A VAKMERŐ.

III. Péter czár idejében volt egy titkos társulat Szentpétervárott, melynek czíme volt: «a névtelenek».

Egy Jelagin nevű orosz nemes házában jöttek össze, ki egyedül maga ismeré névszerint minden látogatóját, azok egymást nagyon ritka esetben.

Előkelő urak, herczegek, udvarhölgyek, gárdatisztek és kozák közkatonák; kereskedő legények, zenészek és utczai énekesek; szinészek, szinésznők és tudósok, papok és státusférfiak, egymástól nem ismerve, szoktak itten összegyűlni; szépség vagy ész: ez volt a jog, mely e társaságba utat nyitott akárkinek. Jelagin válogatta őket össze.

Ott mindenki tegezte egymást s csak keresztneve volt mindenkinek: Anna, Alexandra, Katalin, Olga, Péter, Alexis, Iván, Te és te!

S mi czélra gyűltek össze?

Fesztelenül mulatni.

Kiket a társadalmi előitéletes rangkülönbség egymástól végtelen távolba vetett, egymás uraivá, szolgáivá rendelt, azok itt széttépve minden korlátot, felkeresték egymást, hogy együtt mulassanak.

Meglehet, hogy a kivel az a közgránátos sakkot játszik, épen az a tábornok, ki száz kancsukát veretne rá holnap, ha a díszszemlén parancsa nélkül előre lépne, s kivel most versenyt vív, hogy egy parasztból hogyan csináljon királynét? S az is hihető, hogy az a szép delnő, ki egy balalaika-verő zenéjéhez hamis szövegű franczia dalt énekel, egyike a császárnő udvarhölgyeinek, ki az utczán hintójából fél rubelt szokott a zenésznek vetni: tán egy herczegnő, tán az udvarmesternő maga? – Vagy még annál is több?

Az orosz társadalom szine és feneke, virága és gyökere mind összekerült Jelagin kastélyában s ott élvezé az egyenlőséget – a legszélesebb értelemben.

Csodálatos tünemény, hogy ez épen Oroszországban történhetett így, a hol nemesi rangra, egyenruhára, külső pompára olyan sokat adnak, a hol az alárendelt tartozik leszállni lováról, ha előljárójával találkozik; a hol az alsóbb tiszt leveti köpenyegét, így üdvözli a felsőbb rangút; a hol a tábornok kezet csókol a pópának, s a főnemes arczra borul a czár előtt. Itt pedig együtt dalol, tánczol, elménczkedik, tréfát űz a kormányból; élczeket mond a főpapokra, nem fél és nem tiszteleg.

Talán épen az ellentét miatt?

A rendőrségnek számtalanszor fel volt jelentve e titkos társulat létezése; annak nem is vethetni szemére, hogy lépéseket ne tett volna a följelentések nyomán; hanem a megkezdett eljárás rendesen elszivárgott a homokban s nem jutott eredményhez. A vizsgáló kiküldöttek nem találták meg a gyanus tényeket, vagy megtalálták, de ismét elszalasztották; a kiket tetten kapva befogtak, azokat szép csendben valaki ismét kieresztette, s utoljára minden irott okmány, mely idevonatkozott, megégett, elsikkadt, lepecsételt irattárak ládáiban csodamódon tiszta papirossá változott, s mikor végre egy nagy befolyású tisztviselő erélyesen hozzáfogott a névtelenek üldözéséhez, azon vette észre, hogy nagy hirtelen elküldték valami fontos megbizással külföldre, a honnan sokáig nem kerülhetett vissza.

A névtelenek társulatának igen hatalmas pártfogókkal kellett birnia.

Egy ilyen szabadelvű mulatság végeztével egy fiatal kozák hetman legutoljára maradt az eltávozó vendégsereg közül s mikor egyedül volt a házigazdával, azt mondá neki:

– Te Jelagin, láttad azt a szép asszonyt, a kivel ma este a mazurkát tánczoltam?

– Láttam. Tán neked is megtetszett?

– Azt az asszonyt nekem el kell vennem feleségül.

Jelagin nagyot ütött a kozák vállára, s a szeme közé nevetett.

– Azt ugyan, Jemelján öcsém, nem veszed el feleségül.

– De elveszem, mert felfogadtam.

– De nem veszed, mert nem megy.

– Ha nem jön, viszem akarata ellen.

– Nem veheted el, mert férje van.

– Ha férje van, viszem férjestül együtt.

– Nem viheted, mert nagy palotában lakik, sok katona őrzi, és kocsin jár, fullajtárok kisérik.

– Elviszem őt, szent Györgyre esküszöm, palotástul, katonástul, hintóstul együtt.

Jelagin gúnyosan nevetett.

– Jó Jemelján. Eredj haza. Aludd ki a mámorodat. Az a szép asszony – a czárné!

A hetman egy perczre elsápadt, lélekzete elállt; a másik perczben szikrázó szemekkel mondá Jelaginnak:

– Azért mégis – a mit mondtam, megmondtam!

Jelagin kilökte vendégét az ajtón.

Pedig Jemelján nem volt részeg; – ha csak annak a szép asszonynak a szemétől nem.

Nehány év mult el ez idő óta; a «névtelenek» társulata feloszlott vagy más alakot öltött. Katalin megölette férjét, a czárt, s maga tette fel a koronát a fejére.

Sokan azt mondják, hogy ő ölette meg, sokan védelmezik. Mondják, hogy tudott felőle, de nem akadályozhatta meg. Mondják, hogy kényszerítve volt rá s nagy lelki küzdelmébe került, hogy elnézze, mint készítik férje számára a mérget. Mondják, hogy jól tette, úgy kellett a czárnak, gonosz ember volt, megérdemelte. Azt is mondják, hogy nem igaz, nem ölte meg Péter czárt senki, meghalt heves gyomorgyulladásban: sok pálinkát ivott. Ez utóbbit épen a halhatatlan Voltaire mondja ekkép.

Akárhogyan történt, Péter czár el volt temetve; és Katalin czárnő akkor látta át, hogy a meghalt férj azon halottak közé tartozik, kik nagyon nyugtalan alvók; föl-fölkelnek, kezeiket kinyujtják takarójuk alól s a róluk megfeledkezőket megfogják vele; egyet-egyet fordulnak a sírban s olyankor az egész föld megmozdul az odafenn levők lábai alatt.

A sok ellenmondó hír között egy volt, melyet legnehezebb volt elaltatni s melyet legörömestebb hitt a nép s melyet az emlékezetből letörölni annyi vérbe került; ez a hír az volt, hogy Péter czár se magától, se más kezétől nem halt meg, hanem most is él: helyette egy hozzá arczra hasonló ragyaverte képű közkatonát mutogattak a pompás halotti szekéren Szentpétervárott; ő maga pedig ugyanazon katona köntösében kimenekült börtönéből, s visszatér még trónját elfoglalni, nejét meghódítani, ellenségeit lenyakazni.

Öt ál-Péter czár támadt elő egymás után a nagy Orosz-birodalom távol tartományaiban; egyik a másik után jött azzal a jelszóval, hogy «boszú a hitszegőkre!» fellázított majd északon, majd délen egy tartományt; hadsereget gyűjtött, városokat foglalt, hivatalnokokat kergetett el s újakat tett helyeikbe; mindegyik ellen hadat kelle küldeni; s ha egy le volt verve s kiűzve a jeges pusztákba, vagy elfogva s a legelső fára felakasztva, már tulsó oldalon jött a másik Péter czár; az is újra lázított, sereget gyűjtött és riasztotta az udvart mulatságai közepett s ez így ment folyvást, folyvást: a megölt férj eltemethetetlen maradt, ma itt elásták a földbe, holnap száz mérfölddel odább újra feltámadt és kiáltotta: «még élek!» – ott is megölték; – ismét kidugta fejét a föld alól: «még élek!» – Száz élete volt!

