CSALAVÉR.

Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze meg.

Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál; a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal, chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse, hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa legelőkelőbb polgárai sorába emelte.

(Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek; van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a Conversationslexicont.)

ELSŐ KÉP. Nő oroszlán – az orosz lány.

(A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.)

Atlenkó. Engem szépen elcsaptak.

Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek.

Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát.

Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az eljegyzésünket az iszpravnikkal.

Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága, mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe, s ott minden holdtöltén kancsukát kapok.

Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit. Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta.

Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott telepedem le.

Achilleia. Gyáva vagy; mert férfi vagy. Szerelemben csak a nőnek van bátorsága. Én daczolok az öreg haragjával, s kijátszom őt az iszpravnikjával együtt.

Atlenkó. Ha csak az életemről van szó, parancsolj, hogy melyik perczben tegyem éretted koczkára?

Achilleia. Mondd csak Pavlovics Atlenkó. Igazán hamis pénzverő voltál te? Azért lettél számüzve?

Atlenkó. Nem voltam biz én. Csak a sorsomat akartam javítani vele. Tudod: itt ebben az országban, a ki azért került ide, hogy csalt, hamisított, igen nagy becsben áll. Annak jó hasznát lehet itt venni. Esze van. Mig az, a ki politikai vagy katonai vétségért lett elitélve, attól félnek, elhúzódnak.

Achilleia. Hát mi voltál te igazán? Mi az igazi neved? Mért száműztek ide?

Atlenkó. Az igazi nevem Bátor Gyula. Magyar nemes vagyok. Részt vettem a lengyel fölkelésben Langyevicz alatt. Ott fogtak el a csatában.

Achilleia. S hogy jutottál a mostani nevedhez és czimedhez?

Atlenkó. Cseréltem egy másik fogolylyal. Annak meg az én czimem kellett inkább, mert a tobolszki vadásztelepbe akart beállni. Ott meg a hadi vétkeseket látják szivesebben s holmi hamisítót nem vesznek be a társaságba. Igy kicseréltük a bizonyítványainkat.

Achilleia. Hát én már most elmondom neked, hogy mit fogunk csinálni, hogy egymásé lehessünk. Legelőször is elszökünk innen. Én megyek Nisnei-Udinszk, te Kirenszk felé.

Atlenkó. Egyik nyugotnak, a másik keletnek! Hát aztán hogyan találkozunk össze?

Achilleia. Majd elmondom, csak várj szépen. Ha együtt szöknénk, elfognának, visszahoznának. Te tulajdonképen nem is szököl, mert útleveled van: bejelented a kormányzónak, hogy átakarsz költözni Jakucskba. Engedelemmel utazol. Csak én szököm! Megkerítettem az öreg vasszekrényének a kulcsát, itt van! Kinyitom vele s kiveszem a trezórjából azt a csomagot, a mi az én saját hozományom. Nézd, rá van irva az atyám keze által: «Achilleia hozománya». Ez az enyém. Azonkivül elviszek még kétszáz rubelt ezüstben. Ez már lopás. A harminczezer rubelt odaadom te neked: ezt te viszed magaddal. Én Udinszkig úgy szórom a pénzt, hogy okvetlenül gyanut költök vele. Ott elfognak, a korlátnok elé visznek. Az előtt bevallom, hogy a gazdámat megloptam, Sztofilics Waszilkót Kirenszkben. Azért engem elitélnek két esztendei deportálásra, s a polgári becsületemnek az elvesztésére.

Atlenkó. Halálra ijesztesz!

Achilleia. No látod, milyen gyönge szived van! Már is megijedtél. Pedig ez még a java. Hát nem jó az, ha én is veled egyenranguvá leszek? Ha téged becstelenné tesz a kegyetlen orosz törvény, hát legyek én is becstelen, akkor nem áll közöttünk semmi gát. A becstelen leányt nőül veheti a becstelen férfi, minden botrány nélkül s a szibériai számüzöttől elvették a polgári becsületet.

Atlenkó. Hiszen te valóságos szent vagy.

Achilleia. Nem én! Csak szeretek. – De hát hallgasd tovább. – A nálam talált pénzt természetesen elveszik, és senki sem fogja magát törni érte, hogy Sztofilics Waszilkát keresse Kirenszkben az ő megkerült rubeleivel. A korlátnok is családos ember s nagyban kártyázik. Engem a legközelebbi deportáltak szállítmányához oda csatolnak, s tovább tolonczolnak Jeniszei felé. Ott van Krasznójarszknál az Európából idesöprött számüzötteknek a tanyája, a honnan szétosztják őket vétségük rangfokozata szerint. – Itt szokták tartani a leány-árverést. Ezt már tudod, hogy miből áll?

Atlenkó. Magam is voltam ilyennek szemtanuja. A vétségért elitélt nőket dobra ütik a számüzött férfiak között, a ki legtöbbet ád érte, azé. Tehet vele, a mit akar. Használhatja szolgálónak, feleségnek; eladhatja ha megunta, s agyonütheti, ha megharagszik rá.

Achilleia. No már most tudod a magad teendőit. Te visszafordulsz az utadból a Lena felé s jösz vágtatva, a hogy csak az iramszarvas bir, utolérni azt a karavánt, a melylyel engem szállítanak. Ott azután, mikor az árverésre kerül a sor, rámliczitálsz: van harminczezer rubel a tarsolyodban, más el nem üthet a kezedről: megvásárolsz; a foglyok között mindig akad pópa: összeesket, s akkor aztán «nagy a világ.»

Atlenkó. Megverne engem az Isten, ha én ezt a te áldozatodat elfogadnám. Te! Egy ártatlan kis leány, a ki semmi rosszat nem ismersz, azt sem tudod, mi fán terem a bűn? egyszerre oda dobd magad tolvaj népsöpredék közé; gondold meg azt! Itt pompa, kényelem vesz körül, tíz cseléd lesi az intésedet s ha csak madártejet nem kérsz, mindent elhoznak; ott pedig, a hová menni akarsz, névtelen inség, nyomor, veszedelmek várnak reád; többet gyalog, mint rossz szánon, rongyos gúnyában vándorolni pusztáról-pusztára, büzös jurtákban, hóba vájt barlangokban éjszakázni, farkasok medvék elől futni, éhezni a hózivatartól eltemetve; mikor néha nyirfakéreg az egyedüli táplálék, s csak az emberek szidalma, a mi melegít.

Achilleia. Mindent tudok! Ismertem én egy asszonyt, a ki mindezt végig szenvedte azért, a kit szeret. Ez az asszony volt az én anyám, a ki utána jött a számüzött apámnak, a Volgától a Jeniszeiig egyedűl. Én sem leszek rosszabb az anyámnál.

Ennél a szónál aztán Atlenkó nem tehetett egyebet, mint hogy leborúlt a leány előtt térdre, s elkezdve annak a czipője hegyénél, végig csókolta őt a két szemöldökéig!

Hogy a leány csakugyan érdemes volt a végig csókolásra, hogy karcsú, nyulánk termete volt, fehér piros orczája, finom ajkai, sötét kék szemei és selyemszőke hosszú haja, azt mindenki természetesnek fogja találni.

Arról a képzeletről azonban le kell mondanunk, mintha Atlenkó azért, mert magyar huszár volt valaha, valami pörge bajuszú, kúnsági nyalka fiú volna, mert annak az arcza egészen simára van borotválva, külömben senki sem hinné el neki, hogy doktor. Irkuczkban megkivánja minden tisztességes beteg, hogy az orvosának az arcza simára legyen szőrtelenítve; szakállas orvos nem kelthet bizalmat.

Az orvosi tudománya Atlenkónak egyébiránt egészen a helyzetnek és a körülményeknek a magaslatán állt. Tudta, hogy a hánytató borkőből az úrnak szimpla, a parasztnak dupla adagot kell adni, hogy a hideglelősbe addig kell a chinint tömni, a míg megelégeli, hogy az alöes minden gyomorbajban rendesen használ, hogy a kinél a hólyaghúzó flastrom nem segít, azon eret kell vágni, hogy a Seidlicz-por minden asszonyi bajt kigyógyít s a kinek a lába eltörött, azt zsindely közé kell kötni (t. i. a lábat); természetesen ő hordta magával az orvosságokat is, s azok egész ládával álltak nála; s ha pedig valaki olyan betegségbe esett, a milyenhez nem találkozott orvosság a pharmacopœjás ládában, hát az szégyenlhette magát, hogy olyan betegséget tart, a mi nem ebbe az országba való! De hát Irkuczkban a másodéves orvostant végzett huszárhadnagy is drága kincs volt, s mint ilyen, a mi Atlenkónk tömérdek orosz vért kiontott, t. i. érvágóval.

E bevégzett tény után Achilleia parasztleány ruhában kiosont a szőrmekereskedő házából; a város végén felfogadott egy jemsiket, a ki őt Nisnei-Udinszkig szállította, Atlenkó pedig hazament a szállására, s az orvosságos ládáját összepakolva, a harminczezer papiros rubelt pedig a tüszőjébe eldugva, iramszarvas szánkón megindult Nersinszk felé. Volt egy jó Lefaucheux vadászfegyvere, száz tölténynyel, meg egy finom cserkesz szablyája; vitt magával egypár füstölt medvesonkát, meg egy átalag rumot s egy zsák kétszer sültet az útra. A legelső szomszéd falunál aztán visszabocsátá a maga jemszikjét, az egész útját kifizetve; ott felfogadott egy iramtartó szamojédet, s annak azt parancsolta, hogy vigye őtet Krasznojarszkba.

MÁSODIK KÉP. Jó istenke a Szjadei Hahé!

Mikor a szamojed befogta az irámot a csónak alakú bőrszánkóba, a felesége azt mondta neki: «aztán a Szjadei Hahét itthon ne felejtsd».

«Inkább a fejemet hagynám itthon!»

Atlenkó kiváncsi volt megismerkedni a Szjadei Hahéval.

Nagy kérésére (meg két rubel kész fizetésre) előhúzták a szamojéd istenkét a csizmaszárból. (Ennek ilyen temploma van.) Tengeri kutyafogból van faragva: orra, füle, szája mint az embernek, csak a szarva, meg az agyarai vannak rézből; visel piros gyapotinget ólompitykékkel, a melynek az aljáról rézfélholdak, gyűrűk és csörgők függnek alá. Ha megrázzák, akkor cseng-bong rajta minden s attól felébred.

S ugyan jó volt, hogy a Szjadei Hahét magukkal vitték, mert a veszedelmes útban mindenféle csodák vették őket elő.

Legelőször jött rájuk egy gyilkos indulatú «purga», az éjszak réme, a hózivatar, mely apróra tört havat, mint csupa tűhegyeket szór az ember arczába, hogy a két szeme világát elveszti tőle. Futni kell előle, mert a ki megáll, azt eltemeti. Jó szerencse, ha az «ördögök sírkövéig» elmenekülhet, s ott meghúzhatja magát. Ezek az egymás közelében álló óriási bazaltsziklák, a mik a hósivatagból feketén fölmerednek, nagyon hasonlítanak a síremlékekhez. A néphagyomány szerint e sírkövek alatt fekszik az ördög meghalva. Kérdés, hogy ha meghalt az ördög, kire maradt a pokol?

Milyen szépen tud ezeknek a magas sziklakolosszusoknak a szélein, hasadékain, a vihar orgonázni! Az alájuk menekült egészen megérti a Memnon szobrok éneklésének az elméletét. A szikla a leghatalmasabb hangszer, csak hogy művész kell hozzá, a ki tud rajta játszani. Ilyen művész a purga. Rettenetes ujjai játszanak a billentyűkön, dörmög, mormog, mintha dobot verne, azután sípolni kezd, nagyokat füttyöget, beleüt az öreg dobba, trombita, kürt tárogató zeng-harsog, rémséges accordot adnak a sivító sziklaodúk, a ködkürt belebődül, pokolbeli bassus trilláit rezgetve. Közbe hangzik az ördöghahota soloja. Aztán alábbhagy a zene, s akkor lesz a legfülkínzóbb, mintha millió hegedű zizeregne egyszerre, lassan elhalva a tengermorajt utánzó dübörgés finaléjában.

– No uram, most ugyancsak a Szjadéit Hahénak köszönhetjük, hogy az ördögök karmából kimenekültünk, hálálkodék a szamojéd, áldozatot hozva a jóltevő istenkének – a szárított hal farkát, melynek a megenni való részét ő maga elkölté – s azzal visszadugta azt a csizmaszárba. Most már ugyan igyekezzünk tovább.

Éjjel van, az ég tele myriád csillagokkal, az új hold sarlója, mint egy görbe oltárláng, lobog a Koliván-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s a csillagos mindenséget átöleli az örök titkos északfény: kettős fényboltozat, sárga és rózsaszín küllőkkel, sötétkék ablakok közötte.

Változik a zene. Az északfény rejtélyes zöreje uralkodik ott fenn, mintha égő szikrák pattognának széjjel, mintha érczdárdákat vernének egymáshoz; közben hangzik a délfelé szálló énekes hattyúknak túlvilági sopránja; ide alant pedig az emberüldöző fenevadak üvöltése. A futó szánt farkascsorda veszi üldözőbe. Csahintásaikra bőgve felel a megrémült irám. Óriási jegesmedvepár nyargal a szán után; közbe egy-egy lövés dördül; a farkascsorda egy perczre elmarad, a míg egy elesett társát fölfalja.

– No most segíts ám, Szjadéi Hahé!

Meg is segíti őket a jó istenke, hoz a futók számára menedéket. Egy égő erdőt. Azon kell keresztűl vágtatniok.

Nincs választás. Bele kell rohanni. A fenyőfák sudarairól tűzzápor hull alá, az út forró hamú. Eddig ők futottak a vadak elől, most a vadak futnak ő előlük. Egész iramcsorda, vegyest farkassal, hiuzzal törtet a lángok elől. Ez a szerencséjük: azok utat taposnak a zsarátnok között.

Az erdőrecsegést túlhangozza az állati kardal. Minden állat megszólal most, mely némának született, a nyúl visít, a hód jajgat, a felforralt patakból menekülő vidra tutulni kezd, s közbe nagyokat dördül a lánggal égő szálfa.

– Hej csak innen vigy ki bennünket jó Szjadéi Hahé!

Kisegíti őket. Az erdőégésnek határt vet egy befagyott tó. Mikor a tisztásra kijutnak, akkor veszik észre, hogy megvirradt.

A tó sima tükrén még gyorsabban szalad a szán. Az iramszarvast nem a kalapács hajtja (ennél a jó állatnál ostor helyett fokost használ a kocsis), hanem az ösztöne. A tulsó parton törpe krumpuczerdőt lát, ott terem az ő abrakja, a zuzmó.

Új csodák támadnak a sápatag égbolton. Nem egy nap, hanem öt vak nap pislákol holdhalavány fényben; négy összefoglalva egy fénykarikában, az ötödik, a központi, átszelve egy harántvonallal, mely a fény szérüt kétfelé osztja, s ebből megint két megkezdett ív szegi át a nagy kört. A csodálatos «halo» (ál-nap) olyan derengést támaszt, mintha nem is ez a világ volna.

S a befagyott tó jege kezdi meg e csodaképhez a zenét. A jég pattog, mintha óriási tündérhárfa húrjait pengetnék oda alant, czitera, czimbalom zeng-bong a szán nyomán, mintha egy végtelen klaviaturán sikamlana végig, közbe a triangel csingilingije szól.

Szerencsésen a túlpartra jutnak. Ez úttalan világban az első kalauz az iramszarvas ösztöne, a másik a szamojéd tájékozási adománya. Ott találják az utbaigazító áldozathalmot. Közepén egy kifaragott bálvány, tengeri kutyafog agyarakkal, vérrel festett szájjal, ez a nagy Szjadéi Hahé; körüle tört szekerczék, fazekak, rudra akasztott rongyok, emberpofájú forgácsdarabok, dárdahegyek, üres pálinkás korsók. Minden igazhivő, ki ezen utazik, e halmon áldozza fel azokat a szerszámait és edényeit, a miknek nem veheti hasznát többé. Van benne logika.

