A MADARÁSZI MADARÁSZ.

Erdödtől éjszaknyugotnak egy cserjékkel, s fiatal fákkal tarkázott rónán fekszik Madarász nevü oláh-sváb falu. Sem a mult, sem a jelen időben nem birt jelentőséggel, kebelében mégis történtek események, melyek közől egypárt felemliteni nemcsak nem felesleges, sőt érdemes is. Én mint egykori erdődi lakos gyakorta megfordultam Madarászon vadászat közben, gyakorta betértem az ottani oláh dászkálhoz, ki nekem a következő eseményt hitelt érdemlő arcfintorgatások és szemöldmaltretirozások közt beszélte.

Vidékszerte ismeretes ember volt Lupuj Páwel a madarászi madarász. 1750-ben született és 1800-ban halt meg. Élt félszázadot. A 18. század közepét kinyitotta és végét befogta. Szeretetreméltó együgyü ember volt, s talán ez okból tudott mindenféle madarat megfogni. Nappal többnyire künn lakott a mezőn, cserjén vagy fiatalosban; éjszaka a falu legszélső házában a kereszt mellett. Rendkivül rosz emlékező tehetséggel birt, miért ő igen kevés embert ismert, őt azonban mindenk ismerte. Ő meg nem keresett senkit, őt azonban madárvásárlások miatt sokan megkeresték. Keresett anyi pénzt, mennyiből ő egy maga becsületesen élhetett.

Egy kellemes nyári alkonyon épen madarászatra volt az öreg Páwel. Valaki megbizta, hogy egy him fürjet fogjon számára. Az öreg szavatartó ember volt, s minthogy igéretet tőn, hogy a him fűrjet okvetlenül megfogja, eltökéllte künn a réten addig leskelődni, mig terve sikerülend.

Az öreg majd mindenféle kisebbnemü madár éneklését, vagy fütyölését tudta utánozni; hiven utánzó pitypalatyolásával pedig sokszor a tapasztaltabb vadászokat is tévutra vezetgette.

Az esti borulat megérkeztekor már fogva volt a him fürj. Páwel jól ismerte fogolymadarát, mert olyat több százat fogott, mégis szemét száját eltátotta, midőn madarát közelebbről vizsgálni kezdette. A him fürj nyakában selyem zsinegen egy arany karikagyűrű lógott. Páwel látta, hogy gyűrü van a fürj nyakában, de az aranyat nem ismerte. Mihelyest dolgai ugy állottak, hogy igéretének eleget tehetett, szép csendesen haza ballagott. Épen midőn kisded kalibája ajtaját nyitni akarná, találkozott Medárddal, a tisztelendő atya csinos és fiatal kocsisával. Legkisebb tartózkodás nélkül beszélte el neki e különös történetet, sőt a gyűrűt is haladéktalanul bemutatta. Boldog éjt, s boldog viradást kivánva váltak el egymástól.

Medárd utközben, sőt odahaza is folytonosan a gyűrűről gondolkodott. Bizonyosan nem tudta, de gyanitotta, hogy arany, s az is megfordult emlékében, mint fogna Juliska örülni az ilyen arany gyűrűnek.

Éjjeli 1 óra tájban nagyon is nyáriasan öltözött alak ólálkodott Páwel szegény kalibája körül, s miután meggyőződött volna, hogy az öreg oly jóizüen horkol, mintha fel sem akarna ébredni, nesztelenül belopódzott az öreg csendes kamrácskájába, lassudan felkereste a fürj kalitkáját, a fürjet szép csendesen kiemelte, nyakából a zsineget lemetszette, a fürjet vissza helyezte, ő pedig maga a gyűrűvel nesztelenül ugyanazon ablakon, melyen bemászott – kimászott.

Az orzó Medárd volt.

Páwel mihelyest felébredt, gondja volt a fűrjet megtekinteni, s minthogy azt vidámnak s elevennek találta, ugyszólva igen keveset törődött az elorzott gyűrűvel.

Másnap éjjelig Medárd a gyűrűt a lóistáló padolatja alatt rejtegette.

Mi történt későbben a gyűrűvel, haladéktalanul el fogom beszélni; mielőtt azonban azt tehetném, kénytelen vagyok a történtek folyamában két héttel visszamenni, s e tárgygyal nagyon is összefüggő eseményről emlékezni meg.

Épen két héttel a történtek előtt az erdődi ugynevezett vár-kastélyban kedélyesen időzött és lármásan mulatott 8 tagból álló társaságocska. E vigadó társaságocska nevezetesebb tagjai valának:

Schneider Szepi praefectus, a várkastély ideiglenes ura, gondviselője és lakója. Fekete, száraz magas egyéniség, mintegy 64 éves.

Anna, a praefectus neje. Izmos és kövér testalkatu, a miért inkább beillett volna Fleischhakkernénak, mint Schneidernének. Mint a nap éjszaka venné ki magát, ugy vette ki magát vörös egyéniségével férje mellett.