Mikor már öt ál-Péter elment azon az úton, melyen az igazit elküldték, támadt egy hatodik: ez volt a legrettentőbb, a legmerészebb valamennyi között, kinek neve örök időkre be lesz irva az orosz nép krónikáiba, iszonyú tanulságul azoknak, a kik soha sem szeretnek tanulni.

E név Pugacseff Jemelján.

Közönséges donmelléki kozáknak született, s mint katona résztvett a porosz hadjáratban, eleinte mint orosz zsoldos, később mint a czár híve. Bender ostromakor már kozák hetman volt.

Rendkívüli testi erő, sok természeti ész és találékonyság tünteték már ki akkor is; a bekövetkezett béke azonban elzárta előle a tovább hatolhatás útját; őt is hazaküldték a Don mellé, a leszállított hadsereg több tisztjével együtt. Menjenek újra a mezei munkák után látni.

Pugacseff feje azonban már akkor egészen más eszmékkel volt tele, mint hogy nyugodalmasan hozzáfogjon a sajtkészítéshez, a mitől azelőtt tíz évvel fölkeltették.

A czárnőt gyűlölte – és imádta.

Gyűlölte a büszke asszonyt, kinek minden orosz férfiak fején gázolni semmi joga nincs és imádta a szép nőt, kinek minden joga van az orosz férfiak szivén taposni.

Az az őrjöngő gondolata támadt, hogy ezt az asszonyt trónjáról lerántsa, – és aztán karjaiban fogja fel.

Volt neki kész terve hozzá.

Elment a tervével a Volga mentébe, ott laknak a roskolnikok: az orosz uralkodó hit eretnekei, az üldözött vallás vakbuzgó hívei, kiknek apáit, nagyapáit folyvást irtotta a pallos és bitófa, – csak azért, mert nem alulról fölfelé vetik magukra a keresztet, mint Moszkvában, hanem a balvállukon kezdve. Ezért érdemes két millió mindig kész ellenséget tartani a birodalom határán belül.

A roskolnikság mindig készen volt a lázadásra, csak ürügy és vállalkozó akadjon hozzá. Pugacseff ezekkel akarta megkezdeni tervét.

Hanem korán elárulták; a rendőrség kezébe jutott s azután elvitték a kazáni börtönökbe s ott lánczraverték, hogy álmodozzék tovább.

Pugacseff egy éjjel azt álmodta, hogy letörte lábáról a nehéz vasat, keresztülásta a vastag kőfalat, leugrott a legmagasabb sánczról, keresztülúszta a sánczárkot, melynek feneke hegyes ví-karókkal volt tele s aztán neki vágott az Ural-Sorodoki laktalan pusztának, egy falat kenyér nélkül, egy jó darab ruha nélkül.

Az Uralszk puszta egyedüli lakosai a Jakics-kozákok: Oroszország legféktelenebb néptörzse, egyikén azoknak a határoknak, a mik csak a térképen festve léteznek, de a pusztán nem ismeri azokat senki; évről-évre változik az, a mint vagy egy kozák-csapat rohan át egy télen a kirgizek földére s elégeti azok fakunyhóit, vagy egy kirgizcsorda tesz más évben hasonló szolgálatot a kozáknak. Télen azért jobb a hadakozás, mert nyáron úgyis az ég alatt lakik minden ember s nem sokat törődik a házával. Ezek a kedves népek is a roskolnik sectához tartoznak.

Épen azelőtt kevéssel követték el azt a mulatságot, hogy az orosz udvar biztosát, Traubenberg tábornokot, ki odajött, hogy kiszabja előttük, meddig szabad nekik a Jaik vizében halászni? egész hadi pereputyjával együtt kardra hányták, s ezzel világosan bebizonyítottnak hivék, hogy a kormánynak semmi köze az ő csukáikhoz.

Pugacseff épen akkor menekült oda hozzájok, mikor az orosz lovasok fegyverein osztoztak s tanakodtak, hogy mit tegyenek már most odább?

Egy szép tavaszi éjszakán érkezett meg a szökevény rab, hosszas kóborlás után az Ural hegység legvadonabb vidékének legnyomorultabb völgyébe, a mit Jeremina Kurizának neveznek. A nyomorult vidéknek még nyomorultabb városában, Jaiczkoiban, a legelső kozák házához bezörgetett s megmondta neki, hogy ő szökevény.

Szivesen fogadták; – a hogy épen lehetett. Jó szóból sokat, kenyérből keveset. Maga a gazda is szegény volt: juhait elhajtották a kirgizek; egyik fia buzgó pópa volt a roskolnikok hitvallásán, azt elvitték valahova az ólombányákba; másikat elhurczolták katonának, ott elveszett, a harmadikat felakasztották, mert lázadásba keveredett; az öreg Kocsenikoff maga maradt otthon, fiak nélkül, család nélkül.

Pugacseff végig hallgatta öreg házigazdája panaszait s azt mondta rá, hogy ezen segíteni lehet.

– Ki támasztja fel nekem megölt fiamat? szólt az öreg elkeseredetten.

– Az, a ki maga is feltámad, hogy öljön.

– Ki lenne az?

– A czár.

– A megölt czár? kérdé elbámulva a vén harczos.

– Még csak hatszor ölték meg s most is eleven. Az egész úton, a hol csak emberrel találkoztam, mind azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy a czár nem halt meg, hanem börtönéből megmenekült? Én azt feleltem nekik: igaz. Épen ide vette útját, s nem sokára meg fog közöttünk jelenni.

– Azt mondtad? De hát hogy jönne ide a czár?

– Már itt is van.

– Hol van?

– Én vagyok az.

– Jól van, jól van; szólt az öreg roskolnik; értem, hogy mit akarsz velem. Ott leszek, ha akarod. Nekem mindegy, csak legyen valaki, a ki vezessen. De ki fogja elhinni, hogy te vagy a czár? százan meg százan látták őt színről-színre, mindenki tudja, hogy Péter arcza szörnyű himlőhelyes volt, a tied pedig sima.

– Azon segíthetünk; nem halt meg e napokban valaki fekete himlőben ezen a tájon?

– Mindennap. Ezelőtt két nappal halt meg saját utolsó béresem.

– Jó, tehát belefekszem annak az ágyába s felkelek belőle, mint Péter czár.

És megtette, a mit kimondott. A ragályos ágyába lefeküdt, két nap mulva kiütött rajta a fekete himlő s hat hét mulva oly éktelen arczczal kelt elő, mint minőnek magát a szerencsétlen czárt látták.

Kocsenikoff átlátta, hogy az az ember, a ki ily borzasztóan mer játszani a halállal, nem játszani jött ide.

Olyan ország ez, a hol tiz ember közül kilencznek van valami késő időkre eltett boszúja.

Kocsenikoff az első tiz ember közül, a kivel tervét közölte, kilenczet talált, ki életre-halálra elszánta magát a legnyaktörőbb merényre. Hanem a tizedik áruló volt. Az fölfedezte az őrjöngő összeesküvést Jaiczkói város parancsnokának, Simonoff ezredesnek. A parancsnok rögtön elfogatta Kocsenikoffot; hanem Pugacseff az elfogatására rendelt kozák lován megmenekült, még pedig úgy, hogy a kozákot is magával vitte; felkapott a háta mögé a nyeregbe, átnyalábolta, megsarkantyúzta a lovát s elvágtatott vele az erdőbe.

A história feljegyzé az utókor számára a kozák nevét, kit Pugacseff lovastul együtt elragadt. Csikának hitták a jámbort.

Ez történt szeptember 15-én.

Két nap mulva Pugacseff visszajött az erdőből Jaiczkói városa alá.

Már akkor volt saját lova, nyusztprémes skárlát bekecse és háromszáz lovas vitéze.

A város alá érve, megfuvatta a trombitát, s felszólítá Simonoff ezredest, hogy adja meg magát és a várost s jőjjön kezet csókolni az ő törvényes urának, III. Péter czárnak.