Ezeket nem veszi el az áldozathalomról semmi szentségtörő kéz.

Atlenkó is átengedte hálából nagy Szjadéi Hahénak a kilőtt töltényhüvelyeket, a szamojéd pedig a medvesonkának a csontját.

Nem messze a bálványhalomtól ráakadtak a hótól elborított jakut falura, s ott megpihenhettek, a Tojón füstös jurtájában; az iram maga kereste a hó alatt a táplálékát, a keserű mohát, a mit egyenesen az ő számára teremtett a Szjádéi Hahé.

Innen aztán már csak hat napi út a krasznojarszki nagy balagánig, a hol a deportáltak találkozója van.

HARMADIK KÉP. Vagy boszorkány, vagy tündér.

A Krasznojorszki nagy balagán, a mely a sziberiai deportáltak gyüjtő helyéül lett építve, egy rengeteg nagy tuskó-pajta, vastag fenyőderekakból összerakva; háromszáz embernek el kell benne férni, igaz, hogy szorosan. Úgy alusznak benne, hogy az egyik ember a másiknak az ölébe fekteti a fejét. A tágas épület északi sarkában van egy óriási tűzhely, melynek a kandallója magas kürtőben fut ki; de ezen csak akkor raknak tüzet, a mikor itt van a nagy sokaság; a rendes időben, mikor a csárdás magában van, s csak a járó-kelő utasokat látja el, nem fűtik az egész pajtát. Győzné az ember fával. Hanem van a balagán déli sarkában egy kisebbszerű jurta építve (ház a házban). Annak az oldala, teteje kívűl betakarva iramszarvas bőrökkel, a melyek a meleget megfogják, belűl szent képekkel felcziczomázva, azok között Miklós czár és Napoleon császár arczképei; közepén tűzhely, a fölött lóg háromlábú bakon egy vaslánczra akasztott bogrács, abban főzik a halat, a kwaszlevest, vagy az iramszarvas tokányt. S ha ez elkelt, kiöblítik, vagy ki sem öblítik, felteszik benne a vizet a «tégla-theához». Ezen félszer alatt állnak a pálinkás hordók, a kétszersültek és szárított halas tonnák, a rozslisztes és káposztás kádak, kövekkel lenyomtatva, a vajas vendelyek; a gerendáról függnek alá a medvesonkák s a füstölt vizák, a balagán hátterében az ölbe rakott tüzelő fa. A pádimentuma a balagánnak igen szilárd anyagból van megalkotva: irámszarvas-trágyából, a mi olyan, mint az aszphalt.

A jurta padlója azonban medvebőrökkel van leteregetve.

A csárdást Piripioff Péternek hívják, s nem tudni örmény-e, vagy dél-orosz, vagy czigány? Mindenikből van benne valami.

Ennek a leánya a «Csalavér».

Gúnynév, a mi úgy ragadt rá, de maga is elfogadta.

Erről is nehéz eltalálni, hogy micsoda: tündér-e, vagy boszorkány? Mikor meglátja az ember, olyan rút, hogy megijed tőle, mikor aztán jobban megnézi, olyan szép, hogy belészeret; mikor belészeretett, akkor megátkozza s mikor megszabadult tőle, soha többé el nem tudja felejteni. Az arcza barna is, piros is; ha haragszik, sötétséget csinál vele, ha szeret, világot gyújt vele; a szája kicsiny, mikor csókol, nagy, mikor nevet, módos mikor csábít, éktelen, mikor szid, hanem a szemei, azok mindig ragyognak. A szénfekete haja olyan göndör, hogy a fején szerteszéjjel áll.

Azt mondják, hogy mindenféle varázsló mesterséghez ért.

Ismeri a «dúr»-por készítésének a titkát s ád belőle drága pénzért, kinek milyenre szüksége van.

Mert a «dúr»-pornak többféle minőségei vannak. Kapni olyan dúr-port, a mi a szép leány italába keverve, azt rögtön szerelmessé teszi, a másik fajtának meg az a hatása, hogy a féltékeny férjnek elveszi látását, hallását, nem tudja, mit csinálnak előtte. Olyan dúr-por is van, a mi álmában járóvá teszi az embert, hogy azt kell neki tennie, a mit az elaltatója parancsol. Olyan dúr-por is van, a mi a gyáva embert vitézzé tüzeli föl, míg a másik a vad hőst is anyámasszony katonájává puhítja.

Ezeket mind a tarsolyában hordja a Csalavér.

Tudja róla a kormányzó is, meg a hetmanok, az iszpravnikok, hogy ő készíti a dúr-port, de hát szükséges az nagyon ebben az országban; ha szükséges nem volna, nem szedetnék össze a légyölő galócza-gombát, a mi a tundrákat nyaranta ellepi, hogy abból a nép számára «muchomort» destilláltassanak, a mi olyan pálinka, hogy a ki iszik belőle, két napig fel nem ébred, de egyre rugdalózik tőle.

Mikor Atlenkó megérkezett a nagy balagánhoz, akkor még ő volt ott az egyedüli vendég. Az irámszarvas a kapú előtt összerogyott. Akkor már tizenhat órát futott pihenés nélkül ez a természet csodája állat. Beleszakadt. A szamojéd rögtön hozzálátott a földarabolásához. Jó pecsenye lesz belőle.

Atlenkó behozta a vállán a gyógyszerész ládáját a nagy pajtába, a hol egészen sötét volt; minden ablak be volt csukva.

– Hej kívűl is, hej belül is! Ki van itthon, ha beteg is?

Erre a szóra elébújt a sátorból a csárdás.

– Mit parancsolsz uracskám! Kell tégla-thea, kell kwaszleves? Kell medvebőr, aludni?

– Csak egymásután mind. Persze, hogy kell. A ki két nap óta se evett, se ivott, se nem aludt. Hanem legelébb ezt a ládát tedd el biztos helyre!

– A leányom majd elteszi. Hej Csalavér!

A hívásra előjött a leány. A mint meglátta a fiatal legényt, egyszerre megtetszett neki. Ahhoz volt szokva, hogy mikor bejön az utazó, bajusza, szakála tele van jégcsappal; csupa nevetni való a férfi. De ennek sima az arcza és piros. Ez már a kedvére való legény. Igyekezett is a szebbik tekintetével reá kacsintani.

– Miért van neked ilyen szép síma arczod? Kérdezé végig czirógatva Atlenkó ábrázatját.

– Azért, mert orvos vagyok babám!

– Hát te olyan ezermester vagy, a ki a betegeket meggyógyítod; én meg olyan bűvésznő vagyok, a ki az egészségeseket megbetegítem. De jól megélnénk, ha összetennénk egymást.

– Az bizony jó lenne. Hát már most mégis csak gyógyíts meg egy kis forró punchcsal, ha tudsz készíteni, mert csupa jég vagyok.

– Ha tudok-e készíteni! Majd csinálok én neked olyan punchot, hogy csupa tűz leszesz tőle.

Azzal bevezette Atlenkót a sátorba, megvetette számára a fekhelyt medvebőrből, mormota-irhából, jó puha mohából, s aztán meggyújtotta a tüzet a szamovár alatt. Az alatt danolt neki egy nótát, hogy mi mindenféle varázsló tudományhoz ért ő, hányféle italt tud készíteni, melyik miről használ.

Atlenkó megitta a punchot, aztán jóllakott ikrás hallevessel, s a nagy fáradságtól, meg a Csalavér nótájától nagy hamar elaludt.

Arra sem ébredt föl, mikor a deportáltak csapatja nagy zajjal, lármával megérkezett a balaganba. Azok jóval előtte jártak az útban; a szegényebbek gyalog, a kísérő kozákok lóháton; a pénzesebb száműzöttek lóvontatta szánon. Atlenkó úgy kerülte el a csapatot, hogy az irámmal leszállt a befagyott folyamra, s annak a jégpályáján sikánkozott előre.

Háromszázan voltak a száműzöttek, mikor Tobolszkból útnak indították őket; de idáig csak valami nyolczvan jutott el belőlük. Legtöbb elzüllött, mikor az égő erdőn jöttek keresztül. A kísérő kozák hetman elkiáltá magát: «fusson, ki merre lát!» s azzal a fegyveres lovasság előre vágtatott; az elitélt csapatból csak az követte a nyomukat, a ki akarta.

A csárdás messziről látta már a csapat közeledését, s előre meggyújtá a tüzet a nagy tűzhelyen, s felállította föléje az óriási bográcsot, a mibe a szamojéd jemsikkal beledobálták a feldarabolt irám konczait, kész lakomára várva az érkező deportáltakat.

Azok a végczélhoz közel érve, rögtön beüték az utolsó velük jött pálinkás hordó fenekét s mind kiitták a tartalmát. Ide már jól felpálinkázva rohantak be valamennyien.

Volt azok között mindenféle nemzet: lengyel patrioták, kaukázusi cserkeszek; kisoroszországi zsidók, kazani tatárok, orosz duchoborzik (rugdalozó szentek), legtöbb a kievi nihilista, aztán meg valami húsz uráli kozák, (ezek fegyverben).

A tanyára megérkezve, mindenik a maga nótáját fútta: a cserkeszek az alkorán szúráit énekelték vontatott mély hangon; a zsidók a maguk siralom énekeit fisztulázták; a lengyelek kevélyen hangoztatták a «bozse cos Polszkét»3), a duchaborzik a maguk ördögrugdaló tánczukhoz dudolták a zsoltárokat, a kozákok bömbölték a hymnuszt: «Bozse czárja chrani, szilni derzsavni!»4) de mind valamennyit túlharsogta a nihilisták marseillaise: «Contre nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est levé.» «A zsarnok véres lobogója emelve ellenünk».

Pokolbeli symphonia volt az együtt, mikor egymásba vegyült. Atlenkót még ez sem ébreszté föl.

Mikor aztán az elcsigázott csapat elverte az éhét, szomját, előállt a kísérő hetman, számba venni a jelenlevőket. Ki került meg, ki veszett oda? A ki megvan: az «poszlejenyecz», a ki nincs meg: az «bradjaga»5).

A közben mindegyiknek el kellett mondani, hogy ki miféle vétségért lett deportatióra elítélve; mert a hetman nem tudott eligazodni a certificátokon, a sok hiányzó részvényes miatt. Csupa confuzió volt az egész dolog. A cserkesz főnöknek jutott az a vád, hogy a pálinkát vitriollal hamisította meg, s a zsidó Schnorrer ítélete hangzott karavánok fegyveres megtámadására; – természetes, hogy mindenik a legszelídebb bűnöket válogatta magának: politikai vétkes senki sem akart lenni; mert azokat a csukcsiakhoz küldik tengeri kutyát vadászni; ellenben egy váltóhamisítónak az üresen hagyott conditiójára nagy volt a concurrentia. Mindenki az szeretett volna lenni! Végre kiki urát adta, hogy mért került ide, s azzal rendben volt minden.

Ekkor a hetman felolvasta nekik a rendeletet, hogy mihez tartsák magukat az állomáson, egész létánia volt, hogy mi «nem szabad».

Legfőkép megvolt tiltva a kártyajáték. Egy kozákot itt hagytak ellenőrizni a szigorú parancsot.

Annálfogva, a mint a hetman a többi kozákkal kiment a balagánból, a következő karavánt kisegíteni a hóból, a fegyenczek rögtön odagördítettek a pajta közepére egy üres hordót s annak a fenekén elkezdtek kártyázni. Egy deportált, a ki hamis kártyázásért volt elítélve, adta a bankot.

Az őrül hagyott kozák rájuk rivallt.

– Hogy mertek kártyázni?

– Hát honnan tudod, hogy mi kártyázunk? kérdé a bankadó.

– Hiszen látom.

– Melyik szemeddel látod?

– Ezzel a jobbikkal ni!

A bankár aztán egy öt rubeles bankót dugott a kozáknak a kucsmája alá a jobb szeme fölé.

– Látod-e még?

– Most meg a balszememmel látom.

Azt is letakarták egy bankóval.

– No már most nem látom.

Akkor aztán játszhatták con amore a diabolkát.

Egy-egy deportált, a ki az utolsó rubelét is elvesztette, odament a Schnorrerhez, a ki uzsoráskodásért volt elítélve, s pénzt kért tőle kölcsön, hogy tovább játszhassék, zálogúl hagyva a bundáját, a kabátját, a mit az mind magára szedett.

Ez alatt a Csalavér, miután az új vendégeket kiszolgálta étellel, itallal, bement a jurtába s valami csábító itallal felébreszté Atlenkót.

Az kábulásában égből jött angyalt vélt maga előtt látni. A dúr-por hatása volt az.

A varázslónő bájitallal rontotta meg az ifjút, ki félébren, félmámorban az ő kedves Achilleiáját vélte maga előtt látni: annak esküdözött, hogy holtig fogja szeretni.

E közben megérkezett a második karaván is, mely a deportált asszonyszemélyekből volt összegyűjtve.

A balagán egyúttal házasságszerzési intézetűl is szolgál. A némbereket elárverezik. Minthogy az asszonynép negyedrész annyi, mint a férfi, annálfogva az árúczikk nagy keletnek örvend.

Már a szerint, hogy ki micsodás?

A kikiáltott eleven tárgyat odaállítják a középre, egy felfordított szánkó fenekére s annak ott el kell mondania, hogy mit tud?

Ha főzni, varrni tud, elnézik egyéb hibáját. Ha ért hozzá, hogyan kell a sarana hagymát keresni a vándorhörcsög odujában, s abból kenyeret tud sütni: akkor lehet ragyás képü; s ha épen az irhabőr kikészítéséhez is tud, s érti, hogyan kell azt pirosra, sárgára festeni: akkor az évei számáról sem kérdezősködnek. Ha férjgyilkos nő kerül az árúpadra, azon épen nagyon kapnak; mert annak igen jó természete lehet. Ellenben kinek gyönge, finom testalkata van: arra kevesen árvereznek. Holmi siránkozó báb, a ki az arczát takargatja a kezével, megköszönheti, ha a kikiáltási áron fölül egy rubellel a nyakán maradhat valami érdemes lókötőnek. Szabad cserélni is, ha megbánta az ember a bevásárlást.

A hetman kihirdeti a parancsot, hogy a száműzötteknek a megvett asszonyokkal tánczolni nem szabad.

Annálfogva a mint kihúzza a lábát a pajtából, mind táncznak erednek: előveszik a balalajkát, a tilinkót; muzsikálnak és tánczolnak.

Az őrül ott hagyott kozák rájuk förmed:

– Ne tánczoljatok!

– Ugyan mivel látsz most? kérdik tőle.

– Most a tenyeremmel látok.

No hát a tenyereit is megvakítják egy-egy ezüst pénzzel.

Akkor aztán előjön a jurtából Csalavér is, magával hozva Atlenkót.

– Hát ez kicsoda? kérdezik az összeröffent száműzöttek.

– Ez az én szeretőm; mondja a Csalavér, s eléje tánczolva az elbűvöltnek, maga után csalogatja azt, körben lejtve, kezében a csörgős dobbal. Atlenkó csetlik-botlik a nyomában, mint az álomjáró.

Ekkor újra bejön a hetman, magával hozva Achilleiat.

– Legvégűl hagytam a legjavát. Itt van az a leány, a ki ellopott az urától kétszáz rubelt; hej, sok szegény legénytől még több szívet! Száz rubel az ára! Ki ád többet érte?

Ilyen magasan no még egygyel sem kezdték.

Achilleiát is felállíták a szánkó-emelvényre s elkezdtek rá árverezni.

A bankadó hamis kártyás minden versenytárst túligért. Felverték már háromszáz rubelre az árát.

Achilleia kétségbeesetten hordta körül tekintetét a sokaságon. Kereste a maga Atlenkó-ját, a ki megszabadítsa, a hogy összebeszélének.

De az csak nem jött elő.

