CONVENIENZ HÁZASSÁG.

I.

Harminckét éves vagyok. Kivéve, hogy naponkint egyszer-másszor szárazon köhécselek, a nagyobb terheket nem birom, gyakori derékfájásban sinlődöm, lábszáraim néha nyilalnak, – ép, egészséges ember vagyok. Arcom meglehetős; csúf, visszataszitó arccal lehetetlen volt volna annyi asszonyt és leányt elbolonditani. Társalgásom kellemes, módos. A kiket meglátogattam, szivesen fogadtak. Charakterem van, pénzem nincs; de épen azért akarok megnőszülni, hogy pénzem is legyen. Individualitásom most megér egypár ezer forintot, még most férjének választ valami pénzes nő, későbben nekem kellene pénzemnek lennem, hogy nőt választhassak. Egyetlen percet sem lehet s szabad mulasztanom.

Ki gazdag partiet akar csinálni, – a fürdőket s búcsukat keresse fel. Gazdag leányra, vagy özvegyre, ki ezen tulajdon mellett szép is legyen, csak szép és gazdag ifju, vagy férfiu számithat. Az ilyeneket táncvigalmakban, estélyekben, vagy szinházakban kell keresni. A gazdag, de csúf leányok vagy özvegyek fürdőkben tartózkodnak, hogy szépekké mosakodjanak, vagy búcsuhelyeket látogatnak, hogy áhitatos fohászaik nyomán az égtől férjt nyerjenek.

Én mint szegény legény, csak fürdőkben, vagy búcsujáró helyeken várhattam s remélhettem sikert.

A Mária-pócsi uribúcsu küszöbén állottunk. Pócs tartózkodásom helyéhez négy órajárásnyira esett, kevés költséggel rövid idő alatt megjárhatám. Kezdetben észszerüebben nem is választhattam volna. A kitüzött napon reményteljes kebellel hajtattam be hat megyének Meccájába.

Az a nélkül is fulladásig tömött egyházba kellett magamat beerőszakolnom, hogy az elkerülhetetlenül szükséges szemlét megtehessem. Egy pseudo joniai oszlop mellett állottam meg, s mennyire csak lehetséges volt, kimeredt szemekkel tekinték végig a csoportozaton. Kilencet jegyeztem ki a csúfnemből (ha jól emlékszem, már megjegyeztem, hogy csak csúfakban bizakodhattam) kik, külsőről itélve, gazdagok lehetének. Egy himlőhelyes barna nyakig selyemben volt; bizonyos vöröshaju szőke ujjai gyémántoktól ragyogának; egy inexpressibile vastag és kövér háta megett formaruhás inas ácsorgott; kettőnek ráncos nyakán szekérkötő aranyláncok fénylettek; a szószék alatt ülő sovány ötvenes két darab aranyat bocsátott a perzselybe; kettő vörös bársony székben ült; az utolsó végre aranynyal diszitett imakönyvből ájtatoskodott.

Váltogatva majd egyikre, majd a másikra tekintettem. Mintha tekéztem volna, figyelmemnek e kilenc báb körül kellett öszpontosulnia, hogy találjak, s a zsinórt behuzhassam. Legelőször is a vöröshaju szőkével találkozott pillanatom, nem hazudok, ha azt mondom, hogy jó öt percig legelteté arcmischlingemen birkatekintetét. Feltüntem neki; adja az ég, hogy mint Syrius maradandólag ragyoghassak életfirmamentumán.

Csakhamar a halvány, sovány ötvenes figyelmére méltatott. Lucifer! és minden bukott angyal! ez volna a legjobb, ezt még száraz köhécselésem mellett is túlélhetném, s a hátrahagyott kincsekkel a pokolból a mennyországba changirozhatnám magamat. Mint valami kétségbeesett francia amoroso, ugy kezdtem fixirozni; vitézül kiállotta két sugárágyum tüzeléseit, sőt rongált mozsaraiból vissza is lövöldözött; természetesen csak nyulsréttel. Majd az oltárképre tekintgetett, majd felém, imádkozott és sohajtott. Bizonyosan érettem és birhatásomért imádkozott. Hallgasd meg uram könyörgéseit, s az ő kiáltozása jusson elődbe.

