni, mikor azt a fehér kezecskét tenyerei közé vette, hogy fölmelengesse, mint lehet valakinek a keze oly hideg, a ki most kel föl a meleg párnák közül? ez a kéz olyan, mint a ki most jön a viharból.

A hölgy megízlelte a punchot, s már nem remegett olyan nagyon.

– Azt álmodtam, hogy ez a kastély égett. Ebben a szélvészben, viharban.

– A vihar hozta azt az álmot.

– Meglehet. Köröskörül minden égett már, a padlaton a faragványok, a szobákban a mennyezetek, az ablakokon a függönyök; a füst vastagon tódult lefelé. Én futottam egyik szobából a másikba, a füst mindenütt nyomult utánam, mindig lejebb-lejebb szállt, egészen lenyomott a földre; ott lefeküdtem arczra, ott is rám talált, befogtam számat, hogy meg ne fojtson, hasztalan, mégis áthatott, éreztem fojtó, keserű párázatát, fuldokoltam; fel akartam szökni, hogy visszarohanjak az égő szobákba; inkább a lángok közé vissza, mint megfuladni így! és nem birtam fölkelni. Oh még most is érzem a füst keserűségét!

– S hol voltam én? kérdé Richard úr gyöngéd követeléssel, hogy nem siettem önnek segélyére?

Már helyet követelt magának a hölgy álmaiban.

– Ön egy ablakon át nézett be rám, a honnan megmenthetett volna, és nem jött oda. Én kétségbe esve nyujtottam ön felé kezemet, hogy szabadítson meg, s ön nem nyújtotta a magáét.

– Ah, ez rút hidegvérűség volt tőlem. Kegyed álmai engem rágalmaznak. Én nem siettem volna önnek mentésére? én? Egy egész égő poklon keresztül.

Richard lord szavainak nyomatékául két karjával ölelé át a hölgyet, mintha épen készülne őt egy egész poklon keresztül megmenteni.

A hölgy szemérmes bánattal tekinte le, mely az urat lefegyverzé.

– Uram, a menekülteket Angliában védeni szokták, s én menekültem önhöz.

Richard átlátta, hogy nem azon nők egyikével van dolga, a kik egy mézes szóért, s egy pohár forró italért elvesztik eszüket; s gondolá, hogy itt erősebb mérgekre van szükség.

Mert hiszen minden asszony szíve gyulékony anyagból van, csakhogy azt nehéz eltalálni, mitől gyullad meg?

Némelyiknek elég egy szikra, mely rokonszenves szemen át reá pattan, másnak erősebb tűz kell. Van olyan is, a ki csak az oltár gyertyáinál engedi magát meggyujtatni, de olyan is van elég, a kit meggyújt – a gyémántvillogás.

Tinple úr leült Athalieval szemben, s úgy tett, mint a ki igen közönyös dolgokról szándékozik most beszélni.

– Arra én magam is gondoltam, Athalie, hogy egyszer ez a kastély leéghet; a cselédek gondatlanok. Hanem az még nem nagy baj. Innen a szobámból egyenesen vezet le egy csigalépcső a földszintre. Itt veszni semmi esetre sem lehet. A mi pedig értékeimet illeti, miket papirokban bírok, valamint a hirhedett Sancy gyémánt-gyűjteményt, azok az újabban nagy tökélyre vitt tűzmentes szekrények védelme alatt egészen biztos helyen állanak. Hallotta ön hirét nemde, a nevezetes Sancy gyémánt-gyűjteménynek?

– Nem.

– Ennek a nagyapám tette le alapját, s apám és én azóta nagy gyűjteményre vittük. Csupa historiai nevezetességű gyémántok. Túl tesz a braunschweigi herczeg e nemű gyűjteményén. Kivánja ön meglátni?

– Kérem.

– Már csak azért is, hogy rossz álmát elfelejtse. Érzi ön még azt az álmodott füstöt?

– Még mindig érzem.

– Gyújtson rá erre a czigarettera, ez el fogja azt űzni.

– Soha sem szivaroztam.

– Hisz ez nem szivar, csak füstölő szer, bajadéreczigarette, hölgyek mulattató szere, csupa ambra és sáfrány, nem is dohány. Kisértse meg.

Az is egy fejezet a mesében, mikor egy férfi egy leányra rávitatja, hogy az első szivart szájába vegye. Athalie engedte a szivar végét meggyújtatni.

– No hát most nézzük meg a Sancy-gyűjteményt.

Richard szobája hátterében álló nehéz vasszekrényéhez lépett s abból egy ódon, nehéz, szandarach-fa faragványú szekrényt vett elő, melynek szegletei aranylemezekbe voltak foglalva. Azt letette az asztalra a hölgy elé.

Még két karos gyertyatartót látott el világgal, hogy az ékszerek ragyogása annál hatályosabb legyen.

Azután felnyitotta a szekrényt.

Az volt az Aladin csodalámpája!

Ezer meg ezer villám, mely kővé változott! a kristályozott szivárvány maga. A szem zavarba jön, hogy melyiket nézze előbb? Még a műértő sem tudná, hogy hol kezdje az elejét?

Nem hiába nevezik azt tűznek, a mi a gyémántokban van, mert az valóban melegít. A ki egy gyémántot felhúz az újjára, maga sem tudja, de mindig azt nézi. Ha rá nem néz is, érzi, hogy ott van. Ez nem hazug becs, nem képzelt érték, ez valódi bűbáj, mely megzavarja a lelket, más irányt ad a gondolatoknak; dæmon szeme az, a ki megigéz.

Richard úr beszélt a gyémántokról, mintha csak historiai emlékek történetét magyarázná.

Mert a hirhedett gyémántoknak történetük van, mint a fejedelmeknek.

Némelyik felviszi hírét a közép századokig.

– Ez a rózsaszínű gyémánt Mahadi kalifáé volt, kihez atyja Almanzor halálos ágyán így szólt: «Azt mondom neked: tiszteld rokonaidat, de te azt nem fogod tenni. Azt mondom neked: ne kezdj palotát építeni, mert nem végzed be; de te azt mégis meg fogod tenni. Azt mondom neked, asszonyoknak adj, de tőlük ajándékot el ne fogadj; de te azt mégis meg fogod tenni». Mahadi úgy járt, a hogy atyja mondá: kegyencznője, a szép Hazána, e ritka szép gyémántot kérte tőle, s viszon-ajándékul egy szép körtét ajándékozott neki; a körte meg volt mérgezve s Mahadi meghalt, és palotája félben maradt.

Richard felfüzte a szép gyémántot Athalie homlokára, s vigyázta, hogy fogja-e nézni a hölgy az átelleni tükörből, mennyire ragyog a gyémánt?

– Ez a négyszögletű gyémánt gyűrűbe foglalva nem csak arról nevezetes, hogy a gyémántok rendes nyolczalj alakjától eltér, hanem még inkább arról, hogy Merlin de Thionville, a hirhedett népszónok és képviselő a rémuralom alatt, vette ezt kedvesének, Saint Romain kisasszonynak; a gyémánt drága volt, Merlin pedig fösvény; egy napon törvényjavaslatot hozott a ház asztalára az iránt, hogy a képviselőknek napidíjait fel kell emelni, s sírva mondá el, hogy neki beteg neje és hat apró gyermeke van, a kik éheznek. A gyűlés megszavazta a javítást, s a nyereségen rögtön megvette e gyűrűt szeretőjének Merlin – az ország segítségével.

A mulatságos történet tanújele Athalie újjára vándorolt.

– Ez a pompás diadém maga négyezer fontot ér; mademoiselle Renard kapta ezt valamikor, Montbarrey miniszter idejében egy előkelő úrtól; – nem valami női kegyért, hanem – érdemrendekért. A szép hölgy kapta a gyémántokat s ő eszközölt ki értük rendjeleket.

A hősjelekért cserélt gyémánt Athalie hajfonadékai közé vándorolt ragyogni.

– Hát ez ékszernek mi története van? kérdé a hölgy egy sor fekete gyémántból alakított nyakéket véve kezébe.

– Ez a szerencsétlen Tarrakanoff herczegnő nyakéke volt. Nem ismeri ön a történetét?

– Olvastam valamikor. Az egy igen szerencsétlen nő volt.

– Katalin czárnő természetes nővére. A czárnő féltékeny volt reá; féltette tőle trónját. Anna Rómában volt a czárnő hatalmán kivül. Egy orosz herczeg küldetett ki azon megbizással, hogy nyerje meg a herczegnő szivét; Orloff Alexejnek hítták. Az udvaroncz megtette kötelességét, elcsábítá a herczegnőt, s elvette nőül. Mikor aztán neje volt, hajóra ülteté, s mikor a tengeren voltak, bilincseket rakatott rá, s úgy vitte Oroszországba, ott börtönbe zárták a herczegnőt, melyben egy Néva-áradás alkalmával megfulladt.

Próbálja fel kegyed a nyakkötőt. Valami bűvös hatásu e fekete, mély tüzű gyöngysor azon az alabástrom alapon!

Athalie elmélázva kérdezé:

– Bánhatott így Orloff egy nővel, kinek hűséget esküdött?

Tinple mosolygott:

– A pap és a tanúk fizetett brigantik voltak.

Athalie lerakta a gyémántokat, hajából, homlokáról, nyakáról, ujjáról, leszedte és visszarakta helyeikre.

– Önnek igen szép gyémántjai vannak.

– Oh a legszebbet még nem látta ön.

– A legszebbet? szólt Athalie keserű mosolylyal; a legszebb nincsen önnél.

– Azaz, hogy drágább van a fejedelmi kincstárakban elég, de a legszebb gyémánt…

– Az talán egy rongyos embernél van;… vágott szavába Athalie.

Richard bámulva akadt fenn e szón.

– A legszebb gyémánt – a szív; – szólt a hölgy merően szemébe nézve a lordnak.

Ah, Tinple Richard egészen otthon volt már e szóra. Most ismerte ki hölgyét. Ez nem azon nő, kit könnyelmű ledérség, hiú gazdagság ejthet el: ennek ábránd kell; ez költészetet keres az életben. No hisz azzal is szolgálhatunk neki.

Tinple lord becsapta a gyémántos szekrény ajtaját; a szivnek kell most ragyogni. Odaereszkedék a kis zsámolykára, a min Athalie nyugtatá lábait.

– Oh Athalie; ön az első nő, a kivel találkozom életemben, a ki azt kérdi tőlem, hogy van-e szivem? Pedig csak kérdezni kellett volna, hogy feleljek rá, mint a hogy felelek önnek; és esküszöm…

– Ne esküdjék, itt nincs pap és násznagy, a ki hallja…

– Oh ne vesse szememre örökké ez egy bűnömet ön ellen. Az angyalok bocsánatot szoktak hozni annak, a ki megtér, s én lábai előtt heverek, úgy kérem bűnöm bocsánatát.

A hölgy engedé kezét csókkal halmozni, engedé a férfit egészen közel csúszni térdeihez, s félelem, aggály nélkül nézett annak felhevült arczára; még lemosolygott rá, még buzdítá nyájas tekintettel, mintha volna olyan hatalom fölötte, vagy közelében, mely megvédje tőle, mely gátul álljon közéjük; – vagy mintha valóban szerelmes volna belé, s el tudná tűrni, – hogy ily pillanatban a tükörben látja magát.

Tinple Richard pedig gondolá magában: «mind ilyen az asszony».

– Hidd el, Athalie, én szeretlek; nem úgy, mint élő emberek szeretnek, hanem mint az elkárhozottak. Vétkem ellened – szerelmem tanújele irántad. Bocsáss meg. Szeress. Légy enyim s legyek én a tied.