Becsalogatta azt magával a gonosz tündér a jurtába, s ott tartotta hizelgő szóval, enyelgő beszéddel, forró ölelgetéssel.

«Háromszáz ötven rubel! Négyszáz rubel!» hangzott a pajtában az árverés. Egy dobütés, két dobütés. «Ki ád többet érte?» Ha a harmadik dobütés is elhangzik, oda adják a hamis kártyásnak?

Atlenko pedig azt hitte, hogy most is őtet ölelgeti: – a maga kedves Achilleiaját.

Elkezdett a jurtában dalolni. Azt a régi mélabús nótát:

A mint ez a sokszor hallott nóta megütötte a fűlét az árverezett leánynak, egyszerre megtudta róla, hogy itt van az ő Atlenkója. Csak hogy azt valami varázslat tartja vissza. Nosza frissen elénekelte rá a másik versét a nótának:

Erre a dalra Atlenkó felugrott a fektéből, kirántotta a fejét Csalavér ölelő karjai közül.

– Ez az én szeretőmnek a hangja! Eredj innen! Te nem vagy az én kedvesem. Az én Achilleiámat odakinn árverezik.

Azzal kirohant a jurtából, mint az eszeveszett, s meglátva Achilleiát a szánkán állni, odaordított az árverezők közé: – Ezer rubel! – Két ezer rubel! – Három ezer rubel! – Nem adom senkinek azt a leányt! Az az enyém! Tiz ezer rubel!

NEGYEDIK KÉP. A dauriai szultán.

Hát ezzel a nagy heveskedéssel mindent elrontott Atlenkó.

– Hohohó ne! Hová szaladsz? Kiáltá rá az újonnan jött hetman. Micsoda bolond ember vagy te, hogy csak úgy csetvert (veder) számra öntöd a rubeleket. Egy rossz leánycselédért! Te valami nagy tolvaj vagy! Hol a pénzed?

Atlenkó akkor kezdett eszére téregetni.

– Én doktor vagyok. Itt van a passzusom. Az irkucski kormányzótól van védlevelem.

Azzal elővette az igazságát s megmutatta a hetmannak. Csak tudsz olvasni?

Száz hetman közül kilenczvenkilencz azt mondta volna rá, hogy «ühüm; tudok» aztán megnézte volna, hogy felül van-e rajta a «sas» s alúl az ákombák s aztán a csizmaszárába eresztette volna a markába nyomott pénzt, a mit a fogásról itélve imperiálnak becsül, s rábólintott volna az orrával: «jól van!» De ilyen bolond a szerencse! Épen annak a hetmannak kellett a századiknak lenni, a ki valósággal ismeri az irást.

– Ahahó! Jó fiacskám! Hát te vagy az a doktor, a ki az irkucski bőrkereskedőnek a harminczezer rubelét elloptad s elszeleltél vele! No most egyenesen beleszaladtál az oroszlán torkába! Egy tizedrésze az ellopott pénznek a tolvaj kézrekerítőjeé. Nálad a pénz; te vagy a tolvaj!

Ekkor aztán Achilleia odaugrott Atlenkóhoz, s a karjába csimpajkózott.

– Nem ő a tolvaj. Én loptam el a pénzt. Én vagyok az irkucski bőrkereskedőnek az unokahuga.

– Zdrawtvujtje! Akkor egy csapással két legyet! Téged meg az izpravnik kurrentáltat: az elszökött menyasszonyát.

A szerelmes pár kétségbe volt esve.

A kozákok hozzá fogtak, hogy megkötözzék őket.

Hanem a Csalavér közberontott.

– No nó! Csak lassan. Elébb hadd fizesse ki a doktor, a mit nálam három nap, három éjjel eldorbézolt. Nem bánom én, ha lopta is a pénzt.

– No hát számolj le vele, Csalavér denevér!

Csalavér aztán odasuttogott Atlenkónak, mintha számolna vele.

– Te csoda ember vagy! Hogy erősebb tudott lenni a szerelmed a te kedvesedhez, az én legerősebb dúr-poromnál. Azt itattam veled. Mégis ő érte ugrottál, mikor a szavát meghallottad. De még nagyobb csoda a kedvesed, a ki magára vállalja a bűnödet s inkább magát hagyja megkancsukáztatni, mint a vőlegényét. Megszerettelek mind a kettőtöket: az a furcsa, mikor az ördög szerelmes lesz. Én leszek a ti ördögötök. Ne féljetek. Én kötözöm meg most valamennyi kozáknak a kezét-lábát.

Azzal visszament a hetmanhoz.

– De jó rostopcsinos átalagot furtam meg ennek a gézenguznak a kedvéért! Megadta az árát. Nosza igyuk meg ezt most a szerelmes párnak egészségére.

A felköszöntést a kozák soha sem hagyja viszonozatlan.

Az ármányos Csalavér mindjárt ide való nótát is gondolt ki a pálinkás köszöntőhöz.

A kozákok kaczagtak és ittak a hurokra került szerelmes pár rovására. Egyszer aztán csak elkezdtek dülöngélni. A varázsszer megtette a hatását. A hetman elkezdett kommandérozni, mintha rohamra indítaná a csapatját: «vigyázz, czélozz! tüzelj! Brrum! kard ki kard! Lándzsát szegezz! Rajta, rajta! Hurrá hurrá. Nincs pardon!» A minek az lett a vége, hogy mind eldülöngéltek egymás hegyébe a nagy tűzhely körül s ottan fútták aztán azt a nótát, a mivel a horkolva alvókat szokták csúfolni:

Chorusban horkolva, ez is nagyon szép lehet.

– No már most kedveskéim! Előttetek a világ! kiáltá a Csalavér. Kapjatok fel valamennyien a kozákok lovaira, aztán neki az erdőnek: a bradjagák útjának. Én leszek a vezetőtök, én már ismerem az útat.

Csalavér-nak bizonyára nem volt jó ott maradni, a míg a kozákok megint felocsúdnak, mert azok majd a tűzre tették volna a megszöktetett száműzöttjeikért.

Ezek pedig nagy örömben voltak, hogy a zsarnokaikat így elázva látták; elkezdtek valami vad riadót dalolni; a míg eszükre térve, hogy ez a nóta még felverheti az alvókat, pianóra fogták a dalt, s utóbb csak a karjaik hadonázása, a lábaik rugdalózása mutatta, hogy dalolnak, a kozák csapat rémséges horkolása mellett.

Atlenkó és Achilleia ráértek ezalatt egymásnak eldicsekedni vele, hogy milyen boldogok.

Csalavér pedig oda ült a földre a jurtája elé, fejét térdeire hajtva, s ott duzzogott a fölött, hogy mi szép dolog az, magától szeretni, magától szeretve lenni. Ő nem ismert más szerelmet, mint a mit a durpor gyullaszt: az ördögök szerelmét, a lopott szerelmet, az elcsalt szerelmet, az erőszakolt szerelmet, a megbánt szerelmet.

Egyszer csak nagy riadal támad odakinn: a lovaiknál kinn hagyott jemsikek rohannak be, ijedten ordítva.

«Jönnek a kirgizek! Itt van a daurai szultán.»

Ez aztán cseberbűl vederbe!

A kozák még szamaritánus jóltevő a kirgizhez képest.

Ez a kegyetlen faj nem irgalmaz senkinek, a kit a szagáról megismer, hogy idegen. Harczot visel köröskörűl minden fajjal; jakut, burját és szamojéd pusztul előtte egyformán. Mindig a lován ül: lóháton eszik, alszik, nősül. Nem szánt, nem vet, vadra nem, csak emberre vadászik, csordát, nyájat nem legeltet, elhajtja a másét. S ha teleszedte magát prédával, eltünik a dauriai hegyszakadékok között, idegentől soha el nem foglalt országába. Azt csak rabszolgának viszi magával; de élve vissza nem került még egy is. Még a kozákot is meg meri támadni, de csak olyankor, mikor tudja, hogy valami pihenő tanyán leitta magát az egész csapat.

Most aztán jók volnának a kozákok! költögetik őket, ránczigálják hajuknál, fülüknél fogva; de csak nem ébrednek. A bátra, a vitéze a számüzött csapatnak még az égő erdőnél megszökött.

– Ne nyivákoljatok! Kiált a megszeppent hadnak Csalavér: ha eltudtam bánni a kozákkal szépen, majd eltudok bánni a kirgizzel még szebben.

A kirgizek voltak valami kétszázan.

Ezek a vad hordák, a mint a kémeik által megtudják, hogy egy uj szállítmány számüzött van utban Európából, mindenütt nyomába száguldoznak a karavánnak. A ki megszökik a kozákrabságból, az a kirgiz rabságba kerül. A nagy pihenőknél pedig, a hol sejtik, hogy a kisérő fegyveres nép a fáradságtól elcsigázva, neki adta magát a pálinkának, s mámorban fekszik, ráütnek fegyveres erővel a tanyára nagy zajjal. Ha puska lövésekkel fogadják őket, akkor visszafordulnak: a kozák még nem elég részeg! De ha nem találnak ellenállást, akkor nagy vitézek.

A szultánjukat Irzin Kombának hivják. Az országa ott van a Munku-Szaszszu örökhavas hegyei s a Koszszogol tó között, a mit mai napig sem hódítottak meg az oroszok; pedig gazdag ezüst bányák vannak a hegyeiben. Nem is pénzért jött martalóczkodni elő hegyei közül a szultán: az van neki elég; hanem eleven prédáért. Szüksége van minden mesterséghez értő rabszolgákra, és fehér piros arczu, szőke haju cselédekre. Ő magasabb nemzetgazdasági szempontokból rabol. Nemzetének nemesítésén, czivilizálásán dolgozik.

Nagy az öröme, mikor vezérei kiséretében, (kiki elől-hátul körül tüzködve fegyverrel) beront a nagy pajtába, s meglátja azt a nagy csoport fehér népet; de még nagyobb, hogy a kozákokat aludni látja.

Rátapos az alvó hetmannak a fejére. Igy tesz a dauri szultán a kozákkal, mikor az holtrészeg!

Az ébren levő számüzötteknek azonnal bemutatja magát, hogy ő az a hatalmas Irzin Komba, a ki ura mindannak a földnek, a mit a Munku-Szaszszú hegytetőről belehet látni; unokája a nagy Dsingisz Khánnak, a kinek megszámlálhatlan seregei vannak; a mikkel össze morzsolhatná a «fehér czár» minden csapatait, mert puskája van elég; csak az az egy hibája, hogy nem tud «Kapszlit» csinálni hozzá. A mint azt kitalálná, rögtön megizenné a háborut a fehér czárnak.

Addig is beéri a szép leányokkal. Azok kiosztatnak a vezér urak között.

– Ti pedig szakállasok, mondjátok el, hogy ki mit tud közületek. A ki ácsolni, kovácsolni, bányában dolgozni, ezüstöt olvasztani tud: azt elviszem; a ki nem tud mást, mint ákumbákumot csinálni, azt levágom.

A megrémült számüzöttek némán nézték, hogy ragadja el az oldaluk mellől a csak imént megvásárolt asszonyaikat a kirgiz, de mikor arra került a sor, hogy Irzin Komba a szép Achilleia felé nyujtsa ki a kezet: felébredt a nemes büszkeség Atlenkó szivében. Kirántá jó cserkesz kardját a hüvelyéből s eléje állt a jegyesének, szembe fordulva a szultánnal.

– Ezt a leányt pedig nem kapod meg, szultán, a mig én, meg ez a kard egy emberszámot teszünk.

Elförmedt e vakmerőség láttára Irzin Komba. Ilyen bolond embert nem látott ő még soha, a ki a kardot arra merte volna használni, hogy azzal az ő orra előtt hadonázzon.

– Adjátok ide a hosszabbik kardomat! Kiáltá a fegyverhordóinak, s azzal két kézre fogta a pallosát. Térdelsz le előttem, te szajkó, hogy leüthessem a fejedet. Nem tudod, hogy én egy szultán vagyok?

– De csak hozd ide a testedet, majd mindjárt két szultán lesz belőled: úgy hasítlak ketté.

A szultán meghökkent.

– Hisz ez egy ördöngős. Ebben dzsin lakik! Ez kutyahájjal van megkenve!

Atlenkó pedig oda kiáltott a számüzötteknek:

– Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat? Klapczik! Ingyen akartok meghalni? Mért nem rántjátok ki az alvó kozákok kardjait? Ide mellém valamennyien! Nem győz le minket ez a tohonya söpredék!

A példa gyujtott, a számüzöttek felkapkodták a kozákok elszórt fegyvereit s odagyültek Atlenkó körül, szembe szállva a kirgizekkel; míg a megrémült asszonynép kétségbeesve rimánkodott, mind a két félnek, hogy ő miattuk ne verekedjenek.

– Adjátok ide a paizsomat meg a harczi szekerczémet! ordítá dühösen a szultán, de miután úgy tapasztalá, hogy ez az ördögtől megszállott ficzkó még arra sem akar megijedni: elővette az okosabbik eszét.

– Egy ördög ellen csak a másik ördög segít. Hej te boszorkány! adj nekem abból az italból, a miben egy ördög lakik.

Értette alatta a pálinkát. Igaza volt! Sehogy sem egyenlő a harcz, ha az egyik fél be van pálinkázva, a másik pedig nincs.

– Megállj! dörmögé Csalavér, majd adok én neked olyan italt, a miben hét ördög lakik.

Azzal előhozta azt az italt, a mibe olyan dúrpor volt keverve, a melytől az ember álomjáróvá lesz, s ilyen alkalommal azzá alakul át, a mivé a megbabonázója parancsolja.

A bűvszer gyorsan hatott. Az első pohár után a szultán és kisérői megálltak mereven, mint az őrt álló katona a vártán.

Akkor aztán a bűvész nő elkezdte őket kommandirozni.

A mit csak Irzin Kombának mondott, az azt rögtön teljesíté, s a kisérői mind utána csinálták. Ha azt mondta: légy «bajadér»: akkor tánczoltak kecsesen, mint a bajadérek; ha azt mondta: légy «alme!» akkor énekeltek, lantot pengetve, mint az almék. Mikor azt mondta «uszszál!» akkor utánozták a tengerben eviczkélő hajótöröttet. Ha azt mondta: «evezz», akkor feszítették az evezőt. Ha azt mondta: «lovagolj», a dárdáikat a térdük közé kapták, úgy nyargaltak. Egyszer azt mondá a szultánnak: «Most légy szemérmes menyasszony, a ki a vőlegény elől rejtőzködik!» No az aztán agyonnevetni való volt.

Végre azt mondá neki:

– Most légy kegyes uralkodó!

Erre az egyre nagyon megvakarta a fejét az álomittas szultán.

«De már ezt az egyet csakugyan nem próbáltam.»

– Esküdjél meg, hogy kegyelmesen fogsz bánni Atlenkóval és társaival.

«Esküszöm; de attól félek, hogy nem tartom meg.»

– Mondd ki igazán, mivel nyerhetné meg Atlenkó a kegyelmedet.

– Ha kapszlit tudna csinálni.

– S mivel jutalmaznád meg, ha tudna?

– Megtenném nagyvezéremnek az országomban.

– Adj róla irást, a hogy hajdan az ősöd Dzsingisz-Khán szokott irást adni; hogy előhozatott egy tevebőrt, arra feliratta ezt a szót «Mendumur!» Ebben benne van minden. S aztán beledugta a kezét egy tintás edénybe s rányomta az egész tenyerét a tevebőr szövetséglevélre.

– Akként cselekedjél! parancsolá Csalavér, s előhozta a tevebőrt, meg a tintával telt fazekat.

Tintát minden szibériai szokott tartani a háznál; nem irás végett; hanem azért, hogy a mirenymérgezésnél ellenszerül használja.

A szultán beledugta a kezét a tintás edénybe: s aztán rányomta a hitelesítő manupropriáját a tevebőr okmányra, a hogy az őse Dzsingisz-Khán szoká vala. (Raguzában maig is látható Bajazid szultánnak a szövetség-levele, melyet a köztársasággal kötött, az egész tintás tenyerének az önlenyomatával megerősítve.)