Simonoff ötezer lovas kozákkal és nyolczszáz muszka sorkatonával vonult ki a lázadó felé. Pugacseff egy percz alatt körül volt fogva.

Akkor elővont kebléből egy függő pecsétes levelet s az ellenséges tábor közepette harsány hangon olvasá fel azt a kiáltványt, melyben III. Péter czár hű kozákjait felhívja, hogy trónját visszanyerni, a bitorlókat elűzni segítsenek; halállal fenyegetve az árulókat, a kik parancsának ellenszegülnek.

Erre fölzendült a kozákhad; a kiáltás szájról-szájra terjedt: «a czár él, ott van a czár!» A tisztek hasztalan iparkodtak katonáikat lecsendesíteni, azok egymás közt kezdtek el harczolni; a zavar késő estig tartott, s estére az lett a vége, hogy nem Simonoff fogta el Pugacseffet, hanem az fogta el annak tizenegy tisztjét s midőn visszavonult a térről, háromszáz embere nyolczszázra szaporodott. Nagy bajjal birta az ezredes a többit visszaterelni a városba.

Pugacseff éjszakára a város alatt táborozott egy urasági kertben s annak a fáira a tizenegy elfogott tisztet felakasztatá.

Ellenfele annyira meg volt rettenve, hogy nem merte őt megtámadni, hanem oda várta sánczai alá, ágyui torkába.

A vakmerő mégsem volt egészen olyan őrült, hogy azt tegye. Neki több sikerre, könnyű harczra, ágyúkra volt szüksége.

Megindult az apró városok ellen, miket a kormány bölcsesége a Jaik mentében építtetett a kozákok félelmére.

A roskolnikok mindenütt őrjöngő lelkesüléssel fogadták az ál czárt, ki a moszkvai papok uralmát megalázni halottaiból feltámadt s az uralkodó hit helyébe az üldözöttet fogja felemelni.

Harmadnap már ezerötszáz harczos kisérte a harczba.

Ileczka erőde volt az első, mely alá megérkezett, Jaiczkóitól hetven verstnyi távolban. Nyilt kapuval és énekszóval fogadták, az őrség csatlakozott hozzá. Itt már ágyukat és lőszert is kapott s azokkal folytathatá hadjáratát.

Következett Kaziznája erőd. Ez nem adta fel magát, hanem bátor védelemhez kezdett. Pugacseff kénytelen volt ostromolni. Az ostrom hevében átkiabáltak a lázadó kozákok a várbeliekhez s egyszer csak azok is az őrsereg ellen fordíták fegyvereiket; a ki még ellentállt, felkonczolták, az ezredest foglyul hurczolták Pugacseff elé.

Pugacseff senkinek sem irgalmazott, a ki hosszú hajat viselt. Ez divat volt akkor az orosz katonatiszteknél. Ezért a divatért az ál-czár felakasztatott minden tisztet, a ki kezébe került.

Innen, ágyúkkal ellátva, Nisnája Osfernája erőd ellen fordult; azt is rövid roham után bevette. A kit meg nem ölt, az vele ment tovább.

Most már négyezer embere volt, meg merte támadni a talitsevai erődöt, a mit két hős, Bilof és Jelagin védelmeztek. Az orosz fegyelem erősen állt a lázadók dühével szemben, s tán itt legyőzik Pugacseffet, ha a várban meg nem gyuladnak a szénaraktárak. A tűz jött segélyére a lázadónak. Bilof és Jelagin, várukból kipörkölve, a síkra szorultak ki s ott összekonczolák őket.

Mikor Nisnája Osfernáját bevette az ál-czár, a piaczon egy csodaszép fiatal hölgy veté magát lábaihoz:

– Kegyelmet, én uram!

A hölgy igen szép volt s egészen a győztes hatalmában. Könyei, felindulása még csábítóbbá tették.

– Kinek kérsz kegyelmet?

– A férjemnek, ki ellened harczolva, megsebesült.

– Hogy híják férjedet?

– Chaloff őrnagy, e vár volt parancsnoka.

Egy nemeslelkű hős azt tette volna, hogy szabadon bocsássa mind a kettőt: legyenek boldogok, szeressék egymást; egy közönséges ember azt tette volna, hogy felakasztassa a férjet s megtartsa szeretőnek az asszonyt, – Pugacseff megölette mind a kettőt.

Nagyon jól tudta, hogy vannak sokan, a kik emlékeznek rá, hogy III. Péter czár nem találta örömét asszony szerelmében. Az iszonyatig hű maradt felvett álarczához-A lázadásnak szárnyai voltak. Talicseva után következett Csernojecsinszkaja, a honnan a várparancsnok a lázadó vezér közeledtére megfutott, kapitányára bizva a védelmet.

Nilsajeff kapitány egy lövés nélkül feladta a várat; Pugacseff egy «köszönöm» szó nélkül felakasztatta a kapitányt. Nem hitt az áttérő tisztekben; csak a közkatonát tartá meg, annak is lenyiratta a haját, hogy ha szökni talál s ismét kézre kerül, ráismerhessen.

A következő reggelen megadta magát a lázadóknak az utolsó erőd, Precsisztenszka, mely még az ország fővárosa, Orenburg előtt van; s estére az ál-czár Orenburg falai előtt állt, harmincz ágyúval és csatakész hadsereggel.

És mindez – tizenöt nap alatt történt.

Kocsenikoff lovászlegénye attól az órától számított két hét alatt, hogy az elfogatására kiküldött kozákot magával ragadta, hat várat foglalt el, egy hadsereget semmivé tett s egy másikat előteremtett s a tartomány fővárosát ostrom alá vette.

Az orosz birodalom városait nagy távolság választja el egymástól; a míg Szentpétervártt határoznak, azalatt Pugacseff marquis a félbirodalmat elfoglalhatja.

Maga Katalin nevezte el a lázadót Pugacseff marquisnak s nagyon sokat tréfált udvari köreiben a sajátságos férj felett, ki nejét, a czárnőt visszavívni készül.

A menyegzői ágy készen is várta: – a vérpad.

Orenburg kormányzója, Reinsburg, még Pugacseff közeledtének hirére eléje küldé hadserege egy részével Bilof ezredest, hogy a lázadót támadja meg.

Az el is indult a vadászatra, de úgy járt, mint sok oroszlánvadász: az üldözött vad ette meg; egész seregéből egy ember sem tért vissza Orenburgba.

Helyette Pugacseff serege jelent meg a várkapunál.

Reinsburg nem akarta bevárni az ostromot; legbiztosabb seregeit kiküldé Naumoff őrnagy vezetése alatt a lázadók megtámadására.

Az ál-czár engedte őket közelíteni egész a hegy oldaláig, mely Orenburg fölött uralkodik s ott rejtett ágyútelepeiből oly pusztító tüzelést kezdett ellenük, hogy az oroszok véres fejekkel kényszerültek a várba visszamenekülni.

Pugacseff aztán leszállt a síkra s tábort ütött a város előtt.

A két ellenség azzal hozzáfogott, hogy melyik birja a másikkal a várakozást előbb megunatni? Pugacseff kinn volt a havon. Októberben Oroszország síkján már nem zöldül a fű; sátorok helyett fenyőgallyakból csináltak kunyhókat. Az ostromlottaknak pedig nem volt mit enni. Az egyiket a fagy, a másikat az éhség ostromolta.

Utoljára is az éhség volt a legtürelmetlenebb.

Naumoff újra kitört a várból s ezuttal gondja volt rá, hogy a magaslatokat, a mikről a minap őt lövöldözték össze, most ő foglalja el. Sikerült neki: ütegei rombolva dúltak a zendülők soraiban; hanem egyszerre Pugacseff megfordította a csatarendet, kozákjaival megtámadtatá az ellenfél lovasságát. Az megfutott: a győzelem kiesett Naumoff kezéből; kénytelen volt ágyuival együtt maga is menekülni, karddal kezében törve útat a kozákok sorain keresztül.

