A TÜNDÉR NŐ FIA.

Vagy volt, vagy nem volt, az is meglehet, hogy csak álom volt: élt egyszer a világon egy nagy hatalmas nemzet, a kiket úgy neveztek, hogy: «a hunok».

Sok ideig, talán száz esztendőnél is tovább, álmodott ezzel a nemzettel egész Európa; beh gonosz álmai lehettek tőle, mintha vérben úsznának egész nemzetek, mintha ezen a térképen, mely Európát kisasszony alakban mutatja, minden folyóvíz pirossal volna kifestve, s minden város helyén egy-egy tűzokádó hegy volna, s valami gonosz erős kéz belenyulna az országok határaiba, s mint a pók-szövedéket, úgy kuszálná össze azokat, hogy egyik ország sem ott találná meg körvonalait, a hol azelőtt a földabroszon voltak.

És azt is álmodta a világ, hogy egy hatalmas démoni, félisteni alak emelkedék ki e rettenetes nép közől, a ki úgy gyomlálta ki a népeket a föld színéről, mint a gazt, a ki kardja hegyével országokat forgatott fel és nevezte magát Attilának, az Isten ostorának.

Milyen jól eshetett nekik, mikor felébredtek ebből az álomból s akkor látták, hogy csak álmodának; hogy a nagy hun nemzet nincsen, eltünt, álom volt, és a rettenetes királyi alak nincsen sehol, álom volt; nem kell az Istennek ostor; jók az emberek, minek bántaná őket ostorral?

Pedig úgy volt az, hogy meghalt Attila; senki sem tudta őt megölni, ámbár örökké egy úton járt a halállal; midőn száztíz esztendős volt már, akkor megölte őt maga az Isten, saját vérébe fullasztá; külömben még tán most is élne.

Három fia maradt az Isten ostorának, a legnagyobbikat hítták Elláknak, a középső neve volt Dengezics, a legkisebbiké Irnák. Így nevezte el őket valami kegyetlen ellenséges ember, a ki még a neveiket sem engedte fennmaradni, holott azokat másképen nevezték; a legnagyobbikat Elmanzárnak, a középsőt Uzindurnak, a legkisebbet Csabának.

Miként a tündérregékben szokott lenni, három királyfi közől mindig a legkisebb a legkedveltebb, ezt szereti apja, anyja, ezt szereti minden szellem.

Mindenik fiú más-más anyától származott. Elmanzár anyja hun fejedelmi nő volt, azért ő hozzá ragaszkodtak a hunok vénjei, a táltosok, a tűz-őrök, az áldozatgyújtók és a vad, zergebőrbe öltözött fajok legvadabbjai, a kik nyersen ették a húst, melegen itták a vért, és meztelen harczoltak a csatában, mind az utolsó csepp vérig.

Alán herczegleány volt Uzindur anyja, őt szerették az idegen meghódított népek, mert ő maga is félig idegen volt, kék szemű, szőke hajú a fekete barna hunok között, és szelid volt mindenki iránt.

A legfiatalabb király anyját hítták Rikának. Ez nem volt sem hun, sem alán, sem semmiféle nemzethez nem tartozott, hanem tündér volt. Azon alirumnák ivadéka volt ő, kiket a szittya királyok varázslataikért kiűztek a puszta erdőkbe, s kik ott a vad tündérekkel és varázslattevő alakokkal megismerkedve, eltanulták a négy elem titkait, emberek javára és romlására.

Ő vezette be Attilát fehér keselyü képében az igéret hazájába s ott megállva vele egy magas hegyen, neki adá a világot, a mennyire a szem elláthat, és a mennyire el sem láthat. Az idő pedig fényes volt, és a táltosok, a kik ott tiszteletet tőnek a hegytetőn, a világ négy végére láttak le onnan.

Attila azután ment a világ négy része felé, elfoglalt mindent, a merre ember lakott, s mikor ismét visszatért a hegyhez, a honnan kiindult, már akkor Rika meg volt őszülve s már akkor Csaba nagy derék vitéz volt, a ki apja jobbján küzdött mindenkor a harczban.

El volt már foglalva az egész világ, és azon mind a hun nemzet uralkodott. Csak az volt még a kérdés, hát a hun nemzeten ki fog uralkodni, ha Attila meghal?