Athalie a lábainál heverő férfi nyaka körül fűzte karját és folyvást nyájasan nézett rá.

Valaki kaczagott a jeleneten. Bohóság! A szél volt a kandallóban.

A derék, becsületes szél, a ki a félénk hölgyeket bátorságosabb menedékekbe űzi!

Athalie biztatta tekintetével Richardot, hogy csak mondja tovább; még több ilyen szépet; hizelgjen még.

Richard mindig közelebb járt diadalához; már átölelte a hölgy termetét.

– Lásd, tündérem, szívem egyedül érted lángol…

E perczben, mintha tarantela csipte volna meg, hirtelen félbe szakítá szavát, felugrott, s mereven bámult maga elé.

Athalie még mindig mosolyogva tekinte rá.

– Miért nem folytatja tovább?

A lovag elképedve, elsápadva, lélekzetlenül állt előtte; kezei határozatlan védelemre emelve.

– Nos?…

– Itt valami ég!

Athalie meg sem mozdult helyéből.

– Ön azt mondá, hogy a szive ég!

– Nem, nem, a kastélyban kell tűznek lenni! Érzem a perzselés szagát.

Azzal elébb az ajtóhoz, aztán az ablakhoz futott; felszakítá a betett táblákat, s a mint azokat széttárta, a rémület hörgésével tántorodott hátra. Az borzasztó látvány volt odakinn!

Az egész éjjeli táj egy vérfényben úszott, a sűrű, szikrával elegy veres füst az ablak előtt csapott el, leverve a széltől az udvarra. Az egész felső emeletnek lángban kellett már lenni, és a cselédség földszint még nem tudott róla semmit.

Richard, mikor az ablakhoz futott, az egész asztalt feltaszítá, melyen a lámpák álltak, most már csak a külső égés viszfénye vetett a szobába szembántó világosságot.

A hölgy most is ott ült még a karszékben, a hol végig hallgatta kényura szerelemvallomását. Talán elájult az ijedségtől.

Tinple lord bizony nem sokat gondolt most ő rá. Kastélya ég a feje fölött; cselédsége mélyen alszik a lába alatt; a tomboló vihar tizszerezi a veszélyt; kinek jutna ilyenkor eszébe egy veszendő némber? Ha lelkénél van, majd elfut ő is, a merre futhat; ha pedig elalélt, legyen lelkének irgalmas az ég.

Richardnak azon kellett lennie, hogy gyémántjait megmentse: az egy millió értékü kincs!

Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy gondolat villant át lelkén: – a gyémánt égvény, a tűzben elég; hátha a nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papirt is megvéd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát? Minek volna ezt koczkáztatni, mikor magával viheti az egészet? Kissé nehéz ugyan; de veszély idején az ember erős.

Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémántos tokot, s két fülkapcsánál fogva elkezde vele a lépcső felé futni.

Azon karszék mellett kelle elfutnia, a hol Athalie ült: – még most is ott ült. Tinple rápillantott; a hölgy mozdulatlan volt. «Jó éjszakát.» A férfi menekült gyémántjaival.

A mint a széles szekrényt két kezével maga előtt tartva, vaktában haladt a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént feldöntött, abban megbotlott, elbukott s kitőrte a lábát.

Mikor föl akart kelni, érzé, hogy az egyik lábát nem birja használni.

Éktelen ijedtség zsibbasztá el egyszerre lelkét.

A titkos lépcső bejárását egy nagy fali szekrény tartá szem elől rejtve, melyet kevés erőfeszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég az erőfeszítést lehetetlenné tenni.

Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson; odavonszolá magát kezein a falszekrényhez s megkisérté azt elmozdítani. Nem ment. Fekve kevés ereje volt hozzá. A mint tovább küzdött e munkával, egyszer tört lábára talált nehezedni, s ez oly éles kínt okozott neki, hogy egy perczre, a míg a lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméletét veszté s szemeit és fogait összeszorítá kínjában.

Azután kétségbeesetten ordítá fel: «segítség!»

Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az elébbi veres fény vakító napként sütött a szobába.

«Segítség!»

Odalent még mindig aludt a cselédség.

A sikoltásra sem mozdult meg a hölgy helyéből.

Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tinple a karszékben ülő alakhoz s megragadva ennek kezét, elkezdé őt költögetni:

– Athalie! Athalie! Ébredjen! Az Istenért!

Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a kik álomból ébrednek s ezt tagadni akarják.

– Én nem alszom; folytassa ön, a mit nekem beszélt.

– Ég! Ég a tető a fejünk felett; lángban a ház.

– Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle, ide menekültem, önnek elmondtam; ön azt mondta rá: álom volt, és hogy szeret.

– Nézze! Nézze! A láng az ablakon csap be!

Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körültekinte csendesen.

– Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret engem.

– Szeretlek Athalie! de most jer, szabadíts meg, mert itt veszünk mind a ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Az Isten irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz; a ház ránk szakad!

Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse szélét görcsös erőszakkal markolá meg, mint végső menedékét.

A hölgy szemei így beszéltek:

– Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom és itt vesznél nyomorultan, megmenthetlenül. Elégnél porrá, hamuvá lennél, velem és gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a milyen tehetetlen vagy, hogy a kétségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad nevethetnék még, a míg feneket érsz. De nem ez a vég, a mi számodra fenn van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd – és még azután is kell élned.

– Mit tegyek? – kérdé fenhangon.

– Ama szekrényt segítsen eltolni helyéről.

Athalie odament s egy taszítással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett lépcső nyilása szabad volt.

Azután odalépett a földön fekvő férfihoz.

– Nyujtsa ön kezét.

Richard gyermek-örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s belékapaszkodék.

– Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne nehezkedjék. Fűzze karjait nyakam körül és engedje derekát átkarolnom.

A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét.

Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak, midőn a hölgy így átölelve tartá.

A gerendák már recsegtek fejük felett.

Sietni kell, sietni!

– Hát a gyémántok? kiálta Tinple lord, visszatekintve az otthagyott szekrényre, midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele.

– Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt kell itt hagynom. – Én a gyémántokat hagyom itt.

És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn.

Tinple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja.

Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mikor a távolabb gazdasági épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy távoleső vadászlakba viteté.

A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész borzasztó pompájában.

A kastély egész második emelete égett, a láng minden ablakon süvöltött elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint valami rettentő tűzijáték sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is kitörtek a lángok, s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a kastély oldalát köröskörül befutotta, egyszerre, mintha egy tűzszőnyeg borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet legfelső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell annak égni egészen.

A lángszörnynyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő szörnyeteget s mentül jobban tépte, annál magasabban nőtt fel az ellene, egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átoltva gazdasági épületekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők, az égerfák, égett a fű a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő rongyok, selyem- és kashmir-diszletek foszlányai. Egy ablakon úgy lövelt ki valami lángoszlop, kék, veres, zöld, fehér szineket váltva; – talán ott égett épen egy millió értékű gyémánt!

No de, ha egy milliót ért is a gyémánt, a mit Tinple lord e gyulladásnál elvesztett, másik milliót ért az, a mit talált helyette: a hölgy, ki megszabadítá.

A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosztott, kinek kedvesét elküldte hosszú gályaútra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is rosszabbá tett; s kit azután gúnynyal tetézett, cselédjei előtt megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútúl megcsalt és aztán kinevetett, kit fogva tartott, gyalázatához lánczolt, kinek szégyenében gyönyörködött;… ez a hölgy, midőn a sértő férfi s annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg: a férfit ölelte fel s a kincset hagyta ott.

És azután mikor a férfi törött lábával hetekig ágyához lánczolva feküdt, mint egy nyomorúlt eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét: akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhelyet átkoznia és gyülölnie kellett, éjt napot virraszta ott mellette, ápolta, gondját viselte, mulattató regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli vadászlakból a tört lábbal odább szállítni nem lehetett a mylordot, egyedüli társalkodója volt e most már rideg magányban. – És Tinple lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy:

«Ez a leány mégis szeret engem!»

III. szakasz. A KI KÉTEZER ÉVIG VÁRT AZ UTOLSÓ ÜTÉSSEL.

– Holnap utazunk Londonba, szólt Tinple Richard a hölgyhöz, a mint tökéletesen felépült. Tetszik-e ez önnek?

– Ohajtásommal találkozik.

– Nagyon örülök rajta.

Richardnak nem kellett többé attól tartania, hogy Athalie megszökik tőle Londonban, vagy hogy épen bevádolja nőrablással; hiszen önként volt mellette hónapokon keresztül; aztán «ez a leány szeret.»

A blackhilli parton nem jó volt már a mulatság; a leégett kastély fölépítését ugyan ujból elrendelé a lord s ez nagy pénzébe került; de más sürgetősebb oka is volt Londonba visszatérni.

A mylord nem volt egészen tisztában vagyoni helyzetével.

Néha bámulunk azon, hogyan lehetett az, hogy valaki, négy, öt millió birtokosa tönkre jutott? hiszen mikor vette észre, hogy már csak egy milliója van, a többi elrepült, vagy mikor csak százezere volt, vagy pedig az utolsó tizezernél, legalább az utolsó ezernél, hogy nem tudta megállani, nem tudta azt otthon tartani?

Pedig ennek saját fátuma van. Az elvesztett millió vontatja magával a többit, s kilenczvenkilencz eltünt ezeres nem engedi, hogy a századik otthon maradjon.

Tinple lordnak lehetett négy, öt millió értéke, a mi Angliában is szép vagyon, hanem arról sohasem birt magának biztos tudomást szerezni, hogy valóban mi a különbség activái és passivái között? Ebben a helyzetben igen sok ember van mai nap.

Voltak ugyan mesés nagyságu kincsei, a mik valóban kincsek lehettek, – mikor vásárosuk akadt, ellenben kevés realitást képviseltek a laicus közönség szemeiben.

Igy például volt egy saját muzeuma a Guild Hallban, egy ódon tekintetű vasajtós házban, hol egykor nagyapja lakott, ki e muzeumot megalapítá s abban igen becses gyűjteményét lehete találni mindenféle ócska nevezetességnek, a miknek hirére igazi angol gyüjtő convulsiókba esik, de a mikre hozzá nem értő csak annyit mond, hogy «ócska vas, tört edény».

Tinple lordnak büszkesége volt e muzeum: a «musèe Tinple», a hogy azt a franczia lapok is emlegették; s a continens és a két sziget minden illustrált lapja tele volt azon ábrákkal, miket a «musée Tinple» ichthyosaurusai csontvázairól; a celták korából maradt faragványokról, az aztek kéziratokról, s a Ninifó bálvány képéről másoltak, a mik mind eredeti valóságukban voltak Tinple úr muzeumában láthatók.

Ha el akarta volna adni Tinple úr e muzeumot, szenvedélyes vevő találkozott volna rá elég. Angliában sok ember van, a kit csak annyiban nyugtalanít a pénzkérdés, a mennyiben nem tudja a meglevőt hová elvesztegetni.

Egy lord Crowndale kilenczvenötezer font sterlinget igért már Tinple úrnak e muzeumért. Tiz év óta folyvást árverez maga magára, minden évben többet kinál két ezer fonttal érte, s Tinple úr mindannyiszor többre tartja háromezerrel, s ezen mindig elmulik az alku. Látszik, hogy csak tréfál vele.

Ez évben nem fog vele tréfálni.

