INEZ, vagy az ESTREMADURAI SZERELEM.
Reading edition
Inez de Baca Monte oly nevezetes szépség volt Estremadurában, mint Angliában Nottingham Betti, Franciaországban Lascelles Flora, Németországban Hoffmann Klára, Magyarországban Kopányi Julis. Kik vele először találkozának, megállottak, kik pedig álltokban pillanták meg, szaladni kezdének a csodálkozás miatt. A tartomány tükrének nevezék, és szerencsés volt, ki e tükörbe beletekinthetett.
Szépségéről s bájairól lapokat irhatnánk össze, s még akkor sem volna leirásunk tökéletes; a miért szépségének s bájainak csak kitünőbb részleteit fogjuk elősorolni.
Tizenöt évet számlált. Tizenöt év a spanyol égalj alatt épen elégséges arra, hogy az ember szeressen és szerettessék. Hollófürtei buján hullámzának fehér vállaira, s a magas, gömbölyü alabastrom nyak körül tömör fodrokká verődve, az ifju szerető szivek irányában veszedelmes Scyllát és Charibdist alkotának. Szemei sötétkékek valának, mint az alkanzori szilvák hamvai, hosszú szempillái az athenei szépekre emlékeztetének, melyeket Graecia Romanzeroi alkotának. Halvány fehér kolorit, vékony szegélyü hosszúkás száj, incarnát fülecskék, gyöngy fogsorok, pogácsa kacsócskák, gömbölyü lábacskák, antilop termet, lepke könnyüség. – Ineznek csak mutatnia kellett magát, s a don-ok és sennorok őrjöngének.
Inez szegény volt, de azért elkezdve don Fernando Bodrogargestől, ki egy millio évi jövedelemmel rendelkezett, le egészen don Gabrielo Topánkáig, ki hires uszó volt az adósságban, minden don megkereste szerelmével.
Inez megesküvék, hogy szeretni fog hűn, igazán és rendületlenül, de csak olyat, ki tökély leend testben és lélekben.
Grand Pergő kezét visszautasitá, mert Grand Pergőnek olyan orra volt, mint egy angol nyereg, s olyan lábai, mint egyegy szórólapát.
Don Manuel nem kellett neki, mert don Manuel görbe volt, mint egy estramaduriai Coriso.
Lepantes hercegtől iszonyodott, mert Lepantes herceg tele volt pattanással, minden pattanásra tapaszt helyezett, s az urnapi ünnepen oly tarka pofával jelent meg, mint a libuctojás.
Fernando Bodrogarges odvas fogakkal birt és gyakran nevetett.
Don Gabrielo Topánka pedig ugy tele volt aranyérrel, mint a Mont-Byan.
Inez atyja lakatosmester volt a Velliutcában egy kisded házzal, s még kisebb kerttel birt, s egész Spanyolországban a leghiresebb zárakat s lakatokat készité. A sennorok, donok és grandok naponként özönlének hozzá, csakhogy Inezt szemlélhessék, halomra készittették a kulcsokat és lakatokat, mind hasztalan, Inez szivecskéjének zárját egyik sem birta felnyitni.
Albuquerque hercegnek 6000 lakatja készült Inez atyjánál, a Montinoi gróf pedig 24 köböl kulcscsal bírt a Toledo-utcában.
Az öreg lakatos napról napra jobban lépesedett, s alig birta kitalálni minek köszönheti e kitüntetést és szerencsét.
Mialatt ezek történtek, a Velli-utca kisded kertjében egy ifju szegény halász sohajtozott, kit Pietronak neveztek. Pietro szépségben felülhaladá Spanyolország valamennyi hirhedtebb szépségeit, feddhetlen lélekkel birt, bátor volt, a vidéken a szomszédok szeplőtlennek nevezték.
Inezt egy sétán szemlélte meg először, ugyanakkor érezte szivét legelőször erősebben dobogni, ugyanakkor kezdett először gondolkodni e szó jelentőségéről: szerelem.
