ÉJI ZENE.

Prokátor rendezte az egészet. Ki? és mikor? kabinettitkaim közé tartozik. Műkedvelőkből állott a társaság, kik kölcsön fejében hangászokul felajánlkoztak, miután a prokátor is zenész volt s adandó alkalmakkor szivesen fútta a fagótot.

Vendéglőben jöttek össze, hol addig dőzsöltek, mig feljött a holdvilág.

Vidéki éji zenéknél a holdvilág sine qua non; ha a zeneadót, a megtisztelt fel nem ismerheti, az egész éji zene, mint roszul sikerült dolog ugy tekintetik.

Egy óra tájban feljött a holdvilág, ha fel nem jött volna, a világnak kellett volna elveszni. Minthogy megjövendöltetett: a világ vesztét rendkivüli dolgok fogják megelőzni.

A társaság egy U alakban épült földszintes ház előtt állott meg. E házban lakott Róza kisasszony, s utcára nyiló ablakkal ellátott szobában álmodott, talán épen a prokátorról.

A prokátor az ablak mellé lapult, örömestebb lapult volna talán máshová, de a ház közelében még eperfa sem találtatott.

Pianissimo osztá ki rendeleteit.

Először a Makbeth indulóját fogjátok játszani, Róza majd megvész ezen indulóért.

A prokátor a szavakat, kivált éjszaka, nem igen válogatta.

Az induló forti, fortiori, fortissimo eljátszatott – a csupa fuvó hangszerekkel működött társaság felséges zajt csinált.

György – igy hivták a Róza apjának inasát, a fortissimora, keresztül kasul a kertajtón az utcán termett s épen egy trombita dilettáns mellett állott meg.

Kissé pihenjetek! azután a tormási keringő következik; Róza dühödik e keringő után.

A keringő is executiroztatott.

A szünet alatt prokátor cimboránk, magán ömlengések által ragadtatott el, mi alatt még közelebb lapult az ablakhoz.

Róza! lelkem rózsája, ezen szerény ünnepélyecske egyedül miattad rendezteték, szivecskéd ártatlanságát dicsőitik keblem zengő hurjai, neked, kizárólag neked szól szivem rózsácskája.

Mazurt! minden áron mazurt a keringő után. A mazurt Róza nemcsak imádja, hanem őrült szenvedélylyel szereti táncolni is.

A mazurban hallatszott ugyan egypár hamis hang is, de az annyi tökély közepett ugy enyészett el, mint a vizözönben a Chimborasso.

A prokátor ismét ábrándokba sülyedt.

Földi nagyság, észreveszed-e parányiságomat, mennyei tökély, remélhet-e tökéletlenségem? Angyal, akarod-e boldogitani az embert? ne vedd rosz neven, hogy mennyálmaidból felriasztottalak, mert hidd meg, mindent elkövetendek, hogy mennyálmaid egykoron valósuljanak. Hol álmod végződik, ott fog a való kezdődni, s hol a való végződik, ott fog álmod kezdődni. Müvészi világot teremtek körötted, irigyelni fognak még azok is, a kik eddigelő érdektelen barátaid valának. Olympiát csinálok, azaz Olympussá varázsolom lakásod.

Az alvajárót, fiuk! az alvajárót! hadd merengjen ébredő angyalom! Az alvajárót annyi bensőséggel kezdték, mennyit pár napi studiumtól kivánhatni, főleg a klarinettos remekelt. Hiszem, hogy maga Donizetti, ha neheztelt volna is, de el nem űzte volna a műkedvelőket.

Da capo! da capo! kiáltott a prokátor magán kivül az elragadtatástól, s az ablak előtt térdeire ereszkedett.

Csak arra kérlek benneteket, hogy lassan és érzéssel játszatok. Lassan azért, hogy a kebel rétegeit kényelmesen keresztül járhassa. Érzéssel azért, hogy a sziv bimbóit virággá fakaszsza.

A társaság lassan játszott, és érzéssel.

Másodszori játszás alatt prokátor barátunk carricaturell, grotesk és drolatik grimaszirozásoknak adta át organismusát.

Fejét a holdvilág felé hajitá.

Kezeit imára kulcsolá.