Alig érkezett meg Londonba Tinple úr, – lakása ugyanazon házban volt a hol a muzeum, – midőn első látogatását a régiségekbe szerelmes Crowndale lordtól nyeré. Az utóbbi mylord nagyon köszvényes volt már és csak a kétezer esztendős egyiptomi kisasszonyokba volt szerelmes.

Richard bemutatta őt Athalienak. Úgy látszott, hogy már beszélt a lordnak ritkaság-gyüjteménye ez új szerzeményéről. (Igazán ritkaság: egy nő, ki százezer font értékü gyémántokat veszni hagy, s egy olyan kis hitvány bábot ment meg helyettük, a milyet kilencz shillingért lehet kapni a gyermekjátékos boltban.) A lord egytárgyú kedélyek szokása szerint, igen szórakozott volt; s azért valahányszor Athaliet megszólítá: «Mi – Mylady» mindannyiszor elárulta magát, hogy elébb «Miss»-nek akará szólítani, s csak azután igazítá nyelvét Myladyre. Sőt azt is elvété egy párszor, hogy a muzeum teremein végig sétálva, az ajtóknál a hölgyet előre bocsássa; a mit a világ minden myladyje megbocsáthatlan figyelmetlenségül róna fel, az olyan mylady tudniillik, a ki nem miss.

A mylord azért különben igen nagyon nyájas volt Athaliehoz; mert hiszen nevelt férfi egy szép szobalányhoz is nyájas lehet, ha mindjárt nem jön is a felett zavarba, hogy jobb, vagy balfelől bocsássa-e maga mellett?

Megmagyarázta neki a látott ritkaságok kitünő jelességeit; az érczsodronyra fűzött ős csontvázakat, állatok maradványait, a mik még a nemes embereknél is régiebb eredetüek; a mindenféle népek bálvány-gyüjteményét, az ind Trimurti háromszögének titkát, a Lingámot imádó elefánt értelmét; az Óm mélységes mysteriumát; urát adta, honnan került ide az a négyfejü mongol isten? hol faragták Wiswamitra tevéjét, melynek minden tagja más apró eleven állatból van képezve? Óra hosszat regélt neki a csodahirű Ninifo bálvány felől; a japán oltárszekrényekről, a chinai votiv-táblákról; az egyiptomi kanopokról, az emberfejü köcsögökről, az Oziris hajójáról; összehasonlításokat tett előtte a mexikói naptárpénz és a skandináv runanaptár között, a miben nagy tanulmányt tündököltetett; elolvasá előtte a Tlascallan romok között kiásott aztek camæak föliratait, megmagyarázta az Astartepénzek, az Agathodæmon érmek jelvényeinek értelmét, a kopt fogadási-kezeket, a runaemlékek titkos ákombákjaiból neveket csinált, s bámulatot követelt tőle azon találmányáért, hogy ő fedezte fel, miért van e pogány őskori emlékeken a kereszt?

A fegyverek teremében elmondta: ez a kerekes puska kié volt, hol vesztette el, ki találta meg? ezt a rozsdás kardot hány lábnyi mélységből ásták föl? kit vágtak le hajdan vele? Ezzel a bőrágyuval minő szaraczén várat ostromoltak a lőpor első korszakában? ez a nyereg melyik hires angol keresztes vitézt hordta? ez a zászló, hogy szakadt el Jaffa ostromában? e szeges vértek közül miért angol-szász az egyik, miért angol-dán a másik?

A festvények termében épen ragyogó volt a mylord; ott már minden egyes darabot az utolsó guinéeig meg tudott becsülni, mit ér? kitől van? eredeti-e, vagy a mester másod műve? vagy tanítvány másolata?

– Ebben a teremben rendesen összeszoktunk máskor perelni Richard lorddal, mert én azt állítom, hogy ez a József és Potifárné itt nem Carlo Cignani eredetije, hanem másolat; de ezuttal a mi – mylady iránti tekintetből nem fogok veszekedni. Úgy is kipótolják a helyét a többiek. Egyébiránt e csarnokban a faragványok legbecsesebbek: különösen Donatello faragványai puszpángból. Ezeket Richard lord úgy összeszedte, hogy más muzeumnak alig maradt belőlük.

Most egy zárt ajtóhoz értek.

Itt meggondolta magát a mylord s mutatóujját felemelve, aggályos arczczal kérdezé:

– Megmutassuk-e a mi – myladynak a katakombákat is?

– Oh kérem, szólt Athalie. Miért ne?

Richard lord is helyeslé.

– Mylady nem szokott megijedni csekélységektől.

– Valami rémületes van ott?

– Nagyon réműletes, bizonyítá lord Crowndale. Ne mondanók meg előre a mi – myladynak, hogy mi lesz ott? E kérdést Richardhoz intézte.

– Szükségtelen. Úgy is meg fogom látni.

– Úgy legyen szives felnyitni az ajtót mylord, ha tetszik.

Richard lord felnyitá kulcscsal a vasajtó zárját, mire ez halkan eltünt a falba, s Athalie előtt egy szűk, sötét üreg nyilt meg, mely pinczetorkolatként több lépcsőfokon keresztül vezetett egy mélyen fekvő boltozatos oduba.

A kriptaboltnak nem volt ablaka és még is volt benne világosság. Egy bronz asztalon kristálylámpa égett tiszta fehér világgal.

– Ah itt valaki lakik, hogy lámpa ég? kérdé Athalie meglepetve.

– Laknak ám: Kétezer éves halottak, mylady; állítá ünnepélyesen lord Crowndale.

– S az ott az örökké égő lámpa?

– Igen is, az.

Lord Crowndale ezt oly nyomatékkal mondá, mintha a tárgy azonossága fölött minden kétkedő mosolyt el akarna pusztítani a könnyelmű hölgy arczáról.

Athalie, asszonyok szokása szerint, a kik szeretik bátorságukat fitogatni, a mivel végtére is nem birnak, itt e sötét oduban kezdett el fecsegő lenni: mindenhez hozzá nyúlt, kezébe vette az ibis mumiákat; fölemelgette a hamuvedrek födelét, mikben valóságos hősök porából volt még valami s borzalom nélkül merte előre hátra forgatni Dagon király koponyáját, mely arany abroncsokból fűzött kalitkába volt szorítva.

Lord Crowndale pedig annál inkább ingerelve érzé magát e hölgyet félelemre tanítani, s regényes részletességgel magyarázá neki az ezredéves maradványok történetét.

– Nézze mylady, ez itt Pseudosmerdis síremléke; Ninive romjai közül ásták ki, mr. Layard ott léte alatt; látja az ornamentumokon a szokott bukraniák, a faragott ökörkoponyák helyett emberfők vannak alkalmazva; ezek valódi koponyák, mikor Pseudosmerdist megölték, hadvezéreit is kivégezék s koponyáikat az álkirály síremlékébe ékelték be.

– Tehát ez Pseudosmerdis, az összes miniszteriumával, szólt nevetve Athalie.

Ez a hölgy még sem akar félni.

– Látja mylady az egyptomi mumiát. Nagyon szép darab. Egyike a legszebb példányoknak. Cheops katakombáiban találták, a mi arra mutat, hogy a Faraók családjából való. Gondolja csak mylady, ez a hölgy, mert hölgy volt, ezelőtt háromezer évvel épen olyan szépen tudott mosolyogni, mint ön; és azóta mindig hallgat és komoly.

– Sajátságos főkötője van, szólt Athalie, ez nem rosszul illhetett az arczhoz, a mi így lecsüng; az jó gondolat. Nem volna kár utánozni.

Lord Crowndale vállat vont; «asszonyféle!» még a mumiánál is a fejdísz ötlik fel neki, s azon töri a fejét, hogy magyarázza ezt majd meg piperésznőjének, a helyett, hogy lelkére venné, mi szörnyű gondolat az, háromezer évig változatlanul megmaradni s el nem múlhatni soha.

Azért mégis megmagyarázott neki annyit, hogy azt a főkötő formát a rómaiak idejében calasticanak hitták, s csak Egyiptomban viselték, a hajadon leányok; még akkor a nők és hajadonok között szokás volt különbséget tenni külső megjelenésükben is.

– Hát ettől nem fog-e borzadni, a mi most jön?

Ludimer lovag lóháton ülve.

Ludimer lovag nagy vitéz volt; végrendeletében meghagyta, hogy ha meghal, az ahhoz értő tudósok præparálják őt és lovát műértőleg csontvázakká, s így állítsák fel a család czímerteremében.

Ime most itt ül a vázlovag, vázlován; koponyáját födi az érczsisak, állkapczáját szorítja a vas álltartó; tíz csontújja kardja markolatán nyugszik; alatta a vázló csupasz fogaival harapja a zablát.

– Nem borzad ránézni mylady?

Athalie a helyett mulatságos pruderieval vonta fátyolát arcza elé; (angol hölgyek szobában is viselnek fátyolt) s azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a mister nagyon kevéssé van felöltözve.

– Damned! Egy csontváz! Dörmögé Crowndale lord Tinple fülébe. Szégyenli magát egy férfi előtt, a kin nincs sem ruha, sem hús.

No majd meglássuk, meddig tart ez a vitézség?

– Akarja mylady megnézni az öröklámpát? E gyűjtemény legbecsesebb kincsét?

– Valóban arra vagyok legkiváncsibb.

Az öröklámpa egy bronzasztalon állt, melynek csak egy öblösen alakított lába volt, alul három tigristalpba végződő.

Ez asztal előtt volt egy bronz támlásszék; abban ült egy pikkelypánczélos lovag, alakjára a közönséges emberi mértéknél valamivel nagyobb; pánczélja sötétkékre volt aczélozva s azokhoz hasonló, a minőt a cæsarok idejében a parth segédcsapatok vitézei viseltek; tetőtől talpig pikkelylyel fedve, mint a gyík. Jobb keze a lovagnak le volt eresztve maga mellé, s abban egy hosszú, kétélű pallost tartott.

– Szabad azt a lámpát kezembe vennem? kérdé Athalie Richard lordtól.

– Oh igen. Hanem előbb engedje egyik kezét megfognom.

– Miért?

– No, ha valami történhetnék önnel.

– Köszönöm; vigyázok magamra.

Lord Crowndale még is inte szemével lord Richardnak, hogy tartsa magát készen a mylady háta mögött, ha majd elájul; mert e vállalatnak rendesen az szokott a vége lenni.

A bronzasztal emelvényen állt, melynek három lépcsője volt.

Mikor Athalie az első fokra föllépett, a néma lovag csendesen fölemelkedett ültéből.

Más hölgy sikoltva szökik vissza, midőn a vas kisértet ijesztőn megmozdul előtte, Athalie elismerően bólinta neki fejével: – God by! a lovag udvarias; mikor hölgy közeledik, feláll.

Mikor Athalie a második lépcsőre állt, akkor az érczalak hirtelen megsuhintá a jobbjában tartott fegyvert s feje fölé emelte azt, fenyegetően hajolva hátra.

Ez szokott az a pillanat lenni, a mikor kiváncsi hölgyek ájultan rogynak kisérőik karjaiba.

Athalie naiv kérleléssel nézett fel félvállról a fenyegető kisértetre s negédes hangon mondá:

– Ah, egy régi lovag, mint ön, csak nem tartja tán lovagias tettnek egy hölgyet megütni?

S azzal föllépett a harmadik lépcsőre.

Biz a pánczélos kisértet nem ütött le kardjával a hölgyre. Úgy maradt állva, a hogy volt. Athalie hozzá nyúlhatott a lámpához, de föl nem vehette, mert az asztalhoz volt csavarolva.

A mylordok tapsoltak neki.

