A TENGERSZEM TÜNDÉRE.

Van a Székely-földnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kivül, nem zavarja a napvilágos éjfélt.

Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász soha sem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható multig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.

Az időtlen idők óta egymásra dültek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki; az is száz meg száz évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrágta az idő és a féreg, az is ledült és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérczi patak zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bujna s másutt ismét előjönne.

Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontu fűvel, mely mély sötétzöld moha közől sarjadzott fel, rátekergőznek apró fehér indáju halavány virágok, a minők másutt nem nőnek.

A ki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közől leszakítani, érzi, mint sülyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz szinén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyilik alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehuzzák lefelé; a csalóka mező rongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállu hinárrojtok és lehuzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.

E nagy veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a tulsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.

Jobb azt csak messziről nézni.

Túl az erdőn, túl a hegyen egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent-Anna tó: csendes, mély tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel.

Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!

Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna! pedig messze-messze mult már és csak emléke is alig van többé.

Mikor ez a tó is, meg az a másik is oda fenn, mely most fűvel van benőve, a kis vízi tündérek országa volt s a zöld vízi király térdig érő zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényen, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harczias kinézésű bogarakkal s hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s ingerkedtek a csúf fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s azokból szőttek-fontak vékony hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a termetükre.

A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer ráncz volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.

De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.

Ott fésülték fényes arany-fürteiket fényes csigahéjfésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy fű fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök.

Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a szép csendes magányos hely; «jó lesz ez Isten tiszteletére», mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát Szent-Anna tiszteletére, azt nagy ünnepélylyel felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy bucsújárások történtek a székely földről a bájos Szent-Anna tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhűlve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.

Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetenben szerteszálló hangok hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő bucsújárónak.

De nem szerette e hangokat a zöld vízi király, a tündérek nem állhatják a harangszót; elbujnak, elrepülnek előle; a vízi tündérek sohasem mertek már kiszállani a Szent-Anna tó partján, fehér testüket melegítni, arany hajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket onnan. Mind felhuzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze van kötve az alsóval.

Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis lidérkék apró vízi gyökerekből, hinárrojtokból, vízi folyondárból ingó bürűt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről-évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.

Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy gömbölyű ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék soha sem nőttek be fűvel.

A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízi király mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízi tündérkék kínjokban sírtak éjszaka, hogy a pásztor-legények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a csodás hangoktól.

Egyszer oláh gulyás legényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafurt csak azért is oda terelte azokat, s a mint ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt.

Alig hogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen kivert bika akar csordájára törni s kapva furkós botját, arra szaladt, a honnan a bömbölés jött.

Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig sülyedt bele valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.

A bika hangja egy vízi madártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt.

Ez azonban nem követte őt, hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csunyául káromkodott odáig.

A mint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig érő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejjel, reves halavány kezeit ott mellengetve a tűznél.

Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidérczekről s nagyon megörült, hogy most egygyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?

– Véka aranyat, zsák ezüstöt; mondá neki a vízi király, szakállából a vizet csavarva.

– Mit adjak érte? kérdé a pásztor.

– Hozd el nekem a Szent-Anna kápolnából a harangot, s vesd bele a tengerszembe, ott a hol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszából. Arra van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt onnan, csak a kit én vezetek oda.

A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megigérte, hogy elhozza neki a harangot.

A vízi király ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy ott a fű mind kisárgult.

Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete aludt az Ur oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki, hogy szinte megszakadt bele, a míg a kokojszáig emelte, pedig egy gyermek is elvihette volna máskor.

A vén tündér már várt reá a parton. A mint meglátta a harangot, gyilkos örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang nyelvét s mint hatalmas királyi pálczát vitte azt magával előre. Utána lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürű sülyedt, ingott lába alatt. «Ne félj semmit», szólt a tündér, mindjárt a fenyőnél leszünk.

A zivatar is elmult addig, a hold is kisütött szépen mire a fenyőhöz értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.

A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé a fenyő ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst szinültig; a juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre menjen már most vissza.

A tündér megmagyarázta neki:

«A hol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a bürűt, s nem szakad le az ember alatt.»

A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz partra; de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem birt fölkelni többet, mert ott rögtön bikává változott.

A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete megtudni, honnan támadt e csoda-állat, hogy a juhászlegény tüszője azon módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy könnyezett, mint egy ember.

A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de nemsokára meghallá, hogy éjszaka ellopták a kápolna csengetyűjét s azonnal sietett ama pénzen, mit rejtelmes bikája haza hozott, új harangot vásárolni, szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.

Fel is tették az új csengetyűt, beszentelték, de a mint meg akarták húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv, nemkülömben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.

Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz szinén gúnyosan utánozva a harang hangját:

Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák mulattatják vele a gyermekeket.

A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve, imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.