Ekkor kezdett Pugacseff is az ostromhoz; negyvennyolcz ágyuja volt már, azokkal elkezdé a falakat lövetni. November 9-ig folyvást tüzeltek, akkor rohamra vezénylé csapatait. A roham nem sikerült, az orosz hősien védte magát.

Pugacseffnek rá kellett szánnia magát, hogy az orosz téli éjszakák hideg csillagos ege alatt folytassa azt a munkát, a mit elkezdett, ellensége kiéheztetését.

Köröskörül hótól fehér volt már a róna és bércz, a zuzmarától fehérek az erdők, mintha ezüstből volnának, a hosszú éjszakákon át a hóvilág és az északfény derengett; s a sivatag kietlenben egy vakmerő ember álma ébren tartá az emberek ezreit; az az álom, hogy ő a minden oroszok czárnéjának férje fog lenni!

* * *

II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt. Különösen kedvelte azt a nemét az elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről csakugyan Paskevicsnak neveztek el.

E játékhoz mulhatlanul négy résztvevő kell; a czárnőn kívül Daskoff herczegnő, Orloff herczeg és Karr tábornok ültek a játszóasztalnál.

Ez utóbbi kitünő jeles hadvezér volt – in petto. Mint tarokkjátszó épen ritkította párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlen egy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna s a nyakában hordozná.

Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái segíték szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több baja volt Orloff szép szemeivel, mint hogy figyelmét egészen föladatának szentelhette volna; Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben, hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan szerencsétlen nem lett volna.

Egyszer úgy mellesleg – kártyakeverés közben – előfordult a szó, hogy az mégis szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a Pugacseff, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni s most még Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát.

– Pedig ismerem azt a ficzkót! Jól ismerem, monda Karr; míg a fölség élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban; ostoba kölyök az, valahányszor «carreau»-t hivtam, mindig «cœurt»-t adott bele.

– Úgy látszik, most még rosszabb játékos, monda a czárnő, most a «cœur»-t üti «pique»-el.

Divat volt azon időkben az orosz udvarnál franczia szójátékokat ejtegetni: «cœur» pedig francziául szivet is jelent, «pique» pedig döfést.

– Igen, mert hadvezéreink tehetlenek. Volnék csak én ott!

– Ugyan legyen olyan jó, menjen oda; mondá gunyosan Orloff.

– Ha ő felsége parancsolni fogja, készen vagyok rá.

– Ah, a tarokkparthie csorbát szenvedne ön miatt, mondá tréfásan Katalin.

– Hiszen azalatt vadászatokat tarthatunk Petershoffban; vigasztalá a czárnőt Orloff.

S ez nagyon kedves czélzás volt Katalinra nézve. Petershoffban élte ő legvidámabb napjait. Ott ismeré meg Orloffot. Kegyteljes mosolylyal inte Karr tábornoknak.

– Nem bánom, de két hét alatt visszatérjen.

– Ah, mit két hét! dölyfösködék Karr. Ha felséged parancsolja, ma, még ez órában szánra ülök; három nap három éjjel odaérek Bugulminszkába, negyednap rendbeszedem a kártyáimat, ötödnap megüzenem a ficzkónak, hogy én vagyok a kihivó s hatodnap «volat»-ot adok a gazembernek s heted, nyolczadnap őt magát mint pagát ultimót teszem lánczrakötve felséged lábaihoz.

A czárnő felkaczagott a tréfás hadvezéri műszavakon s Orloffra bízta, hogy lássa hát el a szükségesekkel a hires pagátfogó tábornokot s aztán készüljenek Petershoffba.

A dolgot komolyan vették s Orloff kiadatta a czári parancsot, mely szerint Karr bízatik meg a déli orosz hadsereg fővezérségével. Egyuttal tudatá vele, hogy micsoda haderőkkel rendelkezhetik? Bugulminszkában áll Freymann tábornok huszezer gyaloggal, kétezer lovassal és harminczkét ágyuval, hozzá csatlakozhatik még Csernicseff ezredes, Szinbirszk kormányzója, a ki másfél ezred rendes lovasságot vezet tizenkét ágyuval; s útközben fogja találni Naumann ezredest két zászlóalj testőr-gránátossal. Ezeket okvetlenül magához vegye, mert ez lesz seregének a magva.

Karr még azon éjjel elutazott. Főtaktikája volt a gyorsaság a hadi mozdulatokban. Hanem ezt a pontot, úgy látszik, hogy rosszul tanulmányozta; mert nagy előképei: nagy Sándor, nagy Fridrik, Hannibál stb. szinte gyorsan utaztak ugyan, de hadseregeikkel együtt, míg Karr elégnek tartá, ha ő maga siet.

A két zászlóalj testőr-granátost elő is találta az útban, kiket Orloff megindított s azt parancsolta ezredesöknek, hogy csak siessenek utána. Minden csárdánál megállt és kérdezősködött Pugacseff felől; mindenki rémes csodadolgokat beszélt neki felőle. Karr mindenkit megnyugasztalt, hogy csak várjanak, egy pár nap mulva kötözve fogja erre hozni a szörnyeteget.

Karr azt hitte, hogy gyorsabban már nem lehet utazni, mint ő szánkázott Bugulminszkáig. Pedig lehetett.

Egy kozák lovas, ki vele egy időben indult el Szentpétervárról, harminczhat órával hamarább érkezett meg Pugacseffhez, Karr tábornok jövetelét és seregeinek állását tudatva vele.

Pugacseff legelébb is kétezer kozákot indított el, hogy a tábornok háta mögé kerüljenek s a hozzásiető granátos zászlóaljakat tőle elvágják.

Karr senkivel sem állt tanácskozásba. Bugulminszkában félretolta maga elől Freymann kollegáját, engedje őt végezni egyedül. Itt nem ütközetre, de vadászatra kell készülni. El kell fogni a fenevadat.

Csernicseff útban volt már ezerkétszáz lovassal és másfél üteg ágyuval, midőn azt a parancsot kapta Karrtól, hogy vesse át magát a Szakmara folyón s állja el Pugacseff háta mögött a visszavonulási útat, míg ő a derékhaddal szembe nyomuland rá s akkor majd fogják egyszerre két tűz közé.

Csernicseff azt hitte, hogy okos emberekkel van dolga; mint egyszerű osztályvezető, sem a tábornokában nem képzelt annyi ügyetlenséget, hogy az ellenség derékhadát ő rá, magára engedje rohanni, sem Pugacseffben annyi taktikátlanságot, hogy a míg a derékhadat maga előtt látja, mindenestől egy kis hadosztály elpusztításához fogjon.

És ez mind a két részről megtörtént.

Pugacseff engedte ellenségét szépen átjönni a befagyott folyón, akkor egyszerre minden oldalról rárohant, a jeget letörette a háta mögött s az egész hadosztályt leapríttatá.

Maga Csernicseff harminczöt tisztjével foglyul esett. Ezeket Pugacseff mind az út melletti fákra sorba felkötteté.

A tizenkét ágyút is elfoglalta.

Ekkor aztán győzelemittasan indult egész seregével együtt Karr ellen.

Az is sietve közelített felé, Bugulminszkán innen harminczhat verstnyire találkozott a két tábor egy kis kozák falu alatt.

Karr tábornok elbámult, midőn a képzelt gyülevész helyett egy rendes hadsereget látott maga előtt, ezredekre osztva s ágyúkkal ellátva.

Freymann azt tanácsolá neki, hogy, miután Csernicseff megbízható ezredeit elküldte magától, most a lovassággal ne sokat működjék; hanem iparkodjék a falut elfoglalni működési alapul s gyalogságát használja a lázadók ellen.

Az elbámulás sora még csak azután következett Karr tábornokra.

