ET NOS FUIMUS TROJES!

Én is voltam 20 éves legény, az én arcaimon is nyiltak rózsák, az én Vergissmeinnicht szemeim is ragyogtak. És mert husz éves valék, mert arcaimon rózsák nyiltak, Vergissmeinnicht szemeimet felemeltem, fel mertem emelni a pirospozsgás tiszttartónéra… Klotildra.

Ő méltóztatott engem észrevenni! engem egyszerű igénytelen irnokot, ki az asztalnál legalul ültem, s egy egész éven keresztül csak nyakakat és főket kaphattam a liba, csirke, kappan, és pulyka-sültekből.

Oh én tömérdek nyakakat emésztettem meg s több főket szeldeltem le, mint Kinizsi a Kenyérmezőn.

De én örömest vittem e vérengző szerepet – Klotildért. Ha principálisom távozott hazulról, megsajnált a bájos nő, s a zuzából is részesitett. Egyetlen jó napért, feledtem husz, harminc rosz napot.

Eleinte felnézésekkel, és lenézésekkel kezdtük, későbben a legkomolyabb viszony fejlődött ki közöttünk. És e komoly viszony oly titokban szövődött és folyt, hogy kivéve a házi personálét, azt senki még csak nem is gyanithatá.

Alig vártam a sessiot, akkor principálisomnak távozni kellett, s én Klotilddal egyedül maradtam.

Mindjárt reggelinél kezdtünk enyelegni, mi azután vacsoráig is tartott. Midőn kettecskén valánk, mindig Mándikámnak nevezett.

Képzelhetitek elragadtatásomat, ha megmondom, hogy Mándinak a kanárikat szokták nevezni. Ő engem, Klotild engem kanárijának nevezett.

Reggeli, ebéd, és estebédnél egymás mellett ültünk. Láttátok volna csak, mennyi kellemmel cukrozta meg kávémat, s ezt annyiszor, hogy utoljára a nagy édesség miatt kávémat meg sem ihattam. Kicserélgetve, majd ő az én findzsámból, majd én az ő findzsájából ittam. Valami profanus ember nem is képzelheti, mennyi gyönyörüséget okozott ez mindkettőnknek.

Reggeli után azután délig, egy végtiben olvasgattam Klotildomnak. – Engedjetek meg, hogy őt ezentúl csak igy nevezhessem.

Többnyire ugy olvastunk, hogy én a pamlag támlájára dültem jobb karommal. Ő meg illatos fejecskéjét keblemre nyugasztá. Megtörtént azonban, hogy én hollófürtös fejecskéjét magasra emelém, s márványhomlokára egy forró csókot illesztettem.

Mándikám, ugyan miért nincs minden harmadnap sessio!?

Azért angyalom, mert a harmadnapos sessio Rottschildet is bankerottá tenné. Mit gondolsz, mennyit eszik meg 26 tenyeres talpas uradalmi tiszt?! egy sessionalis intertentio bizonyosan bele jő 50–70 pengőforintba; többe, mint az én egész esztendei fizetésem.

Hogy van az lelkem, hogy a mostani világban csak meglett, és idős emberek nőszülnek, pedig én azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb volna abban a korban, melyben most te vagy, nőszülni?!

Mi öremest megnőszülnénk; anynyit mondhatok, hogy rajtunk nem mulik. De először nem szabad, másodszor nem lehet megnőszülnünk. Érzés van bennünk, tűz és energia is akármennyi, de fizetésünk csizmára is kevés, czizma nélkül pedig az ember feleségét be sem mutathatná.

Folytonos édeskedések között hasonló nemes és költői tárgyakkal mulattattuk egymást.

A sors nagy gixert csinált, midőn Klotildból tisztartónét alkotott, ő sehogy sem passolt a takarmány, s aprómarhák közé, ő müvésznőnek született, Klotildban sok volt a phantasia, költészet, kitartás, és akaraterő.

Mándikám; te nem irnoknak születtél?!

Ne gondoljátok, hogy a kölcsönbókot adta vissza, midőn igy nyilatkozott, én a fönebb mondottakról soha egy szóval sem emlékeztem előtte, marquirt egyéniségére soha nem is céloztam, s maig sem tudom hogy jött azon öntudatra, mely véle e való, e méltányos, s rám nézve, ha ismertek, egy cseppet sem hizelgő meggyőződést kimondotá:

Mándikám! te nem irnoknak születtél!?

Higyjétek meg nékem, hogy keserves az, midőn az ember nem tiszttartónénak született, és tisztartóné; de még keservesebb, midőn nem irnoknak született, és irnok lesz belőle.

Pontban 12 órakor ebédeltünk.

A jó lélek mindig előre megkérdezte, mit szeretek legjobban. Ha kettecskén voltunk, rendesen töltöttkáposztát, turóshaluskát és kappanpecsenyét ebédeltünk.