Egy éjszaka azonban, épen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz remete: mintha a szent szűz anya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s kézen fogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy mélységbe alá. A mint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban futottak széjjel előlök, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az elveszett harangot, vízi folyondárnövények körülfolyták azt egészen, a százkaru szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt összebuggadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.

Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:

– A míg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken.

Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s a mint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.

Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak; rögtön vállalkozának jó bátor legények, a kik bizakodva magukban, megkisérték a veszélyes utat, leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem jött vissza közülök. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsáták vissza többé.

Sok jó legényt megsirattak már oda haza s aggodalmas apák, anyák kérve kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.

Azok a kék tengerszemek úgy csalogattak messziről, azok a bájos énekhangok úgy hívogattak éjente; a ki egyszer meghallotta azokat, nem volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.

Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot elsülyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édes anyja, hogy ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon. Mert az ember olyan, hogy a hol veszedelmét tudja, csak azért is oda megyen.

Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott bojtár volt a vezető kolomposa. Ez a mint esteledni kezdett, magától megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült a vízpartra.

A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifju nem hajtott rá, hanem várt a tündérekre.

A mint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a viz fölött: a legidősebb tündérleány volt, bájos arczu; korrallajku; feje kék liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogy ha foszlánynyá tépnék elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.

A pásztor ifju el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta, lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.

– Pásztor ifju, barna ifju, szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jőjj le hozzám, jőjj el velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal körülszegve; kertem korralvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók fonja, gyöngy-csigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.

A pásztorlegény felelt neki:

– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt, nincsen annak gerendája, jőjj te el inkább én hozzám, nekem is van kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad, külömb az mínden klárisnál és gyöngynél. Jőjj te hozzám feleségül.

A tündér leány szót fogadt, oda uszott az ifjuhoz, oda nyujtá felé kezét, a pásztor ifju azt gondolta, hogy ha egyszer megfoghatta a tündér kezét, majd kirántja őt a vizből, odaszorítja keblére, két ölelő karja közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.

Ámde a mint oda adta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt berántotta őt a vízbe, csak a viszhang kiáltá utána halálsikoltását az ifjunak.

Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg; ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.

Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.

Anyja apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifju.

– Ne busuljatok én rajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek azok engem a víz alá.

Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát, ezt bizta rá:

– Kedves szolgám, négylábu szolgám. Én is elmegyek tündért fogni, tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt mondom: «hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hirével!» akkor te egyszerre az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, a hogy tudtok, majd meglássuk: nem huzzuk-e ki a tündért onnan a vizből?

A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifju gyönyörüen fútta a tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak kibukik a legkisebb tündérleány.

Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa nefelejts, olyan szelid, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan ölelni való.

A mint meglátta őt a pásztorifju, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá bátor hangon:

– Vízi leány, szép tündérleány, jőjj én hozzám feleségűl.

A szelid szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjut, s szelid csengő hangon mondá neki:

– Menj innen szép földi ifju, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te neked engemet látnod.

– Nem megyek el nálad nélkül. Felelt rá a pásztorifju.

– Mit kivánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér nyakamról, íme neked adom, ha kell aranyövem karcsu derekamról, íme átengedem.

S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra.

De az ifju csak nem ment el.

– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz én nekem te magad. Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Haza viszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.

A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a vízí virágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne szakítani őket.

A tündérleány odaérve az ifjuhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen balkézzel kapta azt meg az ifju s elkiáltá nagy hangosan:

– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hirével, hajhó! hajsz!

De kaphatta volna ő a tündért jobb kézzel is, balkézzel is, huzhatta volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind lehuzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az ifju szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogy ha az a bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna minden tündérhatalomnál.

A szép vízi lyányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze, heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe, hogy az öleléstől lassankint megszünik tündér lenni, s lesz szeretett, lesz szerető földi asszony.

A zöld vízi király s a hableány testvérek, a midőn meglátták, hogy a küldött tündér nem bir az ifjuval, odarohantak mind, belefogóztak a tündérlány öltönyébe, a lidérkék, hinárkák átölelték lábait, úgy huzták visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi ifju felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok tündért lefegyverze már.

A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mind jobban előre, a hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s huzta volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a zivatar forgatná fel fenekestül.

Az ifju pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja hátára, alája téve puha gunyáját s haza ment vele apja házához.

A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillanták, kit fiok magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég, de ilyen szép még ott sem volt, a ki vetekedhetett volna vele.

– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? szólt az ifju; elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.

Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a fejét, senki sem mondta volna, hogy nem épen úgy székely anya szülte, mint a többit.

Az ifju nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját úgy éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön látni, mindig egymás mellett voltak.

Senki sem is gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a viztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik s hogy hullott enyhe harmat szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vigabban nőtt, ha ő egyszer körűljárta.

