A TUDTÁN KÍVÜL FÉRJ.

Gróf B. a múlt század közepén fiatal segédtiszt volt a porosz udvarnál, a hol erősen beleszeretett Anhalt Zerbst Zsófia herczegnőbe; de ezt nem merte neki megmondani.

Ha azonban a férfiak félénkek, a hölgyek annál bátrabbak, a míg a fiatal segédtiszt kerülgette a szerelmi vallomást, az óhajtott «igen» a kérdést megelőzve, helyébe jött, illatos levélke alakjában, mely finom női kézvonásokkal tudtára adá, hogy egy szerető szív áttörve minden gátló akadályon, a legmerészebbre vállalkozik; Sans-Souciban van egy szegény pap, az összeesketi őket.

A gróf repült a találkozóra. A rendelt helyen lefátyolozott hölgyet talált, a fátyol azonban nem gátolá, hogy az imádott kedves termetéről, hangjáról rá ne ismerjen. Ott megesküdtek, gyűrűt cseréltek s az első boldog ölelés után elváltak, azzal az erős igérettel, hogy mihelyt alkalom nyilik rá, házasságukat nyilvánossá fogják tenni.

Pár nap múlva Zsófia herczegnőnek el kelle hirtelen utaznia, messze, nagyon messze: egész az orosz birodalom fővárosáig.

Gróf B. vágtatott utána.

Ott azután megtudta, hogy Zsófiának rendeltetése czárnévá lenni; az orosz trónörökösnek van szánva feleségül.

A gróf kétségbe volt esve. Hogy lehessen azt férjhez adni, a kinek már egyszer ő férje s a kitől nincs kedve elválni? A kétségbeesés vakmerővé tette, a herczegnőt a szerelemféltés dühével kezdte kerülgetni, a minek aztán az lett a vége, hogy egy szép téli éjszaka galléron ragadták s elszánkáztatták Szibériába.

Ott aztán vadászhatott nyargalóczokat és murmutérokat egynéhány esztendeig s ábrándozhatott elhagyott jegyeséről.

Egyszer híre futamodik, hogy a czár meghalt, neje lépett a trónra utána; a Szibériába száműzöttek mind engedélyt kapnak a visszatérhetésre.

De mennyire tetézte ez örömhírt a czárnénak egy sajátkezű levele, melyet lovas futárok adtak kézről kézre Szibériáig, míg B. grófig eljutott s melybe ez volt irva:

«Kedves régi barátom! Örömmel hívom önt vissza, kit oly nehezen nélkülöztem. Siessen. Biztosítom önt hajdani kegyemről.»

Gróf B. elfeledte minden eddigi szenvedését ez egy édes pillanatért. Imádottja, ki most már a világ első uralkodónéja, megemlékezett róla, hívja, hogy siessen, biztosítja hajdani kegyéről! Ezzel a levéllel zsebében minden szerelmesnek gyorsabban kelle utazni, mintha a gőzerőt ő találta volna fel. Gróf B. még gyorsabban visszaszánkázott Szentpétervárra, mint a milyen gyorsan elszánkáztatták onnan.

Sietett a czárnőnél kihallgatást nyerni.

A czárnő, mint régi németországi ismerősét, igen nyájasan fogadta s kérdezé, – honnan jön?

– Felséged legjobban fogja tudni, miután sajátkezű soraival hivott vissza: Szibériából.

– Szibériából? szólt a czárné elbámulva. Hanem én nem irtam önhöz levelet.

Gróf B. mosolyogva vevé elő a keblében tartogatott levélkét és átadta a czárnőnek.

A czárnő fejét rázta.

– Hiszen az nagyon jó, hogy visszajött ön Szibériából; hanem ez a levél Bestuseffnek volt irva, hajdani miniszteremnek. Megfoghatatlan, hogy jutott az ön kezébe?

A gróf meg volt zavarodva. Nem tudta, most mit mondjon a czárnénak? Megkérdje-e tőle, hogy hát holmi korábbi barátságos viszonyokra nem emlékezik-e? Mutassa meg a jegygyűrűjét.

A czárnő kisegíté zavarából.

– Önre nézve, úgy látszik, hogy szerencsétlen éghajlat ez. Rokonai sokat tudakozódtak utána; rég nem látták. Jól tenné, ha megvigasztalná őket.

Ez formaszerű kiutasítás volt. A gróf nem birt magához térni bámulatából.

Kénytelen-kelletlen visszautazott Németországba.

Szülői rég meghaltak; kastélyában csak a régi komornyikot találta meg, a ki nagyon örült ura visszatértének. «De hát még a grófné hogy fog örülni!»

– Miféle grófné? kérdé B. elbámulva. Anyját még gyermekkorában elveszté.

– Hát az ifjú grófné, a gróf úr neje. Oh de áldott szép és jó teremtés. Mennyit sirt a gróf után; mindig gyászban járt.

– Az én nőm? No azt magam is kiváncsi vagyok hát megismerni.

A gróf bevezetteté magát a grófné szobájába, ki érkezésének hirére eléje futott, s mikor aztán már nyakába borult, akkor persze, hogy ráismert a gróf. Hajdani jegyese volt az, W.. Izaura grófné, kit atyja nem engedett hozzá menni s kit ő azután a berlini udvarnál kivert a fejéből.

A fátyolos szépség, kivel a sans-souci-i szegény papnál összeesküdött, Izaura volt, nem a czárnő. Annak a gyürűjét viselte az ujján.

A gróf összehasonlítást tett a két nő között, s az itélet a jelenlevő javára ütött ki.

A gróf azután mindvégig boldog ember maradt.

Hanem arra a kérdésre alig tudott volna magának megfelelni, hogy mi szükség volt neki Szibériába elutazni, három esztendeig jeges medvéket kergetni, azért, hogy Pommernben boldog családapává lehessen?