A himlőhelyes sem restelte felém forditani nagy fekete szemeit. Rút volt az igaz, mint a kisértet, de mint az olyan kisértet, ki 2000 darab aranynyal kisérti valamely magasabb szivtörvényszék elnökét. Az olyan himlőhelyeket, melyeket gyöngyökkel tölthetni be, könnyü látathatlanokká varázsolni. Nyájas, leereszkedő, mondhatnám szerelmes tekintettel viszonoztam magas kegyét. Mosolygott; mosolygásában, kivéve a fogakat, minden volt. Ki az ételekben válogathat, a fogakat is könnyen nélkülözheti, gondolám magamban, s mosolyát agioval váltottam be.

A vastag, kövér mozdulatai nyiltan elárulták, hogy látni szeretne. Kurta vaskos nyakát azonban veszedelem nélkül nem forgathatá. Feltartottam magamnak a szerencsét, egyéniségemet neki az isteni-tisztelet végeztével mutathatni be.

A két bársonyszékes figyelmére sem méltatott. Annyi szerencse közepett, e kis szerencsétlenséget nem is éreztem.

Az aranyláncosok komoly beszélgetésbe voltak elmerülve.

Az aranynyal diszitett imakönyves az égben járt, én pedig a földön voltam.

Az „áldás“ alatt mind a kilencen felállottak. Alkalmam nyilt e nagyratermett áldozatok, e magas lelkek tokjait is szemügyre vehetni.

Legmagasabb és sugarabb volt a halvány ötvenes, s e szerint ő nagysága még testalkat tekintetében is megfelelt kupec céljaimnak. Ily gyengéd testalkatot, ily fillegran munkát minden évben halomra dönthetett, minden évben összerombolhatott a március, vagy aprilis.

A vaskosnyaku volt legkisebb, elannyira: hogy hossza szinte egyforma volt szélességével.

Az ilyen külső is felséges! gondolám magamban, s gyönyörrel legeltetém szemeimet ezen imposant architecturán. Az ilyen testalkatok találták fel a gutaütést; annál biztosabb ütést pedig csak somfabottal tehetni, mi még egyrészről barbar eljárás, más részről az akasztófával kokketiroz.

Ha csak a sors másképen nem rendelkezik, e kettő közül fogok választani. – Az istenitiszteletnek vége lőn, a hivők egymásután hagyták el az egyházat. Választottjaim is csakhamar követték a többieket, méltósággal lépdelvén a tömegben, oly méltósággal, minőt csak gazdagság vagy születés igényelnek.

Nem minden igénynélküli szemlémet folytatandó, az egyház erkélyén állottam meg. Itt kellett keresztül vonulniok; e helyen tetőtől fogva talpig még egyszer végig nézhetek egész valójukon.

Legelől jött a két bársonyszékes. Közönbös tekintetet vetettem feléjök, miután eddigelő figyelemre sem méltattak. Megtartották hidegségüket. Egyetlen pillanatra sem érdemesittetém. Ezek vagy nők már, vagy tiszteletreméltó jellemek, kik az efféle generalis vadászatokat megvetik. Csakhamar őszbeborult férfiu csatlakozék hozzájok, kölcsönös üdvözletek váltattak, a nyujtott karok elfogadtatatának s távoztak.

Az aranynyal diszitett imakönyves a szabad ég alatt is megtartá ájtatos manierjeit, kimért léptekkel haladott a nélkül, hogy jobbra vagy balra tekintett volna, egyet, egyet sohajtott, minden tiz tizenkettedik lépésnél az ég felé tekintett, s olyan ártatlan arcfintoritásnak engedé át magát, hogy az ember azoknak szemléletére minden földi bolondságokról megfeledkezett és transcendentalis tárgyakról kezdett gondolkodni.

Az ilyen egyéniséget égből földre huzni le, demagog tempo volna.

A himlőhelyest bársonynyal bélelt kocsi várta, formaruhás inas emelé az ülésre, s ezüsttel ékitett szerszámba öltöztetett paripák ragadták tova. Két kemény pillantást nyerék ő nagyságától, az egyik nekem, a másik ruhámnak volt cimezve.

Nem ismerte azon gazdag asszonyságot? kérdezém egy mellettem álló incognitotól.