Látta a megvetett gyülevészt rendes hadcsapatokban, szuronyszegezve közelíteni ezredei felé, látta a hidegvérrel kivitt mozdulatokat egész ezredektől a legnagyobb ágyútűz ellenében, látta a vakmerő elszántságot, a mivel védett állásaira rohantak; látta, hogy itt hősökre talált – zsiványok helyett.

De a mi a legjobban boszantá, az volt, hogy azok az ostobák milyen jól tudnak ágyúzni.

Hiszen Szentpétervárott elővigyázatból nem vesznek fel kozákot a tűzérség közé, hogy ne legyen, a ki e fegyver kezelését megtanítsa nekik, s ime azok a tudatlanok a tegnap rablott ágyúkkal úgy lőnek, mint a ki egész életében azt tanulta; granátjaik már több helyen felgyujták a falut.

Ennek végét kell vetni. A lázadóktól vissza kell foglalni az ágyúkat.

A tábornok rohamra vezényelte egész csatavonalát s tartalékát magához vonva, azzal az ellenség dereka ellen intézett egy eldöntő csapást.

Gyalog ezredei szuronyszegezve indultak a tűzokádó telepek ellen, míg ugyanazokat másfélezer lovasnak oldalba kellett venni. E másfélezer lovas között nem volt több kozák, csak háromszáz.

A harcz legnagyobb hevében egyszer csak külön vált ez a háromszáz kozák s átnyargalt az ellenséghez.

Karr tábornokot, a mint meglátta, hogy kozákjai elpártolnak, oly rémület szállta meg egyszerre, hogy rögtön elhagyta a csatatért, maga adva példát seregeinek a futamodásra.

A csatarend egyszerre felbomlott; az előre tolt csapatokat ott hagyták veszni s menekült, ki merre tudott.

Pugacseff kozákjai harminczöt verstnyire üldözték az oroszokat, de a tábornokot nem tudták utolérni, a rémület szárnyakat adott neki. Bugulminszkába érve, tudta meg, hogy Csernicseff lovasságát leaprították, hogy a testőr-granátosokat elfogták a háta mögött s huszonegy ágyúja a lázadók kezébe esett.

Ezekre a rossz hírekre rögtön olyan kegyetlen grippet kapott, hogy kénytelen volt vánkosokba pakoltatni magát s hazaszánkázni Szentpétervárra, hol ott épen várt reá már a négyes játszó társaság; a midőn is este még az a fátum történt vele, hogy játékközben a XXI-sét elfogták, melyre a czárnő azt a bon mot-t csinálta, hogy Karr egymásután kétszer engedte elfogni a huszonegyesét (értve az első alatt a 21 ágyút), mely bon mot nagy derültséget keltett az udvarnál.

* * *

Pugacseff csillaga (ha ugyan a dæmonoknak is vannak csillagaik) e diadal után délpontjára jutott. Tán még magasabbra is ment volna, ha szörnyű küldetéséhez hű marad; ha nem felejti el két nagy szenvedélyét, mely idáig oly bámulatos gyorsan elhozta: egyik az, hogy a czárnőt nejévé tegye, másik, hogy az orosz nemességet letörje.

Melyik volt a két eszme közül a vakmerőbb?

S mindkettőtől csak egy átlátszó hártya választotta már el. Karr veresége után nyitott útja volt Moszkváig, s Moszkvában százezer rabjobbágy várt megjelenésére, hogy a főnemesek jármát lerázza nyakáról s egy új orosz birodalmat alkosson a régi romjaiból.

Negyven millió helota várt szabadítójára a lázadóban.

Ekkor egyszerre kifordította a sarkából eddigi eszét – egy pár szép szem.

A bugulminszkai diadal után a baskirok vezérei nagy küldöttséggel jöttek eléje s hódolatukkal együtt hoztak neki egy szép leányt feleségül.

Uljánka volt a hajadon neve, ki Pugacseff szivét elrabolta a czárnőtől.

A kalandor már akkor jobban bízott csillagzatában, mint hogy ascetai szigorát megtartotta volna! Uljánka kedvencze lett s a szerető apját, Salavatkát, megtette a kalandor vezér a baskir föld fejedelmének.

És akkor elkezdte magát grófokkal és herczegekkel körülvenni. A kirablott kastélyok ruhatárából magára szedte a legpompásabb díszöltönyöket s a csatában elhullott orosz vezérek rendjeleivel felcziczomázta saját hadvezéreit, azokból tett tábornagyokat, ezredeseket, grófokat, herczegeket, a kozák Csikát, legelső katonáját kinevezte generalissimusnak s rábízta hadseregei felét.

Még rubeleket is veretett saját arczképével, III. Péter czár neve alatt, e körirattal: redivivus et ultor; s minthogy ezüstbányái nem voltak, a rubeleket verette rézből; ez pedig volt sok, s ezt a jó példát az orosz vezérek is követték, millió és millió ezüst rubelt veretve rézből, s fizetvén vele bőkezűen.

Pugacseff így változtatta át lázadása regényét az uralkodás parodiájává.

A helyett, hogy az orosz birodalom nyílt fővárosainak indult volna, a védett erősségek ostromlásához fogott, s a helyett, hogy azt az álmodott tündérképet üldözte volna, mely idáig elvezeté, leheveredett a sárba, egy nagyon is földi nő oldala mellé.

Generalissimus Csika azzal volt megbízva, hogy a rábízott hadsereggel menjen elfoglalni Ufa várát, míg Pugacseff maga Orenburgot ostromolta.

Az idő 1774-iki január volt; oly kegyetlen hideg tél, a minőre még az orosz krónikákban sem emlékeznek. Az erdőkön, mintha csata lett volna, oly dörögve hasadoztak végig a fák, s a bozóti vad fagyva hullt el az útszélen, a mint préda után látott.

Várakat vívni ilyen időben nem lehetett. A kemény föld megtiltott minden sánczvetést s a fagyon nem lehetett sátorozni.

A két lázadó vezér a szomszéd városokat szállotta meg s azt követte, hogy minden élelmi szert elzárt a körülfogott erődöktől.

Orenburgban már az őrség lovait ették s valami Kicskoff nevű élelmezési biztos azt találta ki, hogy a levágott barmok bőreit megfőzette, apróra vágatta s lisztbe hengertetve, kenyér helyett osztá a katonáknak; a mitől aztán oly süly ütött ki a várban, hogy az őrség fele harczképtelenné lett általa.

Január 30-án megkisérté Vallenstierna ezredes kétezer ötszáz emberből álló hadoszloppal keresztültörni a lázadók során; alig hetvenedmagával tért vissza, a többi, mintegy kétezer ott veszett; – legalább ezek nem kértek többet enni.

Pár század huszár azonban keresztülvágta magát s ezek hírt vittek Szentpétervárra, minő garázdálkodást követ el az a III. Péter czár, ki most hetedszer támadt fel sírjából.

A czárnő kezdte unni imádójának hódításait, összehivatá igazi hadvezéreit s megkérdezé tőlük, melyik találja lehetőnek egy hadjáratot elkezdeni az orosz tél derekán az orosz hósivatagok között?

Ez nem hadjáték, nem diadalmenet; ez harcz az elemek legdühösebbikével, mely negyven évvel később Európa legbüszkébb hadseregeit tiporta lábai alá.

Négyen váltak ki, a kik azt felelték, hogy minden lehet Oroszországban, ha lenni kell.

E négy férfi neve volt: Galiczin herczeg, Bibikoff tábornok, Larionoff ezredes és Michelson, svéd tiszt.

A négy közül kettő a vállalat elején kidőlt. Larionoff visszatért Bozali vára alól a legelső csata után, melyben a lázadók győztek, Bibikoff pedig belehalt a téli hadjárat viszontagságaiba.

Maradt csak Galiczin és Michelson.

Ez a svéd már a török hadjáratban hős nevet szerze magának gyors és merész vállalataival, s mikor Bozali várából kiindult a lázadók ellen, egész hadserege állt négyszáz huszárból és hatszáz gyalogból, négy ágyúval.