– Bámulatos asszony! Rendkívüli asszony! bizonyítá lord Crowndale. – Tudja meg mylady, hogy ön az első hölgy, a ki arra a harmadik lépcsőre rátette a lábát, s férfiak közül is csak egyedül én voltam az, ki hasonlót tenni mertem.

– Hanem önök rászedtek engem; ezt a lámpát nem lehet innen felvenni.

– Hiszen nincs is mit kitudnia belőle, Athalie, szólt Richard lord; egyszerű moderateur-lámpa az egész, rendkívüli nagy gépezettel, a mit egy hétben egyszer kell felhúzni, s ugyanakkor naphtával tele tölteni; az asztal lábaiban van a gépezet.

– Ah, tehát ez az egy csak szemfényvesztés, szólt Athalie fitymálva, s a férfiak kezét nem fogadta el a leszállásnál, lelépdelt az emelvényről. A pánczélos rém szintén leereszté karját, s visszaült helyére, a mint Athalie a lépcsőket egyenkint megnyomta lábával.

– Bocsánat, mylady, tiltakozék e gyanusítás ellen Crowndale lord. Ez nem szemfényvesztés, ez nem humbug; sőt épen ez a muzeum legbecsesebb darabja. Carthagoban tett ásatások alkalmával leltek egy sírboltot; Tullius Aemilius proprætor sírja volt az. E gépalak ott ült a sarcophag fejénél és előtte kis bronzasztalon ott égett egy lámpa. A sírnak legalább ezerhétszáz év óta el kelle hagyatva lenni, s a lámpa még mindig égett. Az örök lámpa titkát a carthagoi maguszok ismerték. Velük együtt veszett el a titok. E sír fölfedezésénél a régiségbúvár, ki az égő lámpát meglátta, azt hivé, hogy ime meglelte az eltemetett titkot s odasietett a lámpához. E gépalak épen úgy, mint kegyed előtt, fölemelkedék, karját emelte, azonban, midőn a felfedező a harmadik lépcsőre lépett, hogy a lámpát elvegye, a pánczélos alak nem tartózkodott, mint most, hanem lesujtott, s az örök lámpát ezer darabra törte, a fölfedezett titkot újra eltemetve. Ez eset le is volt írva bőven a «New monthly magazin»-ban mylady; s Richard lordnak teljes hitelű okmányai vannak a felől, hogy ez alak ugyanaz. Az örök lámpát ő egyszerűen naphthalámpával helyettesíté.

– És most miért nem sujtott le a gép-lovag? Nem hizelkedem magamnak azzal, hogy tekintetem elbűvölte.

– Azt kitalálhatná Athalie, szólt nevetve Richard; nem akarhatom, hogy minden egyes látogatóm lelki erejének mutatványa egy lámpásomba kerüljön, a mi azonfelül még tűzveszélylyel is járna. Azért a gép csak odáig van felhúzva, hogy a két lépcsőnyomásnak megfelelő mozdulatot tegye meg, a harmadikkal pedig adós maradjon.

– No, és épen ennek a titka az, szólt közbe lord Crowndale, a mire legtudvágyóbb vagyok. Hogy van e gép felhúzva? hol van a gépezete? Mit kell vele csinálni, hogy a harmadik tempót is kiadja? Ezt nem bírja kitalálni senki, ezt nem tudhatja meg senki.

– Tessék, szólt Tinple lord, vizsgálja ön meg tetszése szerint, keresse meg a nyitját, én nem gátlom.

– Tudom. Próbáltam sokszor, mindig sikertelenül. – Azzal odament, összetapogatta a vaslovag minden porczikáját; fölkeltette, meg leültette; hallgatta közben, hogy pattog a gépezet belől. – Mind hasztalan. Egy ízben egy egész napot töltöttem itt, s pánczélja minden egyes pikkelyét megpróbáltam elmózdítani helyéről, hogy tán ott a gépezet kulcslyuka, nem találtam rá; pedig a gép benne van. És már ötezer fontot igértem a mylordnak csak azért, hogy fedezze fel előttem a titkot?

– De én nem fedeztem fel. Rajtam kívül nem tudja senki; a kitől a gépet vettem, régen meghalt.

– Nekem sem mondja ön meg? szólt Athalie, kivántató mosolygással tekintve Richard szemébe, s karjára fűzve kezét.

– Mylady, ötezer fontért nem árultam el titkomat a mylordnak; de önnek ez elbájoló mosolyáért megsúgom azt.

Athalienak közel kelle tartania arczát Richardhoz, hogy fülébe súghasson; s a mint a hölgy hosszú angolos hajfürteit félrevonta, hogy a súgást meghallja, Richard nem állhatá meg, hogy ez elragadó szépségű arczra előbb egy csókot ne nyomjon.

Angol lady rögtön otthagyná férjét, ha ezt idegen férfi előtt tenné vele, Athalie elpirult; ez árulás volt az idegen előtt! Hanem azért nem kapta félre fejét; a titkot akarta hallani.

– A gépalak nyakában van a gép nyitja, a fej elcsavarható. Ha egyet fordítanak rajta, az első mozdulatra, – ha kettőt, a másodikra, – ha hármat, akkor mindháromra képes.

Athalie kézszorításban fejezte ki köszönetét.

– Hát az idén sem alkuszunk-e meg mylord a musée Tinple fölött? kérdé, midőn visszafelé indult a társaság, lord Crowndale.

– Ráérünk még.

– Ön igen; de én már magam is régiség vagyok; ma vagy holnap akár megvegyen ön mumiái közé.

– Ah mylord, a gazdag emberek sokáig élnek.

– Én az idén is ajánlanék önnek kilenczvenhétezer fontot érte.

– Én pedig odaadnám százezerért.

– A hogy szoktuk. Én kettővel többet igérek, ön hárommal többet kér. God bye.

– God bye.

Azzal kezet szorítottak és elváltak.

Athalie nehány lépéssel hátramaradt a férfiaktól; lord Crowndale őt is megtisztelte egy feszes bókkal, midőn mellette elhaladt, s halkan e szót intézte hozzá:

– Mi – mylady. Ha önnek ötezer font kedves, szolgálatára áll azon ártatlan titokért, a mit ön most megtudott.

Athalie büszkén emelte föl fejét s haragosan válaszolt:

– Mylord! Hogy tehet ön ily ajánlatot egy gentleman feleségének?

Crowndale meghökkenve vonult vissza.

– Bocsánat mylady. Valóban hibáztam, ostobaságot mondtam önnek. Bocsásson meg.

– Már vége van.

– Mondja ön, hogy megbocsát.

– Jól van. Ne szóljunk róla.

– Adja ön nekem irásban, hogy megbocsát. Irja fel egy névjegyére.

Lord Tinple visszatért e szóváltásra.

– Semmi titok, szólt lord Crowndale. Én önnek hitvesét el akartam csábítani azon hűtelenségre, hogy a pikkelyes lovag titkát árulja el; mylady ezért nekem egy moralis pofont adott s most én e pofonról nyugtatványt kérek.

A kérelmen mylord és mylady nevettek, aztán mylady elővett kis tárczájából egy névjegyet, melyre czímer nélkül volt e név irva: «Lady T. Saylor Athalie», s arra egy vékony kis graphithegygyel felkarczolta e szót: «általános indulgentia Crowndale lordnak», s azt átadá neki.

A lord kezet csókolt és eltávozott.

Azután tíz hónapig másról volt szó.

Lóversenyek, olasz opera, Heenan, a boxer, a nagy Exhibition, parliamenti viták és meetingek kitölték az időközt.

Athalie libegett a világban, mint annyi száz és ezer némber; sem alul, sem felül. Se nem söpredék, se nem crême. A társaságban nem tudni, hogy tisztelet-e, a mivel fogadják, vagy valami más? Asszonynak tartják-e, vagy minek? Egészen birja mindazon előjogot, a mit az asszonyok, csak azt nem tudni, hogy sokáig-e? Büszkeség-e az, a mi arczán ragyog, vagy annak ellentéte? Van-e arról valami tudata, hogy a világ ismeri helyzetét, vagy elég könnyelmű ilyen aggodalmakkal nem nyugtalanítani kedélyét?

Egy napon azzal a hírrel lepték meg Tinple lordot, hogy öreg barátja, lord Crowndale csakugyan azon állapotban van, hogy megveheti már katakombája mumiáinak sorozatába: – meghalt.

Ez rossz ötlet volt az öregtől. Ilyen kész vevőre nem egyhamar fog a musée Tinple találni, bár annak szenvbecse mindenkor megmarad. Az öreg bizonyos százezer font sterling volt Tinple Richardra nézve, a mi után csak meg kellett fordítani kezét, hogy markával felfelé álljon, s a kivánt összeg belehulljon.

Ez azonban elmúlt. A régészetbúvár örökén ifjú hagyományosok osztoznak, a kik a divatost keresik s nem adnak a kopottért mesés pénzeket.

Lord Crowndale végrendeletében tizenötezer fontot hagyományozott azon névjegy tulajdonosnéjának, mely okirataihoz volt mellékelve, e névirattal: «T. Saylor Athalie». Körülirást nem használhatott hozzá; miután azt nem irhatta jogosan, hogy «Tinple Athalie asszonyságnak»; – azt pedig, hogy «Saylor Athalie kisasszonynak» nem akarta irni; tehát a névjegyét használta in natura, melyre bocsánatát iratta ama találkozás alkalmával.

* * *

Mylordnak épen rossz kedve volt: esőre vált az idő, s olyankor az ő törött lába mindig szeretett «statum in statu» képezni életszervezetében; megérezte az időváltozást. Annálfogva meg is hagyá komornokának, hogy semmiféle látogatót se bocsásson be hozzá.

– Pedig egy félkezű tengerész most is itt vár az előszobában, s erősen állítja, hogy okvetetlen beszélnie kell mylorddal. Már három nap egymásután kereste, de elutasíttatott.

– Tengerész?

– Igenis. Félkezű.

– Tiszt, vagy közember?

– Azt hiszem: sergeant; csíkok vannak dolmánya újjain.

– Itt van a névjegye?

– Zsebembe dugtam; nem tartottam szükségesnek tálczára tenni.

– Ne is adja ide; csak olvassa el róla a nevet.

– Lyonel Broads.

– Broads? szólt meglepetve Richard lord; már visszakerült? – Azután gúnyosan tevé hozzá: ez otthagyta félkezét, mint rák a lábát, csak hogy hamarább visszajöhessen. Ez Athaliet fogja keresni.

Sammynak meg volt engedve, hogy ura jelenlétében nevethessen, mikor e tárgyra kerül a szó. Hogyne? ő volt az esketésnél a pap!

– Ezt a gentlemant be kell bocsátani. Kiváncsi vagyok rá, hogy minő beszéde lehet velem?

Sammy kiment a várakozóért és bekisérte, félig nyitva hagyva utána az ajtót, hogy a közelből hallgatózhassék.

A belépő ifjú arcza naptól barnított volt, borotvált ajkakkal és barna körszakállal. A tengerészek rövid dolmánya volt rajta, s annak jobb újja üresen akasztva fel egyik gombjára; – fegyvert nem viselt.

– Mylord, szólt az ifjú, nevem Broads Lyonel, elbocsátott tengerész vagyok; egy éve, hogy szolgálok, most félkezem elvesztve, haza kerültem. Midőn katonává lenni kényszerültem, bizonyos Saylor Athalie kisasszonynyal jártam jegyben. Most kötelességemnek tartám utána tudakozódni. Megtudtam, hogy ő a mylord házában lakik. Bocsánat mylord, de én kénytelen vagyok önhöz e kérdést intézni: – hitvese önnek Saylor Athalie?