Özvegy gróf Pardubicné, felelt nyájasan az incognito.

Zu hoch für mich! Demontirozott tüdőm nem birja meg az ilyen magas hegyeket. Fájdalmas lemondás követte nyilatkozatomat. Még egyszerüen „Pardubicné“ is belemarkolász a cseh aristokratia historiájába, hát még gróf Pardubicné.

Vágyaim centruma is megjelent, a halvány, sovány ötvenes. Mielőtt fellépheték, egy rendkivülibb éjszaki szél mindent elronthatott. Ily sylphid termetet csak a Cruischank ballet carricaturáiban szemlélhetni. Élő skelet volt ő nagysága; megáldva azon könnyüséggel, melyet a tüdő-, máj- és vesevész, uralkodása első éveiben kölcsönöz. A mint megjelent, gazdag egyenruhás inas emelte egy izletes és divatos berlinerbe. Egy hosszu, igen sokat jelentő pillanatot s egy kurta, igen keveset tagadó mosolyt nyertem. Első intradára több volt az elégnél. Misem volt egyéb hátra, mint megtudni: ki lehet ő, lehet-e reménylenem? Szabadon rendelkezik-e mulandó egyéniségével s maradandó kincseivel.

Ismét az incognitohoz folyamodtam, de most valamivel finomabban.

Hát ezen asszonyságot méltóztatik ismerni.

Igen, ismerem: özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné. Minden évben megjelenik a pócsi búcsun, különben Margittán lakik s a zaványi fürdőben tölti a nyarat. Innen egyenesen Zaványba fog menni.

Megcsókoltam volna örömömben emberemet, pedig ugy nézett ki, mint egy szesz alá készült szilvahordó belseje.

Ennyi öröm közepett sem feledkeztem meg a vaskosnyaku és kövér asszonyságról. A legbiztosabb győzelem mellett is szükséges a tartaléksereg. A természet dulásait is szem előtt kellett tartani. Egy erősebb kitörés s halovány választottam tüdeje ezerfelé repedhetett, s ily esetben más partiet kellett keresnem reményhorgonyomnak.

Az aranyláncosok is elhaladtak. Miként későbben megtudtam, testvérek voltak, s a legjobb esetben háromezer pengő forintot öröklöttek egyenkint. Az olyan egyén, ki a tavaszi, nyári, őszi és téli saisont ugyanazon egy helyen éli keresztül, az ilyen összeggel is csodákat csinálhatott, nékem háromezer pengő forintos házasság még Nottingham Bettivel sem izlett. Aut Caesar, aut Tóth Gáspár. Monstrum 10 ezer pengő évi jövedelemmel, vagy kikiáltott szépség O-val.

Végre a tartalék-centrum is mutatkozni kezdett. Az egyház belsejéből az erkély közepéig épen egy negyedóra alatt érkezett. Ki kellett magát pihennie, hogy meg ne fuljon. Az egész Siesta alatt kizárólag velem kokketirozott. Az ilyen vaskos kokketirozás nem csak azt fárasztja ki, a ki kokketiroz, hanem azt is, a ki kokketiroztatik. Magam is izzadni kezdettem. Egész hevülésemet magnetico-electricus reportoknak tulajdonitottam.

Ah, uram, igen elfáradtam! szólott az érzelem pianissimoján.

Lehetek valamivel szolgálatára, asszonyom? – válaszoltam valamicskével feljebb.

Kocsisom a világ legnagyobb gazembere, rendesen néhány perccel mindenkor későbben szokott kiállani, mint én, ugy hogy sokszor a legborzasztóbb időben várnom kelletik. Kérem, legyen szives őt előszólitani.

Szabad nevét tudnom e korhely kópénak? Mátyás; én közönségesen csak Matyinak szólitom.

Őrizkedni akarván mindennemü reformoktól, én is csak „Matyit“ kiáltottam.

A kocsis az equipageval csakhamar megjelent. Hogy Matyi hovávaló volt, azt nem tudhatám, de hogy akasztófáravaló volt, annyi bizonyos.

Inas sem keletről, sem nyugotról nem mutatkozván, magam siettem ő nagyságát a kocsiba emelni.

Kicsibe mult, hogy ezen óriás teher alatt én, s velem együtt az egész lehető viszony meg nem szakadt.

