TERÉZ.

Esteli 6 órakor esküdtek meg Nyegle Pál, és Tulipán Teréz a kaploni sz. Ferenciek egyházában. Pál esküvő előtt, alatt és után folytonosan mosolygott, mintha mondani akarta volna; megleltem, sajátommá tettem a világ legnagyobb kincsét, s én boldog vagyok.

Teréz könyes szemekkel lépdelt fel az oltár lépcsőzetén az „igent“ zokogva mondta ki, s midőn kifelé haladtak az egyházból, az ajtónál egy magános szegletbe huzódott, és sötét köpenybe burkolt ifjunak ezt sugta:

Leo! isten áldjon örökre! Teréz boldogtalan

A sötét köpenybe burkolt ifju egy nagyot sohajtott, s nemsokára elveszté Terézt szemei elől.

Esküvő után kastélyba tértek vőlegény, és menyasszony. Egymást érték a szerencsekivánatok, és ételek. Mindenki boldog volt, mert ehetett, egyedül Teréz volt boldogtalan, egyedül Teréz szenvedett.

A nővendégek résztvevő kebellel és gyomorral jelentek meg a lakomában, s a kedves szenvedőt még tele szájjal is vigasztalták.

A vőlegény mindent elkövetett, hogy menyasszonyát vigasztalja. – De e szerelmes majom annyi hatást gyakorolhatott csak kedvesére, mint a nap, jégeső után, a letarolt virágokra.

Tiz óra tájban táncolni kezdettek. A vendégek sorba hurcolták a boldogtalant; maradandó emlékül egypár fésületlen kamasz a gyengéd nő még gyengédebb lábacskáit szinte szerte taposta.

Teréz (midőn igazán sirnia kellett volna) mosolygott. Szegény gyermek most saját tapasztalásból érezte, minő különbség van egy gyengéd láb, és egy gyengéd sziv összetaposása között.

A férj is több izben táncolt nejével, s mindent elkövetett, hogy kellemesnek tünjék fel. E szánakozásra méltó majom azt hitte, hogy abban dicsőség van, ha egy férfiu egy nőt kellemetesen boldogtalanit.

A vendégek közől nehányan leittasodva tréfálni is kezdettek.

Majom-fajunk soha sem mutatkozik nyomorúbb alakban, mint akkor, midőn más fájdalmai közé éretlen tréfákat vegyit. Vannak nemes egyéniségek, kiket meg a legőszintébb vigasztalás is bánt és keserit olyankor.

Teréz menekülni óhajtott a tréfálkozók köréből.

Pál! engedd meg, hogy kissé távozzam, leánykori emlékeimet kivánom összeszedni, hogy midőn távozunk, magammal vihessem.

Ennyit Othello is megengedett volna Desdemonának. Pálról pedig még ekkor nem lehetett tudni, az Othello vagy Desdemona jellemével bir-e? Nagylelküen adott engedelmet hitvesének.

Teréz haladéktalanul eltünt a teremből. Gyertyával kisded kezében egyedül végig haladt a csendes folyosón, s leánykorából egyik legkedvesebb teremébe nyitott. Bezárta az ajtót gondosan, a pamlagra veté magát, és keservesen zokogott.

A leánykori kedves emlékek, mint széltől ragadott hársfalevelek huzódtak el lelke előtt.

Hadd tekintsek még egyszer végig, kedves vidék, halotti mezbe öltözött virányaidon, hadd hivjam fel emlékembe mindazon kedves órákat, melyeket körödben Leommal átéltünk, ugyis nemsokára én is fehér és hideg leszek, mint te vagy!

Ezeket mondva Teréz felkelt a pamlagról, az ablak elébe állott, s elmerengve tekintett a messze vidékre.

Az előtte oly igen ismeretes és kedves hársfához támaszkodva, egy sötét köpenybe burkolt ifju vesztegelt; Teréz azonnal felismerte Leot, s akaratlanul elsikoltá magát. Nemsokára azután gondolatokba sülyedt, többször kérdezte magától, távozzék-e, vagy maradjon, szive azt sugta: maradjon, s ő megmaradt.

A következő percben gyengéd kopogás hallatszott az ablakzaton; Teréz oda pillantott; pillanata a Leo esdeklő pillanatával találkozott. Ki ne nyitná fel az ablakot oly lénynek, kit igazán szeret, még akkor is, midőn sors, szülei parancs, vagy más le nem győzhető körülmények, egy más számára csikartak ki hűségi esküt ajkairól.

Az ablak felnyittatott, s Leo belépett a terembe.

Teréz! mindenem:

Leom!

A nő szeretője keblére nyugasztá fejecskéjét s a szerető gyönyörittasan boritá el csókjaival az illatos fürtöket.

Leom, örökre válni fogunk!

Soha! itt halok meg lábaidnál, de többé el nem eresztelek!

E pillanatban léptek hallatszának a folyosón.

Nagy isten! férjem. Mindenre a mi szent, távozzál!

Soha!

Leom, ha valaha szerettél, ments meg a bekövetkezhető jelenettől. Férjem rajtam fogná magát megboszulni, kérlelhetlenül meggyilkolna!

