← Table of contents
Mesék és regék

A ZOMOTOR.

Reading edition

Csaba megfejté a táltos mondását.

Először is előhivatá az olasz ötvösöket, kik aranyból remek műveket tudtak faragni; azokkal készíttetett nagy arany koporsót tiszta vert aranyból, tetejére ki volt faragva a holt vezér alakja teljes nagyságában, két oldalára a hős viselt dolgainak emlékei, a diadalmas csaták, a római fejedelmek, kik hátukon hordott zsákokból tölték trónja zsámolyához az adófizetést; az aquilejai ostrom és az áldozatok, mind ékes képekben kivésve.

Másodiknak a góth művészek készitének ezüstből koporsót szép czifraságokkal, ahogy templomaikon szokták, sok hegyes, csipkés bolthajtással, és fülkével kiidomítva s mindenik fülkébe – volt pedig huszonkettő – egy-egy meghódított nemzet országczimere jutott, kik mind Attilát vallották uroknak, legfölül a koporsó tetején a hun nemzeti czímer, Attila jelvénye, a napba tekintő sas.

Harmadik munka bizatott az avar kovácsokra. Egyszerű aczélból készítteték ezek a koporsót, s nem volt azon kivülről semmi ékesség, csupán csak a név volt reá verve, kiülő hun betükben:

«Attila.»

Most felöltöztették a királyt biborba, bogláros köntösbe, fehér haját, fehér szakállát gyöngy közé foglalták, ujjaira huztak gyémántos gyürűket, derekára himzett övet köritettek, saruit kiverték aranyfejű szegekkel, hogy ő, ki éltében sohasem viselt magán aranyat és ékszert, sem bibor köntöst, legalább a föld alá királyi pompával menjen. A halott engedett magával mindent tenni.

A hogy az arany koporsóba belefektették, mellé helyezének kardot és buzogányt, mindenféle fegyvert, lármaadó kürtöt és ivó serleget, hólyagos kulacscsal, megtöltve szinborral; azután megtölték a koporsót szinültig igaz keleti balzsammal, hogy az enyészet keze hozzá ne nyulhasson ezer meg ezer esztendő mulva is a király testéhez. Ugy forrasztották rá a koporsófödélt.

Akkor az arany koporsót az ezüstbe tették, s a mi tér a kettő között maradt, azt megtölték arany pénzzel, igaz gyöngygyel és drágakövekkel.

A harmadik koporsót pedig színig tölték vérrel. A kedvencz paripát, a mulattató bohóczot, a pohártöltő rabszolgát, az énekes fiút ott áldozák meg a ravatal előtt, vérüket a koporsóba ontva: hogyha egykor a világ végső napján felkel a nagy király sírja fenekéről, ott találja fegyverét, paripáját, kincseit és szolgálattevő alattvalóit mind maga körül.

Midőn a harmadik koporsót is rászegezték a királyra, felordított az egész körülálló nép, hogy mint a vihar hatott fel a kiáltás az égre, s elzavart onnan minden felleget, hogy szabad legyen az út Attila előtt egész a gönczöl szekeréig, melyen ő fogja az eget járni, kocsisai és kengyelfutói levén azok az idegen vezérek és fejedelmek, kiket a csatákban erős kezével elejtett.

Azután a gyulák nagy tüzrakásokat hánytak égő fatörzsekből, magasra, mint egy-egy halom, száz helyen a tábor körül s azok előtt ezer fehér ménparipát áldoztak meg, szétdarabolt tagjaikat a tűz közé hajigálva s a kürtök rivása mellett ezer ifjú szittyadalnok énekelt gyász halotti dalt, zengő kobzát verve hozzá, s dicsőiték a nagy király nagy tetteit, a minők nem történtek, mióta ég van a föld felett, és nem fognak történni ezután.