Mátyás oly lassan hajtott, mintha porcellánt vitt volna.

Az incognito még mindig az erkélyen campirozván, harmadszor is hozzá folyamodtam, s pedig a lehető legudvariasabban.

Még egyszer alkalmatlankodom uraságodnak, ki két Stranierával ismertetett meg, okvetlenül meg fog a harmadikkal is ismertetni, szabad kérnem…

A legtisztább szivből, ezen asszonyság, kit ön a kocsiba emelt, pócsi lakos özvegy Schalugáterné.

Nagy isten! hisz akkor keresztanyám… vágtam az incognito szavaiba; Schalugáterné tartott ezelőtt harminckét évvel a viz alá, akkor még Penészleken lakott; mily szerencse, hogy ennyi évek után még egyszer láthatom, e percben meglátogatandom.

Tegye azt uraságod! az az asszonyság végtelenül fog örülni szives megemlékezésének.

Egyetlenül maradtál e szerint halovány angyalom; te lől vágyaim, reményeim soloja! Igyekezni fogok, hogy el ne szalaszszalak.

II.

Schalugáterné comfortabel fogadott: árnyékban. Egy a la Kara Mustafa divánon foglaltam helyet mellette. Első beléptemkor elkékült. Midőn rendes állapotban a vörös szin uralkodik, rendkivüli esetekben a meglepetés csak kék szint idézhet elő. Midőn értesitém, hogy ki vagyok s felemlitém, hogy keresztanyám, nyakamba borult, könnyezett, s magán kivül volt örömében. A legközelebbi órában már a legválogatottabb borok, – s legfinomabb csemegék állottak szolgálatomra. – Nem soká hagytam magamat kináltatni, keményen nyakaltam, s neki láttam az üvegeknek mint valami kefekötő.

A legkivánatosabb bizalom fejlődött ki közöttünk. Beszéltünk a régen mult idő szépségeiről, boldogságáról és jóságáról; az istenben boldogult Schalugáter nemes oldalairól, és erényeiről, s mindazokról, kik azon időben brilliroztak, becsületességük vagy akasztófáravalóságuk által kitüntették magukat.

Hogy van az, hogy mi mindennap roszabb napokat élünk? – kérdé keresztanyám.

E kérdésre Spinosából feleltem.

S hogy van az, hogy ezelőtt vallásosabbak, s becsületesebbek voltak az emberek? – folytatá keresztmámi.

Most Puffendorfból idéztem magyarázó, és megfejtő helyeket.

Az egészre nézve komolyan jegyeztem meg, hogy minden embernek szebb a multja, mint a jelenje.

Átmentünk leánykori hóditásaira is. Az abbékat és kapitányokat különösen kedvelé.

Minő más világ volt akkor, – szólt elragadtatva – tizennyolc éves koromban száz kérő között válogathattam, egyik szebb volt a másiknál, megesküdtek reá, hogy érdek nélkül szeretnek; egyedül azt sajnáltam, hogy egyet választhaték, száz sem lett volna sok ily emberekből.

Kedves nagymámi, ez most is igy van, mindig igy lesz, – feleltem ismét Spinosából – nagymámi szép volt, nagymámi gazdag volt, ilyen tulajdonok mellett könnyü volt hóditani.

Annyi igaz, hogy esküvőm napján, miként Oktondi consiliárusné állitá, ugy néztem ki, mint Mária Teresia, – válaszolt keresztmama ganz gelassen.

Végre személyemre került a sor, állapotomról, helyzetemről, összeköttetéseimről kezdettünk fecsegni, sőt bizván könyörületes lelkületében, házassági terveimet sem titkoltam el előtte.

Tetszhetett neki inclusiv bizalmam, mert miután kissé csintalanul megsimogatott volna, igy szólott:

Bolondos kópé, én fogok rólad gondolkozni, fél év alatt asszonyt keritek számodra, jót és gazdagot, de azután megbecsüld…

Tejbe vajba fogom füröszteni, – válaszoltam hirtelen, – reggeltől estig oldala mellett fogok turbékolni, imádni fogom őt, keresztmamát pedig áldani.