Ezzel a kis csapattal indult meg Ufa várát felszabadítani.

Bármilyen gyorsan járt is, Csika kémei még gyorsabbak voltak, a lázadó vezér megtudta, hogy egy kis csapat közelít s nem várt tőle egyebet, mint hogy az Ufa helyőrségét akarja szaporítani. Eléje küldött háromezer embert kilencz ágyúval, hogy foglalják el a hegyszorosokat, a miken át kell mennie, ha Ufához akar közelíteni.

Michelson azonban nem ment Ufa várának, a merre várták, hanem szánakra ültette embereit s a síkon keresztül egyenesen nekivágott Csika derék táborának.

Oly váratlan, oly vakmerő, oly hihetlen volt e mozdulata, hogy mikor éjfél után egy órakor rajta ütött Csika előtáborán, senki sem állt ellene; a felriadt lázadók futottak át a táborba hanyatthomlok s ott hagyták két ágyújokat Michelson kezében.

A svéd hős tudta jól, hogy az a háromezer ember, a ki őt a hegyek közül várja elő, az ágyúszóra majd előjön s két tűz közé szorítja. Hirtelen sánczot alakított egy mély útban szánjaiból, a sáncz védelmére ott hagyott kétszáz gyalogot két ágyúval, a többivel ment Csernakuka város felé, a honnan Csika hadserege bontakozni kezdett már kifelé.

Tízannyian voltak azok, mint az övéi. Borzasztó ütegeik felállítva szemben és kétoldalt. Csika azt a ravasz tervet gondolta ki magában, hogy néhány ezer emberének deszkákat köttetett a talpára, hogy így az embermagasságnyi havon kerüljenek az ellen háta mögé; agyon akarta azt szorítani.

Michelson látta, hogy itt nincs vesztegetni való idő. Huszárjai élére állt, riadót fuvatott s nekivágott az ellenség derekának. Erre nem volt az készen. A merész támadás megzavarta őket, néhány percz alatt össze volt törve a tábor közepe; az első ütegek elfoglalva s rögtön a tábor két szárnya ellen fordítva. Erre aztán általános lett a futás. Csika serege, mint a szunyogtábor szétrebbent s ott hagyott negyvennyolcz ágyút és nyolcz mozsarat.

Ekkor a győztes visszafordult kis csapatával elhagyott szánjaihoz, s az odaérkezett háromezer lázadót most ő szorította közre; a kit le nem vágott, az foglyul esett.

A diadalmas hős csak beizent Ufa várába, hogy szabad már a tér, ott az ellenség ágyui: vontassák be; ő maga meg sem pihent, hanem üldözte, verte ellenségét, a ki mindenütt véres nyomait hagyta a havon.

Százhusz verstnyire Ufától érte be a futó Csikát. Csak negyvenkét tisztje volt még a generalissimusnak; a közkatonák eltüntek a szelek minden irányában. Valamennyit elfogta Michelson, s azért nem akasztatá fel őket, mert azon a pusztán hat napi járó földön nem látni egy szál fát.

Ezalatt Galiczin herczeg Pugacseffet kereste fel. Az ő serege hatezer emberből állt. A keserves úton csak márczius elején birt összetalálkozni az ál-czárral.

Pugacseff Taticseva erődben várt közeledő ellenére. Ennek az úgynevezett erősségnek csak fából voltak a falai; valami régi modorú palánk, elég jó a baskirok portyázásai ellen megvédni a lakosok birkáit, de háborúba nem való.

A lázadó vezért nem hagyta el találékonysága, tudott segíteni magán. A palánk körül vastag hósánczot hányatott fel s azt megöntözteté, úgy, hogy az összefagyott, mintha kőből lett volna rakva s a mellett oly sima volt, hogy embernek nem lehetett rá fölmenni.

Itt várta be seregei egy részével Galiczint, míg a többi Orenburgot tartá megszállva.

Az orosz hadvezér óvatosan közeledett az ál-czár rejtekéhez, a sűrű köd kedvezett neki, a két ellenség csak akkor látta meg egymást, mikor lőtávolságra állt egymás puskája előtt. Dühös csata fejlődött ki, melyben férfi férfi ellen küzdött; a lázadók legjobb csapatai voltak együtt; Pugacseff maga mindenütt ott járt, a hol legnagyobb volt a veszély; de végre is az oroszok felmásztak jégbástyáira, elfoglalták ágyuit s ezzel kiverték az erődből.

Ezer jó orosz vitéznek került életébe ez a diadal; – hanem azért aztán tökéletes volt. Pugacseff négyezer emberrel és hét ágyuval menekült a csatatérről, s a mi több volt elvesztett seregeinél, elfoglalt ágyuinál, az a babonás fény, mely őt eddig körülvette, a legyőzhetlenség hite, ez is el volt veszve.

A boszúálló czár, ki tegnap még ostromolt, ma élelmi szerek, lőkészlet és visszavonulási pont nélkül futott el a pusztába.

És akkor kezdődött el aztán a hadjárat rémségesebb fele, olyan hadművelet, a milyen csak Oroszországban képzelhető; a hol ezer meg ezer négyszögmérföldnyi határtalan pusztákon gyéren elszórt, egymást nem ismerő néptörzsek tanyáznak, a kik mind gyűlölik az orosz uralmat, s a kik mind fegyverrel kezükben nőttek fel; Pugacseff ezek közé menekült.

Még egyszer szemközt fordult Galiczinra Kargozkinál, ott újra megverték, elvették utolsó ágyuit, még kedvese, Uljána is foglyul esett; – ha ugyan nem árulója volt.

Innen aztán futva menekült lovasságával a Mjæs folyón keresztül: ott kezdődik már – Szibéria.

Oroszországnak itt már nincsenek falvai; csak egyes katonatelepítvényei az Ural hegyláncz hosszában, az úgynevezett «gyárak». Egymástól napi járó puszták, irtatlan erdők által elválasztva, tünedeznek elő a woszkrezenszki gyár, a szimszki gyár, mindkettőben czinóbert és ónfestékeket készítenek; az usiskai lőporgyár, a szatkini golyógyár, mikben az orosz elitéltek száműzöttei dolgoznak; a vizek összefolyásánál pedig apró városok vannak, Stepnája, Troiczka, Uszt, Magitnája, Petroluskája, Kojelga, melyet kozák benszülöttek őrzenek, a többiben kegyvesztett fegyszázadok vannak őrségül bezárva.

Ide vetette magát Pugacseff serege romjaival. Galiczin sokáig üldözte, de utoljára átlátta, hogy a lakálytalan földön, hol egyedüli út a hóval fedett vizmosási árok, rendezett seregével utól nem érhet egy ellent, a kinek egyedüli csataterve: mentül messzebbre futni.

Pugacseff az Ural mentében minden közbeeső néptörzset maga mellé vett; azok ott hagyták hajlékaikat üresen s követték a lázadót.

A tél hirtelen elmult s már áprilban elkezdődtek azok a rövid hő napok, mikről csak Szibériának van fogalma, a midőn éjjel még befagy a víz, nappal már elborítja a hóolvadás a rónát, minden hegyi patak zuhataggá válik, minden kis folyam helyén tengert talál maga előtt az utazó, s a hol a menekülő még szánnal utazott, ott az üldöző már feneketlen mocsárt talál útjában.

Csupán egyetlenegy vezérnek volt még bátorsága Pugacseffet e téren is üldözni. Ez volt Michelson.

Mint a szibériai farkas a sebesült vadkannak, melynek vérébe már belekóstolt, nem marad el nyomából, üldözi bozóton, mocsáron keresztül, úgy kergette sivatagról-sivatagra ellenfelét a vakmerő csapatvezér.

