HADAK ÚTJA.

A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi, kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket hová építsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.

– Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj.

És lett e nép neve Székely.

Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.

– Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi, hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség: Isten lelke minden házon, Úr áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.

S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét, él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.

– Mi pedig elmegyünk tova, mondá Csaba, az egyre halványuló hullahősöknek. Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pengetve, dalol álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd aludni tenger mormogása mellett, paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.

Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:

– Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép között? még gyökeret sem verhetünk a földben, máris kitépnek bennünket iziglen.

Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:

– Ime lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk, megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el.

Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint tengermoraj, elenyésztek a láthatáron.

Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.

Álljatok meg.

Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna veszniök a túlnyomó ellen miatt.

A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren, sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborozó ellen; kitisztult a székely határ.

Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.

Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.

Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok barom csoportja tört rájok. Oh szegény nép!

Ujra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.

Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek múlva, havak mulva elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten.

Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni, annyi vitéznek meg nem halni?

A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.

Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a föld, felköltve őket koporsóikban.

– Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök vitézek, veszélyben van Csaba népe.

S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték rozsdavette kardjaikat, felnyergelték csontvázzá vált méneiket; s még egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák, megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta harczaikat.

Ugy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen.

– – – – – – – – – – – –

Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már.

Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket, szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már legrosszabbul foly a sorsa.

Folyt pedig sorsa elég rosszul; de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette:

«Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön».

Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony, bizony, el kell veszni!

– Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! sóhajtának a szorongatottak. Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk?

Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma.

S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen.

Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni?

Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a hívást?

Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn ime holdvilágtalan éjszakán nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a paripa, tárogató rival, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.

Csatára! Csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd, hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!

Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve mélyét. Ki csatázna szellemekkel?

Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival, villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég tulsó felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra.

A székely nép áhítattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában, a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó patkóik tapostak ottan!

Ezért hívják hadak útjának máig is székely földön a tejutat.

Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek.

Azóta pihennek!

Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek!

(Iratott ez 1858-ban, a magyar nemzet legnehezebb napjaiban.)