A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.

Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.

Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.

A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.

Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király?

S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni az előadásában.

Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak egymással bujósdit.

Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?

Ez az a bizonyos «fekete asszony».

Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete asszony!

Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is kéretlenül.

A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő békessége, boldogsága.

De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.

Közeledett a karácsony.

Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.

A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja magától az egész miatyánkot.

Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.

És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád, azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni.

Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.

Ilyen volt a karácsony estéje.

Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a kezébe tette: itt van a beszélő baba.

Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a játékot a kezéből.

Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön.

Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A sírás a külső termekből jött.

Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani!

– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.

A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.

Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével törülve a könnyező szemeit.

– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.

– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.

Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a legkisebbnek nem maradt semmi.

– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.

Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára.

És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:

«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan mormogják utána az imádságot.

Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló kis király lelkiüdvéért.

A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.

Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.

A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.

S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.

– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.

S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:

– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam vele!

– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné, csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.

A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.

És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.

S a mit a nép mond: az igaz.