EGY KANÁRI-MADÁR MEMOIRJAI.

Születtem 1847-ben egy főkertész ebédlő teremében. Gyermekségemet a legkivánatosabb társaságban töltöttem, kedélyes és vig kanárik között. A főkertésznő szenvedélyes barátja volt fajunknak, minek következtében ötvennél kevesebben soha sem fütyöréztünk a csinnal összeállitott tág zöld kalitkában. A főkertész ingerültségében számtalanszor állitgatta, hogy sorba fojtogat bennünket, de a főkertésznének nehány könycsepjei mindannyiszor megmentettek e rettenetes haláltól. A kertésznél ételünk s italunk rendesen kijárt, sőt ritkábban fehér cukordarabkákkal is megajándékoztatánk. Háborithatlanul fütyörézhettünk, és mulathattunk áldott szállásunkon; a főkertész örökké kóborolt, ötvenes neje pedig vagy kötött, vagy imádkozott szótalanul. Áldott jó asszony volt, de öreg és rút; a főkertésznek nem tetszett, s e birhatta hasonló nyilatkozatokra: „Egész gyönyörüségemet bennetek találom, aranyos kanárik.“ Mi nagyon sajnáltuk, hogy gyengédségét nem viszonozhattuk, de recsegő hangjától és ráncos kezeitől mindnyájan remegtünk.

Mi folytonosan szaporodtunk, ők folytonosan ketten maradtak.

A főkertész igen ritkán méltatott bennünket figyelmére, s akkor is a lehető leggyengédtelenebbül bánt velünk. Megmeg szorongatott, vagy megtépte tollainkat. Többször nyilatkozott ilyetén formán is:

Szeretnélek mindannyitokat kipusztitani pártfogónétokkal együtt!

Midőn igy nyilatkozott, mindenkor maga volt a teremben. Valahol igen megboszanthatták; egy csötörtök délután ugyanis, indulatosan nyitván a terembe, midőn észrevette, hogy egyedül van, minden legkisebb gondolkodás nélkül kalitkánknak rohant, annak főajtaját kinyitotta, s egyetlen markolásra hatot fojtott agyon közülünk.

A boldogultakat egy sorba nyujtóztatta ki az asztalon.

Midőn a főkertészné a terembe lépett, legelső pillanata is a halottakra esett. Végig vágta magát a pamlagon ugy sirt. A főkertész ellenben fenhangon hahotázott.

Sohasem szemléltünk s hallottunk borzasztóbb contrastot; tollszállaink felemelkedtek, s a remegéstől sziveink hallhatólag dobogtak.

Gyilkos szörnyeteg, miért ölted meg ez ártatlanokat? – nyöszörgött a főkertészné fájdalmasan, felemelkedett pamlagáról, az asztalhoz közeledett, s boldogult rokonainkat egyenkint keblébe rakosgatá.

Rakogasd oda e pityegő hullákat, rakogasd. Ezeket mondva a főkertész, ismét iszonyatosan röhögött.

Bezzeg mig aranyaimat el nem költötted, nem volt ellenem kifogásod, és hallgattál.

Beszélni ezüst, hallgatni arany! Ha arany helyett ezüstjeid voltak volna, bizonyosan beszélendettem.

Nem rettegsz az istentől, miután esküdet megszegted?!

Soha sem esküdtem meg arra, hogy kanárit nem gyilkolandok.

De arra megesküdtél, hogy engem szeretni fogsz.

A főkertész kalapja után nyult, azt fejébe vágta, s elrohant. A főkertészné zokogva szedegette ki boldogult rokoninkat kebeléből, és sorba csókolgatta azokat. Későbben rózsafabokorban ásott sirt hulláiknak, kölni vizzel meglocsolta a tetemeket, diófalevélbe takargatta, s ugy ásta el könyzápor közepett.

Öt hím, egyetlen jérce! A vadállat legalább már csupa jércéket gyilkolt volna meg! Ismét keservesen zokogott.

Mi hímek elismeréssel és méltánylattal fogadtuk e nyilatkozatot. A jércék rendkivül nehezteltek, s még velünk is éreztették kedélytelenségüket.

A kanári-pusztitás óta folytonos harag és dulakodás volt a párok között. Az egyenetlenkedés annyira ment, hogy a főkertészné biztosság kedvéért a tornácra helyezett bennünket. Félóráig alig gyönyörködhettünk a nap éltető sugáraiban, midőn signor Cirmos, a főkertész legkedvesebb kandurja, fölfedezte helyzetünket, kalitkánk tetején termett, s egyetlen benyulással tizenkettőt nyujtóztatott ki közülünk.

Én is kaptam körmölést, el is ájultam, de a sors ugy akarta, hogy életben maradjak.

Cirmos, egy negyeddel e merény után, letört derékkal feküdt pártfogója a főkertész lábaihoz.

Krautli Hánz – igy nevezték a főkertészt – először feleségének rohant, az azonban a vakmerő végrehajtás után, élve a gyanuperrel, konyhakéssel látta el magát, s bőszült férjét elszánttan fogadta. Meggyőződvén Krautli, miszerint e fellépése siker nélküli, nejétől egyenesen felénk szökött, s lakházunkat, csinos kalitkánknak jobb szegletét markolta meg, azon pillanatban lakházunk mellett termett pártfogónőnk is, – s ugyanazt cselekedte kalitkánk balszegletével.

Mindez künn a szabadban történt a tornácon.

A lehető legnagyobb ingerültséggel kezdődött meg a huza-vonás, mialatt lakházunk gyenge szerkezete engedni kénytelenitvén, ketté recsent, s nekünk szabad nyilást mutatott a menekülésre. Mi használtuk az alkalmat, s elsőtől utolsóig kirepültünk. Talán egyedül én mertem visszapillantani. A főkertész a főkertészné, – a főkertészné a főkertész üstökét tartotta.

Soha többé hiröket sem hallottam.

Egy kajszin-barackfán állapodtam meg, s kezdtem jövőmről gondolkodni. Más fajta madár örömében ugrált, és fütyörézett volna, maga előtt látván a nagy mindenséget. Minálunk kanáriknál egészen máskép áll a dolog. Mi kalitkában születünk, és kalitkában halunk meg. Minékünk kedvesebb e négy fal, mint a mindenség végtelensége. Kalitkában gyengéd kezek tartanak és ápolnak bennünket, fajunk szaporitásáról és neveltetéséről gondoskodnak, mig künn a természetben minden másfajta madár kipusztitásunkon dolgozik. Egészen elszomorodtam; de jóformán nem is tájékozhattam magamat, midőn már egy rút szemtelen veréb mellettem termett, s kegyetlenül megcsipkedett. Alig volt időm tova repülni; egyenesen egy csinos ház virágokkal tömött ablakába repültem; amint az első éneket hallatám, hófehér kéz nyult utánam, meglipedtem alatta, gyengéden megfogott, forró piros ajkaihoz emelt, kevéssel azután gyengéden egy sárgadrót kalitkába helyezett. Még csak most volt időm pártfogómat közelebbről megvizsgálni.

Uj pártfogónőm fiatal, szép leányka volt; miként saját ajkairól hallottam, 17 éves. Mindenkor gömbölyü kis kezecskéivel emelt ki a kalitkából, s forró piros ajkairól etetett. Ah mennyivel másképen izlett a cukor és kendermag, mintha azt magamnak kellett volna a porcelán-edényekből szemelgetnem! Miért nem időzhettem gyakrabban alabastrom-kebelén? Miért nem rakhattam fészket selyempuha hollófürtei között? Annyira beleszerelmesedtem Rizába – igy nevezték urnőmet – hogy valamennyi jérce kanárikról megfeledkeztem.

Reszkettem az örömtől midőn magához ölelt, midőn ajkaimat ajkaihoz emelé.

Énekemmel altattam el, énekemmel ébresztettem fel.

Többször nyilvánitotta rajongó pillanatokban, hogy senkit sem szeret jobban nálamnál. Másfél hétig – igazat mondott. Másfél hét mulva megjelenésem után, mindennap délután 6 órakor, elegans szép ifju kopogtatott be Rizához. Négy hét még nem mult el, már ilyesmit kellett hallanom:

Ödön! én önt ugy szeretem, mint egyetlen kanárimat.

Később ennél többet is hallottam, s szivem szinte megszakadt a fájdalomtól.

Riza egyszer az Ödön keblére borult, s igy szólott:

Ödön! életem! mindenem! Jobban szeretlek mint kanárimat. Vagy a tied leszek, vagy a siré. Riza az Ödöné lett, más szállást fogadtak, s az én kalitkámnak is költözni kellett.

Az uj háznál uj szokások jöttek folyamba. Engem egy nagyfejü, de kisszemü szobalány etetett. Riza egy hétben egyszer méltatott figyelmére, olyankor is csak kis ujját nyujtá be kalitkámon, melyet én haragomban megcsipkedtem. Az Ödön természete is nagy változásokon ment keresztül, egy cseppet sem volt jobb Krautli Hanznál; szüntelen kóborolt; midőn hon maradt, nejét folytonosan gyötörte és szidalmazta. Hűtlenségről fecsegett, mit azonban nem értettem, s most sem értem micsoda.

Szegény Riza tűrt a mig tűrhetett, folytonosan sirt és epedett, szemlátomást fogyott, és emésztette magát; hiában énekeltem, nem tudott elalunni, egy hajnalban szinte hiában énekeltem, nem tudtam felébreszteni. Meghalt.

Miköztünk madarak között nincsenek oly szivtelen férjek, mint az emberek között. Pedig többször hallottam emlitetni, hogy az emberek legnemesebbek valamennyi teremtmények között.

Ödön hamar elfeledhette egykori Rizáját, s valakinek udvarolt. Ezt annál bizonyosabban állithatom, mert a szép Riza halála után tized napra kalitkámat velem együtt a nagyfejü szolgáló bizonyos távolabb utczában épült házba vitte, s velem együtt e szavakkal nyujtotta át egy mogorva magas, köpcös, de csinos képü kisasszonynak.

Tiszteli és csókolja Ödön ur a kisasszonyt, s ezen kanárival kedveskedik.

Ezeket mondva, a szobaleány, az asztalra helyezett.

Mondd meg, hogy köszönöm; válaszolt röviden a kisasszony, s engemet kalitkámmal együtt, egy fenyőalmáriom tetejére helyezett.

Sorsom ellen nem panaszkodhatám; ennem és innom rendesen adtak, éneklésemet is gyakrabban megdicsérték, és mégis többször megemlékeztem a porhadó Rizáról. Meleg ölelései, forró csókjai kedvesebbek voltak nekem, mint azon nagy cukordarabok, melyeket Angelika uj urnőm előmbe helyezett.

Nem sokára Ödönt is szemlélhettem. Legkisebb figyelmére sem méltatott, sőt ugy tetszett, mintha kerülné tekintetemet. Én e hidegséget igen természetesnek találtam, látásom nem a legkellemesebb érzéseket korbácsolhatá fel keblében. Annyit mint kanári is beláthattam, hogy a kedves Riza kora halálát egyesegyedűl ő eszközölte.

Angelikával nem lehet oly könnyen boldogulni. Angelika tapasztalt leányzó volt, meglatolta Ödön ur szavait, s a különnemü esedezésekre követelésekkel felelt. – Ödön három egész hétig folytatta az ostromot, miután észrevette, hogy erőszakkal nem bolgogul, feltételekkel s ajánlatokkal lépett fel. Az azok ellenébe – Angelika részéről fektetett – ajánlatoktól és feltételektől azonban jónak látta megszökni.

Én sohasem tudnám önt ugy szeretni, mint Riza, mert én sohasem tudnék az ön kedviért meghalni.

Ezek valának Angelikának utolsó szavai Ödönhez.

E szakadás után Angelika engemet rhetor testvérének ajándékozott, ki még az nap bizonyos szabómesternek adott el 20 ezüst krajcárért.

Mintha a világ egy más részébe számüzettem volna. Egészen más élet, egészen más emberek.

A vendégszobában függtem, az utcára nyiló egyik ablak szegletében. Minden áldott nap reggeli 8 órakor láttattam el itallal és élelemmel. Ezen egyetlen órát kivéve egész héten át csupán vasárnap láttam élő lényeket. Vasárnap mindenkor a vendégszobában teritettek, a legdrágább, s lehetőleg legcsinosabb étszereket, s asztalneműeket hordták fel, s én meglehetősen nagyszámu társaságban gyönyörködhettem.

Gazdámat céhmesternek titulázták, gazdasszonyomat céhmesterné asszonyomnak. Minden étel után boroztak kétszer is, este felé pedig rendesen csipetesek valának. Ilyenkor házi gazdám gyakrabban megcsókolta gazdasszonyomat, s kedves oldalbordájának nevezte.

Esteli után csak a férfiak maradtak, ittak mint valami kefekötők, füstöltek mint valami pálinkaház. Mellem észrevehetőleg gyengült, s ha a véletlen nem könyörülendett rajtam, egy év alatt elkerülhetlenül beleestem volna a tüdővészbe.

Majd minden vasárnap egész reggelig anekdotokkal mulatták magokat. A nevezetesbek közől egypárt feljegyeztem.