Lotti, szeretetreméltó leánygyermeke ez épen nem szeretetreméltó párnak, szőke karcsu teremtés, mintegy 19 éves.

Tubarózsa Győző ügyvéd.

Zabku Anasztáz lókupec.

Voltak többen is, de kettőn kivül a már emlitetteket is kár volt megnevezni.

Én tökéletesen bele nyugszom e házasságba, de azt előre kikötöm, hogy Tubarózsa barátom felhagy kedélyt rázó kalandozásaival, don-juani kicsapongásaival, s mint ügyvéd irgalmasabban bánand a szegény emberekkel.

Ezeket mondva Schneider, az ügyvédhez közeledék, s vállát barátságosan veregette.

Az ügyvéd mindent igért, s előleges biztositásul nemcsak a mama, de Zabku Anasztáz által is pártoltatott.

Valamennyiök között Lotti kisasszony volt a legboldogabb, mert ő az ügyvédet igazán szerette.

Az esteli igen jó volt. Még vaddisznót is ettek hecsepecscsel. A vendégek felségesen mulattak.

Esteli után Tubarózsa Győző és Schneider Lotti jegyet váltottak. Jegyváltás után Lotti zongorázott, csakhogy Romeo operából, éneklés közben a verseket hibásan ejtette ki, p. o. e helyett: én szeretlek szivemnek tüzével, mindig ezt mondta: én szeretlek szivemnek dühéből.

E hibát az ügyvéden kivül senki sem vette észre, annak pedig tetszett. Zongorázás után volt egy kis ábrándozás, azután egy kis merengés, éjjeli egy óra tájban egy kis flótázás, későbben egy kis sohajtozás, álmodozás, végre reggel mindnyájan szerencsésen felébredtek.

Elváláskor ez volt utolsó szava Lottinak: Szeretett Győzőm! meg ne csalj, jegyet váltottunk s igy tudd meg; hogy mennyasszonyod vagyok.

Én, és megcsalni! Üdvemet adnám birhatásodért. Nincs nő, nincs leány, kiért még csak üdvemet is feládoznám, hát még tégedet.

Lotti megnyugodott; ily nyilatkozat után megnyugodott volna Cleopatra is, de Antonius mikor legtöbbet mondott, sem mondott ennyit.

Győző egy hét mulva a történtek után vadászni ment. Nehogy gyűrűjét, melyet Lottitól jegyben kapott, elkarcolja vagy elveszitse, lehúzta azt ujjáról, egy zsinegre fűzte s a zsineget kedves fürjének nyakába kötötte.

Mig vadászni járt, kedves fürje kiszabadult, elszökött, s pár oráig a madarászi réteken bivoakirozott, a midőn Páwel madarászi madárász által szerencsésen, de a fürjre s az ügyvédre nézve szerencsétlenül elfogatott.

A többit már tudjuk.

Épen azért térjünk vissza Medárdhoz.

Nagyon szép holdvilágos éj volt, midőn Medárd Madarászról Erdőd felé kiindult. Utjában társai valának az elorzott gyűrű és régi gondolatjai. Egy negyedéves viszony alatt Juliskának egy batkát sem ajándékozott, s igy a kisded aranykarikából maradandó becsü kerekeket alkotott phantasiájában boldogsága kocsijához, melyen Juliskával ülend és utazandik.

A parasztnak, kivált ha egészséges, sokszor merészebb phantasiái vannak, mint a legelegansabb uracsköltőnek.

Juliskáék vityillója két hegy közé volt temetve, s talán épen azért nem akart ez ideig házzá feltámadni. Medárd szive erősen dobogott, amint az ablak alá elért. Juliska ablaka rendesen nyitva állott. Medárdnak nem kellett kopogtatni, csak bemászni, s igy nagy előnynyel birt a kopogó szellemek felett, kiknek mielőtt bemászhatnának, kopogtatniok kelletik.

Juliska ugy aludt, mintha soha sem akart volna felébredni.

Medárd azonban nem utazott fél mértföldet, hogy amatája szuszogásaiban györködjék?! Egy hatalmas lökéssel kiemelte Morpheus meleg karjaiból.

Istenem; ki az!?

Én vagyok, Medárd!

Te vagy Medárd?!

Én vagyok Juliska!

Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie immer neu…

A felébredés utáni szóváltás igy kezdődött Herodotus Siculus korában, s igy fog kezdődni Alexandrovics alatt is. Már most még csak azokat a kitételeket kivánom ismételni, melyek történetünkkel egybefüggésben állanak.

Negyedéve szeretlek Julis, s még csak azt sem mondtam: „nesze egy keszkenő!“

Eléggé fájt az nekem Medárd! lásd pedig azt igérted, hogy a közelgő Medárdvásárkor veszesz vásárfiát, a Medárd vásár elmult, de igéreted teljesülése is elmult. Medárd, ez nem szép!

Az igaz, hogy nem szép, de gyönyörü ez az arany gyűrű, ugy-e?

Medárdom, egyetlen Medárdom, aranyos Medárdom, add nekem.

Mit adsz értte?

Csókot!

Nesze!

Mit azután beszéltek, történetünkhez nem tartozik, azért azt nem is akarjuk ismételni.

Medárd reggel haza ment Madarászra, Juliska pedig felsétált a várkastélyba két garasára aludttejért. Az aludttej-kereskedés minden osztálybeliek által mai napon nagyban űzetik Erdődön.

A tensasszony aludt; Lotti kisasszony mérte ki az aludttejet.

Te! mutasd csak ujjadat?

Juliska megmutatta az ujját, a gyűrű pár perc mulva a Lotti körmei között ragyogott.

Loptad, vagy kaptad e gyűrőt semmirevaló?

Azért hogy szegény lány vagyok, kár engem a kisasszonynak igy megbecsteliteni. Sohasem kellett nékem másnak egy gombostűje sem.

Ezeket mondva elkezdett Juliska pityeregni.

Ha kaptad, nem becsületes uton kaptad, mert ezt a gyűrűt én adtam jegyben vőlegényemnek, Tubarózsa Győzőnek. Tőle kaptad!?

Nem!

Hát kitől kaptad?

Azt nem mondom!

Takarodjál semmirevaló! majd kiviláglik későbben minden, addig a gyűrű itt marad.

A leányka sirva, a kisasszony dühtől halványan váltak el egymástól.

Harmadnapra ezen catasztropha után Tubarózsa Győző megjelent a kastélyban. A hajdu oly iszonytató pofavágásokkal fogadta, hogy az ügyvéd szükségesnek látta őt torkon ragadni.

Gazember! ki jogositott fel e velőtrázó grimászokra?

A kisasszony! a tensur! a tensasszony! egy szóval az egész család.

S mi jogon, lókötő?

Azt a nagy isten tudja. Tegnap este még olyanokat is hallottam, hogy a tensurfi bitang – s hogy: ebből soha sem lesz szalonna.

Tubarózsa egy ölnyire lökte magától az inast s berontott.

Több figyelmet reméltem azoktól, kiket barátságom és szeretemre méltaték; – szólott az elébe lépő atyához.

Én meg több solidaritást attól, kit leányom kezével felemeltem.

Schneider olykor olykor politikai lapokat is olvasgatván, e kitételt solidaritás nagyon szerette.

Hogy érti ezt az ur?

Ugy értem, hogy ön az aranygyűrűt, mit leányomtól jegyben nyert, egy izének, vagy minek ajándékozta.

E párbeszéd alatt jelent meg Lotti.

Pfuj! – csak ennyit mondott.

Gyalázatos rágalom, egyetlen betü sem igaz az egészből.

Százszor pfuj! hiszen ön hazudni is tud. Itt a jegygyűrű, egy… ujjairól huztam le.

Meglehet. De én a gyűrűt egy fürj nyakába kötöttem, az megszökött; s a gyűrű csak ez alapon juthatott más idegen leány birtokába.

Ismerjük az olyatén fürjeket! – vágott közbe a megjelent mama enyelegve.

Uraim s asszonyaim, esküszöm…!

Hiában esküszik ön, velem azért nem fog megeskünni!

Bien! kérem jegygyűrümet.

Kocsisomnak adtam, hogy önnek kézbesitse.

Kisasszony, ez gyalázat!

Tromfra tromfot!

Önök műveletlen himpellérek!

János! – kiáltott Schneider dühösen.

János megjelent.

Fogd fülön Tubarózsa ügyvédet, dobd ki az ajtón.

Uram! becstelenitési keresetet kezdek az ur ellen, s bezáratom.

János!

János a második felszolitásra haladéktálanul engedelmeskedett, nyakon fogva Tubarózsát, az ajtón kidobta.

Az ügyvéd levert kedélylyel haladt hazafelé, s gondolatilag még utjában feltette az actiot.

A pert megnyerem, de Lottit örökre el fogom veszitni!

E rendkivüli esemény következtében, a nem épen jó hirben álló ügyvéd több dolgokról lőn szerencsés meggyőződhetni, nevezetesen:

Hogy sokszor a ki nyer is veszit.

Hogy sokszor a legigazságosabb ügyet is ellehet vesziteni, ha az ügy védői nem becsületes és nem lelkiismeretes emberek.

Hogy az ember könnyen kétségbe eshetik, látván: miként diadalmaskodik a gazság az igazság felett.

Hogy vannak vesztett ügyek, melyekben minden apellata haszontalan; végre

Hogy sokszor az ügyvédnek könnyebb másokat, mint magát védelmezni.