Egyszer fiat szült a tündér; a mint világra jött a gyermek, megfogta őt lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek elkezdett eviczkélni, lubiczkolni a vízben, akkor elereszté egészen s uszott a gyermek magától víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung szokott uszni.

Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.

De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vigan lubiczkolt, le-lemerült a viz fenekére s hamarább megtanult uszni, mint a földön járni.

Hét esztendős korában már keresztül és visszauszta a Szent-Anna tavát s felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos földből, miket anyjának hordott haza.

A környék csodabuvárnak nevezte el a gyermeket.

Azon közben mult az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, a ki fiatal volt a környékben, mind öreg emberré lett már: a vén remete is régen megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák minisztrálnak, a szerafok harangoznak; az elveszett harangot régen elfelejté mindenki s fakalapácscsal volt szokás hírül adni az Isten-tisztelet idejét hosszú idők óta.

Csak a tündér arcza nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly gyönge testü alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgy hogy a ki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.

Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába énekeltek, imádkoztak minden templomban, nem mult el a csapás rólok. A kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.

E nagy inség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s megmondá neki a mély vizek titkait.

Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vizkirály, kristályfényes palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt, patakot, harmatot, mind ide huzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg a ki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Aprócseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogy ha bátran közéjök vágsz; ott a sárga siliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal és smaragddal vannak kirakva, az oszlopok czifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vízi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rószaszinű békák, a mik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszinkék gyikokkal. Közepén van a nagy kristálymedencze, melybe szökőkut vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében áll a vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkigyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és testvéreim hizelkedni fognak, elvezetnek kincses táraikba, a hol garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kinálnak, ne végy belőlök, te semmihez ne nyulj, hanem majd látsz ottan sorba felfüggesztve üres üvegpalaczkokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé, kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palaczkokba rejték. Ha ezeket elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága kirakott serlegek, medenczék vannak sorba rakva ottan; a szem is káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes harangot, iszappal elcsufítva, hinárral benőve, azt kérd el magadnak. Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.

A csodabuvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az erdőről, beveté magát a vízbe a sárga siliomokon túl.

Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok, idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csunya tevefőkkel, széles uszó tenyerekkel, emberhez hasonló arczu óriási gyíkok, tarka szalamandrák, hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű vízi ördögök, kacskaringós kigyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, a mik csipnek, csiklandoznak, vért szípolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az uszó martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva huzzák alá tengő gyökereik állati torkába.

A csodabuvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkaru érzékeny csápjaira vigan, hogy az esze nélkül huzta vissza magát csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével, végig verte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté bömbölésével minden atyafiát, bujt, ki hova tudott. Azzal felült a megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt egyenesen vízkirály palotájához.

Aludt a zöld tündér épen mohágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja kongott folyosóján. Már erre fölébredt.

– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? kiáltá felkapva aranyliliomos botját; de az ifju bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálczáját s ordított oly hangon, hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.

Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifju lábaihoz, hogy ne bántsa őket, inkább mindent adnak neki, a mit szeme szája kiván: itt arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válaszszon belőlök.

– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, viszonzá az ifju, hanem adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fultak, s kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.

Azok előhozták a zárt palaczkokat, az ifju kioldá azoknak nyilását, s mindegyik palaczkból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a magasba, a szűk palaczk torkán keresztül törtében emberhangot adva.

A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kinálták, hogy egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához vissza.

– Nem kell nekem semmi jótok. A miért én idejöttem, Istené az. Adjátok vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.

A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén vízkirály szakálla szemlátomást még egyszer oly hosszúra nőtt, mint volt azelőtt.

Az ifju megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hinártól s kivitte magával a kristálypalotából.

Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a szent harang.

Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes oszlopok, aranyozott falak, gyöngygyel rakott boltok mind hitvány fövénynyé, kavicsokká váltak.

Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.

A harmadik kondulásnál két karcsu süllő uszkált a palota romjai fölött, s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.

A mint a tenger felszinére ért az ifju a visszanyert haranggal, íme, tizenkét fehér hattyut látott a vízszinén uszni, a hány buborékot kibocsátott a palaczkból; kettő a hattyuk közől odauszott hozzá közel, szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a magasból, elrepültek messze – messze, talán épen be az égbe.

A mint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Ez vetette a harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt előtte és könyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.

Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje, atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte és megcsókolta.

Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?

– Édes anyád, felelt apja, a míg te oda voltál, itt szemem láttára egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.

Ő is megszünt tündér lenni azon varázs széttörésével, a melyet fia lerontott.

A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára hívó csengés a vidékben, utasoknak örömére, bucsújárók malasztjára, s sok századig leghirhedtebb bucsújáró helye volt e vidék, ez a tó környéke a székely népnek.

Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent-Anna tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e tér szellemeké volt egykor!