Mikor ez megvolt, akkor Csalavér beadott egy kupicza szeszt az elbűvölteknek, a mi egyszerre megszünteté a durpor babonázó hatását.

– No most ébredj föl! Az eszméletére vissza ébredező szultán meg akarta törülni szemeit a kezével, akkor látta, hogy a tenyere csupa tinta.

«Mendumur!» kiáltá Csalavér, magasra emelve előtte a tevebőrokmányt.

«Mendumur!» zugták utánna a kirgizek, s ez ellenállhatlan szónak a varázsa alatt meglett kötve a törhetlen szövetség a dauriai szultán népe, s a hozzá menekülő számüzöttek között.

Mielőtt a kozákok felébredtek volna, az egész csapat elmenekült a «Szaján» hegyláncz ismeretlen szakadékai közzé.

V. KÉP. A dauri ország.

Fél Ázsiát meghódította már az orosz koloszszus; de a dauriai sziklákon belül lakó népet még nem birta átlépni.

Ott fekszik a sziklabirodalom a gyomra közepén, mint egy elnyelt vízi borju, a mit nem tud megemészteni.

Az óriási sziklafolyosónak a bejárása ott kezdődik a szajáni kapunál, s ezer öles sziklafalak közé szorulva, kanyarog föl egészen a Munku Szárdik lábáig. Több utja nincs. A Munku Szárdik egy örök jéggel fedett hegycsoport, melynek jegönczei (Gletscher) táplálják a roppant nagy Kosszogol tavat, mely kétszáz ötven verstnyi hosszuságban s ötven verstnyi szélességben foglalja el az ország közepét; maguk a dauriak úgy hivják, hogy «Bajgál Dalái». Ebbe a tóba ömlik alá minden folyam a körül felmeredő hegyekről; a tó lefolyását képezi egy a sziklák alagutjain áttört csatorna, mely a burjátok tartományába ömlik alá. Itt már Eknegolnak hivják a folyamát. A tó körül terjed el a dauriai ország. Mesés termékenységü föld; mely védve köröskörül a szelektől, a mérsékelt égöv tenyészetét a délkör virágaival és állatseregével egyesíti: ménesek, gulyák, juhnyájak legelésznek a zöld mezőkön; az erdők tele rőt vaddal, a lapályokon rizsföldek, a yam gyökér magától terem. Itten honos a yak barom is, mely tehén és birka, a mennyiben gyapjut hágy magáról nyirni.

De mind e nagy termékenység mellett sem volna képes e kis ország a beleszorult népességet illően eltartani, ha két bölcs intézmény (melyeknek behozatala az ősi hagyományok homályában vész el) nem egyszerűsítené a feladatot.

Akár ki hozta be az intézményeket, nagy állambölcs volt. Az egyik a szabad rablás, a másik a kettős vallás.

A dauri vitézek, a mint a deficzitet konstatálta a kormány, lóra kapnak, kirontanak, szomszédoktól összeterelik a hiányzó marhát, s nagy serényen bekeblezik a saját külön vámterületükre, s meg van a fedezet.

Pedig nincsenek rászorulva a rablásra, mert vannak gazdag ezüst bányáik; a főtemplomuk teteje, a Láma oltára, a szultán trónja szinezüstből van; az asszonyok ezüst övet, kösöntyüket, a férfiak ezüst sisakot, pikkely pánczélt viselnek, ezüst figurákkal játszszák a sakkot, ezüst ragyog a lószerszámaikon, de ezüsttel fizetni nem szokásuk. Ezt hitük és vallásuk tiltja.

És pedig külön vallás van a nemesek, külön a parasztok számára. A nemeseké, a harczoló osztályé a Láma vallás, a paraszté, a földmivelőé a buddha vallás.

A parasztnak hite és vallása parancsolja, hogy a lélekvándorlást higyje. Az embernek azért van lelke, hogy holta után egy állatba költözzék át. Ez lehet jutalom, lehet büntetés. Mert egy jeges medvébe, vagy egy czethalba vagy egy csonttörő keselyübe átköltözni a szegény parasztnak, mindenesetre nagy sorsjavulás, ellenben ha egy szánkóhuzó kutyába, vagy egy üldözött nyulba talál eltévedni a lelke, akkor cseberből vederbe jutott. Ez pedig egészen a papoktól függ, a derék jó buddha bonczoktól. Ki milyen ajándékot hoz a megboldogultjáért? Ha azt akarják a jámbor örökösök, hogy az elhunyt apjok madár alakjában éljen tovább, vagy valami dúvad bőrében, hát arra bizony az egész örökségük felmegy. Középszerü áldozatképesség mellett elnyerhetik a házi állat minőségét: az asszonyfélének elég jó, ha lud vagy kácsa alakjában dicsőülhet meg; de a kinek üdvösségeért épen semmit sem áldoznak, abból bizony nem is lesz aztán egyéb, mint kigyó vagy béka.

És ebből a vallásból aztán az a jó származik, hogy a parasztnak nem szabad semmi hús félét megenni. Szép is volna, hogy valaki felhabzsolja az öregapját! a paraszt csak azért hizlalja a birkákat, tömi a ludját, hogy azt a nemes uraknak tributumul behordja. Azoknak szabad a husevés; sőt kötelesség. A husevéstől lesz az ember erős és bátor. S erőre és bátorságra van szüksége annak, a kinek magasztos feladata a szomszédokat megrabolni. A nemesek vallása a Lámakultusz. Az ő számukra egészen másképen van berendezve a tulvilág. Ők fegyverestől, lovastól mennek át a paradicsomba, s ott is nemes urak lesznek. A Láma az Isten. Látható, emberi alakkal biró Isten. Csak az arcza nem látható; mert azt arany álarcz takarja. A Láma nem lép a földre soha; mert azt mindig a bonczok hordják a vállukon. A Láma nem eszik soha; mert az csak illatokból és tömjénfüstből él. A Láma nem beszél soha; mert az csak a bonczok által tolmácsoltatja magát. Ellenben minden évben egyszer megházasodik a Láma: s a menyegzőhöz kiválasztják az országban található legszebb, leghűségesebb leányt. A mely leány a vőlegényéhez leghűségesebbnek találtatik (többszöri próbák után), az méltó arra, hogy a Láma menyasszonyává felavattassék. Ha meghal a Láma, akkor a papok választanak helyette másikat.

A Láma istennek a lakása nem minden évszakban megközelíthető; mert az a Koszszogól-tó közepén van, a Dalai-Kiri szigeten.

Ez a sziget hosszú vonalban emelkedik ki, fehér mészkő sziklatalajon a tó közepéből; legmagasabb pontjai az Anui-Láma ezüst tetejü pagodájával koronázva. A szárazföldről csak télen lehet e szigetre eljutni, a mikor a tó befagy; nyáron nincs közlekedés. Mert a dauriaknak meg van tiltva a hajóépités. Még csónakkal sem szabad a vizre szállni. Annál fogva halászni sem szabad. A halat a parasztnak nem szabad megenni, mert abban is emberi lélek lakik; a nemes embernek pedig azért nem, mert a halevés gyávaságot olt az ember vérébe.

A paraszton és a nemes vitézen kívül aztán van még egy harmadik osztály is, a rabszolgáké. Ezeknek a száma a rabló portyázások által szaporodik. S ezekre van különösen nagy szükség. Mert az ezüstbánya-miveléshez rabszolga kell; még pedig olyan rabszolga, a kinek befelé nőtt az üstöke. A kirgiz embernek szép hosszú befonott vagy csimbókba kötött, vagy szironyba csavart haja van; az annak a természettől adott előnye; az európai embernek azonban a haja befelé nő: annálfogva az agyvelejét folyvást csiklandozza, annálfogva az agyveleje mindenféle furfangokkal megtelik; tud irni, olvasni, a kövekből olajat főzni; ezüstöt olvasztani, a sötétben világosságot csinálni, főtt vizzel ördögmalmokat hajtani; hűvelybe préselt istennyilával sziklákat szétrobbantani. Ezt a fajt arra teremtette a Dalai-Láma, hogy a dauriai nemes uraknak a bányáit mivelje.

Ama nevezetes ezüstbánya, melyre az oroszoknak ma is úgy fáj a foguk, épen a Koszszogól-tópart meredek sziklafalánál veszi kezdetét: ottan van a száda.

Itt e sötét odúba bedugják az orosz foglyokat, mikor be van fagyva a tó, adnak nekik rozsot, fagygyut, turót, a mennyi ősztől tavaszig elég; ekkor rájuk zárják a nehéz, tömör rézkaput, s rájuk bizzák a többit. Azok találnak ott a sziklavölgyben, melybe a bányatorok vezet, szép patakokat, melyekben elég hal terem. A fogolynak jó eledel az. A sziklákon zöldül a zsázsa, a sömlyékben terem a gomba: azzal ők megélnek. Tavasz felé aztán kinyítják megint a rézkaput, akkor a bányászfoglyok előjönnek s görnyedő vállaikon czepelve, előhozzák a finom olvasztott ezüstöt, a mit ez idő alatt a bányából előteremtettek; sziklarepesztve, kőzúzva, izzasztva, olvasztva, foncsorítva (ők tudják hogyan?) S azt átadva az ő uraiknak, ismét megkapják az őszig tartó élelmiszereiket, esetleg az időközben összegyüjtött foglyokkal együtt.

Visszatérni ebből a bányaoduból rabszolga nem szokott soha. Szükség van arra odabenn.

Ez így ment évről-évre, a mióta csak orosz deportáltakkal népesítik Szibériát. Azoknak egy része, a bradjág, ott tünik el a dauriai sziklák országában.

De nagy lehetett a dauriai szultánnak a meglepetése, mikor egy napéjegyenlítő napon, a mikor már a Koszszogól-tó csak a bányafelőli oldalán van befagyva, a rézkapú megnyitásakor nem jelentkezett a bányaszádnál semmiféle fogoly. Nem hoztak semmiféle ezüstöt.

Ráparancsolt az embereire, hogy menjenek be fáklyákkal a bányavölgybe s keressék fel a foglyokat.

Egyet sem találtak ott. Eltünt valamennyi.

Pedig a bányavölgyet ezer méternyi magasságú sziklafalak veszik körül, a mikre embernek felmászni lehetetlen.

Keresték őket a tárnafolyosókban, az aknakutakban, sehol semmi nyomuk. A bányaüreg a rengeteg Munku-Szárdik kebelébe nyomul be; ezer évig áshatja azt az ember, még se töri magát rajta keresztül, hogy a hegy tulsó oldalán levő sziklavölgybe átmeneküljön.

Az elveszett foglyok helyett azonban találtak egy sima sziklafalba bevésve betüket, egész irást, orosz alfabetjegyekkel. De a mi azokban irva volt, azt senki sem birta megérteni. Odahurczoltak mindenféle nemzetbeli foglyot; elolvasni tudta, a ki oroszul tudott; de a szavaknak az értelmét nem birta kitalálni se muszka, se lengyel, se tatár, se német. Zsidónak, cserkesznek, csinainak mind beletörött a kése. Nem beszéli semmi nép azt az idiomát. Ezek a sorok «volapük» nyelven voltak irva.

VI. KÉP. A hűségpróba.

Irzin-Komba szultán furfangos uraság volt.

Hogy egy gyenge órájában megadta a «mendumur»-t az elfogott csapatnak, az kettős baj volt rá nézve. Először is a foglyait nem küldhette azonnal az elhagyott ezüstbányába, rabmunkát végezni; másodszor a szép Achilleiát nem kényszeríthette rá, hogy felesége legyen.

Volt ugyan már Irzin-Kombának tizenkét felesége; azonban a kirgizek nem babonásak a tizenhármas számra.

Gondolt ki valami ravasz tervet, a mivel az adott esküjét megkerülhesse.

A legutolsó rablóhadjárat után következett nagyhamar az Anui-Láma újesztendei ünnepe.

Kalendáriumot a kirgizek nem tartanak. Náluk az új esztendőt az jelzi, hogy a yak-tehenek elkezdenek elleni.

Akkor aztán minden parasztnak vallásos kötelessége a legelső yak-borjut az Anui-Lámának áldozatul hozni a Dalai-Kiri szigetre. – Mert ámbátor az Anui-Láma csupán csak a nemes urak istene, de ezért áldozatot hozni mégis csak a paraszt dolga; a mi igen természetes.

Ekkor van aztán a nagy országos búcsú a Dalai-Kiri szigeten.

A Kosszogól-tó széltében be van fagyva; a népség yak-vontatta szánokon iszánkodik az ország minden részéből a szent szigethez, melyen az istenség temploma van emelve. Az egyetlen kőépület az egész birodalomban.

Az előkelő emberek mind sátorokban laknak télen-nyáron; maga a szultán is: csakhogy az ő rezidencziáját tizenkét jurta képezi. Mindegyikében lakik egy felesége.

Maga az Anui-Láma temploma azonban remeke a kirgiz architecturának. Teteje ezüstből, falai kirakva lapis lazulival, melyből egész kőbányái vannak az országnak. Belül oszlopok tartják a czifra padmalyt; a szentélyt nehéz, aranynyal áttört virágú kárpit födi, s mikor azt félrevonják, az ember szeme elkáprázik a pompától, melylyel az Anui-Láma oltára el van halmozva.

S a mi legnevezetesebb benne, az, hogy ebben a templomban télen is meleg van; enyhe, langyos temperatura. Igenis: a dauriai kirgizek már rég föltalálták a légfütést. S erre mulhatlan szükség van; mert az istenség nem hord csizmát. Neki mezitláb kell az imádói előtt megjelenni, hogy azok a lábujjaira húzott gyűrűket sorban megcsókolhassák, s az ilyen imádatot harmincz fok hidegben az Anui-Láma az ördögnek kivánná. Tehát a templomba légfütés van vezetve. A legelmésebb, a legegyszerübb elmélet szerint. A templom két oldalán van két hosszú istálló. Mindegyikben száz yak-tehén. Az Anui-Lámának minden reggel frissen fejt tejben kell megfürödni. Ez a kétszáz tehén melegíti be az Anui-Láma templomát.

Olyan luxus, a mit csak egy igazi uraság engedhet meg magának. Elismert dolog, hogy a tehénistálló párázata a legéltetőbb «áer» (a hogy a Királyhágón túl nevezik a magyarok a levegőt).

VII. KÉP. Az Anui-Láma.

Az Anui-Láma a dauri népnek a választott istene. Kisebb kiadásban ugyanaz, a mi a Dalai-Láma a tübetieknél. Valóságos husból és csontból álló ember, a kit a bonczok kiáltottak ki istennek.

Neki van adva a hatalom itélni elevenek és halottak fölött. Ő határozza meg, hogy kinek a lelke milyen állatba költözzék holta után? ő osztja az esőt és napfényt, ő szünteti meg a patécsot, a döbröczöt és a gugavészt; ő áldja meg a meddő teheneket, ő olvasztja fel a jeget tavaszszal, s ha megharagszik, ő csinál nap és holdfogyatkozásokat. Azonkívül ő sugja meg a jövendőt a bonczoknak, a mit azután ezek mérsékelt díj mellett értékesítenek, s ő adja a diadalt a fejedelmek fegyvereinek, midőn azok hadjárataikba indulnak.

Ezért viszont ő neki tartozik az egész nép az áldozataival, minden termésnek a zsengéje, minden tehénnek, juhnak az első ellése, minden szövőszéknek az első kelméje s a hadi zsákmánynak egy tizedrésze az Anui-Lámáé.

Ennek pedig az Anui-Láma maga nagyon kevés hasznát veszi; mert ő nem él egyébbel, mint virágillattal, mézzel és mannával; nem iszik mást, mint télen hóvizet és nyáron a káposztaleveleken meggyűlt harmatot: nem is pipázik, hanem a helyett tömjénfüsttel kéjeleg.

