MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.

Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás fölé rakva, még most is őrzik a nevét.

Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától. Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.

A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok, a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.

Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az erdős völgyben.

Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott. Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.

Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden vödröntytyel még csak szóba sem állt.

Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak hajtotta a fejét.

– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?

Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt felelé:

– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.

A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt, kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.

Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles korsót.

– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott, kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a czikóba.

– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.

Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a helyéből s nagyot gördült alá felé.

– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! – mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is elguríthatnánk – egyesült erővel.

A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.

Csak a szép leány nem találta ki sehogy.

A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?

A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.

A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.

De a királynak csak a szeme volt éhes.

A nagy kinálgatásra azt felelte:

– Én nem szeretem a csukának csak a máját,2) vadkannak csak a nyelvét, szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.

– Az is a java annak! helyeslé a molnár.

– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.

– Van, de nem lehet rátalálni.

– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.

– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a fátyolkendő.

S a leányszív csak nem került meg.

A király tovább ment.

Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin János történetének kezdete.

Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.

Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen hatalmas «fekete sereget».

Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.

Belátogatott az ismeretes malomba.

A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.

Ez volt a szép molnárleánynak a férje.

– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt, visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.

– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.

Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem, mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.

*

Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros, «langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet: tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül, «czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.