Együtt fogunk meghalni!

De becsületem, a vendégek gúnyai, a közönség itélete, s üldözései?…

Leo kissé gondolkodni kezdet, csakhamar igy szólott:

Szeretsz-e igazán?

Egyedűl tégedet igazán, és örökre!

Leo még egyszer karjaiba zárta kedvesét, bucsucsókot hintett ajkaira, s merre jött, arra távozott.

Pál épen akkor tette kezeit a kilincsre. Teréz haladéktalanul bebocsátotta.

Készen vagy?

Pár perc mulva készen leszek!

Pál bevárta a rendezést, s nejével egyszerre jelent meg a vendégek között.

Teréz derűs arccal s mosolygó ajkakkal köszönté ismerőit.

Mindenki csodálkozott e hirtelen változáson, az asszonyságok összedugták fejeiket, valamit suttogtak, s azután jóizűen kacagtak.

E derű az alig mult találkozás derűje volt az azelőtt borús arcokon. Ilyesmit azonban senki még csak nem is gyanithatott.

Holnap még jobb kedve lesz! – jegyzé meg az atya tudományos arccal, mely jóslathoz az anya még ennyit ragasztott:

Kik esküvő alatt legtöbbet sirnak, rendesen, legtöbbet nevetnek azután.

Erre minden asszony elbeszélte, mennyit sirt és mennyit nevetett.

A férfi-vendégek közül sokan irigyelni kezdették a Pál ur szerencséjét.

Pál ur azonban egyébről gondolkodott, s készületeket tett az induláshoz.

Paraszt! még esküvője napján viszi haza menyasszonyát! – jegyzék meg néhányan, kik még inni és dőzsölni szerettek volna. Ha azonban a vendégek kivánata mindenben teljesednék, akkor senki sem nőszülne.

Igy gondolkodott Nyegle Pál is, s keveset adva az itt ott hallható megjegyzésekre – befogatott.

Pontban egy órakor állottak meg a lovak és szánka a porticus előtt.

Hárman ültek a szánkában: férj és nő, bundák- és nagy kendőkbe jól bepakolva, és a kocsis fürtös gubában. Négy telivér ló ragadta tova a könnyü de meglehetősen terhelt jármüvet.

Eleinte cserjés és erdős rónán haladtak, hó, s halvány holdsugár kétes csillámlási között. A férj jövő, s közel boldogságáról álmodozott, Teréz ellenben vizsga szemekkel pillantott mindenfelé, s ébren hallgatott a legkisebb zörejre. Többször ugy tetszett, mintha levél- s bozótcsörrenést hallana az erdőség elhagyatott, fagyos és zuzmarás utain. Ilyenkor azután remegni kezdett; minthogy azonban olyasmit is gondolhatott, mi szomoru helyzetében csak kedves lehetett, gondosan elrejté félelmét.

Már jó régen haladtak, midőn Teréz hirtelen elsikoltá magát, s erősebben simult férjéhez.

Angyalom mi lelt, mitől félemlettél meg?! – kérdezé a férj gonddal s nem kevés remegéssel.

Valami vad haladhatott végig a havas avaron, mintha valami átsikamló árnyat szemléltem volna.

Teréz csakugyan látott valamit, de az nem vad, hanem emberi árnyhoz hasonlitott, – de nem mert, vagy nem akart nyilatkozni.

Miska, nem láttál valamit?

Láttam biz én valami kétlábut, de ha szemeim nem csaltak, oly magas volt, hogy négylábunak is beillett volna.

Egyet, vagy többet?!

Csupán egyet!

Egytől, ha mindjárt sárkány volna, sincs mit tartanunk. Két pisztoly s egy kétcsövü puska négyszer oszt halált, a pedig egynek elég, ha mindjárt Dávid vagy Herkules volna is.

Teréz Leora gondolt s elborzadott.

Minden további akadály s meglepetés nélkül értek ki az erdőből. A messze elnyuló, hallgatag pusztaság világosabban ugyan, de mégis borzasztóbb alakban tünt fel.

E magános pusztán még farkasokkal is találkozhatunk! – szólt Miska enyelegve, s a lovak közé cserditett.

Teréznek ismét ugy tetszett, mintha balról, mely oldalról ült, paralell irányban emberi árny követné menetöket. Remegett, de hallgatott.

Oly sürű rengeteg közepébe értek, hol nemcsak a sötétség, de itt ott felmerülő jeges tócsák, kiálló rögök, s fatörzsökök miatt csak nehezen lehetett haladni. Lépést hajtatott a gondos férj, és boldog vőlegény. Egy bokrokkal tömötten benőtt laposon vonatott a szánka, midőn Teréz alig hallhatólag felé eső oldalról e szavakat különböztetheté meg:

Teréz! én követlek!

Mit a nő tökéletesen megértett, a férj előtt, mint meg nem különböztethető nesz vonult el.

Miska, hallottál valamit?

Igen uram, hallottam! valami ordas sohajtott, bizonyosan még ma nem ebédelt, s nem vacsorált.