Az Anui-Lámának soha a földre leszállani nem szabad; – mindenüvé négy boncz viszi, vállára emelt saroglyán. Az Anui-Láma a hangját sem hallatja soha a nép előtt; egyedül a főboncznak adja át nyilvánításait. Az évenkénti adómennyiséget is az Anui-Láma határozza meg, s abban mind a szultán, mind a nép rendesen megnyugosznak. Az Anui-Lámának az arczát nem szabad látni halandók szemének. Azt folyvást aranyálarcz takarja.

Az Anui-Láma pompás nagy templomban lakik; de azt a templomot is csak messziről, szabad bámulni a népnek. Felséges egy épület az, a tósziget közepéből kiemelkedve, chinai és perzsa építészet remeke, oltárai az egész világból összerabolt kincsekkel elhalmozva.

Nyáron az egész sziget megközelíthetlen. Megtörténik ugyan néha, hogy egy-egy regényes hajlamú levente nyaratszaka felkap egy bival hátára s átúsztat vele csendes, borongós éjszakán a szigetre; de az soha sem kerül vissza onnan többet.

Azon a szigeten vannak az ország legszebb leányai. Hivatalos minőségükre nézve az Anui Láma papnői. Az Anui-Láma tiszteletére nem csak papok szükségesek, hanem papnők is.

Az Anui-Láma maga sem agglegény; istenségi attributumai közé tartozik, hogy megnősüljön; még pedig minden esztendőben ujra.

Az Anui-Láma mennyasszonyának mind arczra, mind erkölcsre nézve szeplőtlennek kell lenni, termetben tökéletesnek és épfogunak. És még azonfölül megkivánnak tőle valamit. A törhetlen hűséget. – Az istenség menyasszonyául kiszemelt hajadonnak már el kell jegyezve lenni egy leventével a nép bevett szokása szerint. A jegypénz lefizetve, a kelengye letéve az apja kezébe.

Télen, vízkereszt táján, első holdtölte napján van a Láma menyegzőjének ünnepe. Ekkor bevan fagyva a tó, s a Láma megengedi, hogy azon a nép keresztül szánkázzon az ő templomához. Az apák messzeföldről elhozzák e napra az eljegyzett leányaikat a pályázatra; mert az nagy tisztesség, sőt mondhatni, szerencse, ha valaki apósává lehet a földi istennek.

Csakhogy azoknak a mennyasszonyoknak igen erős próbán kell előbb keresztül menniök. Azon a próbán, hogy vajon csakugyan olyan törhetlen-e a hűségük?

A próbatevő senki sem más, mint maga a szultán.

Egész fejedelmi pompájában felöltözve, csupa igazgyöngygyel kivarrott dolmányában, karbunkulusoktól ragyogó süveg a fején, a szakálla aranyporral behintve, a szemöldöke czinóberrel kifestve, a szája szenna-levéltől piros, a fogai ébenfafeketék; egész tekintete rettenetes szép. Ritka menyasszony az, a ki puszta látására rögtön el nem felejti az otthon maradt vőlegényét. S hát még mikor a szultán megmutogatja neki a maga kincseit; onix medenczék tele drágaköves gyűrűkkel, bársonyzsákok megtömve aranynyal, a fölemelt függönyön keresztül belátni az udvarra, a hol száz teve rázza az ezüstcsengetyüt, mind megrakva két oldalt India és Kashmir drágaságaival, s akkor azt mondja a leánynak: «ez mind a tied lesz, hogyha engem szeretsz». Bizony nehéz azt megállni a szegény leánynak, hogy azt ne mondja rá: «hol van hát?»

De ha mégis állhatatos marad a leány, akkor ott marasztják lakomára; jól tartják fűszeres csemegékkel, a mik felcsiklandozzák az alvó érzékeket, kristálykehelyből lángnedvet itatnak vele, mely az őrületes mámort oltja a felforralt vérbe s akkor kérdezik meg tőle, hogy «engem szeretsz-e inkább, a királyt, vagy a mátkádat, a parasztot?»

Ha még a mámor sem győzött a hűségén, akkor elélejtenek a tánczoló, énekelő almék és bajadérek, s csábító dallal, tagmozdulatokkal vesztegetik meg a menyasszony képzeletét, dicsőítve a kéjt, a gyönyört, a mámorban elmerülést.

S ha se arany, se bor, se táncz, se dal nem szédítette le a szerető szüzet az örvénybe: akkor a szultánnak egy intésére előlép két daliás levente; maga és kardja mezitelen; csak egy öv az ágyéka körül, s egy kerek paizs a balkarján. A szultán azt mondja a leánynak: «válaszsz! melyik legyen a te lovagod?»

A leány rámutat az egyikre, az az övé; a másik a szultánnak marad.

S akkor az a két levente élethalál tusára kel egymással a szép ara tiszteletére. A leányválasztotta lovagnak kell elesni. S mikor annak a vérét kiomlani látja, akkor veszve van a leány erénye: a vérmámor a dajkája a kéjmámornak. Ettől megrészegül. És ha végre semmi csábítás, kisértés nem fogott ki a hűségén, akkor következik a leghathatósabb módszer: a rémítés.

A szultánnak egy támtám ütésére vadállathang rivall fel a leány háta mögött, a nehéz perzsa szőnyegfüggöny felgöngyölődik, s előtünik a ketreczében az állatok óriása, a szent elefánt, mely kinyújtott ormányával megragadja a leány övét a derekán s felkapja a magasba.

– Akarsz-e engemet szeretni, vagy eltapostatni a behemóth lábai által? kérdi akkor a szultán felséges haraggal.

S akkor aztán a felséges menyasszony rémültében elkezd könyörögni, hogy inkább sohase lássa a vőlegényét, csak ne tapossák agyon; – hát akkor – ez jó a szultánnak. De nem az Anui-Lámának.

A hűség dolgában elbukott menyasszony, mikor a szultán sátorát elhagyja, ott marad Láma-papnénak; s aztán másnap tesznek próbát egy másikkal; míg végtére egy a sok közül mégis csak beválik.

*

A szigeten és a tó jegén tartott változatos népünnep harmadik napja is végét járta már. Volt versenyszánkázás iramszarvasokkal, bajnok-verseny, hóbálvány-emelés, ördögló-kerengetés, tigris- és bival-küzdelem, shamán-táncz, tűzokádó emberek, a kikben meggyuladt a sok pálinka; csak a Láma menyegzőjére nem került még a sor. Egy sem vált be a sok ara-jelölt közül.

Irzin-Komba szultán már haragos volt. Vagy talán nem is volt nagyon haragos. Csak úgy mutatta, hogy haragszik.

– Ejh mit! A dauri leányok mind nem érnek egy fakovát. Ne hozzatok ide többet! – Hol van az az idegen tündér? Azt hozzátok fel a hűségpróbára!

Elküldte a testőrasszonyait Achilleiáért.

Atlenkó, ki akkor már az első államilag szabadalmazott dauriai gyutacsgyár igazgatója volt (három rókafark diszítéssel) épen a következő vasárnapon szándékozott megtartani a menyegzőjét az elszöktetett kedvesével; annálfogva keményen protestált annak a szentséges candidaturája ellen, felmutatva a szultán által megtenyerelt biztosító hátibőrt: «itt a Mendumúr!»

– Mendumúr ide! Mendumúr oda! dohogott a szultán. Ez csak annyit tesz, hogy senkinek közületek az én országomban bántódása nem lesz. Hát bánt tégedet valaki azzal, ha kipróbálja a menyasszonyodat, hogy hűséges-e?

Atlenkónak bekellett látni, hogy Irzin Kombának a logikája egészen helyes. Csupán a syllogismus cornutus szavai nyugtalanították nagyon a fejét.

Ha Achilleia hűsége megbukik, hát akkor már azáltal el van veszve; ha pedig szilárdul megáll, az esetben pedig a Láma-istennek adják menyasszonyul; s akkor az mind egy ördög.

Azonban Csalavér ott volt a közelében s valamit súgott a fülébe, a mitől Atlenkó egészen megnyugodott s ráállt, hogy no hát csak hadd vigyék az ő Achilleiáját a hűségpróbára. Furcsa vége lesz ennek nagyon.

A szilárd jellemű orosz szűz mind sorban kiállta a nehéz próbákat; nem fogadta el a szultán kegyét; még mikor az elefánt a levegőbe emelte is, csak azt mondá: «nem szeretek mást, mint az Atlenkómat».

– Ez az igazi! mondá ki az itéletet a főboncz. A minden próbát diadalmasan kiállott hűség. Ez méltó, hogy az Anui-Láma menyasszonyává felavattassék.

A főboncz kigyóalakú botjának egy intésére aztán előkerültek a kárpit mögül a Láma-papnők. Mind megannyi fejétől sarkig fehér lepelbe bebugyolált báb; se arczuk, se kezük feje nem látszik; maguk is csak a fátyolon keresztül láthatnak; a szájuk is patyolat-kendővel van bekötve, hogy egy szót ki ne mondhassanak. Mert asszonyi beszédnek nem szabad hallatszani az Anui-Láma templomában; a papnőknek csak bekötött szájjal szabad dünnyögve énekelni.

Hasztalan volt minden sírás, rimánkodás, átkozódás Achilleia részéről; neki is bekötötték a száját patyolat-kendővel, s aztán beburkolták a fehér kantusba, s aztán elvezették a szentély belsejébe, a hol hármas kárpit takarja azt a felséges odut, a melyben az Anui-Láma tölti a földi örökkévalóságot. A kik nem látták, azt állítják, hogy a szentélyben nem terjeszt más világosságot, mint az igazi ős Buddha bálványnak a szeme, a mi egy ökölnyi gyémánt; hanem a főboncz bizony néha kibeszéli pálinkázás közben, hogy az egy közönséges petroleum-lámpa; ő szokta feltölteni mindennap.

Alig némult el a kétségbeesett menyasszony sikoltozása a kárpitok mögött, a midőn ujra lárma támadt a templomban; jött Atlenkó nagy haraggal. Utat kellett előtte nyitni, mert azzal fenyegetőzött, hogy tele a két keze dynamit-bombákkal; ha megharagszik, levegőbe vetteti, a ki útjába áll. Betört a királyhoz.

– No csakhogy itt talállak «még!»

– Mit jelent az a «még?» kérdé Irzin-Komba, kétfelé törülve aranyos bajuszát.

– Azt, hogy addig az Anui-Láma nem érintheti a menyasszonyomat, a míg te itt vagy.

(– Ez a ficzkó gyanít valamit! dörmögé a szultán összehúzva a czinóberes szemöldökeit.) No hát mit kivánsz tőlem?

– Semmit sem. Csak a menyasszonyomat add vissza.

– Az már az Anui-Lámának van szentelve.

– Nekem nem kell az istenekkel való sógorság. Ha az Anui-Láma házasodni akar, hozasson magának a paradicsomból egy périt; ne csináljon isten létére mesalliancet földi leányokkal. Az én Achilleiám orthodox hitű, a te Anui-Lámád pedig nazarénus; a concordatum tiltja az ilyen vegyes házasságot.

– Fiacskám, ezen már én nem segíthetek.

– De ha nem segítesz, én a levegőbe röpítem az egész templomodat az Anui-Lámáddal együtt.

– Azt meg ne próbáld. Inkább vedd elő az okosabbik eszedet. Nézd csak, mit mondok? Te egy leányt követelsz rajtam, a kit feleségül akarsz venni. Nem bánom. Adok helyette kettőt; válaszsz ki magadnak a Láma-papnők közül. Nem elég. Adok hármat. Végy el négyet! Ha kell, ötöt is.

– De tüzes mennykőt! Lefelé alkudjunk. Egy is elég abból.

Csodálatos volt, hogy az Atlenkó olyan könnyen ráállt a szultán ajánlatára. De rögtön érthetővé lesz az a qualifikálhatatlan magaviselet, ha megtudjuk, hogy a Csalavér cselszövénye mellett sikerült a kárpitok alatti átbujdoklás között a két nőalaknak elcserélni egymást, s ezt Atlenkónak előre megsugta a Csalavér. Az Anui-Láma félsötét szentélyébe a gonosz tündért vezették be, s az Achilleia visszatért az előtornáczba, a Láma-papnőkkel.

– No, válaszsz közülök! – mondá Irzin-Komba (a főboncz beleegyezésével.)

Szép dolog; választani harminczhat hölgy közül, a kikből semmi sem látszik, úgy be vannak burkolva, mint a selyembogárnak a pupája, mielőtt pillangóvá lesz!

És még hozzá: kiválasztani az igazit, a saját menyasszonyát.

Az nem szólhat, még a kezével sem inthet; az is le van kötve.

De valamiről még is ráismer Atlenkó. Arról, hogy elől az arczán a fátyola nedves. A könyektől az.

Ez árulja el, hogy ő az Achilleia.

Mert nevetni minden ember akkor tud, a mikor akar, vagy ingyen, vagy pénzért; de sirni csak az tud, a ki sirhatnék.

– Ezt választom hát az enyimért cserébe.

– Legyen lud, ha kövér! – hagyá helybe a szultán.

– Fiat piscis! – adta rá áldását a főboncz.

Atlenko aztán felkapta az ölébe a menyasszonyát s futott ki vele a templomból.

VIII. KÉP. Az Anui Láma menyasszonya.

A nászéj órái különösen meg vannak szentelve a Láma templomában. Emberhangnak nem szabad az idő alatt hallatszani, állati hangnak igen. Két boncz ha összetalálkozik, az egyik azt mondja «mekeke», a másik felel rá «ihahá!» Szerelmes lányka mondhatja «miau», szivválasztott legény felelhet rá «kukuriku», de ha a gárdedám közbe öblöget «trutturutu», akkor szaladhatnak ketten kétfelé. Hajnalhasadtával pedig a növendék suhanczok és leánykák a templom padlásán elkezdenek mindenféle madárhangon fütyürészni, utánozva az erdők kardalát. Annak, a ki egy emberi szót mer kiejteni a száján, forró szurkot öntenek a torkába.

Mert a nászéj utáni reggelen az első emberi szózatnak a főboncz áldásának kell lenni, melyet annak az Anui-Láma a fülébe suttog. Ez az áldás az egész országra kiterjed, s az egész esztendőn át eltart.

Ugatni, bőgni, nyeríteni, kotkodálni, gágogni, rigyetni, röfögni, nyávogni, huhukolni, nyervákolni, vonyítani ellenben tetszés szerint szabad: sőt hozzátartozik a szertartáshoz.

Mikor aztán feljön a nap a Koszszogol hegy mögül, a shamán papok elkezdik verni a dobjaikat veszettül, s ezt a zenét csak a buddha bonczok ércz támtámjainak a döngetése mulja felül.

Erre bizony az Anui-Lámának, ha még egyszer olyan isteni személy is, csakugyan fel kell ébredni.

A bonczok belekapaszkodnak a függönyök kötelékébe: elkezdik azokat húzni teljes erővel. Az egyik függöny kétfelé gömbölyödik: a második felvonul a magasba; a harmadik közepén kettéhasad, s belátni enged a szentélybe, a hol az Anui-Láma új menyasszonyával példát ad az üdvözülésre.

A dekoráció túltesz minden eddig látott operai díszleten. Ezüst elefántok, pávafark baldachin, koronás napmadarak, arany lótuszvirágok és eleven sphinxek emelik, árnyazzák a Láma oltárfekhelyét, borostyánkő torony, hegykristályoszlop világít önfényében; s hétfejű porczellán szörnyeteg szájaiból száll fel a moschus, az ambra és az ylang-ylang füstje.

Hét lépcső vezet föl a dísznyoszolyáig.

Azon látható, félig hátradült helyzetben az Anui-Láma: teljes ornátusban, gyöngyökkel kivarrott kantusa nehéz selyemből, kétszarvú koronás süvege ragyog a drága kövektől, arczát mesterséges arany álarcz fedi, mely úgy van alkotva, hogy az arcz izmaival együtt mozog. A Láma fejét új menyasszonyának ölébe nyugtatja, a kinek az arcza vékony tapadó arany fátyollal van letakarva.