Mylord fölkelt.

– Akar ön vele beszélni?

– Akarok.

– Jőjjön utánam. Majd odavezetem hozzá.

Egy csigalépcső a mylord szobáiból közvetlenül Athalie szobáiba vezetett, ki az első emeletet lakta, ugyanazon házban, melynek földszintjét és pinczeboltjait a muzeum foglalta el.

A mylord elől ment, Lyonel utána. Kettőjök mögött lopózott Sammy, ügyelve, ne hogy a félkezű még urát leüsse.

Richard lord egész otthonos biztossággal vezeté végig Lyonelt Athalie pompás termein, miket zárt ajtó nem választott el egymástól, csupán szőnyegek, s midőn végre egy csukott ajtóhoz értek, a hol valószinűleg Athalie pipereszobája volt, ottan sem koczogtatott: szabad-e, nem-e? hanem benyitott egyenesen, s Athalie elé lépve, ki öltözőasztala előtt ült, a mögötte jövő ifjura mutatott.

– Kisasszony! Ím önnek egy hajdani ismerőse, ki önnel szólni kiván; magukra hagyom önöket.

Azzal visszavonult, Lyonelt Athalieval egyedül hagyva.

Vasból kellett lenni e hölgy szívének; vasból! hogy ezt ki birta állni.

Azon ember, kit ő férjének nevez, elárulja őt e szóval: «kisasszony», hajdani jegyese előtt; s az ifju, a kit szeretett, imádott; a kinek emlékével tele volt szívének minden gondolatja, most mint félkezű nyomorék áll előtte.

Lyonel szomorúan támaszkodott egy szék karjára azzal a félkezével. Nem volt szép egy barnult arczú tengerész arczán a végig gördülő köny; de nem tehetett róla, bár haragudott magára miatta.

– Ejh, én nem sírni jöttem ide, Athalie. Kérges ember vagyok; egyenesen kell beszélnem. Ön nem felesége a lordnak; önnek semmi helye itten. Önnek el kell hagynia ezt a házat.

Athalie erre a szóra visszanyerte önuralmát: Ezt a házat! Ez a szó olyan volt neki, mintha a megszálló dæmonnak mondanák, hogy hagyja el a kinzott testet.

– Én e házban nagyon jól érzem magamat. Lássa édes Lyonel, az életben több a próza, mint a poézis, s a legköltőibb dolgok nagyon unalmasak. Az ártatlanság, a nőerény csak a versekben liliomszinű, az életben veres annak bőre a hidegtől, és kérges a munkától. Én már nem élnék meg munkám után s kétségbeejtene a szegénység.

Lyonel nagyot sóhajtott. E cynismus nem volt előtte váratlan; de mégis szerette volna ezt nem tőle magától hallani.

– Nem biztatom én önt költői fellengésekkel; én önnek tisztességes életmódot ajánlok. Atyám meghalt, annyi vagyonom maradt, mennyiből illendően eltarthatok egy asszonyt. Legyen ön nőm.

Athalie szíve nagyot dobbant e szóra.

– Én az ön neje?

– Az. Nőm. Eddig jegyesem volt, s én jegygyűrűjét még most is viselem. Jőjjön ön velem. Elmegyünk más országrészbe, a hol bennünket senki sem ismer, a hol senki sem tudja, kik voltunk, honnan kerültünk elő? Én önhöz gyöngéd leszek és verjen meg engem az Isten, ha ön valaha egy rossz tekintetemről észreveheti azt a gondolatot, hogy jegyváltásunk és menyegzőnk között egy átkozott év volt, a mit a halottak közé számítok.

Lyonel nem emelheté jobb kezét esküre, mert az le volt vágva; a ballal esküdött.

És Athalie úgy érzé, hogy ereje ingadozik. Rágondolni arra, hogy van még a világon egy hely, a hol boldognak szabad lenni, szerető, elnéző, türelmes férj ölében, talán gyermekektől körülrepesve? talán megőszülve tisztességben?… Ejh! Félre e gondolattal! a fölötte levő szobában kaczaj hangzik; ezt a kaczagó embert nem szabad neki elhagynia!

– Ön nagylelkű, Lyonel; de én sem akarok hálátlan lenni. A mit ön ajánl, azt elfogadnom nem szabad. Én nem mérgezhetem meg önnek életét. Itt maradok.

– Gondolja ön meg, hogy édes anyja halálos ágyán tette egymásba kezeinket; emlékezik-e ön még édes anyjára?

Athalie közel volt hozzá, hogy e szóra halva roskadjon össze szívszakadtan. Félre fordult a tükör felé, s a hajába tűzött cameliát kezdte igazítani.

A tengerész nem vesztegetett rá több szót.

– Isten önnel misz. Önnel bevégzém értekezésemet, hanem még valakivel mással lesz ennél a háznál egy szavam.

Athalie megértette a fenyegetést, ijedten felelt rá:

– Ne tegyen ön semmi heveskedést; az én sérelmem meg van neki bocsátva.

– De fenmaradt az enyim! És az nem lesz soha.

– Mire gondol ön Lyonel?

– Hogy félkarom van csak, úgy-e? De egy fél-embernek ez is megfelel. Isten önnel.

A tengerész elsietett, s Athaliet egyedül hagyta.

És akkor a hölgy végig omlott padlója szőnyegén és arczon fekve sírt keservesen, és szépen rendbeszedett fürteit összezilálta, és a drága csipkéket keblén nem kimélte és egész szép arczával nem gondolt, hogy milyen kikelt lesz az alakjából a sírás miatt.

Ekkor figyelmét valami heves szóváltás ragadta meg, mely a feje fölötti szobából hangzott alá. Az volt Richard lord szobája.

Beszédet nem vehetett ki, csak ismerős hangokat, s a hangok emelkedő zajából, hogy ott két férfi a düh és elkeseredés szóváltását folytatja, Lyonel és Richard hangja volt az. A béna tengerész visszatért kedvese elrablójához, azon az uton, melyen idejött s szívreszkettető volt hallani csak a hangot is, melyből szótagokat nem lehetett kivenni.

Athalie fektéből térdére emelkedett s két összekulcsolt kezét feje fölé emelve, hallgatózott.

Nem érthetett semmit.

Egyszer aztán elhallgattak a szörnyű beszédhangok, jöttek helyettük még szörnyebbek, néma lábdobogások, küzdő, dulakodó emberek dübörgése, s nagy sokára egy tompa zuhanás; melyre aztán csend következett.

Athalie még mindig térdelt és hallgatózott, mintha a csend értelmesebben beszélne, mint az előbbi zagyva zsivaj.

S a mint így térdelt és hallgatózott, fölemelt kezeit feje fölött tartva, egyszerre keze fejére cseppent valami. Oda nézett: egy csepp vér volt.

Riadtan tekinte föl; a plafond freskó-festésének égszínkék talapján egy nagy vörös folt tünt elő; a fölötte levő szobában kiömlött vér átázott a tetőzeten.

Athalie összeborzadva húzta fejét karjai közé. A hideg rázta minden tagját.

Kinek a vére az ott?

Közeledő léptek hallatszottak ajtaja előtt.

Lélekjelenlét, tettetés! újra elő!

A hölgy felszökött térdéről, kendőjével letörlé kezéről a vércseppet; s midőn az ajtó nyilt, már tükre előtt ült és szemöldökét simítá le vékony krémmel.

Richard lord jött.

– Tehát, kedvesem, ön kiadta neki az utat?

– Ki biz annak. Szegény bohó. Mire mehettem volna vele? – Visszament azután önhöz?

– Vissza.

– Tehát ő volt, a ki olyan fenhangon beszélt?

– Lehallatszott ide?

– Csak a zaj. Szavakat nem vehettem ki. Utoljára párbajra került önök között a sor?

– Oh velem nem. Én csak nem verekszem egy emberrel, ki a királynő ő felsége shillingjeért lett katona.

– Hát ki vívott vele?

– Azt is hallotta ön?

– A nagy lábdobogásból kivehetém.

– Sammy birkózott vele.

– Az nem birkózás volt; az vívás volt. Fegyverrel.

– Honnan gondolja ön ezt?

– Nézzen fel a plafondra.

Richard lord most látta csak, hogy a plafondon egészen átázott a vér.

– Igen. Késsel rohant rám, Sammy közbeveté magát, s minthogy neki két keze van, annak pedig csak egy, hamar felülkerült és megsebesíté.

– Megölte?

– Azt nem tudom. A kórházba vitettem innen, törvényszék elé kelle adnom az esetet, mint orv megtámadást. Ha érdekli önt, majd tudakozódtatok utána, hogy nem veszélyes-e a sebe?

– Köszönöm, nem vagyok rá kiváncsi.

– Ebből a szobából pedig költözzék ki ön, rögtön küldök szőnyegészért, a ki azt a vérfoltot ottan elfedezze.

– Ne fáradjon érte. Hadd maradjon az ott. Ez egy új érdekes darab lesz az ön muzeumában; egy felhő a kék festett égen, mely igazi megölt ember véréből támadt oda. Hagyjuk ott. Csengessen inkább szobalányomnak, hogy küldje a fodrászt, hajamat újra diszíteni.

És aztán jött a szobaleány, jött a fodrász; Athalie engedé szép fekete haját végig fésültetni, mely ültében a földig ért le, s tanakodott divatképekről, melyik hajfonadék illenék jobban arczához?

Richard lord szemközt ült vele és bámulta a szép hölgy pompás márvány arczát, s hosszú hajfürteit; egész fekete hullámzuhatag az!

* * *

Tinple lordnak rossz éjszakái voltak olyankor, mikor szeles, esős idő támadt; csontforradása s örökölt köszvénye elővették, egész éjjel nem hagyták aludni. Nappal aztán, a reggelizés után, földszint levő könyvtárában lelt néhány órát, melyben kínosan el tudott aludni. A könyvtár különösen áldott hely erre a czélra. Vannak olyan derék könyvek, a mik az álmatlanságot sikeresen elűzik. Az ilyen könyvtári álmokat mylord «studium»-nak szokta nevezni.

Aztán ide a szél sem hat be, a falakon kívül még a nagy falszekrények is gátolják a légvonatot.

E könyvtár egyik szegletéből nyiltak a muzeum helyiségei.

Sammy elkészíté mylord fekhelyét; villanyos tigrisbőrt terítve a pamlagra.

– Itthon van Athalie? kérdé a mylord.

– Itthon van. A kertben sétál.

– Erős egy némber. Ilyen időben a szabadban sétálni. Igazi asszony meghűtené magát s görcsökről panaszkodnék. Az ilyen nőnek semmi sem árt. Sammy, ne felejtse el aztán a katakombában a lámpát megtölteni és felcsavarni; már egy hete mult.

– Nem szoktam elfelejteni soha, mylord.

Mylord aztán lefeküdt és valahogy talált nagy próbálgatás után olyan fekvést, a melyen el tudott aludni.

Hanem az alatt folyvást gonosz álmai voltak.

Mindig azzal az utolsó gondolattal vesződött, a min az ébrenlétet elhagyta. A katakomba lakóival álmodott.

Azok most mind éltek és ébren voltak.

A mumiának élő arcza volt, szemei úgy forogtak, ajkai úgy nyiltak beszédre, mint az élőké, s az egész arcz Athaliéhoz hasonlított.

A mumiának jó kedve volt, fecsegett; elbeszélte, hogy az ő atyja, Farao, milyen nagy király, hogy menyasszony, hogy milyen szép ékszereket kap menyegzőre.