Uram, én remegek! – szólt Teréz reszkető hangon, s szive csaknem hallhatóan dobogott. Teréz ekkor már mindent gyanitott, gondolta, hogy Leo titokban követi, s nem tőle félt, hanem őt féltette férje gyilkoló fegyvereitől.

Szegény nő, mindinkább gyengülni érezte erejét, szive közel volt a szétszakadáshoz, midőn észrevette, hogy férje lőfegyverét magasra emeli, a kakasokat felhuzza, s a lövésre minden pillanatban készen áll.

Édes Pálom! vigyázz a fegyverrel, sötétben senki sem tudhatja, kire lő, s megeshetik, hogy vadállat helyett, a legjámborabb ember esik áldozatul.

Mindezt Teréz fennhangon mondá, azon reményben, hogy azt Leo is meghallhatja. Csakhogy kedvesét megmenthesse, férjét, kit soha nem szeretett, édes Páljának nevezte.

Legyen bár ki, mihelyest szó nélkül közeledik, meg fogom gyilkolni.

Gyilkos férjet soha sem tudnék szeretni; – válaszolt Teréz résztvevő hangon, s még egyszer vigyázatra inté sorsosát.

A szerető nő egész életében sem szenvedett annyi gyötrelmet, mint ezen pár órai utazás alatt. Minduntalan megfordult emlékében a hű szerető, ki őt e fagyos, viharos éjszakán követi, csakhogy folytonosan szemlélhesse, képzelte őt meggyilkolva, vérében fetrengve, csupán azért, mert őt igazán s hűségesen szerette. Még azon kevés, mit érzett férje iránt, is kihalt e gondolatok közepett kebeléből.

Pál egyik, Teréz a másik oldalára hajoltak a szánkának, ugy ábrándoztak.

Ismét egy bokros laposon kellett áthaladniok.

Teréz előbb forró lehelletet érzett arcain, később forró ajkakat. Valami ösztönszerű elővigyázat elfojtá a sikoltást ajkain. E mindent kockáztató ténytől mégis annyira elborzadt, hogy férje felé forditá arcait.

Férjem, miről gondolkodol?

Mig Teréz ezeket mondotta, Leo ezt sugá fülébe:

Még egyszer szólanunk kell.

Midőn a nő későbben remegve visszatekintett, már üresen állott a szánka láballója.

Midőn a sürűségből kiértek, mint nyil repült el egy lovag a haladók előtt. Mindkettő szive dobogni kezdett. A férjé félelemtől, a nőé szerelemtől.

Fél óra mulva azután az ősi udvar közepén állottak.

Csinnal öltözött domestikusok fogadták a háziurat, s ifju boldogságát.

Teréz a számára gazdagon és kényelmesen butorzott hálószobába vezettetett.

Midőn komornájával egyedül maradt, épen három órát ütött egy asztalióra.

Kevéssel azután a komorna csak azért távozott, hogy a háziur, és boldog férj megjelenhessen.

A férj helyett azonban a nő nem kevés meglepetésére, Leo nyitott a terembe.

Leo! te itt?! elvesztünk.

Pár perc mulva férjed is meg fog jelenni!

Leo, mindenre kérlek a mi szent, gyilkolj meg engemet; én igy is, ugy is boldogtalan vagyok. Ő férjem, s használni fogja jogait; te kedvesem vagy, ha már meg kell halnom, inkább te ölj meg engem.

Téged megölnöm?! boldogságomat, üdvemet!? Teréz, Teréz, te nem szeretsz engemet!

Egyedül tégedet Leom! egyedül tégedet!

Mutasd meg, hogy szeretsz, s kövess! Vesztegetni való időnk nincs. Szökésünkre minden készen van, ez emelet az igaz magas, de kötélhágcsó segedelmével azonnal lenn leszünk, lovam készen vár, pár perc mulva kivül és tul leszünk mink minden veszedelmen.

De jó hirem, szülőim, becsületem?!

Igazad van Teréz!… itt már készen vár a menyasszonyi ágy…

Teréz a szoba egyik szegletébe pillantott, mint hullámzó tenger fehérlett a menyasszonyágy, ezernemű virágokkal behintve.

Teréz undorral forditá el az ágyról pillanatát.

Legkisebb zörej és baj nélkül értek le a szabadba.

Leo lovára veté magát, s Terézt gyengéden a nyeregbe emelte.

A ló száguldva iramlott a boldogokkal.

De a golyó még sebesebben repült, mint a szeretők.

A lövés után Leo visszahanyatlott, Terézt is visszarántá, ugy hogy annak fejecskéje kebelére hanyatlott, melyből a vér forráskint csergedezett.

Leom, egyetlen szerelmem, szólj mi bajod… nagy ég! meggyilkoltak… oh én szerencsétlen…

Csakhamar egy másik lövés következett, mely Teréz szivét szakgatta keresztül.

Szegény, szegény Teréz! – szólt alig hallhatólag a haldokló.

Szerelmem, ne sajnálj, már én is boldog vagyok.

A ló két hullával száguldott a fehér és hideg vidéken.