Keveset aludt el azután Pietro, a nélkül hogy Inezről ne álmodott volna.
Éjszakákon át is a folyamon felejté magát, s mig csolnaka szép csendesen lefelé úszott, ő fel-felsohajtott s Inez nevét emlité.
Még ekkor Inez nem ismerte Pietrot; nem ismert más udvarlót, csak a nagyorru grandokat, don-okat s odvas fogu hercegeket.
Mindketten szenvedtek: Inez és Pietro.
A lehető legkellemesebb nyári alkony volt. A bájos Inez kiillant öreg atyja oldala mellől, a kertbe nyitott, hol az illatozó keleti hársak árnyai alá huzta magát s ábrándozott.
Egy hosszu és jelentős sohaj üté meg füleit.
Megjegyzendő, hogy Spanyolországban kétféle sohajok vannak, jelentős és jelentéktelen sohajok. Az elsők akkor szakadnak fel a kebelből, midőn az ember szeret; a jelentékteleneket rendesen megterhelt gyomor kergeti a szabadba. Testvérek, egy uton járnak, s mégsem egy atyának gyermekei.
Inez a hosszú és jelentős sohajra felpillantott. Minthogy azonban fenn semmit sem látott, oldalt pillantott, hol egy deli, szép ifjun akadt meg tekintete.
Pietro – mert ő volt – érzelemgazdagon emelé nagy sötét szemeit Inezre. Néhány percig mindketten hallgattak. Pietro szólott először:
Szabad-e a szegény Pietronak reád emelni szemeit, Estremadura virága?!
A punica granata is örömest tűrné ily szemek pillanatait; egy oly szerény virágot pedig, mint a milyen én vagyok, büszkévé tesz az ilyen pillanat.
Spanyolország a költészet hazája. Spanyolországban midőn spondeusban szól valaki, jambusban válaszolnak.
Inez, ma másodszor szemlélem önt, de kivánja életemet, s én odaadom, a nélkűl hogy kérdezném szeret-e?
Én meg ma először szemléllek Pietro, s esküszöm a madonna dei setti dolorira, hogy szivemet vagy te birandod, vagy senki sem!
Pietro mint a villám Inez előtt termett, térdeire ereszkedék, ajkaihoz emelé Inez kezét, s fenhangon rebegé:
Vesszen ki mindkét szemem világa, ha életemben más leányra csak gondolok is.
Midőn hűséget esküdtek, az alkony csillaga felnyitá ragyogó szemeit, alig észrevehető illatos szél keletkezett keletről, s a csattogányok csattogtak.
Spanyolországban röviden és jól szoktak végezni.
Spanyolországban nem ólálkodik a szerelmes három hétig az ablak alatt, s nem flautázza agyon a szomszédokat, mint Stiriában.
Spanyolországban nem vesztegeti a szerelmes a papirost, s nem levelez, mint Németországban.
Spanyolországban nem alkalmatlankodik mindennap a szerelmes, és nem traktáltatja magát, mint Franciaországban.
Spanyolországban nem köszöntget a szerelmes, s nem lábatlankodik uton utfélen, mint Csehországban.
Spanyolországban nem beszél a szerelmes az időről, mulatságról, olvasmányokról, s más több efféle szamárságokról, mint Magyarországban.
Spanyolországban meglátják egymást; s vagy megtetszenek egymásnak, s örök hűséget esküsznek, vagy megriadnak egymástól, s megfutamlanak.
Pietro eljegyzé magának Inezt, – másnap köpenyt kerekitett vállaira, egy araszszal magasabban hordta fejét, mint azelőtt, és ép olyan büszke, lett, mint don Enrico a Calatravarend nagymestere.
A donok, grandok, sennorok majd megpukadtak mérgökben, a rongyos halásznak pedig rendesen olyan jó kedve volt, mintha quaternot csinált volna.