Dagon király koponyája nagyon rázta e szóra a fejét; krákogni kezdett, mint a ki a torkát köszörüli. A mumia kaczagott azon.

Erre Dagon király koponyája megharagudott, legurult helyéről s oda gördült a mumiához, hogy megharapja a lábát.

A mumia felsikoltott és ijedtében vonaglani kezdett; de nem futhatott el sokrétegű pólái miatt.

Most Ludimer lovag kezdte rá.

Azon csont alakban, a hogy megpirítá iszonyú meztelenségével Athaliét, elkezde most neki szerelmet vallani; a mumia borzadva, szégyenkedve fordította el tőle arczát; a csontlovag erővel azt követelte, hogy mindjárt meg fogja csókolni; míg a mumia jobbra-balra kapkodta a fejét, iszonyattal és borzalommal s segítségért kiabált.

Ekkor felállt a pánczélos lovag a megtámadott védelmére.

Felemelte kardját a csontlovagra.

A csontlovag neki sarkantyuzta csontlovát.

Azután elkezdtek viaskodni; hosszú kardjaikkal csapkodtak egymásra, egymás körül, – csont csörgött, vas csörömpölt, kard csattogott.

A mumia rémülettől kidülledt szemekkel sikoltott: «a lámpa, az örök lámpa!»

Ha az örök lámpa összetörik, az egész világ lángba borul s itt lesz a végitélet.

Az alvó lord homlokáról csorgott a hideg veríték.

Sammy szivarozva ment végig a muzeumon. Nem szerette a dohos illatot, melyet a régiségek lehelnek ki magukból.

Hat itczés palaczk volt kezében, tele naphthával. Ezt vitte «megitatni a kisérteteket», mint pályatársai előtt szokta mondani nagy tréfásan.

Mert Sammy igen tréfás kedély, mint azt már néhányszor vettük észre.

Az az esketési tréfa, azzal a foltos reverendával, meg a zsiványkalandokból rögtönzött imádságos könyvvel, különösen sikerült élcznek találtatott még eddig mindenki által, a kinek azt Sammy kegyeskedett bizalmasan elmesélni.

Sammy nem fél a kisértetektől; inkább komázik velük.

Mikor a katakomba lépcsőin leér, a balról álló mumiát megszólítja:

– No, galambom, megint itt vagyok. Gondoltál azóta rám sokat? Adj egy csókocskát!

Azzal megcsókolja a mumia hideg ajkát.

– Teringettét. Ez nem mindennapi gyönyörűség! Egy király leányát megcsókolni. Egy háromezer, meg még egynehány száz esztendős szépséget. Hányadik embernek jut ilyen szerencse? Már nekem kijárja. Ez egyszer az én szeretőm. A Faraó király leánya. Goddam! Ha meg akarnék házasodni, király lehetne az ipam. De nem akarok. Az urammal tartok: «a lány csak szeretőnek való!» No ne haragudjál kincsem; ha én nem, a jövő ezer esztendőben majd elvesz még valaki más. Látod, a myladymet is elvette volna még a régi szeretője, ha szerencséjére le nem szurtam volna. Fog az még engemet áldani azért, hogy megöltem!

Ludimer lovagnak is kijutott.

– Héj csontvitéz, ott kellett volna lenned a tegnapelőtti trialstakesen: fogadok tizet egyre, hogy minden díjat te nyertél volna el, mert ugyan kevés teherrel futtatsz. Átkozott jó jockey lenne belőled; izzasztani sem kellene, hogy lefogyj.

Hanem hát dologra. Meg kell tölteni az öröklámpát, mert biz az mese beszéd, hogy láng égjen táplálék nélkül; akármit álmodozzanak is felőle a bölcsek és poéták.

Azonban olyankor, mikor az ember naphthával bánik, jó nem tartani a szájában az égő szivart, mert abból baj lehet. Tudta ezt Sammy jól, s mielőtt a naphthás üvegből kihúzta volna a dugaszt, kivette a szájából a szivart s oda dugta Dagon király koponyájának fogai közé.

– Nesze, öreg, szívd te addig!

Úgy tetszett neki ez az ötlet; egy megkoronázott koponya, fogai közt égő szivarral; kétszer is visszabólintott rá fejével, nagyon mulattatónak találta. «Szívd addig öreg!»

Azzal felvette a naphthával tölt üveget s az öröklámpa emelvényéhez közeledett vele.

A mint az első lépcsőre hágott, az érczbajnok felállt székéről.

– Servus pajtás; jó napot. Látod, hogy én jövök. Ne félj semmit. Hozom az abrakot. Te ördögadta, nem hiszem, hogy mikor magadra vagy, meg ne iszogasd ezt a szeszfélét, mert nagyon hamar elfogy.

Azután a második fokra lépett.

Az érczalak felemelte pallosát.

– Jól van, Patrik, jól. Bolondulsz már megint; azt hiszed, hogy megijesztesz valakit a fenyegető jegyzékeiddel? Hahaha! De jó volnál külügyminiszternek. Egy ember, a ki mindig emelgeti a kardját, de soha sem üt le. Hahaha!

Azonban, hogy a lámpát meg lehessen tölteni, elébb el kell oltani a lángját. E végett Sammynak fel kelle lépni a harmadik lépcsőre is, a mint már százszor, meg százszor tevé, mert e szolgálat soha sem volt másra bizva; tudta már jól, hogy azzal a fenyegető karddal soha sem üt le a vasvitéz, hanem ismét csendesen visszavonul.

A mint aztán a harmadik lépcsőre lépett, az érczkisértet úgy csapott maga elé a kardjával, hogy égő lámpa, naphthás palaczk mind ezer darabra törött, s egy percz alatt lángban állt az egész katakomba.

Mylord még egyre álmodá a rémeket; hogy hadakozik csontvitéz és vasvitéz villámló kardcsapásokkal, hogy sikoltoz a mumia, a sikoltások egyre közelebb jőnek, egyszerre felpattan az ajtó; Richard fölébred s egy pokoli alakot lát maga előtt végig rohanni.

Mi az?

Egy futó rém, ki tetőtől talpig lángban áll, s kezeivel lángrongyokat tép le magáról és a merre fut, minden lábnyoma, mint lángfolt marad utána, felgyujtva padlót, szőnyeget; és így fut kétségbeesett ordítással, melyben nincs semmi emberi hang, végig, maga után nyitva hagyott ajtókon keresztül s lángot, gyulladást hagyva minden nyomán.

A kik szemközt találkoznak e lángrémmel, mind eszeveszett futással menekülnek előle; senki sem áll eléje, hogy segítsen rajta, hogy oltani kisértse, hogy lélekborzasztó segélykiáltásaira helyt álljon. Űz maga előtt mindenkit.

Kirohan az udvarra; mint a fáklya, úgy ég minden tagja; ujjai hegyeiről lángoló cseppek hullanak alá, a mik nem alusznak el, a mint lehullottak, hanem tovább égnek, terjednek, harapóznak mindenre, a mi éghető.

A pokoli rém a kert felé rohan. Ott van egy vízmedencze, szökőkuttal; abba akarja magát belévetni, hogy a kínhaláltól szabaduljon.

A kert ajtaja be van zárva.

Mikor az égő ember ki akarja nyitni, a kilincs nem enged.

Belül a rácson keresztül egy nő alakja látszik, ki hideg kegyetlenül néz a küzködőre.

– Az irgalom Istenére, asszonyom, nyissa ki az ajtót, bocsásson a vízhez, sikoltoz a lángba borult ember, kezeit átnyujtva felé a rácson keresztül.

A hölgy odalép hozzá s villogó tekintettel mond neki:

– Úgy kell neked, kutya! itt most rajtad a papi talár, viseld! Itt van rajtad Lyonel vére, mosd le! Ordíts czudar! rágd előttem a földet; az nekem a gyönyörűségem. Fetrengj! verd magad a földhöz. Úgy! Ugorjál magasra megint; vonagoljál! Üvölts! Ezzel fizetsz meg nekem ma. Érezd a poklot még ezen a világon, s lássalak benne még ezzel a szememmel. Folytasd így a más világon is, a hol légy elkárhozott…!

Hogy miket beszélt a hölgy a vasrácson belül a kínhalállal vívónak, azt nem hallgatta ki senki, mert már akkor a ház minden lakójának saját veszedelmével volt dolga. Az egész palota fel volt gyujtva. Ki merre menekülhetett, menekült. Maga a ház ura hálóköntösben, fél öltözötten ugrott ki ablakán, mert a szőnyegek már égtek a folyosókon végig, s nehány percz mulva az egész muzeum egy tűz-láng volt; egy darabot nem lehetett, nem is kisérte meg senki belőle, megmenteni. Minden ott égett, ott veszett. A gyulladás a legalsó boltozatban kezdődvén, az egész ház menthetlenül a lángok martaléka lett; semmi erőfeszítés nem volt képes a vész urává lenni.

Csak órák mulva, mikor már az egész épület hamuvá roskadt, jutott eszükbe az ismerősöknek, hogy egymást keressék.

Sammyt, a komornokot az udvar egyik szegletében találták meg korommá égve.

Athaliet pedig a szomszéd utczában lelte meg lord Tinple Richard, egy bérkocsiban ülve.

Mylord egykedvűen vette a veszteséget; kár a szép gyűjteményért, mely a tűz martalékául esett, de elvégre nem olyan lesujtó ránézve a csapás; a muzeum biztosítva volt különböző társulatoknál kilenczvenezer fontig. Így legalább meg van a pénz.

IV. szakasz. SZEMET SZEMÉRT.

Két hónap mult el a muzeum leégése után. Ez idő alatt a szokottnál több időt töltött Richard Athalienál. Nem örömest járt ki szokott mulatságai után, s elárulta, mennyire jól érzi magát otthon.

Athalie gyöngédsége a lord iránt elég indok lehetett volna magában is e ragaszkodásra, ha száz más oka nem lett volna rá.

Egyszer aztán azt mondta a hölgynek:

– Athalie, én gyűlölöm a világot.

– Annak én örülök.

– Miért?

– Azt ön kitalálhatja.

– Richard azt hitte, hogy kitalálta. Érzékenyülten nyujtá kezét a hölgynek.

– Egyedül ön maradt hű hozzám. Az egész világ ellenem fordult. Tudja ön, hogy én most harmadszor is leégtem.

– Hogyan?

– A füstje nem látszik; de valóban porig égtem. A biztosító társulatok, miknél muzeumom tűzkármentesítve volt, pört kezdtek ellenem, s megnyerék.

– Micsoda alapon?

– Azon az alapon, hogy műkincseim nem birtak azon értékkel, a miben biztosítva voltak; sikerült néhány adathoz jutniok, a mit csak hozzám legközelebb álló barátaim árulhattak el, hogy némely historiai nevezetességű tárgy nem volt az igazi. Bolond hiuságom megengedte, hogy ilyesmit fölvegyek a tárgyjegyzékbe. Szerettem dicsekedni vele. S most ezt ellenem fordították. Hiába ismertem el, hogy igen is, egy pár műtárgy nem volt az igazi, de a többi régi, hiteles okmányokkal bizonyított ereklye; nem használt. A törvényszék a társulatok részére dönté el az ügyet, s nekem az egész muzeum szenvértéke helyett csak az általános értéket itélték meg; a mi aranyból volt, mint aranyat, a mi vas volt, mint vasat, a mi butor volt, mint butort, akármelyik fejedelem használta is trón helyett. Barátaim elárultak, ellenem bizonyítottak, a törvényszék égrekiáltó igazságtalanságot követett el rajtam, a pénz emberei kiraboltak; s én gyűlölöm most barátaimat, intézményeinket, Angliát, – az egész világot.