Kevesebbet igérj és többet adj, – szólt keresztmama, légy irányában nyájas és szeretetreméltó, gondos és gazdaságos. A tejet és vajat hagyd a konyha számára, az imádást pedig ne vesztegesd földi tárgyakra, imádnunk csak égieket szabad.

Hátha már tudnék is valakit számodra?!

Szóljon, mindenre kérem, szóljon!

Negyvenkét éves!

Superbe, keresztmama. superbe!

Magas, nyulánk!

Magnifique keresztmama, magnifique.

Huszezer pengőforint asszonya.

Angéliko, keresztmama, angéliko.

Leány!

Tout egal, keresztmama, ha asszony is sebaj, csak férje ne legyen.

Szereti a regényes vidékeket, és fürdőket, minden évben utazik.

A legfelségesebb kilátás, most Sveic, majd Helgoland, váltogatva Parma, Piacenca, és Quastala, nyarankint Ischl, Tátrafüred, Mehádia, Gleichenberg, Spaa vagy Marienbrunn.

De arra is figyelmeztetlek, hogy szerelemféltő.

Miféle nemzetbeli?

Német!

Akkor nincs mitől tartanom; legroszabb esetben meghal bánatában, vagy elhágy, de rajtam nem boszulandja meg magát.

Egy hét mulva ha akarod bemutathatlak, mert jelenben a bixádi fürdőt használja.

Hát az ilyen komisz fürdőkbe is eljár?

Nem mulatságból ment, hanem orvoslás végett, dugulásokban szenved.

Altera cosa. Két hét mulva örömestebb venném e bemutatást, mert holnap Zaványba utazom.

Mikor akarod. Akkor sem leend késő, csak előlegesen arra figyelmeztetlek, hogy mint komoly és vallásos egyén mutasd be magadat, rendkivül ellenszenvez az ugynevezett szélhajtókkal, és léhűtőkkel.

Igyekezni fogok, hogy kedves Keresztmámimnak dicséretül szolgáljak, s ismeretlen szépem kegyeibe férkőzhessem. Szabad-e nevét tudnom aménámnak?

Még most nem… későbben mindent.

Reményteljes kebellel, tele gyomorral, a legpikkantabb spiccel, de üres erszénynyel hagytam el özvegy Schalugáternét, szeretetreméltó keresztmamámat.

Másnap hajnalban már uton voltam Zavány felé.

Elől remény, hátul remény, ilyen bedekkung mellett lehetetlen volt biztosan nem érni el a valót.

III.

A zaványinál egész Europában csak egyetlen alábbvaló fürdő van, a bixádi. Mindkettőt kiválólag a dögbőr- és gubics-aristokratia látogatja. Vidéke mindkettőnek regényes, igen sokat ártanak azonkan ezen regényességnek azon prosai viszonyok, melyek e fürdőkben köttetnek. – Azt mondják, hogy a zaványi fürdő köszvényes bajokban biztos orvosszer; miután bolondabbakat is mondanak, s az ember elhiszi, bizvást hitelt adhat az efféle mondásoknak is. Bixádon vagy kigyógyul az ember, vagy meghal, a miért kétségbeesett betegeknek lelkiismeretesen ajánlható. De nincs is fürdő, melyhez közelebb legyen a klastrom és a temető. Az első a léleknek, a másik a testnek biztosit nyugalmat.

Délutáni öt órakor érkeztem meg Zaványba. Négy, életveszély nélkül lakható szobából, egyetlen egy maradt rendelkezésemre; a plafondja ugyan ennek is csepegett, ablaktáblái hiányzottak, padolatja nem volt, mégis kénytelenittettem elfogadni, különben a szabad ég alatt kellendett szállásolnom. Csakhamar bele költözködém, egy negyed multával azonban, midőn a szabadba nyitottam, már tele voltam rheumatismussal.

Első teendőim közé soroltam özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné után tudakolódni. Fél nappal érkezett meg uraságod előtt, a második szám alatt szállásol – volt a felelet.

Véletlenül kell véle találkoznom, igy okoskodám magamban, ezt hozza magával nemcsak az etiquette, hanem az ildom is. Ismét kérdezősködnöm kellett, – merre időzik leggyakrabban, merre sétál naponkint, hol tartózkodik legörömestebb?

