AZ ATYA NYILAI.

Ki tudja, mi háborgatja a földet, mikor megrázkódik az élő városok alatt, hogy azok összeomlanak, mintha gyermekek építettek volna kártyából házakat?

Ki tudja, mi háborgatja a levegőt, mikor megindul a láthatatlan vihar, csataordításával, szellemrohamával, s kényszeríti a nagy erdei szálfát koronástól földre hajolni előtte?

Ki tudja, mi háborgatja a vizet, mikor elhagyja rendes futását s szétfeszítve partjait, tengerfeneket csinál az ékes mezőkből?

Ki tudja, mi háborgatja az eget, midőn a békés csillagok között véletlen, váratlan megjelenik az üstökös csillag, mint egy kilőtt nyíl, melynek ezüst tollát a hatalmas Isten ércz idege oda felröpíté; oh sirjanak, a kiknek ez a nyíl szánva van!

Mi bántotta az eget, a földet, a folyót és a levegőt, hogy az emberek ijedelmére fölébredjenek, életük jelét adva az élődi féregfajnak, mely azt képzeli, hogy a világon egyedül ő az Élő.

Attila halt meg, az ő halála borzongatja végig a világot. A kit Isten küldött saját balkeze helyett a világra, kinek Isten veté le az égből saját népirtó pallosát, hogy azt viselje, az ötödik félelmes elem szünt meg élni, kitől a világ reszketett! illő, hogy a többi négy meginduljon halálán.

Márczius tizenötödikén halt meg, Julius Cæsar halála napján és a háromszáz Fabius halála napján, saját születése napján.

A görög császár, Theodosius azt álmodta ezen az éjszakán, hogy Attila kéziját ketté törni látta.

Nagy jajszó lett e hirre a hunok között; a hadak előkelői és a vitéz hadnagyok mind késsel hasítottak sebeket orczáikon, a nők levágták hajukat, s a férfiak három nap, három éjjel ittak a bú miatt minden sátorban. Irtóztató ivás volt minden táborhelyen, s a hősök éles vasakat szurkáltak tagjaikba, úgy csorgatták a borba a vért, úgy köszönték azt egymásra.

Attila három fia pedig, a mint atyjuk meghalt, elment a nemzet főtáltosához, a ki tanácsokat szokott adni, és kérdést tőn nála a temetkezés felől: hogy történjék Attila eltemetése.

A vén táltos három napig bezárta magát egy sötét barlangba, meghallgatá az éjszakai farkasüvöltés titkait, kifürkészte a madarak fecsegésében, s a felhők változásában rejtett tudásokat, s harmadnap megjelenve a királyfiak előtt, ilyen választ adott nekik azon kérdésre: hogy temessék el Attilát?

– Föld alá, viz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga a ki eltemette se mondhassa, hová temette!

A királyfiak nagyon meg voltak akadva a válaszszal; egyik sem tudta, hogy abból mit kelljen érteni? hiába töprenkedtek rajta, pedig a főtáltos azt mondá, hogy a melyik közülök a mondás értelmét kitalálja, s a vezért a szerint eltemeti, annak lesz választása Attila javai közől.

Elmanzár elmondá a vezéreknek; Uzindur a góth druidákat hívta segítségre, de egyik sem birt boldogulni a mondással. Csaba édes anyjához fohászkodott, a ki ott nyugszik a sirban, nagy négyszögletű kő alatt, a Rikahegy tövében.

És éjszaka, midőn aludt, megjelent előtte az alirumna, ezűst hajával, ezüst ruhával, ezüst világossággal feje körül. Az álom elvette az emlékezet fájdalmát az ifjú szivéről, hogy ne tudná, miszerint anyja meghalt, hanem azt higyje, hogy azt most is élve látja.

– Ime, ha egy folyó vizet medréből kiszorítasz és annak fenekén sírt ásasz, reá pedig a vizet ismét lebocsátod, nemde föld alatt és víz alatt fog lenni az eltemetett? Ha csináltatsz neki koporsót egyet aranyból, az lesz a napsugár, másikat ezűstből, az lesz a holdsugár, harmadikat kemény vasból, az lesz a sötét éjszaka, és Attila azokban fog nyugodni. Hogy még az se mondhassa, a ki eltemette, hová temette el, keress elő hitvány rabszolgákat Attila cselédei közől, a kik őt nem szerették, és azután egy szabad férfit, a ki őt nagyon szerette, ha el van temetve a vezér, a szabad férfi ölje meg a rabszolgát, s ha szerette a királyt, önmagát is tudja megölni érte.