Soha sem volt több ezer emberénél, lovas, gyalog, tüzér összevéve. Mindenkinek magával kellett hordani két hétre való kétszersültjét és száz töltényt; a lovasnak puskája, szuronya volt, hogy gyalog is harczoljon, a gyalognak szekerczéje, hogy ha kell, ács is tudjon lenni, s valamennyinek készen kellett arra lenni, hogy a hol vizet talál, ott úszni fog.

E kis csapattal utána eredt Pugacseffnek, a fellázadt néptörzsek tömkelegébe. Ellenség előtte, mögötte, minden oldalán; népek, a kiknél irgalomra nem számíthat, a kiknek nyelvét nem érti, a kik halálára esküdtek; – ő pedig járt közöttük hidegvérrel, mint a tengerész az oczeán rémei között.

Május hetedikén a szép Uljána apja támadta meg a szimszki gyár mellett kétezer baskirral, a kik Pugacseffhez igyekeztek: Michelson szétverte őket s elvette ágyúikat, itt megtudta fogoly baskiroktól, hogy Beloborodoff, egyike a Pugacseff által teremtett herczegeknek, nagy csapat fellázadt orosz katonát vezet hozzá; ezeket utolérte a Jeresen patak mellett, s a szatkini gyárba szorította, a hol aztán egyes egyedül odalovagolt a gyár elé, oly közel, hogy beszédét meghallották, s elkezdte őket szólongatni, hogy térjenek vissza a czárnő zászlójához; többet lőttek reá kétezernél a gyár ablakaiból, s mikor látták, hogy ezen semmi fegyver sem fog, kinyitották a kapukat és áttértek Michelson zászlója alá.

Ezektől aztán megtudta, hogy merre van az ál-czár?

Ez már akkor újra hatalmas emberré lett, három erődöt elfoglalt, Magitnáját, Stepnáját, Petroluskáját s most Troiczkát ostromolja.

Ezt is bevette, mielőtt Michelson találkozhatott volna vele. Ez nem talált a várak helyén egyebet, mint romokat, hullákat s a fákra felaggatott orosz tiszteket.

Pugacseff is megtudta, hogy ellensége közelít s az üldözött vad ravaszságával tőrt vetett számára, melyben vakmerő üldözőjét megfogja. Fegyvereseit mind felöltözteté a megölt orosz katonák ruháiba s akkor futárokat küldött Michelson elé, Colon orosz ezredes nevében, hogy siessen hozzácsatlakozni Varlamora alatt.

Michelson csak akkor vette észre a cselt, mikor előcsapatát megtámadták s két ágyúját elfoglalták. Körül volt véve.

Ekkor hirtelen összeszedte lovasságát s neki vágott Pugacseff válogatott kisérőinek, egyenesen arra törve magának utat, a merről legerősebb volt az ellenség. A háló szétszakadt, nem volt elég erős, Pugacseff megfutott Michelson előtt s néhány század magával Szibéria belsejébe menekült az Arga tó mellé.

Ekkor Michelson háta mögül támadt elő újra a baskir hadakkal Szalavatka. Már elfoglalta a szimszki gyárt s ott férfit, asszonyt, gyermeket kardélre hányt, s a szatkini gyár felé közelített.

Michelson hirtelen visszafordult s a baskir tábort az Áj folyam mellett találta erősen elsánczolva. Az ellenség lerontotta a hidakat a folyón, s elbizakodva várta a császáriakat. Michelson hajnalban negyven lovas háta mögé egy-egy vadászt ültetett a nyeregbe, s azt parancsolá, hogy kapjanak át a tulsó partra, s ott védjék magukat addig, míg a többi utánuk mehet.

A rendelet az ellenség legdühösebb tüzelése közben pontosan végre lett hajtva: az orosz sereg átkelt a vizen hid nélkül. Az ágyukat fákra kötve vontatták keresztül.

A csata azon végződött, hogy a baskir had szétfutott; de a míg azt üldözte lovasságával Michelson, hirt vesz, hogy gyalogságát egy új hadsereg támadta meg az erdőben. Most újra vissza kellett fordulnia, hogy azt kiszabadítsa. Pugacseff maga volt az, a ki támadott. Már ismét kész hadsereggel állt a síkon.

Késő éjig tartott a harcz az erdőben, végre a lázadók visszahuzódtak s Michelson megtudta, hogy ellensége Ufa várát akarja most meglepni. Erre ő gyorsan utat vágatott az erdőkön keresztül, s midőn Pugacseff azt hitte, hogy napijáró földre megkerülte ellenségét, azt épen Ufa vára alatt ismét szemközt találta maga előtt; Michelson ismét győzött. Hanem már akkor sem egy darab ép ruha nem volt a katonáin, sem egy viselhető saru, s egy-egy embernek nem volt már több két töltényénél. Kénytelen volt Ufába vonulni új lőszerekért.

Ugy látszik, hogy Michelson volt az a félelmes ellenfél Pugacseffre nézve, a ki volt Macbethnak az anyától nem született ember. A mint ez eltünt látköréből, mindenütt újra emelkedett; a mint ezzel összetalálkozott, mindenütt elbukott benne.

A mint Michelson elverte Ufától, a más oldalról jövő orosz vezéreket Pugacseff mind sorra tönkre verte. London Melgunoff, Duve, Jakubovics, egymásután pusztultak el előtte; szemük láttára égette fel Birszk városát, s karddal kezében foglalta el Ossa erődöt, ott ismét ágyúkra tett szert s villámgyorsan ott termett Kazán előtt.

Ez a tartományi városok egyik legnevezetesebbike; érseki székváros, s a kazáni korona őrhelye, melylyel az orosz czárokat meg szokták koronázni.

Erre a koronára volt szüksége az ál-czárnak. Ha ezt kezébe kaphatja, ha ezt a kazáni érsek fejére teszi, ki tagadhatja, hogy ő a megkoronázott czár?

Brand és Banner tábornokoknak nem volt több emberük Kazán védelmére ezerötszáz vadásznál, azonban a polgárság is fegyvert fogott a város védelmére, melyet ódon bástyafalak fogtak körül. Az ostrom előtti napon érkezett meg Potemkin tábornok Larionoff tábornokkal Kazánba. A császáriak részén annyi volt a tábornok és ezredes, mint Pugacseffnél a szökevény káplár.

És mégis e szökött káplároktól vezetett gyülevész összetörte a tábornokok seregét, Pugacseff maga mászott föl legelől a falra, saját zászlójával kezében, mire a tábornokok bemenekültek a fellegvárba, Larionoff elfutott és Nisney Novogorodig hátra sem nézett.

Pugacseff elfoglalta Kazán várost, és szabad rablásra bocsátá. A kazáni érsek a templom előtt fogadta, s félmillió rubel értékű arany pénzt adott át, azt igérve neki, hogy fejére fogja tenni a koronát, csak szerezze meg azt, itt van a várban.

Pugacseff köröskörül fölgyújtatta a várost, a fellegvár őrségét így akarván feladásra kényszeríteni.

Ekkor – jött Michelson.

A hős hadvezér alig engedett seregének pihenést, s újra elindult Pugacseffet fölkeresni.

Hirt nem lehetett hallani felőle, csak nyomait lehetett követni.

Burnovánál megtámadta egy sereg lázadó, azokat szétverte; – de az még nem volt Pugacseff serege. Azután Brajevánál vert föl egy csapatot. Az sem az volt, a kit keresett. Majd Ossa vára felé fordult, ott egy csoport baskir lovast talált, azokat levágta, elfogta; azoktól tudta meg, hogy Pugacseff átment a Kuma folyón.

Most már tudta, hogy Pugacseffet Kazán előtt fogja megtalálni. Sietett utána. Jobbra balra kalandozó ellenséges csapatokkal szóba sem állt, hagyta őket maga körül csatangolni; ment egyenesen az ellenség nyomán. A Kumán nem talált hajót, átúsztatott rajta, még két folyó állta azontul útját, egyik sem tartóztatá fel, s midőn Arkszba megérkezett, már hallotta az ágyúzást Kazán felől. Egy órát engedett csak pihenni seregének, aztán egész éjjel ment előre, s midőn megvirradt, a sűrű fekete füst a láthatáron tudatá vele, hogy Kazán ég!

