A NÉMA ÉS FECSEGŐ UDVARLÓ.

Az 1843-iki év nyarán egy uj egyéniség jelent meg Xben, ki későbben ott meg is telepedett, s magát Keritési Gábor ügyvédnek nevezte. Csakhamar letelepedése után több előkelő házakkal ismerkedett meg, s minthogy csinos, müvelt fiatal embernek tüntette fel magát, mindenütt szivesen látott vendég volt.

Leggyakrabban Konti vasárusnál jelent meg, ki vendégszerető ember volt, azonkivül egy igen szép leánygyermekkel birt, a 15 éves Florával. Kontiék szivesen látták a minden tekintetben jeles ifjut, Keritési ügyvédet.

A vasárusnál a városnak minden valamire való fiatal embere megfordult, legtöbbször azonban Keritési ügyvédet, és Bontó Pál mérnököt lehetett a család körében feltalálni.

E két egyéniség a két legellenkezőbb természetet képviselte.

Keritési végtelenül szerény volt, és hallgatag; órákig elült szótalanul a pamlagon, órákig elmerengett a szép Flora kellemein, órákig elmélázott a Flora által elővarázsolt bűvös zongora-accordokon, belesülyedt valamely nyitva állt könyv olvasásába, s nagyon sok volt, midőn három négy kérdést tőn, s ugyanannyi feleletet adott.

Bontó Pál ellenben valóságos ördög volt emberi alakban, szarvak nélkül ugyan, de tüzes nyelvvel. Egy percig sem nyugodhatott; majd sétált fel s alá, majd egy helyről a másikra vágta magát, majd ülő, vagy álló helyében feszengett, – ajkai pedig szakadatlanul mozogtak; folytonosan csevegett.

A gyermek Florának annyi válogatott szépségeket mondott egyetlen délután, hogy a kedves leányka irult pirult, folytonos nyugtalanságban volt, sőt nem egyszer sirva fakadt.

Leszámitva ez ártatlan hibákat, Bontó Pál igen csinos fiatal és szép ember volt, Flora nagyság mégis több rokonszenvet érzett Gábor iránt.

Három hónapi látogatás, és ismeretség után Keritési midössze ennyit mondott, mi egyenesen Florának szólott:

Nagysám zongora-játéka által egészen el vagyok ragadtatva.

Bontó ellenben tökéletesen kimerité a szerelmi nyilatkozatok szótárát, sőt maga egy egészen uj szótárt teremtett, melyből igen kevés tárgyak hiányzottak.

Bontó serenadokat teremtett, különnemü szappanokat és mosdóvizeket ajándékozott Florának, száz meg százféle virágokat lopott imádottja ablakába, mindennemü olvasmányokkal és varrómustrákkal kedveskedett, a párisi divatképeket halomra vásárolta. – Keritési egyetlenegy fehér rózsát nyujtott szótlanul Florának, s azon egyetlenegy fehér rózsa a kedves gyermek kebelén hervadt el.

Szinházakban Bontó mint méh rajongott a szép virág körül.

Bálokban fáradhatlanul táncolt választottjával.

Sétatéreken folytonosan oldala mellett lépdelt.

Keritési a darabba mélyedt el, s csak olykor vetett egy titkos pillanatot a leánykára.

Bálokban szegletbe huzta magát, bámult és gondolkodott.

Sétatéreken távolról kisérte a kedves gyermeket.

Bontó szerelmet vallott nyiltan és határozottan, a leányka nem merte kereken visszautasitani, miután Keritési 6 hónapon keresztül ennyit sem mondott:

Barátném!

Flora pedig sokkal többet érzett Gábor iránt, mint barátságot.

A leányka is sokkal szerényebb és szemérmesebb volt, hogysem kezdeményezést mert volna, Folytonosan remélt, s legtöbbet várt a jövőtől.

A farsang is elérkezett, a válogatottnál válogatottabb bálok megkezdettek.

Flora majd minden bálban megjelent. Látható volt ugyanazon táncestélyekben Bontó mérnök és Keritési ügyvéd is.

A mérnök csaknem elrepült, oly elegant volt öltözködve. Keritési szerényen, de izletesen. Flora csak pár percet volt szabad udvarlójától, Bontó teremből terembe kisérte, vallomást vallomásokra halmozott, traktált, a leánykát majd megölte megelőző szivességeivel. Minden táncot végig lejtett a leánykával, s oldala mellett pihente ki magát.

Keritési egy magános szegletbe vonta magát, gyönyörittasan legelteté szemét a szép Flora kellemein; és gondolkodott.