Éjszaka pedig, midőn a kürtszók elhangzottak, a góthok, alánok és markományok s más hódolt népek vezérei összegyültek egymás között s elhatározták, hogy rá lesnek, hova fog Attila eltemettetni? – s őt alattomban felássák.

Egyiknek a kincsekre, az arany, ezüst koporsókra fájt a szíve, másik Attila fegyvereivel akart dicsekedni, harmadik fogadta, hogy serleget csináltat a nagy király koponyájából, hunok csúfságára, világ csodájára.

Megtudta e tanácskozást az ifjú Csaba vezér, s másnap reggelig három hasonló koporsót csináltatott vasból, mint Attiláé, azokat megtöltötte kavicscsal s a mint hasadott a hajnal, az egyik koporsót elküldé nyugat felé, a másikat északnak, a harmadikat délnek, biztos vitézei által, hogy azokat temessék el folyók partjaiba, királyi tisztesség mellett. A mint pedig azok háromfelé elmentek a három vaskoporsóval, ő a negyediket, az igazit, minden zaj és kürtszó nélkül szekerére emelteté s tizenötezer próbált vitézét magához véve, elvitte azt kelet felé.

Az alánok, markományok és a góthok szépen meglesték a nagy pompával eltemetett koporsókat s másnap éjjel fel is ásták mind a hármat, és azután csak szidták egymást és saját pogány isteneiket, a mint nem találtak azokban egyebet kavicsnál.

Csaba ez alatt kisded seregével sík, róna vidékre ért, s ott sátort veretve, megállt.

Kétszáz rabszolgát kiválaszta Attila cselédsége közől s magához hivatva legkedvesebb fegyverhordozóját, az ősz Kumárt, ilyen dolgot bizott reá:

– Menj jó szolgám e kétszáz rabbal s vidd magaddal a király koporsóját. Addig menj, a míg egy nagy folyó partjához érsz, mely egy helyen kétfelé válik s a szerint szigetet képez. Ott a folyó egyik ágát rekesztesd el erős gáttal, hogy a víz mind a másikba menjen által. Mikor aztán a puszta mederhez jutottál, ásass oda mély, de mély sírt s abba temesd el a király koporsóját, újra behuzva azt földdel, s a gátat ismét elrontasd, hadd omoljék rá újra a viz s aludjék ő a föld alatt s viz alatt. Mikor pedig visszajövendsz a rabszolgákkal, jól vigyázz, hogy magad közéjök ne elegyedjél, mert a mint a tábor közepére érnek, nyillal minden oldalról összelövöldöztetem őket, hogy ne legyen senki élő, a ki Attila sírját tudja, csak mi ketten, a kik el nem mondjuk azt senkinek.

Az ősz Kumár úgy tett, a hogy parancsolva volt neki. A hármas koporsót Attila hullájával elrejtő nagy folyóviz medrébe s semmi ismertető jel nem maradt ott, a miről valaha valaki reá találjon.

Mikor visszatértek a temetkező rabszolgák, Csaba engedte őket a tábor közepére jutni, akkor egyszerre minden oldalról megeredt ellenük a nyilzápor. Egy kiáltás hallatszott csak, a másikra már nem volt idő. Mindnyájan ott hullottak el rakásra, átszegezve az éles nyilaktól. Még a levegő sem tudhatta meg tőlök, hová temették el a királyt?

Csaba várta még azután ősz bajnokát Kumárt, de nem soká kellett utána várnia, mert a mint a tábori nép behantolá a megölt rabszolgák tetemeit, ott azok között megtalálták az ősz Kumárt is. Készakarva oda vegyült közéjök, hogy ő is ott haljon el velök, hogy ne maradjon senki élve azok közől, a kik a nagy király sírja fenekét látták. Igy kívánta azt Rika is.

Maga Csaba sem tudta meg soha, atyját hová temették el?

És azóta sok esztendő elmult már: Attila sírját nem találta fel senki. Jól el van ő téve most is, s tán hallja jól, hogy mik történnek mind ide fenn?

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings