A MUMIA ÉS A GÓLYA.

Seconchis király volt a leghírhedettebb hadvezető az egyptomi Faraók között. Ő győzte le Juda királyát Rehabeámot, s Jeruzsálemet is bevette ostrommal. E diadalmas hadjáratának emléke meg van örökítve a karnaki templom déli oldalán levő képes feliratban.

A hatalmas király minden módon gondoskodott a halhatatlanságáról, a mi csak emberi tudománynak és hatalomnak megadatott.

Volt egy nagy bölcseségű főpapja, a kinek a tudománya mindenre kiterjedt, a mi csak a földön és a föld alatt, a vizekben és a csillagokban lakik. Damastes volt a nagy mágusz neve.

Ez építteté a nagy Faraó parancsára a fölséges karnaki mauzeolumot, mely Seconchis síremlékének volt szánva.

Mikor elkészült a nagy remekmű, Seconchis király körül vezetteté magát a főmáguszszal jövendő sírpalotájában. Magához a sírbolthoz a templomból egy útvesztő vezetett, melyben csak egy aranylapra vésett tervrajz nyomán lehetett magának a tudósnak is eligazodni. A labyrinth közepén volt maga a sziklába vágott krypta, s annak a fenekén a kő sarcophag, mely négy sphinx hátán nyugodott; s azokhoz három lépcső vezetett föl, egyik rézből, másik ónból, harmadik tömör ezüstből.

A sarcophag fejénél pedig ült egy óriásvitéz, aranyozott bronzból készítve, a ki egy titkos gépezet által mozgásba hozatott, ha valaki a három lépcsőfokon fölhágott a sarcophágig.

A sarcophag tetejére volt írva hieroglyphokban e nagy mondás:

«A halhatatlan Seconchis király itt él, míg a világ tart.»

– Magyarázd meg, bölcs, mondá a király, hogyan él az, a ki meghalt?

– Közönséges ember él az állatokban, madarakban, a mikbe lelke átköltözik, miután a teste porrá lett. De a királyok teste nem változik porrá, azt bebalzsamozzák, kősírba elrejtik: és így a lelkük is ott marad velük: s ott virraszt fölöttük, míg letelik három ezer év s akkor lélek és test ismét egyesül.

– De akkor az én lelkem nagyon szomorú lesz ebben az örök sötétségben.

– Gondoskodtam róla, hogy holta után is királyi dicsőség legyen a lelkeddel. Koporsód fejénél fog állni az örök lámpa: a soha ki nem alvó fény, s ennek a világosságánál szemlélheti a lelked a sírbolt falára felirt szakaszait dicső uralkodásodnak. Egy holdnegyed telik bele, míg egy oldalt végig olvas. Eként számlálhatja még a sír örök éjszakájában is a századokat és az ezredeket a saját dicsősége korszakainak klepsidráján.

Seconchis királynak fölöttébb tetszett ez a kilátás az örök életre. Ez igazán királynak való másvilág!

– Ismeri valaki rajtad kívül az örök lámpának titkát?

– Senki. Meggyújtani is egyedül én tudom.

– Bizonyos vagy-e arról, hogy engemet itt e sírteremben nem fognak háborgatni?

– Gondoskodtam róla. Az idevezető labyrinthok bejárata a te eltakarításod után úgy be lesz falazva, hogy azt semmi jel el nem árulja. De jobban, mint a titok, megőrzi nyugalmadat az igazság, a mi templomod homlokzatára lesz felirva: «Itt él örökké a halhatatlan Seconchis király, ki minden kincseit kiosztá a szegények között, magával nem vitt a sírba egyéb kincset, mint tetteinek ragyogását.»

– Nagyon jól van, mondá a Faraó. Hát saját magadról hogyan gondoskodtál, a túlvilágot illetőleg, bölcs Damastes?

– Az én testem meg fog térni a porhoz, melyből vétetett; a lelkem pedig átköltözik egy gólyába s annak ivadékain keresztül fog élni, a míg a földön vizek és mocsarak lesznek.

– S te megnyugszol ebben a sorsban?

– Nem kívánhatok Izistől jobbat. A gólya szentelt állat, melyet minden nép megbecsül. A gólyát soha vadász nyíla, aethíop parittyája el nem ejti: sem keselyü meg nem öli. Barátja az emberi nemnek. Fészkét a házak tetejére rakja. Bejárja az egész világot a gyöngytermő Hyperboraeoktól az Atlas hegyen túl levő Boldog-szigetekig. A gólyában lélek lakik, mely az időket előre látja és a multakra visszaemlékezik. A gólya a madárrá vált bölcsesség.

– S mikor következik el az én halálom? kérdezé Faraó a bölcstől.

– Kérdezted. Megmondom. Megkérdezém felőle a csillagokat. Azt mondják, Seconchis király meghal, még ez évben, midőn a nap a rákfordulóba lép s elsötétedik.

– Tehát a legközelebbi napfogyatkozáskor.

– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod megérni.

Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.

Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.

– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?

– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját már nem ezekkel a szemekkel.

Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval, sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.

És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a csillagokból.

E naptól fogva még gyanakodóbb lett a király a környezetére, mint addig volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem ízlelt: nehogy megmérgezzék.

És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és a csillagoknak.

E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah» napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.

Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!

A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt megfojtja a királyt.

Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az örök sötétség.

És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve, Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett, mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani, megfojták a templom küszöbén.

Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.

És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani kalendáriumunk szerint.

Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek leirását.

Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.

Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.

Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a pogányok bálványait.

Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.

Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.

Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.

Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten Typhon bilincsei közül.

Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével töltetett meg.

Hogy épített új várost az új tó partján.

Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az egyetlen Napistent akarták felemelni.

Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.

Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.

Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.

«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy Faraónak!»

A múmia védte magát.

«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»

A lélek még jobban lamentált.

«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»

A múmia dörmögött.

«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel minden százesztendős pillanatban!»

«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha kidobálnának innen.»

… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt nagyon hamar beteljesíté – Serapis.

Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy, hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.

A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak, eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.

A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.

Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja, a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette, mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.

Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet s kezdett vele világgá repülni.

A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.

Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.

Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.

A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy kő alá.

A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.

Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt karczolva mindenféle ákombákommal.

Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe, hazavitte a kunyhójába.

Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.

Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?

A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül még négy tevét, meg száz birkát.

Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott gólyamadár.

Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az útmutatója.

A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni. Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához. Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.

Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen kétezer év óta világít ottan.

Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát fel nem emésztette?

A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.

A tudós a második lépcsőre is föllépett.

Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított pallossal.

A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el lett temetve.

Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve: jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.

Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer piaszterig.

Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.

Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.

– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán ráadásul átengedem ezt a mumiát!

Az angol kezet adott rá.

Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.

Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez halálos sérelem.

Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.

A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.

Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.

Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a mumiáját.

Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén hitet.

– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind elpusztít a sáskajárás.

Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:

– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.

Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent Habakuk, könyörögj érettünk!»

De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte haragjában.

«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett: «Hosanna a nagy Habakuknak!»

Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»

Dehát ez még mind hagyján.

A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.

A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.

A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt kérdezé, hát ez mi a csoda?

Mondták neki, hogy «mumia».

Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.

– No hát «aszalt király!»

Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.

Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a hajóba.

Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak» rovatába.

Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában: fél drachma belépti díj mellett.

Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!

A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.

Hát melyiknek volt jobb dolga?