A leányka már neheztelni kezdett, csupa szerelemből, e közönbösségen.

Ujolag megzendült a zene, a cigányok mazurt játszottak. Alkalmat vett Flora az ügyvédet egy külön ábrában a sorozatba bevezetni.

Keritési pirulva engedelmeskedett, a közönböst játszotta, pedig boldog volt e megkülönböztetésnek miatta.

Bontó mosolygott, távolról sem jutott volna eszébe, a szótalantól választottját félteni.

Barátom, nemde ön gyülöli az embereket, szólt remegve a leányka a táncsorozatban.

Nagysád, én minden embert szeretek! – ennyit válaszolt az ügyvéd. Az ábrának vége lőn.

Bontó haladéktalanul helyt állott, s jelentősen kárpótolta az ügyvéd némaságát.

Táncközben Flora virágbokrétát vesztett el kebeléről. Keritési, ki a leánykát folytonosan szemeivel kisérte, azonnal észrevette a veszteséget, hirtelen felállot ülő helyéről s az elvesztett bokrétát felemelte – ismét helyére ült, ismét bámult, és ismét gondolkodott. Meglehet akaratlanul emelte ajkaihoz a Flora kebeléről levesztett virágbokrétát, de Flora mindent látott, és boldognak érezte magát.

Nyugóra előtt még egy lepke-keringőt lejtettek, s a leányka ismét a colonnéba vihette választottját.

Érdekli-e önt valaki, és valami e táncestélyben?

Én örömmel látok másokat mulatni; érdekelni azonban egyetlen lény érdekel.

Mindezt Keritési legnagyobb közönbösséggel mondotta, a nélkül hogy mosolygott volna, vagy pillantásaiból egyebet lehetendett kimagyarázni.

A szerény leánykának e válaszszal meg kellett elégednie.

Bontó még a bál előtt elhatározta, hogy választottjának mindent fel fog fedezni.

Elmondta: hogy mielőtt Florát megismerte volna, nem tudta mi a szerelem.

Elmondta: hogy a leánykát őszintén és igazán szereti.

Elmondta: hogy birhatásától feltételeztetik boldogsága, vagy boldogtalansága.

Elmondta: hogy szerelme változhatlan, hű és

Végre bevallotta: hogy komoly s határozott szándéka Florát nőül venni.

Florának lelki küzdelmek között lehetett mindezt végig hallgatnia, s csupán az vigasztalta, hogy a mérnök még azon este nem esengett viszontvallomásért.

Még talán nincs minden elveszve, gondolta a leányka magában, s alig várta, hogy a bálnak vége legyen.

Midőn távoztak és elváltak, a legolvadékonyabb, s igen sokat jelentő hangon kivánt jó éjt Keritésinek.

Florának nyugtalan álmai voltak.

Az ügyvéd a virágbokrétával aludt el, s igy igen szép álmai lehettek.

Másnap még nehezebb szerep jutott a leánykának.

Fagyos zuzmorás téli délután volt. Egyike azon kedélyt ölő napoknak, midőn a nappal 8, az este 5, az éj pedig 11 órából áll. Mindenki meleg termeket, baráti köröket, és részvevő kebleket keresett.

Belül fülő kandalló vidáman pattogó tüzénél együtt ült a kis család.

Jelen voltak, Keritési űgyvéd, és Bontó mérnök is.

Férj és nő egymás közelében ültek, s a mult napi eseményekről beszélgettek. Bontó Flora mellé vette magát, s oly dolgokról fecsegett, melyek ha Keritési ajkairól jövendettek, Florának nagy örömöt okoztak volna.

Keritési egy távolabb eső pamlagról figyelemmel kisérte ugyan a bennülők társalgásaikat, de hallgatott.

Ügyvéd barátom, mint mulatott a tegnapi táncestélyen? – kérdezé a háziúr s bajuszán egy jót pederintett.

Jól! mint mindenki, ki jelen volt, még táncoltam is.

Táncolt is!? Lám, lám! az ilyen bohó mulatságok még a legkomolyabb emberen is erőt vesznek.

Szabad-e tudnunk, kivel táncolt ügyvéd ur? kérdé a mama kiváncsian. Megjegyzendő, hogy Flora, a háziasszony egy előkelő barátnéjának szárnyai alatt bocsáttatott a táncestélybe.

Én egyedül Flora nagysámmal táncoltam, s be kell vallanom, hogy mással bármi árért sem táncoltam volna.

Keritésinek e nyilatkozatában annyi érzés és bensőség volt, hogy a szép gyermek akaratlanul felé forditá nagy kék szemeit, s mindent igérőleg mosolygott.