Csaba megcsókolta anyja arczát, és az csak a puszta levegő volt, a mit csókolt.

A tündér pedig folytatá:

– Igy téve, te lész a győztes Attila fiai fölött; téged illet a választás a nagy király hagyatékából. De jól vigyázz, midőn osztályvetésre kerül a sor, ne nézz arra, a mi fényes, ne nézz arra, a mi becses; hagyd még azt bátyáid számára: te maradj annál, a mi egyiknek sem kell. Uzindur a koronát óhajtja, gyülölne, ha elvennéd tőle; pedig ti ne gyülöljétek egymást, úgy sem sok időtök volna gyülöletre. Elmanzár a kardra vágyik, a mit az Élő úr hajított alá az égből, melyet áldozatok alatt a máglyára szoktak kitüzni, s melyet csaták alkalmával maga a nagy király viselt; te ne nyulj ehhez, engedd a kardot bátyádnak. Te vedd azt, a mire senki sem vetné szemeit. Attila tigris palástján függ egy kézij, övére akasztva a puzdra, abban van három ezüst tollú nyilvessző. Te válaszd magadnak a puzdrát és a nyilakat, hadd nevessenek rajtad mások, a kik azokat nem ismerik; te pedig tudd meg, hogy bűbájos erő van azon nyilaknak adva. Mert az én anyám Orila, a ki tündér volt, ajándékozá azokat Attilának, és ilyen igézet van azokban: ha a feszített idegre fekteted a tollas nyilvesszőt s mondod: «menj nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek», elmegy az és czélba talál, s ha csillagot akarnál vele lőni, odáig menne, s ha száz meg száz mértföldnyire volna hatalmas ellenséged, a kit elérni nem birsz, szivébe találna annak. Attila soha sem használta azokat. Sohasem volt előtte oly magas való, a mit szíve kigondolt, hogy keze el ne érte volna. Neki nem volt szüksége e nyilakra, több szükséged lesz te neked. De jól meggondold, mikor vegyed hasznát? mert egy nyillal csak egyszer lőhetsz, azért az igézetet hasztalanul el ne vesztegesd.

Míg az alirumna beszélt, Csaba csodálkozva látta, hogy a tündérnő kezei és lábai meg vannak karczolva, s a hosszú vékony sebekből egy-egy vércsepp esik alá, piros gyöngye végig fut a fehér alakon.

– Anyám te vérzel! – szólt Csaba – mi bántotta a kezeidet?

– Megkarczoltam a rózsabokorban, midőn síromból fölkeltem.

– Lábaid is vérzenek, mi bántott anyám?

– Midőn idáig szálltam a légben, megsértettem magas fa sudarában.

– Anyám, anyám, kedves anyám. Rózsa karczolása nem ilyen mély, ág-bog sértése nem ily éles, ki bántott téged?

Ekkor az alirumna oda borult fia keblére s megölelve őt suttogá:

– Koporsómba nyilakat lőttek, azért lőtték, hogy fel ne keljek onnan. Valahányszor te felköltesz, mindig összesértenek a síromban levő nyilak, azért csak nagy szükségedben szólj én hozzám, mert az énnékem kinos kin.

Csaba fájdalommal ölelte át édes anyját, és az megint csak a puszta levegő volt. Künn a puszta mezőn aludt, s a mint fölnyitá szemeit, nem látta többé a tüneményt, csak azt látta, mint mozdulnak meg a fák levelei a csendes éjben, a holdvilágban, mintha valami elrepülne fölöttük, s szellő köntösével meglegyintené lombjaikat: mindig tovább, mindig odább, kelet felé.

– Anyám, anyám, kedves anyám! sohajtá utána a királyfi s csak a hasadó hajnalkor vette észre, hogy egy piros vércsepp ottan maradt fehér köntösén, a hol az alirumna megölelte.