A LEGBÁTRABB EMBEREK.

Kik a legbátrabb emberek?

Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?

Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a gyerek.

Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.

Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy milyen vakmerő nemzet a gyerekség!

*

– Nyanya! Füle is van!

– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!

Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.

A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Nyanya! orra is van?

– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.

Megint hangoztatja az apróság:

– Nyanya! lába is van!

– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!

Aztán csak nagyot nevet a kicsike:

– Nyanya! Farka is van!

De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az, a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?

Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?

A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!» – Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.

A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől, hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a bögréből.

Én nem volnék olyan vitéz.

*

De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.

A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.

Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó árát adják a városban.

Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a tehén szarva se látszik ki belőle.

A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni; az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.

Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban málnát szed a karos kosarába.

Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.

A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig dudolgatnak.

Egyszer azt kiáltja a kis leány:

– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.

Később megint nevetve szól:

– Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja.

Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal.

A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt.

Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs.

De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a hogy tudta s szidta, mint a bokrot.

– Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak? Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze!

Piff, paff! verte agyba, főbe.

A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi teremtésen, a ki őt ütlegeli.

Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe verni!»

Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy morogva: «no még igy soha sem jártam».

A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták.

A székely asszonynak nem történt semmi baja.

Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának?

*

De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam.

Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső, spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle levegőt lehetett főzni.

Nagyon hires orvos volt. Hej, de sok embert kiragadott a halál körme közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is elvitte. No, de öreg ember is volt már.

A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett.

Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy fiskálishoz.

Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül.

Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a fiskálisnak a kanczelláriája.

S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra, se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit, ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából.

Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda. Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por, befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig csak szivarral élt.

Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat.

Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa.

Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három.

Nagy selma volt mind a kettő!

Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen szabadjára voltak hagyva.

Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra.

Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó játékszernek!

A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye.

Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell, a Jóska pedig, hogy színi kell.

Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését.

Hej de megharagudott a papa!

– Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni.

Hát aztán többet nem nyultak a pipához.

De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között.

A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott elkapja őket a rézorrú bagoly.

Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni. Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra. Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek.

Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának.

– Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? – kérdezé a mama.

– Mondja meg a Julcsa.

A Julcsa aztán előállt vele.

– Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni?

– Hát minek az nektek?

– A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja. Megakarjuk lepni vele.

– S hol veszitek a virágcserepet hozzá?

– Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép, porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit.

– No hát szabad, megengedem.

– De a nagymama ne tudjon felőle semmit.

A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit.

Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés.

A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga csinálta köszöntő verset.

– Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te boldogságod.

Azzal levették a kendőt a virágcserépről.

Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama felsikoltott, a papa fütyült.

Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán szokott lenni.

A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép!

Melyik volt hát a három közül a legbátrabb?