A főboncz térden csúszik fel a Láma fekhelyéig, kezében egy kristály palaczkot emelve, mely égből hullott vizzel van megtöltve.

Ez az Anui-Lámának a reggeli itala.

Az aranyálarcz nagyot ásit.

Erre a főboncz megszólal elefánt hangon, a mi annyit jelent, hogy «üdv neked óh Anui-Láma, ime itt a reggeli mennyei ital». (Ordíthat oroszlánul is.)

Erre az aranyálarcz mérges fintorlatokat tesz, s az Anui-Láma aranyajkai e szókat ejtik:

– Eredj a pokolba a békaboroddal!

No ez szépen kezdi az áldást.

S azzal odafordul az arájához, s annak a kezéből az átvesz egy szalmával befonott butykost, a minőt az egész nép ismer, s nagyot húz belőle.

A főboncz sóbálványnyá lesz ijedtében. A bámuló nép pedig elfelejti a szent tilalmat, s kitör az ajkain a meglepetés hangja:

– Nini! A Láma rostopsint iszik!

Az nem elég. A szép menyasszony a tarsolyából kivesz egy kettős salvonádli hurkát, azt kétfelé szakítja, s az egyiket az aranyálarcznak a szájába dugja. Látszik, hogy ugyancsak falja. A nép elszörnyedése még hangosabb szavakban tör ki.

– Hej, hej! A Láma knakvurstot eszik, knakvurstot eszik, knakvurstot eszik!

Pedig a Láma nem él mással, csak mézzel, meg mannával.

S mikor azzal elkészült, a menyasszony elővesz egy czigarettát, az aranyálarcznak a szájába dugja, s dörzsgyufával meggyujtja. A Láma pöfékel vígan.

Ordít a népség.

– Jujuj! A Láma czigarettázik, czigarettázik, czigarettázik.

Holott a Láma nem türhet el mást, csak tömjén füstöt.

Még többre is ráveszi ő Lámaságát az ármányos asszonyi állat; elkezd néki dalolni, s a Láma beledanol a nótájába: «Zsidó, zsidó, batyus zsidó! Van-e nálad pirosító!»

A nép elszörnyed, megbotránkozik.

– Hahó! A Láma énekel, virginál, nótára gyujt rá.

Holott a Láma hangját csak a főboncznak szabad meghallani.

A szoknyás ördög még többre is képes elcsábítani az Anui-Lámát.

A megijedt bonczok sietnek a függönyöket leereszteni, összehúzni, de egyszer csak kibukkanik a kárpitok közül az Anui-Láma, a menyasszonyától vezetve, oda a népség közepébe.

Nagy riadal támad.

– Vége a világnak! A Láma leszállt a földre! Leszállt a földre, leszállt a földre.

S a kétségbe esés fokozódik, a mikor a Láma csábító arájával elkezd lejteni tánczot.

– Jaj, jaj! A Láma kalamajkát tánczol! Kalamajkát tánczol, kalamajkát tánczol!

A bonczok elakarják fogni; de azoknak olyan pofonokat osztogat, a minőket illik olyan kéznek, mely a mennykövek hajigálásához szokott.

Végre, hogy átkozott művét bekoszorúzza a gonosz démon, elkezd hizelegni az Anui-Lámának.

– Oh édes Lámácskám! Kedves kis majmocskám, czukrocskám. De szeretném az orczádat megcsókolni. A te felséges orczádat. Vedd le róla azt a fertelmes maskarát. Aztán én is leteszem az én fátyolomat.

S még arra is ráhagyta magát venni a Láma. Leakasztotta a fülére kapcsolt aranyálarczot, s ott állt a maga természetes mivoltában – Irzin-Komba szultán.

Ellenben a szultán nagyon meg volt lepve, mikor a mátkájának az arczát leleplezetten meglátta.

– Huh, mi az ördög! Hát te a Csalavér vagy? Nem az a másik lány? Akkor már most bánom, hogy leszálltam érted az oltárról.

De nem hagyták ezt abba a bonczok. A főpap szakállát tépte dühében.

– Átkozott bradjágok! Tolvaj, czudar népek! Ellopták az istenünket! Hallott valaha ember ilyen istentelenséget? Már most hogyan állítom én helyre az igaz Láma-hitet?

– Meg kell égetni az istencsufolókat! – ordítottak a Láma-hitű bonczok; a samán papok ellenben a markukba nevettek: ha az Anui-Láma bukik, akkor az ő szarvasbálványuk kerül az oltárra: a Buddha.

E dühös ordítozásnak azonban véget vetett Atlenkó, ki a kritikus pillanatban hirtelen ott termett, elkiáltva hatalmas szóval: «mendumur!» s magasra felemelve a szultán thagujával ellátott irhabőrt: a foglyok menlevelét.

A mendumur szóra, (mintha csak a karnagy pálczája intett volna csendet) egyszerre elhallgatott minden öreg lárma: egyedül a főboncz – basso primo – hangja dörgött soloban végig az arczra borult nép fölött.

– Legyen úgy! Mendumur! E szó örök hatalmu a dauriak honában. Éltetek biztosítva van, ti istentagadók, méregkeverők, atyagyilkosok. Ámde azért meg fogtok lakolni. Bezárattok a nagy ezüstbányába, a honnan csak a pokolba van a számotokra kijárás. És veletek együtt számüzetik a föld alá az árulóvá lett Irzin Komba szultán is. Így bünhődjék minden Anui-Láma, a ki elárulja emberi voltát!

IX. KÉP. Az ezüstpokolban.

Mikor az ezüstbányához vezető sziklabolt nehéz rézkapui becsapódtak az eleven halálra elitélt fogolycsapat mögött, akkor kezdték csak észrevenni a nyomorultak helyzetük kétségbeejtő voltát.

A ki látta valaha Erdély aranytermő hegyei közt a Csetátye-Márét, annak lehet fogalma a Koszszogol-hegy bányaüregének bejárata felől.

Olyan az, mint a holdbeli kiégett tűzokádók krátere; kerek, mély szikladöbör, melynek párkányai oly magasak, hogy a felhő gyakran beletéved az üregbe, s aztán ki nem talál belőle. Szédületes magas sziklacsompók emelkednek itt-amott a közepéből, emberkéz szennyétől kormosan; ezek valamikor a magasabb padmalyokat tartották, míg azokat valami földrengés, vagy sziklasülyedés, vagy tán emberokozta robbanás alá nem szakította, egy darab eget törve az ősbarlang boltozata közé. S ez az ég milyen messze látszik lenni! Csak derék nyárban süt alá a nap a sziklagödör egyik oldalába; más évszakban nappal is éjszaka van itt, s délben is meglátszanak a fényesebb csillagok az égen.

Azon az egyik oldalán a döbörnek, mélyen a törmelék között sötétzöld tenyészet borítja a völgyet. Az mind csalán. A szibériai kétlaki csalán, mely másfél embermagasságra felnő. Különös titka a természetnek, hogy ez a szúrós, égető növény sehol sem terem meg magától, csak ott, a hol emberek laknak a közelben, legjobban a számüzöttek börtöntelepei körül, mintha még a növényvilágból is volna melléjük rendelve egy gyilkos őrcsapat: egy «vegetabilis kozák».

Hanem hát mindennek van valami haszna, még a csalánnak is (majd azt irtam: még a kozáknak is).

Hiszen ez szolgál épen az elitélteknek a megszabadulására.

Hanem egyelőre csak maradjunk a kétségbeesésnél.

Mikor a bezárt számüzöttek meglátták maguk előtt ezt az óriási sziklabörtönt, s aztán körüljárták annak a sokféle labirinthjait: a megkezdett tárnákat, a kialudt kohókat, a miket kőszénnel fütöttek egykor (a kőszenet is ugyanazon sziklamedenczéből kellett ásni), az elhagyott ércz-izzasztókat, melyek sárga kénvirággal s mireny-jegeczekkel festették be a bérczoldalakat; aztán az elpusztult foncsorító bodonokat, az ércz-zúzó kallókat, melyeket a sziklából kitörő s megint a sziklamélybe alázuhogó, rézgálicztól indigókék patak összedöntögetett, s elgondolták hogy ez lesz az ő örökös hazájuk: még a legerősebb férfinak is elszorult a szive. Hisz ehhez képest a Koliván-hegy ólombányái, a tobolszki hósivatag, a mammuth-szigetek jégvilága valóságos paradicsom!

S nekik ezt az ezüstpoklot még mélyebbre kell ásni. Ha azt akarják, hogy enni kapjanak, ki kell vájniok a nemes érczet a szikla méhéből.

S azt senki se higyje, hogy az ezüst a föld kebelében is olyan szép holdvilágszínű, mint a milyennek a szűzmáriás pénzeken látjuk. A maga ősmivoltában az ezüst fekete, ragyogástalan. Akadnak ugyan a Koszszogol-hegy sziklakeblében néha olyan üregre, a hol az ezüst, mintegy pászmafonál, összetekerve, egész tömegekben fordul elő, vagy czifra ágbogas bokrokat képez, de legtöbbször úgy kell azt az élő kőből kikopácsolni, követ és érczet péppé zúzva s aztán kiöblögetve, kénesővel kicsalogatva, réztől, czinktől elválogatva, tűzben kiolvasztva.

Mindenki el volt csüggedve és keseredve. Csak Csalavérnak nőtt nagyot a kedve. Ő most ördögi mulatságát találta abban, hogy vele egy verembe került társai nyomoruságát hánytorgassa.

– No istenfélők! Most imádkozzatok már! Most volna jó megkeresni az Istent. Azt mondják, hogy «Ő» mindenütt jelenvaló. Lássuk: ebben a gödörben jelen van-e? Hol a pópa? Elfogyott a «goszpodi pomiluj?» Talán a zsidó többet tud? Annak se megy a tefillim6) nélkül az imádság? No hát álljatok elő «bezpopovczik», pap nélkül imádkozók! «duchoborczik», ördögrugdosók! Nálatok rugdalódzás az imádság. Hát nektek is elment a kedvetek a táncztól? Van közöttünk chinai is! Lássuk, hogy húzzák le Buddhát lábánál fogva az égből? Ennek meg otthon maradt az imamotollája. Hát ez a bakui párz mért nem tud üvölteni most? A te istened a «nap». De az nem néz le ide ugye? No Irzin-Komba! mennyei vőlegényem! Hiszen te volnál maga az Anui-Láma. Kell tükör az imádkozáshoz?

– Bolond ördög! – szitkozódék Irzin-Komba: magam magamhoz csak nem imádkozhatom.

– No hát hisztek-e még az Istenben? – ujjongott daemoni gúnynyal Csalavér. Van itt Isten ebben a gödörben?

– Én hiszek, – szólalt meg Achilleia. Van!

– Ha tudod, hogy van, akkor tudod, hogy hol lakik?

– Tudom.

– No hát hol lakik?

– Egy férfi szivében. Egy igazi férfi szivében.

– S az a te kedvesed?

– Az az én Atlenkóm.

– No hát hidd elő onnan.

– Majd jelenséget tesz, ha az idő betel.

A rabok átkozódtak, a rabnők sirtak, Csalavér kaczagta a kétségbeesésüket.

Utoljára a többi asszonynépek dűhbe jöttek, rárohantak, leszedték róla azt a patyolat menyasszonyi öltönyt, a miben a Láma aráját játszotta, s azon meztelenül beledobták abba a kukoricza magasságú csalánbozótba, mely a sziklafal alját elborította s abban végig-végig hentergették.

Akkor aztán Csalavér is megszűnt kaczagni: ordított és átkozódott.

E kegyetlen megtorlás alatt azonban legázolták a magasra nőtt csalánt, s ime az addig eltakart sziklafalon egyszerre látható lett az a kőbe vésett irás, a melyet az eltünt fogolycsapat hagyott hátra, de senki meg nem tudott érteni.

Atlenkó oda mutatott ez irásra.

– Ime, itt az Isten!

S azzal leborult a földre, e szavakat kiáltva:

– Ő dán olik pükatidel volapüken!

Látva e vallásos extasist a doktor részéről, a többi rabnép is mind térdre esett és utána kiáltá:

– Óh szent pükatidel! Segíts rajtunk nyomorultakon.

– Hagyjátok el! – csititá őket Atlenkó. Nem Isten neve az! «Pükatidel volapüken» annyit tesz, hogy «volapük nyelvtanító». Áldom a lelkét, a miért engem e tudományra megtanított. Ez az írás volapük nyelven támadt, s ez ád nekünk utasítást a megszabadulásunkra.

Azzal egyenkint lesilabizálta nekik a kőbe vésett szavakat; magyarázva, hogy mit jelentenek azok volapük nyelven:

Stepőd (lépj), Kilsebal (harminczegy), Metis (métert), Nedeto (balra), Blekölöd (törj), Hogi (lyukat), Kaif-In (sziklába), Tuvőd (találsz), Penedi (irást), Nunőn (tudat), Gletikumis (nagyobbakat), Manifőn (megnyit), Famübi (börtönt), Silef (ezüst).

– Nincs szebb nyelv a volapük nyelvnél! – kiálták erre minden nemzetbeli rabok s ugyan énekszóra fogták e drága mondatot: «Stepőd kilsebal metis nedeto blekölöd hogi kaif in tuvőd penedi nunőn gletikumis manifőn famübi silef».

– És most mindenekelőtt adjátok vissza az öltönyeit Csalavérnek. Parancsolá Atlenkó.

A leánynak teste össze volt marva a csalántól.

– Látod, – mondá neki Atlenkó. Ilyen az igaz Isten bölcsesége. Az ördögöt is oda kényszeríti, hogy a midőn rosszat akar tenni, szándéka ellenére jót müveljen. Ha te nem szidalmazod az Istent, társnőid nem hentergetnek meg a csalánban, s mi nem akadunk rá az útmutató irásra. Így fordult jóra a gonoszság. Te pedig megkaptad a keserű büntetést.

– Micsoda keserű büntetést? – feleselt vissza Csalavér. Hát azt gondolod, hogy fáj a dauriai csalán marása? Hisz ez adja a legnagyobb gyönyört a világon; a dauriai csalán csipése egy új, ismeretlen kéjérzet. Én most olyan kéjmámort érzek, a milyent csak a paradicsomban ismerhetnek: valami édesebbet, mint a csók, mint a mámor, mint az álom.

És a mellett az arczán felmagasztosult mosoly ragyogott; mozdulataiban a gyönyör megdicsőülése volt kifejezve. Szemeit az ég felé forgatta: «elolvadok, feloszlom a kéjtől, meghalok a gyönyörtől!»

Azok a némberek, a kik őt a csalánba beledobták, látva a Csalavér extasisát, maguk is alig várhatták, hogy a férfiak odább menjenek, rögtön megkisérték a Csalavér által felmagasztalt módszerét a paradicsomi gyönyörök elsajátításának, s végig hembergőztek a csalánbozótban: Achilleját is unszolták, hogy kövesse a példájukat; de ez azt felelte, hogy ő nem kiván nagyobb gyönyört ismerni, mint azt, ha az Atlenkója szerelmesen rámosolyog.

A próbatevő hölgyek aztán mind veszettmódon ordítva jöttek elő a csalánmenyegzőből; a bőrűk veres lett a csipéstől, égett az, mintha a pokoltüzéből jöttek volna elő; kínjokban neki rohantak a kalló patakjának, abba fürösztötték bele égő tagjaikat, s onnan aztán valamennyien kékre festve jöttek elő a rézgáliczos fürdőből.

Csalavér pedig tombolt és kaczagott: azt mondta, hogy neki gyönyörűség az, a mi másnak nyavalygás. Ilyenek az ördöngősök!

A férfiak pedig ezalatt elkezdték a sziklafalat betörni azon a helyen, melyet a volapük irás jelzett.

Nemsokára rátaláltak a czement közé befalazott üvegládára, melyben az igért «pened» volt rejtve. A «gléd-cet» (üveg-láda) tele volt «väkpop»-pel (viaszkos papir) s azokba voltak a sorok «stib»-bel (plajbász) «epenöl» (fölirva), mind volapük nyelven.