Egy napon kiviteté magát Rika az Olt csendes forrásához s a hun gyenge szűzek által megmosatván hervadt tagjait, azt mondá:

– Most fektessetek le engemet a harmatos fűbe, mert én meg fogok halni; az Élő, az örökkévaló lehelletét érzem arczaimon, és semmi fű és semmi mondás meg nem gyógyít engem többé. – Azzal folytatá a Rika:

Vágjatok ki az erdőből négy szál nagy lombos fenyőfát, tűzzétek le a víz mellett, engem pedig fektessetek oda a négy közé, úgy, hogy arczommal kelet felé feküdjem, mert oda térek vissza. Hét nap, hét éjszaka hagyjatok ott fekünnöm, s hányjatok az alatt zöld diófaleveleket a vízbe, hadd vigyék azokat alá a hullámok, hadd tudják meg róla a délczeg hősök, kik ott itatják paripáikat, s a gyenge hajadonok, kik ott merítik korsóikat, hogy valaki meghalt Hunországban. Hetednapon jőjenek oda hozzám Attilának, Isten vészangyalának fiai, s lehajolván hozzám, arczomat csókolják meg rendre. És erről tudjátok meg az Élő, az örökkévaló rendeletét. Mert valaki a három közől uralkodni fog Attila után a hun nemzet fölött, annak csókolására fel fognak nyilni szemeim, és szavaira felelni fogok, miként ha életben volnék. Azután ismét meghalok, és nem lát engem senki más, csak az, a ki hívni fog, és az is csak akkor, a midőn nagy szüksége lesz rám. Most tánczoljatok és énekeljetek, a mig a nap leáldozik.

A hun szűzek tánczoltak és énekeltek a nyugvó ősanya körül, a míg a nap nyugvóra vált. A nagy fényárasztó tűzisten alig rezgett már a láthatáron, csak a félorczája volt még ki a sírból, melybe minden este lefekszik; az alirumna bágyadt szemekkel kisérte a bágyadt fényt, még egyszer összenéztek, mintha egy búcsupillantást váltanának egymással, s azután lehunyta mindkettő szemeit, – a nap is, és a királyné is.

Hét nap, hét éjjel üvöltöttek a kürtök a Hargita ormain, ki sem aludt s újra égett az oltártűz a halmokon, a hűs habok a tengerig is lehordták már azalatt a beléjük hányt gyászlombokat, mire a hetedik nap elmult.

A heted napon összejöttek az ország bölcsei, nagyjai: a vezérek, kik a csatákat intézik, a táltosok, kik a napjárásból, madarak beszédéből jósolnak, a gyulák, kik a tűzet fenntartják az oltáron, a kardosok, kik az Isten kardját hordják a csatákban, az áldozók, kik az oltármének vérét megeresztik, a rabonbánok, a kik igazságot tesznek, és a garabonczok, a kik az ellenségtől esőt és harmatot vesznek s szelet és földindulást adnak el neki. Ezek mind összegyültek Rika ravatala körül, mely szép virágos pázsitból vala felhányva, tele illatos virággal, melyek csengő kelyheikkel most is az alvó tündér fülébe látszottak beszélni.

A ravatal lábainál álltak Attila fiai, és az ősz vezér maga fehér koronátlan fővel. Álltak mind, és le sem ültek, mert a hol ravatal van, ott nincsen helye a trónnak; – a halott a legnagyobb úr.

Csak azt várták, míg a nap első sugára kigyulad a hegyek mögül, akkor a legvénebb táltos meglocsolá valamennyit tiszta vízzel, melybe árvafenyűágot mártott; elmormogva szép csendesen, hogy égessen e víz mindenkit, a ki tisztátlan szívvel jött e helyre.

A nap legelső sugára aranynyal hinté be a halott arczát, s a hosszú fehér hajfürtök, a mik el voltak mellette omolva, úgy látszottak, mintha félig arany, félig ezüst szálakból volnának vonva. Az agg király oda ment a halotthoz, s annak fejét ölébe véve, nézett reá sok ideig szomorúan és hallgatva.

Azután felemelte éles, uralkodó szemeit. Egy szokatlan könycsepp ragyogott azokban: mintha az emberütő villám szivárványt vonna maga elé. Tündérnek adta a szivét, és most a tündér leviszi azt magával a sírba, és azoknak mind, a kik őt szerették, elviszi magával szíveiket, és ott fognak azok fájni a sírban, hogy még az unokák unokái is érezni fogják a fájdalmat és nem tudnak megválni attól a földtől, a hova Rika van eltemetve, a kit úgy szeretett az egész nemzet.