– A mit gyűlöl az ember, azt könnyen elhagyhatja.

– Valóban kedvem volna hozzá. Egy golyó hamar megszabadítana tőle.

– Oh én nem azt értettem. Nem a más világot; csak az új világot. A tengeren túl is van még világ.

– Ön azt véli, hogy elhagyjam Angliát?

– Miután gyűlöli.

– Erre még nem gondoltam. Folyvást azt hittem, hogy rendbehozhatom vagyoni ügyeimet. Ez a gondolat foglalt el egészen. Szándékom volt a csatatéren maradni, élve, vagy halva. Adósságom körülbelül annyi van, a mennyit birtokaim érnek. A míg gyémántjaim és muzeumom kincsei megvoltak, könnyen vehettem a dolgot. Minden tartozásomat fedezhettem velük. Most ezeknek vége. Kilenczvenötezer font helyett kaptam csak tizenötezeret kárpótlásul. Ez minden rendelkezhető összegem. Nagy takarékossággal még tán jószágaim jövedelméből törleszthetném adósságaimat; de a hitel nem alku tárgya. A mint észrevennék rajtam, hogy eddigi életmódomat nem folytatom, mindenki iparkodnék darabokra törni fölöttem a házat, hogy egy-egy téglájával biztosítsa magát. Bukásban levő embernek hátralépni nem szabad.

– Annyival több ok elhagyni a sülyedő hajót.

– Míg az utolsó tizenötezer font a kezemben van, ugy-e?

– Nekem is van ugyanannyi összegem, Crowndale lord hagyományából. A kettő együtt százötvenezer dollár Amerikában.

– Csakhogy nekem még itthon becsületbeli tartozásaim is vannak. Közel tizezer fontra mennek a fogadások, miket a Derby-versenyen legutóbb vesztettem. Ott is szerencsétlen voltam.

– Barátai nyerték el?

– Értem az ironia nyomatékát a «barátaim» szóban. Hanem gentleman ebben nem ismer különbséget. Egy angol lordnak nincs más választása, mint fizetni és főbe lőni magát.

– Pedig bizony többet ér egy élő amerikai yankee, mint egy megholt angol peer, akármilyen szépen halt is meg.

– Ah, Athalie, ez kínos választás. Élhet-e az ember becsület nélkül?

Athalieval szemben rossz helyen volt elejtve ez a kérdés. A hölgy nem felelt semmit, csak felállt fájdalmas arczczal a férfi előtt, s néma lemondással szétterjeszté karjait és aztán lecsüggeszté fejét, s kezeit ölében összefonta; mintha szótlan mondaná: «példa vagyok én, hogy élhet».

Richard nagyon jól elérté a szemrehányást. Ő maga tanítá meg e hölgyet arra, hogy – – hogy a teknőczök agyvelő nélkül is elélhetnek. És most ő maga is azon a ponton áll, hogy saját testén tegye meg azt a kisérletet, vajjon a becsület olyan-e, mint a levegő? ha hermetice elzárják a bőrtől, az élet utána vész?

Még határozatlanul vált el hölgyétől, de a legközelebbi napok Athalie részére dönték el a kérdést.

Tinple lord hitelezői hamarább kezdték el a hadjáratot, mint várta volna.

Zárt kértek ellene oktalan pazarlásaiért.

Maga is elszörnyedt, mikor megtudta, mennyivel tartozik? Sokkal kevesebbnek hitte az összeget. A fején túlcsapott az ár.

– Most már nincs választásom Athalie. A szégyen megvan így is, úgy is. Nem elég, hogy mindenem elvesztém, az adósok börtönét sem fogom elkerülhetni. Leghívebb embereimből lettek legmakacsabb üldözőim. Egy elveszteni való napom sincs; menekülnöm kell, vagy ide, vagy oda.

Az «ide» szónál lába alá mutatott: ott van Amerika; az «oda» szónál fel az égbe.

– «Oda» semmi esetre sem, válaszolt Athalie; «ide» minden bizonynyal.

Csakhogy ott alant nem egyedül Amerikát hiszszük lenni.

– Most már a menekülés is nehéz, mert hitelezőim vigyáznak rám.

– Könnyű lesz őket kijátszani. Én szerzek útlevelet családi nevem alatt; ki ismeri azt? beleiratom inasom nevét; ön álarczozza magát, s mint szolgám velem jön New-Yorkig; ott azután ki üldözhetné tovább?

– Ön okos leány, Athalie; de azon esetben még egyet kell elvégeznie. Itt van utolsó összegem, melyet pénzértékben nem vihetek magammal; menjen ön ezzel Sheriff és Johnson bankárházhoz és adasson érte New-Yorkba szóló váltókat. Egyúttal az útlevél ügyét is végezze el.

– Jól van, uram; utazzék ön rögtön a legelső vonattal Southamptonba; én holnap reggel utána megyek. Rendeljen számunkra helyeket, s ha nem volna indulókész hajó a kikötőben, béreljen ki számunkra egy külön gőzöst. Ily elhatározásnál gyorsaság a legfőbb kellék.

Richard annyira meg volt riadva ez egymást követő csapásoktól, s aztán azoktól, a mik még a távolban tornyosulnak, hogy mint gyakorlatlan csaló, csak a futás közben vette észre, minő nagy hibát követett el!

Hisz az a hölgy, kire utolsó összegét rábizta, hogy váltókat vegyen rajta, bár elválásukkor búcsúcsókját elfogadta is, neki nem neje. Hátha e némbernek most tetszeni fog egyszerűen elfelejtkezni arról, hogy van egy ember a világon, a kit neki meg kellene szabadítania? Mije ő e némbernek? Mi hűséget követelhet tőle?

Ez bizony esztelen elhamarkodás volt; de utoljára is másra nem lehetett bizni, mert idő előtt elárulta volna futási szándékát.

Richard az előre meghatározott fogadóba érve, szobát nyittatott magának s egész éjjel le nem feküdt.

Elgondolta magában, ha most Athalie megcsalja: a szégyen is megvan, a veszteség is megvan. El is itélik, ki is nevetik.

Ha holnap délig Athalie utána nem jő, akkor csakugyan nem marad hátra más, mint főbe lőnie magát.

Tinple Richard megtanulta ezen az egy napon azt, hogy mennyire szereti az életet, s mennyire fél a haláltól?

Míg gazdag volt, míg kéj, öröm, élvezet volt ránézve az élet, annyiszor koczkára vetette azt gondatlanul, nem törődve vele; és most, mikor a jövendő képe nem más, mint egy határozatlan aggodalom, úgy ragaszkodik hozzá, úgy fél azt elveszteni.

Még hordárnak lenni is jó!

Szobáját elhagynia nem volt tanácsos; ott kellett várakoznia türelmesen. Minden női hangra, minden hölgyruha-suhogásra, mely a folyosón közeledett, odament az ajtóhoz hallgatózni: nem az jön-e, a kit vár? s minden csalódás után csüggedten feküdt le nyugágyára.

Így várva nem volt még «asszony» férje által!

Mentül jobban közeledett a másnap est, Richard nyugtalansága annál jobban nőtt. Szemére hányta magának mostani helyzetét. Ha e nő igazi neje volna, most nem kellene miatta aggódnia; bizton várhatna rá, hogy hozzá hű marad. Mivel tartozik így neki? Csak egy rút csalással. S azt most visszaadhatja bőven.

Csak egy hite, egy reménye tartja fenn még: «ez a leány engem szeret». A szerelemben bizik; a kigunyolt, a beszennyezett szerelemben. Azt várja, hogy a leány, a ki szeret, elfeledi azt, a mit gyűlöl.

A szorongattatás tetőpontján az a gondolat veszi elő, hogy talán egy fogadással meg lehetne vesztegetni a sorsot.

Felfogadja magában, hogy ha ez a leány még most is hű marad hozzá, ha utána jő, ha megszabadítja, első dolga lesz Amerikában az, hogy őt valóban nőül veszi.

Oh be rosszul ismerte ezt a némbert!

Oh be rosszul tanulta ki szivét, a midőn azt hitte, hogy az híve fog maradni mind végig és vele megy, utána jő, azért, mert szeret.

Az a hölgy – igen – híve marad, vele fog menni; – de azért, mert gyűlöl.

Kopogtatnak az ajtón.

Richard siet felnyitni a zárt. Athalie jött meg.

Richard nem állhatja meg, hogy a megjelenő nemtőt karjai közé ne zárja. «Tehát mégis eljött, tehát még sem csalt meg!»

– Viselje ön magát óvatosan; szólt Athalie. E percztől fogva önnek azt a szerepet kell játszania, a mi útlevelembe van ön számára bejegyezve. A míg Amerika földére nem lépünk, el ne árulja magát.

– Nehéz lesz szerepem; mert én önt most jobban imádom, mint valaha.

– Nem arról van most szó. Váltott-e ön jegyeket a gőzösre?

– Igen. Holnap reggel indul egy.

– Úgy adassa fel málháimat rögtön. Itt vannak váltói, vegye magához. Az escomptért félperczentet fizettem rájuk a magam pénzéből, azt majd New-Yorkban összeszámláljuk; ön gondoskodjék az úti kiadásokról.

Richard tárczájába tette a váltókat. A legjobb hitelű londoni bankárház papirjai voltak azok; egyenértéküek a vert aranynyal.

Ez a leány mégis derék leány. Nem szökött el ennyi pénzzel.

Richard úr azt hivé, hogy nagy tanulmányt végzett a nők ismeretében.

Életében sok szerelmi viszonya volt, úrnőkkel és szegény leányokkal, könnyelmű és mély kedélyüekkel; kit ő hagyott el, ki őt hagyta el hamarább; vizbe nem ugrott bánatában egy is.

Volt olyan myladyje, kit nőül akart venni, s ki a lakodalom napján másnak adta kezét.

Volt kedvese, kire százezreket pazarolt, s ki ott hagyta, mikor akadt más, a ki két annyit igért.

Találkozott elcsábított ártatlanságokkal, kik untalan sírtak, panaszkodtak, szemrehányásokat tettek; egészen megkeseríték diadalát.

Voltak vidám, ördögien jó kedélyű szeretői, kik mámorba birták fullasztani lelkét, hanem a kikről aztán kitudta, hogy kegyeikben nem ismernek kizárólagosságot.

Mindent megpróbált; pazarlás, hizelkedés, mámor, még a felajánlott büszke kéz, a férfi czím sem kötelezi az asszonyt. Ez mind gyöngeség. Az erő az, a mit az asszonyok imádnak a férfiban. – Ime a hölgy, kit oly súlyosan megbántott; kit hizelgésével, ajánlataival el nem csábíthatott, kit még az oltár elé is, melyet ámítás díszített fel arra, erőszakkal kellett hurczolnia, – most, balsorsa napján, midőn mindenki tépi a fonalat, mely emlékét az övével összefűzi, egyedül marad hű, ragaszkodó, mint az eb, mely védi gazdáját, ki őt megveri.

– Talán ha nőül vettem volna, nem volna hozzám olyan hű.

Azt már kezdte feledni, hogy szorongattatása óráiban felfogadta valakinek, hogy ha a hölgy, most is hű marad, hitvesűl fogja venni.

Betegségében sokat felfogad az ember, a mit egészséges korában elfelejt.

Hiszen most már biztos váltói zsebében voltak.

Másnap kedvező idővel, útnak indultak az új világba.