Hát hiszen «Dán olik pükatidel volapüken!» (Hála néked volapük nyelvmester), hogy volt egy a társaságban, a ki már a «világnyelvet» értette s a többieknek «lilapon minőfi lesevön»-nel tudott szolgálni (elolvasni, tartalmát megismertetni).

Az üvegládából kivett lap e szavakkal kezdődött:

– Slafe kapeli siämi senisi!

(A rabnak észt, értelmet, kitartást!)

S aztán elkezdte az ezüstbányának körülményeit megismertetni, rövid szavakkal, a minőket a volapük nyelv használ.

Tekintettel arra, hogy olvasóink között sokan lehetnek, a kik még a volapük nyelvet nem értik egész tökéletesen, csupán fordításban terjesztjűk elő a «vak-pöp minőt»-jét.

– Szerencsétlen rabszolga, ki ide kerülsz, tudd pokolban vagy7) pokol ezüstben. Láttad,8) odakinn fagy, tó jég, tél hideg; telul hónapban: (február) ideben meleg, csalán zöldűl: mint a mälul hónapban (junius). Nap nem süt: föld melegít. Alatta kőszénbánya ég: tizenkét év előtt meggyulladt, azóta tovább ég. Másik fele kőszénbányának ád tüzelőt olvasztókemenczékhez. Benn sok könlég, viheder gyakori. Kürtőt ástunk fölé háromszáz méter magasba, könléget elvezetni. Mentűl beljebb hatol ember bányába, annál nagyobb forróság. Nem birtuk tovább kiállni. Elhatároztuk menekülést, Koszszogol hegyen túl van tartomány boldog: neve Volapükilop. Laknak benne emberek jók. Nekünk hirt adtak vándormadaraktól, levéllel. Ott van völgyük «silop» (Ázsia) közepén, körül sziklafalak. Esztendeig készültünk meneküléshez. Völgyben terem csalán sok, áztattuk, tiloltuk, megfontuk rostját, szőttünk belőle vásznat, csináltunk léggömböt nagyot. Megtöltöttük kőszénbányából könenynyel. Behuztuk kátránynyal. Megvártuk szelet, kedvezőt, északnyugatit. Most felszállunk együtt valamennyien. Sziklabörtönt elhagyni. Utánunk jövendő rabszolgák iparkodjanak hasonlóúl megszabadulni. Új hazában fogadjuk szívesen. Kelt Folul baloid napján (ápril 10.) Kristóf odavegöl nafcif (elindulandó hajó főnöke).

Mikor ezt az értesítést végig magyarázta Atlenkó a társainak, mind a lábaihoz borulának, a sarúit csókolva, egyhangulag kikiálták jövendőbeli «odavegöl naf-cif»-jüknek.

A többi «väk-pöp» útasításokat tartalmazott, hol találják meg a bányafolyosók szakaszaiban befalazva az utóbb jöttek az elődeik által használt fonó és szövő eszközöket, a kötélverő gépeket és a kátrányfőzőket.

Atlenkó kiosztotta minden embernek a szerepét.

Az asszonyok a csalán-aratáshoz látnak. A csalánt nem nyövik ki, mint a kendert, mert az örökkétartó növény, a gyökeréről hajt ki. Ebben az alúlról fűtött döbörben kétszer is ad aratást egy évben.

A szibériai csalán rostja olyan finom szövetet ád, mint a selyem. Az ebből szőtt ingen keresztül látszik a test színe. Csak a szultán odaliszkjai viselhetik: szemérmes nő szégyenlené azt hordani. És e mellett ez a vékony szövet elrepeszthetlen. Azért van különösen kijelölve léggömb előállítására; legkönnyebb szövet s a légfeszítéstől el nem szakad. A gorombájából köteleket fonnak; abból is a spárga vékonyságú annyit tart, mint a négyszerte vastagabb kenderkötél.

– Ez lesz az asszonyok dolga. A férfiak látnak az ezüstbányászáshoz, a huták kezeléséhez: rendelkezék Atlenkó.

– De minek nekünk az ezüst, ha el akarunk szökni olyan országba, a hol ingyen terem a kenyér? Kérdezé egy fogoly, a ki okosabb akart lenni a többinél.

– Majd megtudod a végén, hogy mire lesz jó az ezüst. Fizetünk vele, de az furcsa fizetés lesz! Még ezüst-ágio nem ugrott akkorát, mint a mekkorára a mi ezüstünk fog szökni, ha egyszer «Berthollet-port» csinálunk belőle.

– Mi légyen az a Berthollet-por? – tudakozá egy száműzött pattantyus ezredes.

– Hát bizony, komám, elég hiába etted a czár kenyerét, ha még azt sem tudod, – vágott oda Atlenkó. A Berthollet-por a robbanó ezüst, mely kétszázszorta nagyobb feszítőerőt fejt ki, mint a lőpor. Egy mogyorónyi belőle elég a legnagyobb Armstrong ágyú lövegét kétezer lépésnyire elröpíteni. A Berthollet-porral töltött bomba egy egész erődöt símára ledönt, s egy huszonnégy fontos robbanó-ezüstteke a legízmosabb vas hadihajót derékban töri ketté. S ha az újmódi torpedók egész raja megtámad egy hadihajót, egyetlen közéjük lőtt Bethollet-bomba, mely a tenger alatt elpukkan, a víznyomás által úgy belapítja valamennyinek az oldalait, hogy tehetetlenűl fordulnak hassal fölfelé, mint a döglött halak, mikor a tóban a rablóhalász egy dynamit-töltényt elpukkant.

– De ha te tudod ennek az előállítási titkát, hogy nem adtad el az orosz kormánynak? Nagy pénzt kaptál volna érte, s szent-András-rendet melléje.

– Hát komám, a robbanó-ezüstnek a hadiszolgálatban alkalmazása nemcsak azért akadékos, mert sokba kerül (ezüstgolyókkal lövöldözni, az oroszok más módon is tudnak); hanem még inkább a miatt, hogy ez igen veszedelmes portéka; a legkisebb nyomásra felrobban; ha lúdtoll pihéjével papir fölött seprik, arra is elsülhet. Ennek a kezeléséhez olyan emberek kellenek, a kik soha nem isznak pálinkát.

– No akkor ezt minálunk csakugyan nem lehet használni.

– Nem is alkalmazhatok közületek mást az ammonsavas ezüst előállításához, mint négy kiválasztott nihilistát, a kik megtudják őrizni a szájukat attól is, a mi bemegy, attól is, a mi kijön rajta.

– Ejnye, a ki savanyúsága van annak a besózott ezüstnek! – kiálta fel Irzin-Komba. De szeretnék én egyszer azzal birkatokányt enni; hogy mennykövekkel lenne tele a gyomrom!

– Majd ha még egyszer Anui-Láma fogsz lenni! Addig pedig a számodra is találtam ki egy hivatalt.

– Szeretném tudni, hogy mi lehetne én belőlem, a ki nem tanultam mást, mint királyt, meg Istent játszani.

– Te fogod adni a tempirozó gépet.

– Mi az Isten csudája az?

– A learatott csalánnak a leveleiből és bugáiból pálinkát szoktak főzni.

– Ismerem én azt! Átkozott jó iszomány!

– Te fogsz a lombikra felügyelni, s az alatta égő tüzet fujtatni.

– Jaj, barátom. Nem állok jót magamért. Ha én pálinkaüst mellett ülök, akkor én lecsipem magamat: akkor én elalszom.

– Ha alszol, jójszakát! Mikor felébredsz, újra felszítod a tüzet, s tovább párolod le a csalánszeszt.

A többi foglyok rátámadtak e miatt Atlenkóra.

– Hisz ez a legkellemesebb hivatal a világon! S te ezt a bukott álistennek ajándékozod.

– Csak ti hagyjátok ezt rajta. A négy nihilista jőjjön velem a tárnába, majd azoknak elmondom, hogy micsoda hivatal lesz ez a «tempirozó-gép?»

X. KÉP. Mi az a tempirozó gép, s minek az a durr-ezüst?

Mikor Atlenkó a négy kiválasztott nihilista bajtárssal egyedül maradt, akkor elővette a talált üvegládából még azokat a viaszkos lapokat is, a melyeket nem tartott szükségesnek megismertetni az egész társasággal. Egyet azok közül egy dauriai boncz irt, a ki szintén a bányákba volt örök foglyul bezárva. Lehet, hogy nem is maga irta, csak diktálta a sorokat.

«Én Rum-Ákia boncz nehéz sorsomat megérdemeltem; mert hazám és nemzetem elárulásában eszköz voltam. Szultán, Irzin-Komba régóta alkudozik «moszkó»-val, hogy dauri ezüstbányákat kezére juttassa. Engem küldözött izeneteivel Tobolszkba kormányzóhoz. Kormányzó tovább adta Szentpétervárra. Irzin-Komba ezüstbánya árában követelt generális czimet, fejedelmi süveget és buzogányt czártól; gyémántokkal kirakott nagy csillagot; tizenkétpár veres bagariacsizmát, egy vég skárlátpiros és egy vég karassia posztót, egy szemüveget, egy láda otkolont, száz púd latakia dohányt, ötven tonna rakit és hét darab szőkehajú fehérszemélyt, kik különféle hangokon énekelni tudnak; végűl egy kitanított seregélyt, ki beszélni tud és legyeket elfogdossa. – Ezek mind meg lettek neki igérve fehér czártól. – De akadályra talált főboncznál alkú, főboncz viszont maga részéről követelt egy olyan arany koronát és himzett palástot, minőt tobolszki érsek visel, hozzá való titulussal. Egy aranylánczot nyakába. Egy magától szóló orgonát, mit csak csavarni kell; aztán meg egy olyan szent könyvet, minek táblája drága kövekkel van kirakva, s miből ő olvasni tud, mihelyt fölnyitja. – Orosz kormány kész volt mindezen áldozatokat meghozni; kivéve a legutolsót; nem lévén képes olyan drágakövekkel kirakott könyvet előteremteni, melyből főboncz menten olvasni tudjon, mihelyt felnyitja, – mivelhogy nem ismerős semmiféle ákombákomokkal. – E helyett azonban ajánlottak neki olyan bűbájos könyvet, melyet ha ember felnyit, azonnal elkezd muzsikálni és elfúj háromféle szép zsolozsmát. – Ez volt a legutolsó izenet, melyet én tobolszki kormányzótól visszahoztam. – Mind szultán, mind főboncz beleegyezett feltételekbe, melyekért Dauria vaskapuit megnyitják moszkó előtt. Csak Anui-Láma jóváhagyása volt még hátra. Anui-Láma azonban nagyon megharagudott, s engemet örökrabságra itélt bányába, ezüstbe, többi foglyok társaságába».

Eddig szólt a Rum-Akia felfedezése.

– Már most ebből összevethetjük a helyzetet, mondá Atlenkó. – Ha Irzin-Komba, a ki maga volt az Anui-Láma, itélte fogságra a saját maga által, szultáni minőségben tervezett honárulásért a közbenjárót: azt csak azért tette, hogy a veszedelmes tanút félretegye az útból. Most, hogy az Anui-Láma az egész nép előtt le lett álczázva, a legalkalmasabb idő az egész kirgizfajjal elhagyatni a Láma-vallást s áttéríteni az orthodox hitre. A főboncz bizonyosan megkapja az érseki aranysüveget, s a trónörököst, Irzin-Komba fiát, felviszik Szentpétervárra, ott megkereszteltetik s nevelnek belőle orosz herczeget: ezzel a dauriai sziklakapu megnyilik az oroszok előtt, s ők behelyezkednek az ezüstbánya birtokába, a miután oly régóta vágyódnak. Akkor aztán mi is eljutunk egyik pokolból a másikba.

– Sietnünk kell az elmeneküléssel a volapükök útján, mondá az egyik nihilista.

– Ez még nem elég az üdvösségre. Azt tudjátok, hogy az ezüstbánya hosszában egy öröklő tárna (Erbschacht) van törve, mely a felsőbb bányafolyosókból a vizeket elvezeti; az oroszok ezt az alaptárnát tovább fogják fúrni, s rövid időn kilyukadnak vele a Koszszogol-hegynek a tulsó oldalán. Ott van a Volapük tartomány, hozzájárulhatlannak hitt völgy medenczéjében, körülfogva megmászhatatlan óriási sziklafalaktól. De rögtön megszűnik az a boldog sziklasziget hozzájárulhatlan lenni, mihelyt egyszer az oroszok a bányafolyosóval a völgybe eljuthatnak. Azért mi nekünk arról is kell tennünk, hogy soha se juthassanak oda.

– Hogyan állod annak útját?

– Nagy fáradsággal; hanem biztosan. Először annyi ezüstöt kibányászunk, a mennyit csak képesek vagyunk a gazdag, eleven kőzetből kiverni. Azután mindazt Berthollet-porrá változtatjuk át. Készítményünknek folyton víz alatt kell állni, mert száraz korában a legcsekélyebb ütésre felrobban. A míg mi az ezüstöt készítjük, azalatt az asszonyaink elvégzik a léggömb szövetéhez való munkát. – Egy léggömb azonban, ha még olyan nagy is, innen mindnyájunkat egyszerre föl nem visz. Harminczhatan vagyunk. Négynél többet a léggömb el nem bir. – Én azt így gondoltam ki. Ha készen lesz a léggömb, felszáll vele négy ember egész odáig, a hol a sziklaodúnak a párkányát eléri. Ott horgonyt vetnek; arra mi többiek a léggömböt köteleinkkel a döbör fenekére ismét visszahuzzuk. Így kilencz izromban egymásután fölkerülünk a párkányra. Akkor aztán a léggömb többé valamennyünket ugyan tovább nem visz; de arra mégis jó lesz, hogy mindannyian a derekunkra erősített kötélnél fogva magunkat hozzá akasztjuk s így kísértjük meg a Koszszogol meredek szikláin áthatolást. Ha egy-kettő közülünk lecsúszik a szédületes párkányról, a léggömb nem engedi alázuhanni, s a többiek újra felvontatják. Így gondolom én, hogy az előttünk eltávozottak is elmenekülhettek. Azok bizonyosan hagytak hátra jeleket a sziklafalakba vésve, vagy összerakott kövekből felállítva, a melyek az utánok jövőket tájékozzák. Legvégűl aztán, ha a függőleges sziklafalhoz érünk: egy hatalmas hullóernyővel, meg a léggömbbel megkísértjük valamennyien alászállni.

– Veled tartunk! – fogadák a társak.

– És most térjünk át a tempirozó gépre. Ennek szántam Irzin-Kombát.

Ez a ficzkó ott fog ülni naphosszant a nagy üst mellett, s nézi, hogy csorog le a «kniderake» (csalán-pálinka) a lombik csövén. Ha megszomjazik, iszik belőle, s attól kegyetlen nagyot alszik. Mikor felébred, s látja, hogy az üst alatt kialudt a tüz, újra felszitja azt. Mikor az utolsó négy ember közülünk készen lesz a társai után felszállni a magasba (ezek mi leszünk): akkor a mint a tempirozó-gép elaludt, (husz órát szokott aludni egyhuzamban: ez a hatása a kniderakének), akkor mi a tüzet eloltjuk az üst alatt, s a forró üst helyébe teszünk egy másikat, mely meg lesz töltve a Berthollet-porral. Erről aztán engedjük a vizet lecsorogni, hogy egészen kiszáradjon s a robbanó képességét visszanyerje. – Azzal magunk is beszállunk a léghajó csónakába, elvagdaljuk a tartó köteleket s felemelkedünk a sziklapárkányig. Akkor aztán igyekezünk a Koszszogol tulsó oldalára eljutni valamennyien. Husz órai időnk lesz rá. Ennek az elmultával a mi tempirozó gépünk felébred. Meglátja, hogy a katlan kialudt, az üst egészen hideg. Ismét alágyujt szépen s fujtatja a tüzet; vagy annyi sem kell: elég, ha az ujja bötykével megkopogtatja az üstnek az oldalát, hogy megtudja, tele van-e? a Berthollet-por attól a koczintástól felrobban. Tizenöt púd durrezüst a lombikban, s háromszáz púd a tárnában! mikor az egyszerre felrobban, az egész bányát valamennyi szikláival mind beledönti a nagy tóba s az Anui-Láma szigetét, templomát, valamennyi bonczaival és papnéival egyetemben mind maga alá temeti. Jöhetnek azután az oroszok a dauriai ezüstbányát keresni, föld felett és viz alatt.

