ÁLARCOS BÁL.
Reading edition
Szólj angyalom, mi bajod?
Már hányszor kértelek föl, ne nevezz angyalodnak; hányszor mondjam még, hogy angyalok csak nők lehetnek.
Jó, jó édesem, de hát mi bajod?
Unatkozom!
Parancsolj velem, s én mindent elkövetek, hogy unalmadat elűzhessem. Mit miveljek, hogy számodra szórakozást szerezzek?
Semmit!
Mi kell?!
Semmi!
Szegény nőm mindent próbált, hogy unalmamat elűzhesse, de én rendűletlenül unatkoztam, s unalmam nagyobb volt a mindenségnél. Tökéletesen hiszem, hogy unalomból meg lehet őrülni; többet hiszek! hiszem, hogy az ember unalomból meg is ölheti magát.
Eredj lelkem Szelenceihez, ő élceivel vagy…
Elég… elég! jer, hadd csókoljalak meg; ha ti nem segittek, nem segit senki; ugyan mi lenne a világból feleség nélkül? hiszen ti még azt is kitaláljátok, miként lehet az unalmat elűzni, pedig ez már csak nagyobb mesterség magánál a puskapor-csinálásnál, annyival inkább, mert azt is csak unalomból lehetett feltalálni.
Nagynehezen fölkapaszkodtam pamlagomról, szeretett nőmet megcsókoltam, (mit annyival inkább megérdemelt, mert még azért sem haragudott, hogy körében unatkoztam) kalapot ragadtam, keresztül-kasul mászkáltam két utcát és három sikátort, mig végre egy kisded, de csinos külsejü házba betérve, Szelenceihez nyitottam be.
Ő is pamlagon hevert, csakhogy ő nem unatkozott, hanem aludt. – Haladéktalanul fölvertem.
Mit álmodál?
Azt, hogy te egy lőni való vadállat vagy. Ki mást mennyálmából fölzavar, nem ember, hanem állat, s igy te állat vagy.
Bocsáss meg, de az unalom kezdett honn fojtogatni.
Medve! talán azt hiszed, hogy én mulatságból aludtam el?!
Ki akartad magad nyugonni!
Talán észre jösz; igazad van, miután az unalom szinte agyonzaklatott és üldözött.
Társaságban talán nem fogunk unatkozni?
Végtelenül rosz hisztorikus vagy! Chinában egyszer 30,000,000 ember unatkozott.
Beszélj valamit kalandgazdag életedből!
Nincs kedvem!
Olyat, mit kedv nélkül is lehet elbeszélni.
Szelencei kissé gondolkodott, azután megkinált szivarral, maga is rágyujtott, s beszélt a mint következik:
Hogy Rizát szerettem, azt ugy hiszem mondanom sem kell, de hogy őt sem szerettem annyira, hogy kivüle más nőt vagy leányt ne tudtam volna szeretni, azt ki természetemet ismeri, szinte könnyen elhiendi. Riza végtelenül szeretett (ő maga mondta); kivülem egyetlen lény tetszett neki – Ormy! ezen ember elég vakmerő volt, őt folytonos udvarlásaival ostromolni. – De sikeretlenül! E két szóban feküdt akkor mindenem, nyugalmam, üdvem, boldogságom, mert én Rizát féltettem, nemcsak Ormytól, hanem 60 éves házmesteremtől is: – és ismét ezen két szóban feküdt butaságom.
Riza tudta ezt; oh bár ne tudta volna, nem büntetett volna meg oly kegyetlenül.
Riza távozott hazulról, egyikét barátnéinak meglátogatni.
Egyedül maradtam. Egész életemen keresztül féltem a magánytól, most is lehető legroszabbul éreztem magamat, és csak azt vártam, hogy szivarom végig égjen, azonnal kalapot, botot ragadtam, s minden cél, és irány nélkül a szabadba nyitottam. A Kristóftérről a váciutcába kanyarodtam, midőn egy könnyü, karcsu barna teremtés vágott el mellettem.
Elvágott, juratusi kitétel, de sokszor felségesen használható.
Egy ideig mozdulatlanul állottam meg, s szemet, szájt tátva eredtem utána. Csak sötét selyemfelruhája alól kifehérlő fodros másod mezét s piros szattyánba szoritott kicsiny gömbölyü lábacskáit ne láttam volna!? Ellent nem állhaték, utána rohantam.
A Dorottya-utca derekán egy másik nővel találkozott, ki valamivel éltesebb, de sokkal csunyább volt.
Párbeszédök minden szavát világosan kivehettem.
Tehát bizonyosan ott lészsz a mai álarcosbálban?
Okvetlenül ott leszek, s mi több, reményem van igen jól mulathatni.
Minő szerencse, hogy ismét együtt lehetünk, mint a mult farsangon; – s minő alakban akarsz megjelenni?
Tehát selyem álarc, fekete selyem domino, kámzsámon egyszerű fehér keresztke. A lehető legkényelmesebben, hogy annál inkább mulathassak.
Igaza van! nincs kellemetlenebb valami, mint a feszes öltözék, majd itt, majd amott szoritja az embert valami; a helyett, hogy az ember mulatság, szórakozás után járhatna, levegőt kell keresnie, hogy magát kifujhassa.
Tehát bizonyosan találkozunk.
Bizonyosan.
Midőn e szavakat kicserélték, egy ház első emeletébél női fej tekintett le a járó-kelőkre, s a mint a karcsu, könnyü teremtésen végig szaladt pillanatával, reám nyugasztá tekintetét, ki épen ennyit mondottam.
Én is bizonyosan ott leszek!
Nőm, – mert ő volt – mindent látott és hallott, a nélkül, hogy őt láttam volna.
Esteli hat órakor mindketten otthon voltunk.
Riza, ma álarcos-bál lesz! szóltam nőmhez közönbösen, s annál biztosabban, mert tudtam, hogy ő az álarcos bálokat ki nem állhatja.
Tudom! miattam lehet mindennap, én nem vágyom belé; én az álarcos bálokat silány portékákban gazdag városoknak tekintem.
Én egy barátomnak szavamat adtam, s el fogok menni.
Riza szavaimra alig észrevehetőleg elpirult. Én e pirulást oda magyaráztam, mintha Riza neheztelt volna, hogy ismét egyedül hagyom.
Bocsáss meg angyalom! istenemre mondom, nem örömest hagylak magadra, de egy régen nem látott barátom erőszakoskodása, s unszolásai…
Riza hirtelen elfordult tőlem, s a mellékterembe távozott.
Én e hirtelen távozást neheztelésnek vettem, pedig az megvetés volt. Nőm azon percben megutált, a mint meghazudtoltam.
Az estelit együtt ültük át. Riza egy szót sem szólott, magam is legtanácsosabbnak láttam hallgatni.
Esteli után öltözködni kezdtem. Négyszer, ötször állottam meg a tükör előtt, mégis mindig találtam igazitni valót magamon. Ugy akartam megjelenni, hogy a legszigorubb műbirök se találjanak kifogást öltözékemben, a nők s leánykák pedig minden áron észrevegyenek.
Furcsa, de lelkemre mondom, végtelenül szerettem Rizámat, s a szép ismeretlennek mégis minden áron tetszeni akartam.
Egyik jellemző oldala majomfajunknak, a változatosság utáni kapkodás. Elhagyjuk az aranyat az ezüstért, és ólomért, mert ez sárga, ez fehér, emez szürke. A belbecsre csak akkor gondolunk, midőn a jobb elveszett, a roszabb megmaradt.
Midőn a táncestélybe benyitottam, a legélénkebben folyt a mulatság, nagyszámmal voltak a vendégek, és álarcosok. Egy rögtönzött szemle után stranierám keresésére indultam, minden nődominon végig tekinték, a fehér keresztke egyelőre vagy kikerülte figyelmemet, vagy az, ki miatt ezen táncestélyt megláttogattam, még nem volt jelen.
Háromszor, négyszer keresztül kasul sétáltam a termeken; találkoztam mindenféle ismerőimmel, s az ismerők tarka válogatott csoportozatával, csak az hiányzott, kit kerestem.
Megnéztem órámat. Pont tizet mutatott. Azzal vigasztaltam magamat, mivel helyzetemben más ember is vigasztalandotta magát, t. i. hogy még korán van, hogy még eljöhet. Nincs rettenetesebb, mint valaki után várakozni, de e rettenetesség még sokkal rettenetesebb, ha az unalmas várakozásért azon egyetlen lény nyujthat kárpótlást, kiért várakoztunk.
Nyugtalanságomban egy francia négyesbe keveredtem. Kedvetlenebbül talán életemben sem táncoltam.
Az az ur talán kölcsön kérte lábait, azért bánik velök oly lelkiismeretesen.
Az az ur én voltam, s több ilyen észrevételeket kénytelenitettem hallani.
Tizenegy óra is elmult, hiába meresztgetém szemeimet, mindenkit láttam, csak őt nem szemlélhetém.
Egynegyed tizenkettőre jelent meg – egyedül. Ugy volt öltözködve, amint a Dorottya-utcában megmondotta.
Még jóformán nem is tájékozhatta magát, már oldalánál termettem.
Tudod-e ismeretlen ismerős, hogy egyedül miattad látogattam meg a mai táncestélyt, s ha még ¾ig nem jösz, haza megyek, a nélkül, hogy mulattam volna.
Oh… oh… minek e tettetés?! ha te is álarcban jelentél volna meg, megjárná, de igy?!… különben is mindenekelőtt tudatnom kell veled, hogy csalódol, te mást keresessz, miután én soha sem láttalak, nem ismerlek, s igy te sem ismerhetsz.
Fájdalom, szinte igazad van, egyetlenegyszer láttalak, de ezen egyetlenegyszeri látás is elégséges volt arra, hogy szeresselek.
Amint az utolsó szót kimondám, a kedves ismeretlen karjaimba illeszté magát, s nem annyira keresztül vive, mint keresztül ragadva a vigadókon, egy magános helyen maga mellé nem leültetett, hanem lehúzott.
Én falusi leányka vagyok, s nem egy könnyen hiszek az ilyen városi urfiaknak.
Esküszöm!…
Ki tudja, nem esküdtél-e már másnak is?!
Ezen kételyt kifejező kérdés által mindent eszembe juttatott: Rizámat, s Rizámnak tett hűségi eskümet. Fejemet leeresztém, s hallgattam.
Na de mindegy, én azért jöttem faluról a városba, hogy mulassak, hogy élvezzek, én nem kivánok csak néhány órai galanteriát, s néhány percnyi hűséget, s ha a maradandó becsü való helyett, csupán egy kedves emlékkel térhetek is vissza csendes magányomba, meg leszek elégedve.
Magasra emeltem fejemet, s elragadtatással szónokoltam.
Leány, bennem lovagodra akadtál; mostantól kezdve reggelig rabszolgád vagyok; akard, hogy táncoljak – haladéktalanul táncolni fogok; – akard hogy nyiltan mint udvarlód lépjek fel – én az egész világ szemeláttára térdeimre ereszkedem előtted; – akard, hogy megvivjak éretted – én minden emberrel megverekszem, ki elsőségedben kétkedik, ki szépségedet nem dicsőiti, ki nem csodál.
Mindenek előtt azt akarom, hogy izletes esteliről rendelkezzél.
Eszeveszetten rohantam az étterembe, egy perc alatt három pincérnek is parancsoltam. – Kevéssel azután meleg ételektől gőzölgő asztal előtt ültünk.
Ha szépen kérlek, nemde le fogod tenni álarcodat?
Szivesen! – ezeket mondva, selyem álarcát lebontá, s az igéző kedves ismeretlen ismerős ült előttem.
Minő étvágygyal evett, különben ki coloritjét figyelemmel kisérte, azonnal észreveheté, hogy tele van egészséggel.
A főpincér amint bejött, s végig tekintett rajta, gúnyosan mosolygott. – E mosoly ki nem kerülheté figyelmemet.
Szabad tudnom e gúnymosoly okát Jean?
Engedje meg uraságod, hogy e kicsiny jogot, mi számunkra is biztosittatott, szabadon gyakorolhassuk, különben is ha megmondanám, megeshetnék, hogy a legjobb illusiokat silányitanám tönkre.
Szerencsétlenségemre a nyilatkozat értelmét nem forciroztam, s oda magyaráztam, hogy talán valamelyik étel adatott fel nevetséges alakban.
Későbben még egy álarcos nővel szaporodott társaságunk, ki parancsolt ugyan valamit, de azt meg sem izlelé; társalgásunkat azonban éber figyelemmel kiséré.
A főpincér ismét megjelent, most a másik nőt méregette gyanus pillanataival, s alkalmasint elismerte, mert egész bizodalommal felé hajlott, s valamit sugott fülébe.
Az idegen nő éles sikoltást haltatott, hirtelen azonban összeszedte magát, nem annyira felkelt, mint felugrott ülőhelyéből, s mint villám tünt el a sokaság között.
A főpincér zavarodva huzódott vissza, s csak ennyit mondott: csalódtam.
A sikoltás mint tőr huzódék keresztül szivemen, s a nélkül, hogy számolni tudtam volna magamnak, elkomorodtam.
Menjünk innen! – szólt az ismeretlen ismerős, s ismét karomba öltve magát, vitt a nélkül, hogy tudtam, vagy éreztem volna, csak akkor jöttem eszméletre, midőn lenn az üvegajtónál kocsizörgést, s lódobogást hallottam.
Kevéssel azután kényelmes bérkocsiban ültünk egymás mellett.
Reggeli 6 órakor tértem vissza szállásomra. Fejem nehéz volt, azt mégis elbirhatám; de keblemben nyomott valami, azt alig tudtam elbirni.
Reszketve tettem kezemet a kilincsre, tántorogva nyitottam a szobába. Minden üres volt. Iróasztalomon egy iratka hevert pecsételve, következő tartalommal:
Uram!
Hogy ön megcsalt, megbocsátom. Hisz e tekintetben alig kérhetünk önöktől többet, mint hogy ugy vétkezzenek, miszerint nyugalmunkat ne háboritsák, s a közönség előtt magokat meg ne bélyegezzék, mert még azon esetben is a gyalázat nagyobb terhét mi vagyunk kénytelenek elviselni. De hogy ön meggyalázott, azt soha meg nem bocsátom és soha sem fogom feledni. – Ön ugyanazon mérlegbe veté szerelmemet olyan szerelemmel, melyet megvásárolhat. Mit mondana ön, ha azon kincset, melyhez ön legnemesebb érdekeit, sőt életét köté, áruba bocsátanám?! Tegyen ön ugy; hogy ne átkozzam! Ne mondja senkinek, hogy birt valaha, hogy szeretett, hogy nője voltam. Eddig ön közelében, akkor távol öntől is pirulnom kellene.
És én mindezt megérdemeltem!
Mi lett Rizából?
Nő, ki magában is elég arra, hogy nemesen szórakozzék, ki feledni tanult és feledni tud.