Inez is boldognak érezte magát. E tekintetben a spanyol leányok sem különböznek a többi europai leányoktól, ők is csak akkor lesznek boldogokká, midőn szeretnek, és szerettetnek.
Az öreg Baca Monte megnyugodott e választásban.
A másik héten már az esküvőt is megtartották,
Az öreg egy garast sem adott leányával.
A vén fickó, hogy zsugoriságát palástolja, mindenfelé azt beszélgette, hogy azért nem ád egy garast sem, hogy sennor Pietro érdektelen szerelméről tökéletesebben meggyőződhessék.
Annyi bizonyos, hogy a lakodalmon sem volt egyéb keménymaglevesnél, meg riskásánál.
A spanyol szerelmesek azonban igen kevéssel megelégszenek, kivált esküvő napján, az estebéd pedig mentül ritkábban jut eszökbe. Ineznek csak másnap jutott eszébe, hogy a riskására jó volna egy kis fűrj, vagy fogolypecsenye is, hogy azonban kedvesét ne keseritse, nagylelkün hallgatott.
A sennorok, donok és grandok mindent elkövettek, hogy magokat a büszke s visszautasitó Inezen megboszulják.
A montinói gróf oly magasra emelteté a halászati haszonbért, miszerint Pietro kénytelen volt lemondani.
E lemondás után Albuquerque herceg meglátogatta a szép menyecskét, 2000 darab aranynyal kinálta meg szerelmeért, de büszkén visszautasittatott.
Pietro szinte agyon dolgozta magát, csakhogy szerettett nejének meleg étellel szolgálhasson.
Bodrogarges Pietroval próbált értekezni, de négyszemközt egy nyaklevessel tiszteltetett meg.
Bodrogarges mint grand meg nem vivhatott egy szegény sorsu halászszal, de minden lehető módokat elkövetett, hőgy magát Pietron megboszulhassa. Több hónapok teltek el, mig Pietrot körmei közé keritheté. Egy viharos éjszakán fogadott zsoldosai a Pietro lakása előtt ólálkodtak, s midőn a szegény halász izzasztó munkájából hazatért, megcsipték s a grand elé hurcolták. A grand annyira le méltóztatott bocsátkozni magas sphaerájából, hogy a szegény halászt személyesen meglovagostorozta.
Pietro testileg levert ugyan, de mint igaz spanyol, lelkileg büszkén tért szállására. Mindent elbeszélt Ineznek. A hű szerető fülig pirult, későbben gondolkodóba esett, mig végre nyugodt lelletkületet szinlelve, megcsókolta Pietrot, s ugy tért alunni.
Másnap nagy ünnep volt a városban.
Inez legszebb ruhájába öltözködött, á la Rianzares foná be hajfürteit, s ugy jelent meg a főegyházban. Egy szájjal s egy lélekkel mondá a közönség, hogy Inez legszebb menyecske Estremadurában.
Haladéktalanul körül rajongták a grandok és sennorok, de Inez csak Bodrogarges grandra lövelé gyulasztó pillanatait. Váláskor egy kacsintást is nyert az őrült grand, mely miatt ebédkor még a vadzergecombot is érintetlenül hagyá. Ebéd után, mihelyest az alvást végezte, egy szerelmi levelkét componált Ineznek, mely szóról szóra igy hangzott:
„Ideálom megközelitője!
Az okosabb enged, – te engedni látszatol. Meggyőzhetéd magadat Palmilla példájáról, hogy ki grandokkal társalog és szerelmeskedik, selyemben jár, s 16 félét ebédel. Pietro most is fát vág, s a favágók nejei örülhetnek, ha főtt májhussal táplálkozhatnak. A szerelem igen szép dolog, de csak gazdagsággal garnirozva. Ha szived nevet séges lángja már ellobogott, vágd magad kipárnázott kocsim belsejébe, s tisztelj meg a tartósabb parázszsal. Esteli öt órakor kocsim lakod előtt fog állani. Pietro akkor még fürészel. Csodálód
Grand Bodrogarges.“
A spanyol aristocratia kurta levelet ir, de azok tele vannak hosszú viccekkel.