Annál inkább sietteté kis csapatát. Csak annyi ideig pihentek, míg a lovakat abrakolták, aztán sietve előre ismét.

Pugacseff futó előörsei megtudatták vezérükkel, hogy Michelson ismét itt van. Megismerték a sokszor látott piros csákós, kék dolmányos huszárokat, a kik előtt annyit futottak már.

Az ál-czár átkozódott e hír hallatára. Ördög-e ez? hogy ismét nyakán van, mikor háromszáz verstnyire hitte a háta mögött.

Ezt nem szabad megtudni a fellegvárba szorult helyőrségnek!

Hirtelen összeszedte hadaiból, a kiket a vár ostrománál nélkülözhetett s rettegett ellenfele útját elállta velük hét verstnyire Kazántól, Taziczin város előtt.

Mikor Taziczin város piaczán a nép előtt magát, mint Péter czár kikiáltatá: egyszerre csak egy halvány nő rohant oda hozzá s először lerogyott lábaihoz, azután átölelte erőszakosan és csókjaival halmozta el.

Ez a nő Pugacseff hitvese volt.

Egy hű, jámbor asszony, ki férjét rég elveszettnek hitte, még nagyon ifju korukban adták őket össze és Pugacseff is azt hitte, hogy neje már nem él. A szegény asszony pedig ráismert hangjáról.

Pugacseff nem vesztette el lélekjelenlétét. Szeliden emelte fel a nőt s azt mondá tiszteinek: «viseljétek e nőnek gondját, férje igen jó barátom volt; sokat köszönhetek neki».

Hanem ebben a városban már széltére tudta minden ember, hogy az ál-czár nem más, mint a Marianka egykori férje; s a felkelő sereg hangulatára aligha nem volt befolyása a parasztnő megjelenésének.

Itt várta a lázadás legelkeserültebb döntő harczát. Késő éj választá el a vívó feleket, a lázadók hat ágyút és nyolczszáz halottat vesztettek idáig. Csak reggel birt Michelson a városba hatolni, onnan izent Kazánba, hogy jőjjenek segélyére. Pugacseff elkeserült dühvel támadta meg és azután, hogy nem birta helyéből kiverni, kivonta Kazánból többi seregeit s tábort ütött a síkon. A harmadik napi csatában a szerencse egészen Pugacseff részére fordult, négy óra hosszat verekedtek már, s Michelson egész serege körül volt véve, midőn az oroszok hőse, halálra elszántan kis csapata élére állva, végső kétségbeeséssel Pugacseffnek rontott s még egyszer sikerült neki, a mi annyiszor részére hódítá a győzelmet, az ellentábor derekát ketté törni. A felkelő sereg szétrebbent, a háromnapi csata után háromezer halottat hagyva a csatatéren, s ötezer foglyot a győztes kezében.

Kazán meg volt szabadítva, de az orosz birodalom még nem.

Pugacseff százszor a földre sújtva, százegyedszer is talpra állt.

A kazáni vereség után ismét megmenekült; ezuttal épen ellenkező irányban, mint először. Most nem kifelé tartott Szibériának, hanem egyenesen az orosz birodalom szívének, be Moszkva felé. Hadseregéből, melyet Kazánnál szétvertek, száz apró csapat lett; egy ilyen kicsiny csapattal Pugacseff átkelt a Volgán s új országokat ment föllázítani.

A mint a Volga túlpartján megjelent, egyszerre lángbaborult az egész tartomány, a parasztság fellázadt s a nemesség kiirtásához fogott, száz mérföldnyi kerületben minden kastélyt leromboltak s egyik város a másik után nyitotta meg kapuit az ál-czár előtt.

Mentől előbbre haladt, annál nagyobbra nőtt hadserege, mely a lázadás veres zászlóját Moszkova kapui felé vitte, útközben várakat foglalt el, városokat pusztított rommá s ellene küldött hadcsapatokat fogdosott el.

Zariczin vára előtt egy császári hadsereg állta útját: a csatában minden orosz tiszt elesett s az egész gyalogság foglyul maradt; Pugacseff útja szabad volt egész Moszkováig.

Huszonötezer embere volt ismét és tömérdek ágyúja.

Ha a mesés Michelson nem lett volna a háta mögött! Ez a regék hőse, a ki nem rettegi ellenségét, akár sokaság az, akár óriás. A párducz, ki bivalycsordát kerget.

Pugacseff futott roppant táborával a kis üldöző csapat előtt, érzé, hogy ennek bűbája van fölötte; ennek a nevével jár az ő balvégzete.

Nagyon biztos helyen akarta Michelsont bevárni.

Végre Sareptán túl, hol a kálvinista atyafiak telepei vannak, talált egy alkalmas helyet, melyben bevárhassa ellenfelét.

Egy magaslat az, melyet mély hegyi út választ kétfelé s a mély útat ismét egy keresztút szeli át.

Pugacseff e mély útba helyezé el java seregeit, a csőcseléket a két szárnyra hagyva. Ha Michelson, szokott rendszerével a bikát szarvainál ragadja meg: először is a mély útba elhelyezett ütegeken kell keresztültörnie s ha az sikerülne neki, akkor a keresztútba elhelyezett hadak kereszttüzébe jut bele, a miből azután ki nem menekülhet.

Hanem Michelson ezúttal kivételképen megváltoztatta támadási rendszerét. Míg ágyuival szemben ostromoltatott, az alatt ő maga és Melin ezredes két felől a felkelők táborszárnyait rohanták meg, a rendezetlen gyülevészt hömpölygetve a táborderék felé.

Pugacseff saját vermében látta magát megfogva, a mint a felvert népfölkelés rémült diadallal rohant két oldalról főtábora felé. Tulajdon seregei rohantak ágyúi torkába; tulajdon csapatain keresztül kellett magának utat vágnia, hogy e kelepczéből kimenekülhessen.

Ez volt utolsó csatája.

Hatvanad magával menekült át a Volgán s ott egy emberlaktalan puszta berkeiben vonta meg magát.

Az orosz hadseregek körülfogták a pusztát, sehova sem menekülhetett ki belőle.

És még mindig álmodozott jövendő nagy napokról. A sivatag közepett legtöbbször elővették régi álmai; a Kreml arany kupoláiról, meghódított császári asszonyról való csábító álmok.

És ez álmok mellett a kinzó éhség.

Napok óta nem volt más tápláléka, mint lóhus nádtöreknél megsütve, s perjével behintve só helyett.

Egy este épen a tűz mellett ült, fanyárson sütve sovány estebédét, midőn három kozák testőre közűl az egyik így szólt hozzá:

– Elég régen játszod már e komédiát, Pugacseff!

A kalandor felugrott helyéből.

– Szolga! Én czárod vagyok! S azzal főbe lőtte a megszólítót.

A többiek erre megrohanták, leverték a földre, megkötözték s ló mellé kötve hurczolták Ural Sorodokig s ott átadták Szuvarof tábornoknak. Ugyanazon Ural Sorodokban, a honnan vakmerő vállalatára kiindult.

Innen elvitték Moszkovába.

Az itélet az volt rá, hogy apró darabokban metéltessék szét elevenen.

A czárnő helybenhagyta az itéletet. Pedig az ő szép szemeinek nagy része volt a szegény bűnös sorsában.

A hóhér irgalmasabb volt. Nem lévén az itéletben kitéve, hogy hol kezdje el a széttagolást, ő mindjárt a fejénél kezdte. – Ezért a tévedésért a hóhérnak Szibériába kelle menni.

Katalin épen akkor változtatta kegyenczét; Orloff helyébe a szép Potemkin következett.