Tudomásomra juttaták, hogy az egész reggelt szobájában tölti, de az esti órákban naponkint órahosszat sétál a kőrösfák alatt.

Megfoghatatlan, hogy tudja naponkint szenvedni azt a kellemetlen átható illatot – szóltam a zsidó pincérhez fordulva.

Jaj uram, annak oka van, válaszolt a pincér hosszú pofával – Zaványban a kőrösbogárillat orvosság, Krampusz doctor azt igen gyakran praescribálja.

Ugy-e!? – viszonzám tettetett csudálkozással, Zaványban talán ezen kőrösfasor az egyetlen gyógyszertár, – feleletet azonban nem várva, magára hagytam ezt az ó testamentomi tinót.

Pontban hat órakor a kőrösfák alatt sétáltam. Hogy minő hatást gyakorolt reám ez a Krampuszféle medicina, azok is kitalálhatják, kik nincsenek ugyan benn jelenben a civilisatio csarnokában, de retourjegyekkel vannak ellátva. Szinte gyanakodni kezdettem: nem marta-e meg reményim altissimoját valami veszett eb, és Krampusz nem azért rendelte-e neki ezt a veszett kutyának való sétát, a mint a doctor szinte észrevétlenül mellettem megjelent.

Engedelmet instálok, de egy szerény kérésem van uraságodhoz – szólt az orvos illedelmes hajlongások közepett.

Mielőtt válaszolnék, szabad legyen tudnom kihez van szerencsém, feleltem némi pikantsággal.

Én dr. Krampusz vagyok, a zaványi fürdő rendes orvosa, a drezdai és würzburgi orvosi társulatok rendes, a párisi orvosi egyetem levelező tagja, magister chirurgiae, obstetriciae, bacalaureus, és egy félfontos arany érdempénz viselhetési joggal felruházott tulajdonosa.

Végezve beszédét, vitorlavászon felöltönyét kigombolta, s a mellényéről fityegő decoratiot és szalaggruppirungot bemutatta.

Kérdésére várok orvostudor ur?!

Kitől meltóztatott jegyet váltani a kőrösfasorhoz?

Senkitől!

Engedelmet kérek uraságodtól, de az nem megy… Zaványban a kőrösfasor orvosság, s az az alatti sétát, és annak következtében a körösbogár-illatot csak jegy mellett pénzért lehet használni.

Megvallom, e szokásról mit sem hallottam. S ki adja e jegyeket, s mi egynek az ára?

Én adom. Egynek az ára harminc sétára, azaz egy hónapra 10 pforint, két hétre is válthatni öt pengőforintért.

Nem tudtam boszankodjam-e vagy nevessek, minthogy azonban Zafranovicsné is látható lőn, két heti sétára praenumeráltam.

Az orvostudor magunkra hagyott, egypár ezer kőrösbogár társaságában.

Ah, ön itt!? e szavakkal közelitett felém választottam – minő szerencse reám nézve e vad vidéken ismerőssel találkozhatnom, adja ön kezét, hagy szoritsam meg.

Ha nagysád meg nem előz, ugyanezt kellendett nyilatkoztatnom, én is szivemből örülök e viszontlátáson – válaszoltam erőtetett kedélyességgel.

Remélem, hosszas ideig ohajt ön Zaványban időzni?

Két hétig szándékom szórakozni e regényes fürdőben.

Felséges! ön a legszeretetreméltóbb ember, két héten tul én sem maradok.

Minő szerencse reám nézve; mintha csak össze beszéltünk volna.

Láthatlan befolyása a sympathiának!

Nagysám bókokat mond nékem, én azokat elfogadom.

Karöltve sétáltunk még jó ideig e rettenetes fasorok között, beszélgetésünk fő részét a sympathiák tették. Nyolc órakor haza kisértem választottamat szállására, másnap kegyes meghivása következtében együtt valánk ebédlendők.

Hizelgés nélkül kell megvallanom, hogy választottamnak több szeretetreméltó oldalai valának; engem főleg az ragadott el, hogy ezen szeretetreméltó oldalak az épen nem szeretreméltó oldalakkal együtt igen kurta jövőt igértek. Amatám dacára a drasticus sétáknak napról napra, sőt mondhatnám óráról órára átlátszóbb alakban kezdett mutatkozni, testi complexioja pedig decrescendo haladt az utolsó tökéletesbülés felé, mit dr. Krampusz jóslata szerint három, legfeljebb négy hét alatt okvetlenül el kellett érnie, ha mindjárt a kőrösbogaraknak nemcsak illatát, hanem magokat a kőrösbogarakat beszivta volna is.