A sarkantyuval igen sok tréfánk volt. Azt bolondnál bolondabb, mulatságosnál bolondságosabb találgatások között húztuk, s törtük ketté.

Nem is képzelitek, mennyire delikat volt. Találgatásai mindenkor engemet tárgyaltak. Engedjétek meg, hogy e sorokban egyuttal a finomnál finomabb befőztekről is megemlékezhessem. Azt az átlátszó kajszin-barackot, azt a zöldbársonyszinü diót, azt a karminszinü somott, ha száz évig élek, sem fogom feledni.

Ugyan mit gondoltok, volt-e olyan bora a tisztartónak, a melyikből én nem ittam volna?! – Olyan volt, a melyikből a tisztartó maga sem ivott, de a melyikből én nem ittam, olyan nem volt.

Ebéd után jó egy órát sétáltunk a virágos kertben azután egészen átnemesbültünk. Virgilius pásztorai hozzánk képest valóságos borjupásztorok voltak.

Hacsak lehetett, a hársfa alatt telepedtünk meg. Klotildom kiválólag szerette a hársvirág illatát, magam is bolondja voltam ezen költői illatnak, azért a legnagyobb örömmel követtem választottamat. Mihelyest a hársfa alá értűnk, azonnal hozzá fogtunk a virágszaggatáshoz, midőn jó csomót szedtünk, teleraktuk orlyukainkat, s ugy élveztük a természet ezen kedves ajándokát.

Hogy a hársfa virággali költői és ártatlan érintkezések még tökéletesebbek legyenek, felmásztam a fára, s valamennyi virágot ráráztam kedves pihenő Klotildomra. Egyszer azonban a hulló virágok között véletlenül egy darázs is leesett, egyenesen kedvesem orrhegyére, hová, azaz melybe azután fulánkját be is ereszté.

Istenem, minő borzasztó orrt kapott szegény Klotildom.

Egyedül az volt a szerencsénk, hogy másnap reggel a tisztartó megérkezett, s a nagyorrali társalgás és szórakozás neki jutott.

A hársfa alatt azután énekeltünk is. Leggyakrabban énekeltük: „Káka tövén költ a ruca“ sat. Egyetlen Klotildom, mintha most is hallanám szeretetreméltó nyávogásait, de melyek nékem kedvesebbek valának, a későbben hallott Lind Jenny csattogányveréseinél.

Mindent tudott a kedves teremtmény, csak énekelni nem.

Midőn alkonyodni kezdett, betértünk a szobába.

Vacsora előtt azután még langepuffoztunk vagy elfmándliztunk.

Örökké igy élnünk mi boldogság volna!

Kivált nekem egyetlen Klotildom, mert te csak meg vagy valahogy, ha a vén sas itthon van is, de én!? egyszer a birkákhoz, másszor a szántókhoz, most a krumplifelezéshez, majd a dohánysimitáshoz; de hidd el, mindezt szó nélkűl eltűrném, csak veled lehetnék gyakrabban, csak reád vethetném bátrabban szemeimet!

Szegény mándikám!

Ne sajnálj, mert meghalok!

Ilyenkor azután kezei közé szoritá fejemet, és megsimogatott.

Nyolc órakor estebédeltünk.

Esteli alatt a legfinomabb ürmösöket ittuk, méz és dió mindig volt.

Mit gondolsz, ne igyunk egypár pohár puncsot?

A hogy gondolod?! Tudod én nem vagyok a jónak elrontója.

Megvan majd minden fiatal emberben, hogy kevés van, a mivel ha megkinálják, el ne fogadja.

Puncsoztunk is. A puncs felhevitett mindkettőnket.

Klotild a pamlagra ült, én guitárt ragadtam, mellé ültem, s elkezdtem phantasirozni.

Tapasztalásból merem állitani, hogy a guitárnál nincs alkalmasabb hangszer szerelmi viszonyokban.

Fütyölni ugy tudtam mint egy sárgarigó. Klotild guitár melletti fütyöléseimben végtelenül gyönyörködött.

Egyetlen Mándikám, holnap délre itthon lesz Márkus!

Márkusnak a tiszttartót hítták; midőn nevét emlité Klotild, kiesett a guitár kezeimből s azonnal elszomordtam.

Ne szomorkodjál, még van vagy 12 óránk!

De azután három, vagy meglehet négy hétig?

Vissza fogsz emlékezni a boldog percekre, melyeket egymás társaságában élveztünk.

Ilyenkor azután nyakam körül foná kezecskéjét, s ugy simogatott, mint valami kétéves gyermeket.

De hátha majd innen máshová tesznek át?!

Jő másik, a ki talán nálam még sokkal szeretetreméltóbb lesz.

Fog-e az tudni fütyölni és guitározni?!