Inez elolvasta a levelet, s elmosolyogta magát.
A grand domesticusa e mosolyból csak jót magyarázhatott, a miért látatlanul is megesküdött, hogy Inez meg fog jelenni.
A grand örömében inasát megajándékozta, legkedvesebb lovát pedig agyon lovagolta.
Mit csinált Inez? Inez egy tőrt köszörült ki, s a legszeretetreméltóbb helyre rejtette.
Hát Pietro? Pietro fát vágott, s kedélyesen dalolta az Abenzerragok hattyudalát.
Inez pontban esteli 6 órakor kopogtatott be grand Bodrogarges fogadó teremébe. – Bodrogarges mintha tudta volna, hogy a kedves menyecske jő, elébe siettett, és kézcsókolással fogadta.
A fogadó teremből karöltve egy második szobába sétáltak, a másodikból egy harmadikba, a harmadikból egy negyedikbe, a negyedikből egy ötödikbe, hol egy kényelmes divánon foglaltak helyet.
Valahára tehát enyim vagy szép Inez? – szólt grand Bodrogarges.
Tied életed folytáig! – felelt Donna Inez.
Esküszöm, hogy mig szépséged, s ifjuságod tart, el nem hagylak.
Megjegyzendő itt ismét, hogy a spanyolok között még az ily urak sem szoktak hazudni.
Szolj szép Inez, minő érzelem vezetett hozzám?
Inez elmosolyogta magát, de mosolyában volt valami, mitől még a grand is visszaborzadott. Megmagyarázhatlan ösztöntől üzetve felugrott ülőhelyéről, de Inez könnyü és hajlékony volt, mint a leguán, azon pillanatban oldalánál termett, és sziven szurta. A másik pillanatban már az utczán volt.
A grand elorditotta magát, s meghalt.
A szeretőknek sem volt tanácsos soká időzni a városkában, egy negyeddel a történttek után utnak indultak, s azon napi éjszakát a Byan erdőben töltötték.
Harmadnapon nem ettek csak szarvasgombát.
Szeretsz-e ennyi nyomor közepett Inez!?
Örökké Pietro! Negyednap nem ettek csak bubulyicskát.
Pietro még szomorubban kérdezé!
Inez! lelkem egyetlenem tudsz-e még szeretni?
Pietro én boldog vagyok!
Ötödnap nem ettek semmit.
Zöldelő hársak között csergedező patak partján pihentek – noha ki sem voltak fáradva – illatozó virágok között, s Pietro egy mór románc utósorait éneklé:
Benita a szép királyné A korzárt oly hűn szerette, Hogy bár honn dús asztal várta, Éhen veszett el érette.
Inez sirt és mosolygott is. – Pietro átölelte kedvesét, s az égre nézett, de biz a manna nem akart hullani.
Hatodnap olyan bágyadt volt Pietro, hogy a még bágyadtabb Inezt sem birta felemelni. Ugyan az nap délután egy majom egy nagy kokus diót hajitott közibök. Testvériesen osztoztak meg a dión. Inez, mintha erőre kapott volna.
Jó asszony, téged nem fognak bántani, térj vissza a városba és mentsd meg életedet. – Inez szemrehányólag tekintett Pietrora.
A nyolczadik napon aludtak.
A kilencedik napon a legrémitőbb fájdalmakra ébredtek fel.
A tizedik napon ismét elaludtak – – – – örökre.
Fogadni mernék, hogy valami kutyabőrbe kötöt táblabiró együgyüségnek, nevetségességnek, ostobaságnak mondandja az ilyen szerelmet.
De mi költők – jóllakva megmosolyogjuk, és sajnálkozunk az ilyen bornirtságon.
Különben szükség itt azt is megnevezni, hogy Spanyolországban soha sem voltak, és soha sem lesznek táblabirók.