Az ebéd nem volt rosz, némi gőbölkereskedői szinezetet a nálamnál közönségesebb gourmand is észrevehetett volna, a nagy quantumban felhordott, de ugyancsak vöröshagymásan, fokhagymásan és fűszerszámosan készült ételeken; jóllakni, azonban jóllakhatott volna bármelyik pókhasu barát is.

A borok ellen nem lehetett kifogásom, azok az Érmellékről szállitattak.

Ebéd után haladéktalanul lábaihoz borultam, s bevallottam szerelmemet.

Potemkini mosolylyal fogadott, s annyi gunynyal, mennyi száraz pofájára ráfért, szólott hozzám:

Keljen fel ön, ne alázza ön meg magát lelketlen tárgyak előtt, tartsa fen ön ezen megtiszteltetést olyanok számára, kiknek nemcsak nevét, hanem szivét is odaadandja; istennek hála, nekem becsületes nevet hagyott Zafranovics, van egy katonatestvérem, ki néhány ezer forintommal az ezredben szerencsét csinálhat, s ha meghalok, legalább lesz egy lény, ki sirni fog, ki áldani fogja poraimat. Tudom, hogy halálom közel van, azt is tudom, hogy ön néhány ezer forintomért elült volna betegágyamnál, valamint azt is tudom, hogy pénzem nélkül undorral fordulandott el oszlásnak indult valómtól. Keljen fel ön, s maradjunk barátok.

Azt nem teszem, asszonyom! térdelni akarok ily roppant belátás, ennyi ész, és ennyi philosophia előtt. Ha valaha Conversations-Lexicont szerkesztenék, a Z. betüben okvetlenül ben találtatnék özv. Zafranovicsné, mint a természeti logica superlativussa, s az én reményim ablativussa. Térdelni akarok előtted elveszett paradicsom, ki bele lőttél ugyan speculativ vágyaim centrumába, de azon keresztül láthatóvá tetted szinte láthatlan testedben óriás lelkedet, – azon lelket, melyet én e perctől fogva minden földi érdekektől menten is szeretni, imádni akarok. Add ezreidet katona testvérednek, de magad légy enyém!

Uram ne vigy a kisértetbe! uram ne csábits el egy haldoklót! – A nélkül, hogy tudtam volna, van-e egyetlen fivéred, önkénytelenül követtelek Zaványba, nem hogy elvegyelek, hanem hogy körödben lehessek; megvallom azonban azt, hogy házasodni csak gazdagon akartam, s későbben hittem kipuhatolhatni financialis állapotodat, s a szerint intézkedni, de hogy sympathiroztam veled, annyi bizonyos, arra esküszöm…

Zavarodásomban összevissza fecsegtem, összevissza hazudtam mindent, de a nagysám is annyira el volt fogulva, hogy egyelőre semmit sem hallott, semmit sem látott, csak érdektelen szerelmemet, s a speculatioból kötendő házasságot egészen elfeledte.

Mit fog a világ mondani!? gúny és hahota kisérend siromba.

A világ!? minő kisszerű pont leendő óriás boldogságunk mellett. Midőn az ember mennyországban van, könnyen feledi a földet.

Tehát bizhatom benned, hogy neveddel együtt szived is sajátommá lesz?

Miként a lélek halhatatlanságában asszonyom. Egyetlen jelszavunk lesz, s az ennyiből fog állani: „mindenem a tied.“

Kivéve készpénzemet! azt katonatestvéremnek óhajtom küldeni.

Azon hiszemben, hogy most is érzelmeimet próbálgatja, tettetett lelkesedéssel válaszoltam:

Csak szivedet tartsd meg számomra, egyebedet add katona-testvérednek.

Ezeket mondva felállottam, s egy kurta, de nékem végnélküli csókkal pecsételtük szóbeli szerződésünket.