Későbben szivéhez kapkodott, szemeit az ablakra mereszté, homlokon öklözé magát, és sohajtott.

Tartósabb szünet következett.

A prokátor sorban szoritgatá a működők kezeit, s mindenkinek mondott valamit. Ezt is csak azért tette, hogy Róza által minden áron felismertessék.

A fuvoláshoz igy szólt: – Pista, te ha igyekszel, utoléred Briccialdit.

A trombitáshoz: – Egy év mulva te tapsokat arathatsz Klagenfurtban.

A clarinétoshoz, ha tüdőd kibirja, brillirozni fogsz.

A fagotoshoz: – Kezed közt a fagót fagott.

A második szakaszt a Neruda-csárdással fogjuk megnyitni.

Ugy lőn a mint kivánta, ráfutták a Nerudacsárdást.

Prokátor barátunk mindjárt a kezdetén az utca közepére ugrott, csipőjére helyezé kezeit s ugy megaprózta, hogy szintugy rengett a föld bele. Ügyességét, könnyüségét s deli termetét kivánta Rozának bemutatni. A szünet alatt alig tudta lélekzetét organisálni. Pihegve és lihegve tántorgott az ablak alá, s mégis, nehogy szuszogása haszontalanul enyészszék el, epedő sóhajokká alakitá azt.

Quadrillet, de a javából, p. o. Ernanit.

A társaságnak csak parancsolni kellett, az haladéktalanul engedelmeskedett. Rögtön megzendült az Ernani-quadrille.

Szemeid tűzpillantásival harmatozd be szempilláimat. Beszélj velem, bájolj el engemet!… nemde édes szeretni és érzeni, hogy imádva szeretlek? Ketten lenni egyedül? oh az édes, a szerelemről beszélni egymással, éjszakán, midőn már minden aluszik? Oh engedj nyugodnom, kebleden álmodnom, te én Solom! én szivem, én szép feleségem!

Ilyesmit mondott Hernani donna Sol de Silvának, ilyesmit érzek én s mondok el neked Csegefalvi Csegő Róza, – szólt a prokátor elragadtatva.

A quadrille egy kommával sem volt hibátlanabb, a prokátor forditásánál.

Mi nem volt még barátim?

Polka és Polonaise.

A salonpolkát, utána a Sobiesky-polonaiset.

A polka véletlenül már akkor játszatott el, midőn a marhát hajtották, s igy azon már a korábban felkölt szolgálók ugyancsak chachiroztak.

A polonaiséhez a prokátor kedélyesen recitativozott.

Tralalallatallalalla; i hahahhahaha; tadadadadám; tadadadadadám; tadadadadám, dallá!…

Kissé mégis bántotta gavallér barátunkat, hogy az egész Serenade alatt az érdekes ablaknak még csak redőnyei sem mozdultak meg.

Kegyetlen szépem, jól lát, de restelli mutatni. Holnap délután, midőn meglátogatom, mosolyogni fog, s picinke kacsóival meg fog fenyegetni. Későbben negédesen fog kérdezősködni:

Barátom, mit csinált az éjszaka?

Csintalan mosolylyal ajkaimon válaszolandok: – Áldozátot vittem a szerelem oltárára.

Ej, ej, csak hamis ember az a…

Hiába Róza nagysád; a szerelem dárdája, szivemet általjárja, nincs nyugodalmam.

Menjen, menjen kis hamis! Ennyiből fog állni szemrehányása.

Prokátor barátunk maga magával tartotta ezt az érdekes párbeszédet.

A keleti indulót, azután pakoljunk.

A keleti indulót valóban keleti indulás követte most, midőn indulandók valának, felkelőben volt a nap.

Istenem, hogy fogja sajnálni Róza kisasszony hogy nem hallhatá ezt a Nachtmusik-ot, kezdé György szomoruan.

A prokátor oldalánál termett, zavarodva kérdezé: – Mit beszél kend György bácsi, hát nem hált idehaza Róza kisasszony?

Egy lélek sem uram, még tegnap estéli hét órakor ment el a tekintetes ur feleségestől, gyermekestől, cselédestől Kapnikra, egyedül maradtam idehaza.

A prokátor kétségbeesetten rohant a hangászkar után.