Richardnak hozzá kellett szoknia, hogy az egész úton a hátsó fedélzet alatt lakjék, s Jemmynek neveztesse magát, Athalie előtt tisztelettel viselkedjék, s nagy kendőjét vigye utána, ha a födözeten sétál.

Athalie szabadon társalgott az együtt utazó férfiakkal, mint a kinek kisérőjére semmi egyéb gondja, mint hogy ha megszomjazik, vizet hozasson magának vele.

– Remekül tudja játszani az úrnőt, az már igaz.

Ezt Richard kénytelen volt magában bevallani.

Még azt is megtette, hogy őt küldte el a társalgási kajütbe, hogy keresse elő számára azt a számát a Timesnek, melyben táviratozva van, hogy Tinple Richard lord Londonból hirtelen eltünt, hitelezői minden kikötőben táviratoztattak, hogy tartóztassák le.

Az emberek az ő hallatára beszéltek e botrányos szökés részleteiről. Athalie maga is beleszólt a beszédbe, s pompásan tudta az értesületlent játszani. Néha egy pár lopva súgott szóval értesíté mylordot az őt közelebbről érdeklő vélemények felől; nevezetesen, hogy az a bizonyos dr. Mac-Fellen, ki oly barátságosan tudakozódik mindenkinek hogyléte felől, nem annyira orvos, mint rendőrügynök, ki különféle megbizatásokban utazik New-Yorkba: tehát ez előtt óvatosan viselje magát.

Az utazás hatodik napján zivatar érte útban a hajót. Nagy baj nem lett belőle, csakhogy az utasok nagy része tengeri betegséget kapott; azok közt volt Richard is.

Mylord először érezte e betegséget életében; eddigi útjaiban szerencsésen kikerülhette azt. Egészen kétségbeesett vele. Azt hitte, a világ vége érkezett el. Átkozta magát, hogy minek ült hajóra, miért iparkodott Amerikába, miért nem vándorolt inkább Chinába, vagy Oroszországba, a hol száraz földön lehet utazni? Mikor enyhébb pillanatai voltak, tudakozódott Athalie felől, s megtudta, hogy annak semmi baja sincs; állja a zivatart, mint a szikla; kinn jár a födélzeten s nevet más emberen, a ki szédelegve keresi a szögletet.

Az a bizonyos doktor gyakran meglátogatá őt is; de Richard óvakodott tőle valami szivességet elfogadni. Ha közelített hozzá, még jobban fejére húzta gyapot fövegét, hogy álhaját leszorítsa vele.

A zivatar a hatodik napon még erősebben elővette a hajót, Richard már akkor ki sem birt mozdulni függő ágyából, s úgy fájt a feje, hogy a mellette lótó-futó alakok beszédét értette is, nem is. Annyit sejtett belőle, hogy többen nógatják, keljen fel, a mylady kivánja. De iszen beszélhet most a mylady! Ma nem játszunk komédiát.

Utóbb aztán maga Athalie jelent meg előtte.

– Nos, Jemmy. Keljen fel ön, mert különben itt vész. A hajó sülyed.

Ez varázshatású szó volt.

Richard azonnal talpra tudott állni; az ijedtség erőt kölcsönzött neki.

– A hajó rést kapot a vízvonal alatt, éjfél óta szivattyúzzák a vizet. A kapitány titokban közölte velem, hogy nem birják a hajót megmenteni s már oldozzák a mentődereglyéket. Támaszkodjék rám, hogy jókor menekülhessünk, ne majd az általános kapkodásban.

Richard reszketve támaszkodott Athalie karjára; hanem a mint a födélzetre feljutott, s meglátta a háborgó tengert, a mint a hajó keresztben-hosszában hánykódott alatta, ismét felfordult vele a világ; ha Athalie meg nem ragadja karját, a vízbe esik.

A kapitány esőtől fényes kaucsuk-köpenyben odajött hozzájuk s mondá nekik, hogy szálljanak le a nagy dereglyébe, mely már a vizen van.

Annyi bizonyos, hogy Richard soha sem jutott volna el abba a dereglyébe, ha Athalie nincs mellette. Minden lépésnél elszédült, elcsúszott, ha ez a nő nem fogja egyik karját, ő rég a tengeré lett volna.

– Ah Athalie! Ah Athalie! nyögé félelmesen.

– Ne híjon ön nevemen! súgá az ráförmedten. Nem látja, hogy mögöttünk a doktor?

Erre aztán Richardot még jobban elővette az ijedtség, a mi nem is hagyta el elébb, mint mikor Athalie, ki félkezével a kötélhágcsóba kapaszkodott, a másikkal az alant hánykodó dereglyébe lökte reszkető útitársát, a hol az aztán végig terűlt.

– Ne féljen ön, súgá fülébe Athalie; szerencsénk van a szerencsétlenségben; a doktor a másik dereglyére került, a vihar szét fog terelni bennünket egymástól. A két dereglye nem maradhat egy nyomon.

Nagyon köszönte Richard az ilyen szerencsét.

Pedig hát ezúttal még is egész szerencse volt rá nézve a hajótörés. Az első dereglyén levők estig elveszték szem elől a hajót és a másik dereglyét; éjfélre lecsillapúlt a szél s reggel felé egy New-Yorkba evező gőzös fölvette a menekülőket; egy hajszáluk sem veszett oda.

Pár nap múlva megérkeztek New-Yorkba. A másik dereglyén menekültekről semmi hír sem volt.

Athalie azt kivánta, hogy New-Yorkban maradjanak. A kik elfeledve, nem ismerve akarnak maradni, azokra nézve legjobb erdő a nagy város. Itt a szomszéd bokor sem ismeri egymást.

Athalie kibérelt egy magánházat, misztresz Saylor név alatt, olyant, mely már be is van bútorozva idegenek számára. Néhol egész ellátást is ád a házigazda, mint akármely közvendéglős. Ott nem szégyen a pénzkereset, s a vendégszeretetet szintén gyakorolják, de illendő remuneratióért.

– Kiván a misztresz itthon ebédelni? kérdé a szállásadó, midőn Athaliet saját szobájába bevezeté.

– Jó lesz biz az, sire; én hat órakor szoktam ebédelni, az inasom, miszter Jemmy, két órával hamarább.

Miszter Jemmy ott állt háta mögött.

– Nagyon jól van, misztresz. Kiván ön az ebédhez alet vagy portert?

– Egyiket sem. Én sherryt szoktam inni.

– Az nálam nincs; de van itt az utcza végén a kék hattyúban. Kivánja, hogy onnan hordassak? A háziszolga félpenceért megteszi.

– Szükségtelen. Mr. Jemmy, az inasom majd érte megy.

Richard lord már sokalta ezt az alakoskodást s a másodszori hivatkozásnál hátat fordított Athalienak s az ablakon kezdett kinézegetni.

– Nem kiván, misztresz, a ház körül felszolgálást?

– Szükségtelen; – inasom mindent elvégez.

A szállásadó eltávozott.

Richard kedvetlenül fordult vissza az ablaktól.

– Mylady.

Első eset volt, hogy Athaliet myladynek szólítsa, mikor egyedül vannak.

– Nos?

– Úgy gondolom, hogy szükségtelen már a komédiát tovább folytatnunk, miután már Amerikában vagyunk, s nincs mitől félnünk.

– Miféle komédiát?

– Hát azt, hogy ön itt engem még folyvást inasának ad ki.

– Nem értem. Hát mi ön én nekem?

Richard meg volt állítva e kérdéssel.

– Hogy mije vagyok én önnek? – Inasa semmi esetre sem.

– Az igaz, hogy ön fölmondhat és elmehet tőlem, a mikor akar; de útlevelem csak nekem van, s abban ön úgy van bejegyezve, mint inasom, s egyéb minőségéről én nem adhatok bizonyítványt.

Richard némán bámult a hölgyre. Mit akarhat ez?

– Én egyébiránt meg nem foghatom, folytatá Athalie hidegvérrel, mi kifogása lehet önnek helyzete ellen? Nálam külön szobája van; livreeje télre nyárra; reggelit, ebédet, vacsorát kap; akkor mehet ki a mikor akar; tisztességes havi fizetést is adok; s az egész szolgálat abból áll, hogy szobámat tisztán tartsa, s az asztalt fölterítse.

Richard lord még mindig nem tudott tisztába jönni a felől, hogy ébren van-e, vagy álmodik?

– Higyje el ön, hogy ennél kedvezőbb állomást alig fog ön magának szerezhetni; Amerikában dolgozni kell, a ki élni akar, s ön semmi munkához nem ért. Mihez akarna ön fogni törött lábával s elkényesült idegeivel? Ön nem lehet itt más, mint inas. Nálam, vagy más valakinél.

Most már kitört a mylord.

– Meg van ön tébolyodva?

– Nem vagyok megtébolyodva, sire; – értem én önt. Ön még nem birta elfelejteni, hogy ön valaha Tinple lord volt. A férfiak ilyesmiben nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek, hogy «lord Tinple», akár azt, hogy «miszter Jemmy.»

Richard kezdett most megdöbbenni. Valami emlékezet, mint a villanyütés, rendült végig idegein.

– De hátha ön ezt elmondhatná is, mit nyerhetne vele? Visszamenne Angliába? Legfeljebb is azt érné el vele, hogy ott kinevetnék, s mint szökött adóst becsuknák.

Richard lord hirtelen kebléhez kapott. Megnyugodott. Tárczája ott volt.

– Kisasszony, szólt vállat vonva. Ön szép eszét a tengeren túl feledte. Nagyon jól tudhatja, hogy nekem elég vagyonom van. Ön maga adta kezembe váltóimat, s azok most is itt vannak.

– Az igaz, szólt Athalie meg nem zavarultan; hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy ezek a váltók nem abból a gyárból kerültek-e, a melyből a black-hilli eskető-könyv?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy a Robin zsiványballadái épen olyan jók voltak az oltárnál, mint az ön váltói a törvényszék előtt.

– Mit tett ön pénzemmel? kérdé Richard dühtől tajtékozó ajakkal.

– Önnek pénzét, szólt Athalie magas megvetéssel, átadtam a «szerencsétlen nők» lazaretumának; azok a váltók pedig, a miket ön magánál tartogat, csak arra valók, hogy a hol ön azokat előmutatja, ott elítéljék önt váltóhamisításért.

A férfi dühvel rohant Athaliera.

A hölgy kinyujtá kezét, s a férfi e kinyujtott kéz mutató újja hegyénél megállt, mintha oda volna bűvölve.

És sírva fakadt.

Arczát kezébe temetve, fuldoklá:

– Mit tett ön én velem?

– Azt, a mit ön én velem! Ön engem szolgálójává tett; – én önt inasommá teszem!

És e szónál megragadta a férfi kezét, oly erővel, mintha vaskapocs szorítaná össze.

Richard sápadtan hátrált vissza e pokoli szép tünemény elől. A hölgy arcza égett, szemei villogtak, szétnyilt ajkai összeszorított fényes fogsorát engedék láttatni, hajfürtei, mint fekete kigyók vonaglották körül villanyos dühvel bosszúálló arczát. Olyan volt, mint egy dæmon, ki a határidőre eljött a kárhozatra eligérkezettért.

– Borzasztó nő! lihegé Richard, egy szék támlájába fogózva. Rettentő gondolatom támad! Ön volt az, ki kétszer felgyújtá vagyonom!

A hölgy magasan fölemelé fejét, büszkén lenézett rá; lehetett volna e tekintet mosolygás is, és azt felelte:

– Én!