Felségesen teltek a napok Zaványban. Tiz napon keresztül gyakorta láttam őt, s mindannyiszor a legkivánatosabb helyen: asztalánál. Szemlátomást gyarapodtam ezen szemlátomást soványkodó szépség mellett; gyenge tüdőm feslései naponként forradoztak, mig az ő tüdeje érezhetőleg foszlott elannyira, hogy már csak suttogva beszélgethetett jövendő boldogságunkról. Azt különben igen jól tette, olyan boldogságról fenszóval beszélgetni, bűn fogott lenni.

A tizenegyedik napon illedelmes kopogtatás után dr. Krampuszhoz nyitottam be. Azt gondolhatta, hogy beteg vagyok, mert a lehető legudvariasabban fogadott.

Tisztelt ügyvéd ur, ma különösen halovány – szólt a részvét azon hangján, melyet az orvosok az egyetemben tanulnak.

Nyugtalan éjszakám s borzasztó álmaim valának – feleltem a tökéletes jólét kemény és érchangján.

Kérem üterét.

Köszönöm, nem saját ügyemben alkalmatlankodom tisztelt orvostudor urnál, én már tökéletesen jól érzem magamat.

Krampusz nagy szemeket vágott, de a sulyegyent megtartotta.

Komolyan folytatám: – Először is, legyen meggyőződve orvostudor ur, hogy a mit kérdezni fogok, nem ok nélkül kérdezem; másodszor legyen bizonyos abban, hogy válaszát kivülem s e falakon kivül, senki sem fogja hallani.

Krampusz még jobban kimereszté szemeit s nyugtalankodni kezdett.

Legyen nyugodt orvostudor ur, kérdésem belül marad a törvényes korlátokon.

Méltóztassék parancsolni, szólt Krampusz vidoran, s pápaszemet helyezett szemeire.

A legjobb esetben meddig élhet még Zafranovicsné asszonyság?

A legjobb esetben Zafranovics asszonyság még élhet… egy hetet.

Köszönöm! csendesen egy aranyat csusztattam Krampusz markába.

Udvarias hajlongások között épen egy fél mérföldnyire kisért ki, födetlen fővel, azután ujabb kézszoritások és hajlongások között elváltunk.

A legelső látogatás alkalmával megpenditém választottam előtt leendő egybekelésüuket, s az esküvő napjáról kérdezősködtem.

Ha akarod, mához egy hétre megesküdhetünk, suttogott Amatám, s bágyadt szemeivel igézőleg tekintett felém.

Hullával a kaliforniai aranybányákért sem esküszöm meg, gondolám magamban s nyaka körül fonva karomat, olvadékony hangon válaszoltam:

Nem lehetne előbb. angyalom, én mielőbb birni szeretnélek, Zsanet!

Csötörtökön, vagy ha akarod, szerdán.

Midőn ezeket beszéltük, hétfőt irtak a római katholikus naptárak szerint.

Szerdán, ha megengeded.

Megengedem-e te kis bohó! a boldogság soha sem jő elég korán.

Csók és ölelés közepett váltunk el, miként állitók, ügyeinket rendezendők.

A kedden estet már Margittán töltöttük, menyasszonyom lakában.

Szerdán pontban déli 12 órakor kezet adtunk egymásnak oltár előtt, s mindketten komolyan mondottuk el a legrettenetesebb igent.

* * *

Krampusz igen keveset hibázott, nőm az esküvő után egy hónap mulva örökre behunyta szemeit. Végrendeletének felbontásakor magamon kivül voltam örömömben, annak elolvasása után leestem lábaimról, és még most is fekvő beteg vagyok.

Ingóságait öreg szakácsnéjának testálta.

Készpénzét még életében elküldötte katona testvérének.

Nekem nem hagyott egyebet emlékezeténél; hogy azt minő kebellel fogadtam, nem szükség mondanom. Mig élt, látva melancholiámat, folytonosan bolonditott igéreteivel; halálakor sem tagadta meg charakterét: kivánom, hogy halála után nyugodjék oly békességben, mint minőben engemet hagyott.

Egyedül csak az fáj, hogy impertinens külseje dacára azon hitben halt meg, hogy én őt érdektelenül szerettem.

Ha más világon találkozhatom véle valaha, legelőször is azzal köszöntöm: hogy utáltam, utálom, s utálni fogom mind örökön örökké.