Veimarban, mint legény – igy kezdé gazdám – 1810-ben egy gyönyörü mopszli kutyát loptam. Másnap dobszó mellett következő dolgot hirdettek:

„Y hercegnő mopszlija elveszett, a ki megtalálja s visszahozza, 10 darab aranyat kap jutalomban; a ki ellopta s magánál tartja, bebörtönöztetik, s meg fog korbácsoltatni.“

Megijedtem, s reggel haladéktalanul bejelentettem magamat a mopszlival együtt a városháznál. Esküvel állitottam, hogy találtam. A mopszlit átvették, a 10 aranyat kifizették, s igy a lopásért nemhogy megbüntettek volna, sőt inkább megjutalmaztak.

Mindnyájan bámulták a céhmester eszét, és ügyességét, s kétkét poharat üritettek egészségeért.

Bezzeg szerencsétlenebbül járt majszterem Stockholmban. Nagy boltot tartott tele mindennemü ruhával. Csütörtök délután volt, épen én is a boltban dolgoztam. Rohamosan benyit egy urforma a szobába, a majszter után kérdezősködik, s midőn az magát bemutatja, lerántja frakkját magáról, s e szavakkal nyujtja át gazdámnak:

Frakkom zseboldala sebes léptemben beleakadt egy kirakat szegletébe, és hosszában végig repedt, legyen szives majszter ur fél óra alatt megigazitatni, s addig valami költsön felöltönynyel látni el, hogy kellő időn a pénzügyi főigazgatóságnál megjelenhessek, hol fontos végzendőim vannak. Nemcsak frakkom reparaturáját fizetem ki, hanem a kölcsönt is megjutalmazom.

Méltóztassék választani! szólott gazdám a nélkül, hogy az idegen nevét megkérdezte volna.

Az idegen egy gyönyörü vadgalambszinü posztófelöltönyt választott magára, s azzal odább állott. Negyvennyolcszor fél óra is elmult, az idegen még sem jelent meg.

Ugyancsak sok dolga lehet a financigazgatóságnál, mormogott majszterem, s fejét vakargatta. Később megunta a várakozást, a városházhoz ment, onnan a rendőrséghez, mindent próbáltak, mindent elkövettek, de biz sem a galambszinü felöltöny, sem az idegen nem kerűlt meg.

Ennél nagyobb csalás sohasem fordult elő Stockholmban.

Az az idegen ur még okosabb volt céhmester urnál, szólottak a szabómajszterek, nevettek s ittak nagyokat.

Ez igy volt hétről hétre, minden vasárnap.

Napról napra gyengült tüdőm, sőt már köhécseltem is. Egy véletlen szerencsétlenség, mi gazdámat szinte földönfutóvá tette, szerencsésen utat nyitott szabadulásomra.

Gazdám háza kigyuladt. A vendégszobából az ablakon keresztül mindent az utcára dobtak, kalitkástól együtt engemet is. Nem soká hevertem az ágynemüek között, egy borbélylegény szerencsésen ellopott, s kedvesének ajándékozott, bizonyos masa-modnénak.

A masa-modnénál mód nélkül vigan voltunk. Minden este szavalás, ének, és guitarre. Figaro vagy szavalt, vagy guitározott, én s a masamodné énekeltünk. Figaro szebbnél szebb dolgokat hazudott amatájának; p. o.

Két év mulva Kolozsvárott házat veszek, te selyemben fogsz járni, én bársonyban. Kék selyem kalapot fogsz hordani, én meg vörös selyemnyakravalót. Ah Fánni!

Ma azt mondta a főszolgabiróné, hogy nincs ügyesebb fattyu Samunál, s ügyesebb leány Fanninál. Igazán hogy összeillenek. Ah Fanni!

Láttad azt a szép karperecet Kis Ferkonál? – a mint elnök ur tyukszemét operáltam, s ha kifizet, azonnal megprezentellek egy olyannal. Ah Fánni!

Beszéltem polgármester urral, azt igérte, hogy ha jól viselem magamat, kieszközli, hogy officinát nyithassak. Haladéktalanul nőmmé teszlek, s Frau von-ná leszesz. Ah Fánni!

Holnap bál lesz, bele viszlek, sőt egy fánkot is kapsz, sört is iszunk. Ah Fánni!

Ez igy ment félévig. Mindennap szavalás, ének guitarre, s ah Fánni!

Mi történt azután nem tudom, mert tüdőm foszlani kezdett, vért ....... és meg ......