– Jőjj te Elmanzár, szólt a király a legnagyobb fiúnak, ime anyád itt fekszik halva előtted, mert anyád volt neked is, miként egész nemzetének; csókold meg utoljára orczáját.

A nagy hős termetű férfi, zord marczona alakjával, fegyvertől körülcsattogva lépett oda a halotthoz, hátra vetette lelógó barna üstökét, s bajuszát kétfelé törülve megcsókolta a halott hideg arczát. Hideg maradt azután is. Elmanzár a földre dobbantott lábával, midőn felállt.

– Jőjj Uzindur; – inte Attila a középsőnek. – Téged jobban szeretett Rika, mint saját gyermekét, tulajdon édes anyádnál is jobban szeretett. Csókold meg hideg orczáját, talán fölmelegszik tőle.

Uzindur már ekkor ismerte a csókok édességét ifjú leánykák ajkáról, s borzadott a halott csókjától, mely hideg és hidegítő. Mindenki jól láthatta, hogy elhalványult, midőn Rika arczát ajakával érinté; pedig csak alig ért hozzá.

És ime, a mint fölállt onnan, elborzadva vette észre ő is, más is, hogy a halott hideg homlokán, mely sima volt ez ideig mint a márvány, egyszerre mély, haragos ráncz támadt, összehuzva a vékony ezüst szemöldöket.

Uzindur eltántorgott onnan, fehér arczát reszkető kezébe temetve.

Csak a legkisebb fiú volt hátra; az ifjak szemfénye, Csaba. Sok szép hajadon hő szíve epedett már titokban a szép deli ifjúért, de még ő nem érté a titokban járó sóhajt, s lesüté szép nagy szemeit; azért is, mert szemérmes volt, és azért, mert tele voltak azok könynyel, s piros két arczáján pörgött alá ez a legdrágább igaz gyöngy.

A király nevén szólítá őt:

– Jőjj fiam, Csaba; nézz anyádra, ne a földre, mely őt el fogja takarni. Ki lesz az, a kit én utánam ez a föld uralni fog? kérdezd meg egy csókban.

Csaba zokogva borult oda holt anyja keblére, s égő arczáját oda fekteté annak orczájához, reszkető ajkait oda szorítá hideg ajkaihoz, s bőven omló könyjével megáztatá annak szempilláit.

A halott megmozdult. Felemelte kezét, felemelte fejét, felnyitá szemeit.

Kezeivel oda ölelte magához keblén siró fiát, szemeivel csak ő reá nézett s rebegő ajkai csak ő hozzá szóltak.

– Légy áldott te, Attila ivadéka; – sugá lassudan hozzája. – Te fogsz egyedül uralkodni Attila országában, a mennyire a hegytetőről meglátni a világot, – és tovább nem!

Azután még egyszer megcsókolá fia ajkait, és e csók által ékesszólóvá tette őt; megcsókolá két szemét, s ez által jövendőlátóvá tette; megcsókolá homlokát, s bölcseséget deríte lelkében az által. Azután egy szót sugott fülébe: mikor hívsz, eljövök; és ismét visszahanyatlott a ravatalra, ezüst fürtös fejét Attila ölébe hajtva. A hajnalos nap minden rózsafénye sem feste több életet arczaira.

A zomotor rendben elvégződött; forrás partján, hegy tövében sirt ástak az alirumnának, zöld lombot hintettek alája, száraz lombot föléje, hogy nyugodtan aludjék ott s sírjából ki ne kivánkozzék, mellé tevék kösöntyűit, arany fésüjét, gyöngy fejkötőjét, hogy vissza ne jőjjön érettük, és hánytak rá nagy zöld halmot, ültettek fölé rózsafát, annak a gyökereit majd oda vonja magához, s megtudja tőlük, mi történik itt a földön?

Attila pedig a hét vezérrel, a hét táltossal és a hét gyulával felment azon hegytetőre, a melyről azt jóslá a megholt, hogy a mennyire onnan meglátható a világ, ott Csaba uralkodni fog a hun nemzettel.

És óh, a mint széttekintének a hegyről, ime az egész láthatár sűrű köddel volt bevonva, a földre ülő fellegek eltakarták messze a világot a tekintet elől, s körös-körül csak egy kis folt látszott ki abból, a mi temetőnek sem sok…