– Irzin-Komba se kivánhat magának ennél szebb halált!

– Megérdemli, hogy így legyen büntetve! – mondá Atlenkó. Egy király, a ki eladja az országát! Egy Isten, a ki elkufárolja a templomát! Köszönje meg, ha a pokol kiveti magából s ezüst fellegek közepett szállhat fel az égbe!

– – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – –

A következő év tavaszán valamennyi európai hirlapot bejárta a hir, hogy Keletszibéria dauriai tartományában egy új tüzokádó keletkezett. A nagy Koszszogol havas oldala megnyilt s óriási lángoszlopokkal együtt olvadt lávát ontott alá a dauriai völgybe, a hajdani szigetet félszigetté alakítva a rázúdított sziklatömegekkel; a földrengés az eddig járható szíklautakat is mind hozzáférhetlenekké tette. Az ezüstbánya valószinüleg elpusztult.

XI. KÉP. A Volapük-tat és az ő dilekelje.9)

Atlenkó végrehajtotta a menekülési tervét. A bányarabok, a hogy a léggömb segélyével a szikladöbörből a párkányra felszállonghattak, maguk előtt találták a hatezer méter magas Koszszogolhegyet, óriási hómezőivel, sima jéglejtőivel és szédületes jégszakadékaival, a miknek beláthatlan mélysége sötétkék árnyékokban veszett el oda alant.

A menekülés nehezebb feladata csak itt kezdődött el rájuk nézve. Az előttük elmenekültek ugyan hagytak hátra jegyeket a sziklába vágva, a mikből azt is megtudhatták, hogy a legelső rabok, kik ezen az úton szabaditották ki magukat a börtönükből, tiz év előtt jártak e helyeken; azonban a Koszszogol-hegy csoportja olyan változékony, akár maga a tenger. Minden nyári hóolvadásnál újra idomul a felszine. Roppant lavinák betöltik a völgyeket, mig másutt rohanó zuhatagok völgyet ásnak a hegyoldalba. Egész jegönczök, jégmezők megindulnak s betömik az elébb járható sziklafolyosót s a vizfolyástól alányalt csalóka jégkéreg beszakad a rálépő terhe alatt. Mentől magasabbra hágtak, a lég annál ritkább lett s a léggömb emelő tehetsége annál csekélyebb.

A huszadik órában bekövetkezett felrobbanása a durr-ezüsttel töltött aknának annyiban vált javukra, hogy erre a hegyrázkódásra az az egész jégmező, a melyen épen akkor tanyáztak, egyszerre megindult alattuk, egy tömegben; vitte őket csapatostól s elemi hatalmával törte előttük az utat a havas lejtőjén aláfelé, egész odáig, a hol elkezdődik a fenyőerdők világa: itt aztán a fák között fennakadtak a léghajóhoz kötött pántjaiknál fogva s kikapaszkodhattak a szárazra. A jégmező haladt mennydörögve odább a völgy katlana felé. Az erdőn túl haladva, aztán megtalálták Atlenkó és társai végre azt a több ezer méternyi sziklafalat, melyből az igért paradicsomba letekinthettek.

Meg kellett kisérteniök a hullóernyővel lebocsátkozást a meredek sziklafalról. Kényszeritette őket az éhség. Tápszereik a hosszu bujdosás alatt elfogytak; az utolsó napokban nyirfakéregnél egyebet nem ettek.

Szerencsére egy tó közepébe estek bele, nem zúzták össze magukat: a mely szerencse azonban könnyen válhatott volna rájuk nézve szerencsétlenséggé, ha rögtön minden irányból ott nem termettek volna a Volapük-tat «savontedelu»-jei (mentő társulat) hangos «milő» kiáltásokkal (amely szó a volapük szótárban annyit jelent, hogy «lánczos-lobogós»!) csónakjaikon a megszabaditásukra. Első tekintetre e csónakokat nagy czápáknak nézték; hanem aztán látták, hogy azok legujabb szerkezetü monitorok úszszárnyak és halfark által előre hajtva. A mozgató erő nem volt kitalálható, miután a monitoroknak semmi füstölgő kéménye nem látszott.

Kimenekülve a partra, s a «veköm»-öt (üdvözlet) kicserélve, a megtelepült volapükedel idegenfogadó küldöttség azonnal a hátára vette az érkezett vendégeket. Szónoklatot tartani volapüknyelven nem lehet: a mi egyike a fővirtusainak.

A jövevények eleinte meg voltak lepetve e szokatlan módja által a vendéglátásnak; mert azt még Budapesten sem teszik, hogy az üdvözlő deputátusok a kiszállótól a vendéglőig a hátukon fiakkerezzék a külföldi vendégeket; hanem aztán a meglepetés nagyhamar helyt adott a még nagyobb csodálkozásnak, a midőn a Volapükedelek a talmáik lebernyegeit kifesziték, s azokkal elkezdtek repülni. Mindegyiknek a gallérjában volt egy erőkölcsönző gép, mely a szárnyakat mozgásba hozta. A repülés ugyan még nem volt egészen tökéletes, mert csak annyira ment, mint a szöcskőnek a szárnyi útja: egyes ugrásokra, melyek husz, huszonöt méternyi parabolákat ivlettek át. A földre leestében, hogy a lábát ki ne törje, minden repülőnek egy légtelt kaucsuk tömlő volt a talpához kötve, mely ismét felrugta a magasba, úgy hogy ezzel a közlekedéssel óránként hatvan kilométernyi utat tehettek meg torony irányában. Ilyenformán egy óra alatt eljutottak a «zif»-be (város), a mely ugyan inkább volt nevezhető «kaszöp»-nek (kaszárnya), közepén a «czin-dom»-mal (gépház), mely egyuttal a «dilekel» «löd»-jéül is szolgált.

Útközben láttak szántóföldeket, melyeken sajátszerü ekék jártak alá s fel, a földet hasogatva, a nélkül, hogy kitalálható lett volna, hogy azokat mi mozgatja. Egy ember ült az első ekének a hátán, a többi eke magától ment utána.

A mint a dilekel szine elé kerülének, a ki tetőtől talpig Jæger normáljelmezbe volt öltözve, ez rögtön megismertette Atlenkót a Volapük-tat gépészeti rendszerével. Elébb ugyan azt kérdezte tőle, hogy tud-e görögül?

No mert a Volapük nyelv arravaló, hogy minden ember megérthesse egymást, a görög nyelv a mellett arra jó, hogy csak a tudósok értsék meg egymást.

– Tehát hallottad-e már hirét a «phoinodynamechanémó»-nak?

– Annyit értek belőle, hogy ez magyarul «hangerőgép», volapükül «tonnäm-cin».

– Helyes az etymologia. No hát ez a világot fentartó erő. A Pentateuch szerint az «ige» teremtette a világot: az «ige» pedig «hang». Ezt már Mózes kitalálta. A gőzgép, a caroli-gép, a villanygép mind meghaladott fogalom! A hang az igazi erő. Ez a mi találmányunk. Látod ezt a nagy réz bodont? A fenekén a nagy gyüjtő serpenyővel. Ez a központi mozderő. Ide fülelj. A gép most csendesen forog. Mi forgatja? A pacsirták énekelnek; a csengetyü szól. Most jelt adok a taktus-ütő bottal: a gépmester megereszti a szellentyüt, megszólalnak a sipok, trombiták, tamtámok, a «Bálványpitymallat» (Götterdämmerung) finaléja indul meg, wagneri zenének non plus ultrája. Nézd, hogy elkezd egyszerre a rézbodon körben forogni, perczenkint kétszázhatvanig fokozható keringéssel. S mentől jobban forog a gép, annál jobban fujtatja a trombitákat, veri a csengetyüket, üti a támtámokat. Az ok és okozat egymást kiegészítve előállítja a küklosz-automátoszt (kör önmozdony.) Ez a központi gép szolgáltatja a lódító erőt az egész tartomány minden őrlő, szövő és kalapálógépeinek; sőt a huzalai által az uszó, evező és repülő gépeknek; az ekéknek, az arató mozdonyoknak, s egyuttal megörökítve a «jövő zenéjét», a kedélyek megnemesítésére szolgál. Azonban most már menjünk innen; mert az embernek a füle nem «ton-nün-cin».

S azzal átvezette Atlenkót a chémiai laboratoriumba, hol társai vártak rá.

– Hát ez mind igen szép, mondá Atlenkó; hanem ezzel a mi éhségünk nincs elverve.

– Éhség? szólt elbámulva a dilekel. Hisz az betegség.

– De nagyon nagy betegség! allegálá Atlenkó. Gyógyulni szeretnénk belőle magunk is. Adass valamit ennünk szaporán, jó dilekel.

– Ennetek! szólt fejét rázva a dilekel. Hiszen az meghaladott álláspont. Mult századbeli fogalom. Ki terhelné meg a gyomrát idegen anyaggal a mai felvilágosodott korszakban?

– Mi pedig ahhoz vagyunk szokva.

– Elég rossz szokás. Hát mit szoktatok enni?

– Akár egy kis gulyáshust.

– Hust? Állatok sejtanyagát, izomrostjait és vértekecseit. Hisz az által az emberi organizmus állati alkatrészeket vesz föl, s az anyagcsere által lassanként állattá degenerál.

– Hát nem bánjuk, adj Graham-kenyeret, vagy burgonyát, vagy akármi harapni valót; ha vegetariánus vagy.

– Kenyér, burgonya ismét keményítőt vegyít az emberi életműszerek közé, tulságos mész-lerakományokat okoz a belső zsigerekben s a csontok izületeiben; a belekben chlorohydrogént fejleszt ki, s az agyacsban vizenyős izzadmányokat képez. A kenyér halálos méreg! Ez már meghaladott álláspont.

– De hát akkor minek szántjátok a földet?

– Sem buza, sem burgonya alá; hanem csupán olaj és alkohol termő növények számára, melyek physikai experimentumaink, chemiai laboratoriumunk ellátására szükségesek.

– De hát mi az ördögöt csinálnak ti nálatok az emberek, ha megéheznek?

– Nevetséges ócska fogalmak! Épen abból a korszakból valók, a midőn a gépeket még kőszénnel fütötték, hogyha azt akarták, hogy mozogjanak. Lépj ide ehhez a nagy üsthöz. Vedd a szádba ezt a szopókát. Szivj belőle egy nagyot. Ebben van az «opsortumaferos» (A jóllaktató gáz.) Nos mit érzesz utána?

Atlenkó nagyot nyelt az experimentum után.

– Úgysegélyjen, úgy érzem, mintha torkig laktam volna birka-tokánynyal.

– Akkor bizonyosan szomjas is lettél rá? Szeretnéd magadat lecsipni? No hát szopj egy kortyot ebből a másik börbönczéből: ebben van a «kraipalaferos» (mámorgerjesztő-gáz.)

Atlenkó a mámorító gáz beszivása után elkezdett tántorogni s a tarkójához kapkodni és vígan kiabálni: «bafő! bafő!» a mi volapükül annyit jelent, hogy «éljen! vivát! schmollis!»

– No hát úgy-e hogy meg vagy elégedve?

– De egészen úgy érzem magamat, mintha be volnék csipve. Már most akár lakodalmat csapnék: olyan kedvem szottyant. Hivass egy «kler»-t!

– «Kler»-t? Minek?

– Hát «matőn!»

– «Matőn?» Kivel?

– Látod. Itt a «womil».

– Iii (volapükül «hahaha»). Flenob! (Barátom!) Te elmaradtál a világtól. Kler (pap) nincsen: matőn (nősülni) meghaladott álláspont; womil (nő) emanczipálva van: az nem rabszolgája többé a férfinak.

– De hát ha az ember egyszer szerelmes?

– Szerelmesség = erotománia! Hát ennek az antidotuma itt van a harmadik üstben: ez a «trüferobius glükütátoferos» (kéjteremtő, gyönyöradó); ha egyet szivsz belőle, azt hiszed, hogy a Mohamed paradicsomában vagy, s az örök szép hurik ölelgetnek.

Achilleia már ezt nem türhette, megkapta Atlenkó kezét: «Abból ugyan nem iszol! Az én jegyesemet ne ölelgesse senki szép hurija!»

– Köszönöm, mondá Atlenkó. Ebből már még sem kérek. Inkább elhiszem, hogy rézkrinolinos trüferobiosz glükutatoférosz a legszebb asszony a világon; méltó, hogy az új Mirza Shaffy hozzá irja a verseit; de mondsza csak, ha a te országodban az emberek nem esznek, csak jóllakást éreztető gázokat szivnak, hogy nem dülnek el? Succi is csak ötven napig birta ki a koplalást.

– Mert nem értett hozzá. Az emberi test kopik a bőrön és a pórusokon keresztül. Arravaló az «alepsoferos» fénymáz, hogy az elsoványodást megakadályozza. Ezzel kenjük be az emberi testet, s akkor az megmarad in statu quo, megszünik a régi fogalmak szerinti örökös anyagcsere, a testkopás, az elsoványosodás.

– Mint a mumiáknál?

– Épen, mint a mumiáknál.

– De ezen systema mellett a volapük ország népessége idő jártával ki fog veszni.

– Kiveszni? Hogyan?

– Hát a meghalás által.

– Meghalás? Hisz ez meghaladott álláspont. Nem szokás nálunk meghalni. Az ócska fogalom. Ha nálunk valaki vénül: itt van a «neanikeromos» (megifjitó), ha a képe ránczosodik, helyrehozza az «aiadrerifuros» (a szépítő), ha fájni kezd valami porczikája, meggyógyítja az «anodynos» (kínmulasztó) s ha bánata van, azt megszünteti a «metamelanenos» (gondüző), a halált elüzi a «nikothanatos» (halálgyőző), s ha már elszállt volna a testből a lélek, újra visszaszállítja bele az «eleutheropraxios» (lélekszerző).

– De ha valakit agyonüt a mennykő, vagy megeszik a farkasok, vagy eltörik a szárnya röptében s kitöri a nyakát, az mégis halálnak halálával vész el. S ha az ócska fogalmak szerinti correspedenczia a him és nőnem között megszünik, s a házasságszerző bureaukat bezárják, akkor új emberek nem jöhetnek a kimultak helyébe a világra.

– Hogyan nem jöhetnek a világra?

– Hát a szokott módon. Születés által.

– Születés? Ócska fogalom! Hisz ez már meghaladott álláspont. Hát az első ember, Ádám, született valaha? Fogadtak-e annak szoptatós dajkát? adtak-e a szájába violagyökeret, hogy könnyebben fogazzon? rendeltek-e mellé bonnet, a ki járni tanítsa? Küldték-e a bölcsődébe, kisdedóvodába? Nem! Egyszerre, mint kész ember jött a világra.

– Azt megtehette a Teremtő; mert az ő hatalma a «pantokrator».

– A tudomány hatalma pedig a «demiurgos». – Az én diadalom pedig a «heureka»! Én feltaláltam a sziklarejtekben az eddig titokban rejtve tartott «stoicheios»-t; az ősanyagot, a melyből az ember alkotva lett. A plastika, a chemia, a galvanizmus és infiltratió és pneumatophysis együttes összeműködésével én kész embert állítottam elő; – lásd és csodáld!

E szókkal egy almáriumot kinyitott a dilekel, s elővette belőle a tudomány alkotta csodát, az «aütogennetos»-t, s talpra állította a bámuló Atlenkó előtt.