Az ügyvédnek végtelenül jól eshetett e pillanat, gyenge pir ömlött el arcán, de hallgatott.

E hallgatás igen fájt Flórának.

Bontó ismét fölvette a táncestélyben elszakadt beszéd fonalát, ismét felnyitotta keblét, hogy annak minden érzelmeit bemutathassa, ismét hozzá fogott a szép jövő rajzolásához, azon különbséggel, hogy most minden áron oda tökeredett, miszerint a lányka érzelmeit is kipuhatolhassa.

Utóbb unszolásaira a lányka csak ennyit válaszolt.

Engedje meg mérnök ur, hogy a válaszszal holnapután délutánig adósa maradjak.

Az ilyen halasztásokban ugyan nem nagy örömet találnak a szeretők, minthogy azonban a szerelmesek között a leány, azaz a gyengédebb fél akaratja mindenkor parancs, a mérnök haladéktalanul engedelmeskedett.

A mint a vendégek távoztak, Florának azonnal megeredtek könyei, s zokogva nyilatkozott szülei jelenlétében:

Egyetlen jó szülém, én Keritésit szeretem, vagy övé leszek, vagy senkié.

Kis bohó! – válaszolt először az atya – Keritési modorából régen meggyőződhetél, hogy ő sohasem fog megházasodni.

Még nagyanyámtól hallottam, hogy a mely férfi nem táncol, és nagyon keveset beszél, nem házasodik! – egészité ki a mama.

De ha Keritési mégis szeretne, és mégis megházasodnék, nemde nem lesz ellenvetéstek?

Őszinte szivből adom áldásomat e frigyhez – szólt a papa.

Szeretni fogom férjedet, mint saját gyermekemet – egészité ki a mama.

Flora letörlé könyeit, még mindig volt mit reméleni; kinek pedig van mit reméleni, az nem egészen boldogtalan.

Másnap Bontó szokatlan órában jelent meg. Minthogy még a kitűzött határidő meg nem érkezett, Florával igen keveset beszélt a szerelemről, a szülők előtt azonban határozott akaratját meztelenül kitárta.

A szülőknek legkisebb ellenvetésük sem volt, de nem is lehetett. Bontó biztos állásnak örült, s mint becsületes ember volt ismeretes.

Ha leányunk önt szereti, mi e frigybe bele nyugszunk, erőtetni soha sem fogjuk, ritkán van áldás az erőtetett összekelésen.

Bontó annyit nyert, mennyit várt, nyugodtan távozott.

Keritési délután a szokottnál valamivel korábban jelent meg. Florát bánatos arccal és kisirt szemekkel találta.

Mi bántja Flora nagysádat? – kérdé fájdalmas lassu hangon. Eddigelé még ennyi részvétet sem tanusitott.

Barátom, önnek mindent megvallok! Bontó megkérte szüleimtől kezemet, s azoknak nem volt ellenvetésük. Én végtelenül boldogtalan vagyok!

Én is! – válaszolt az ügyvéd csaknem siró hangon; azután hallgatott.

Mindketten szerették egymást. Többet egyik sem mert mondani. Kevéssel azután Bontó is megjelent, s uj erővel fogott az ostromhoz. Keritési külön szegletbe vonult, gondolkodott – és néma maradt.

Mindketten egyszerre távoztak. Az nap éjszakáján Keritési, Flora, mindketten lenyugodtak, de egyik sem tudott aludni.

Másnap fölkérte a mérnök váltsztottját igéretének beváltására.

Szüleimnek igazuk van, Keritési sohasem fog megnőszülni; gondolá Flora magában, s „igent“ mondott udvarlójának.

Két hét mulva eskünniök kellett.

Keritési mint azelőtt, mindennapos vendég volt a háznál, azon különbséggel: hogy még komolyabbá és szótlanabbá lőn, mint azelőtt volt.

Flora mindenkép ohajtotta volna vele megértetni, hogy szereti, mind hiába, az ügyvéd gondolkodott és hallgatott.

Előkészületek tétettek az eskővőhez. Keritési egy müvészileg és gonddal készült ezüst rózsával kedveskedett imádottjának, de azt szó nélkül nyujtotta át. – Flora szemei előtt emelte e kedves ereklyét ajkaihoz, minő haszontalan, az ügyvéd, talán repedt szivvel is, néma maradt.

Az esküvő alkonyban a lehető csendben történt meg.

Keritési hiányzott az esküvőről.

A fiatal csinos menyecske másnap haladéktalanul tudakozódott barátja mint- és hollétéről. A háztulajdonos csak ennyit üzenhetett, miszerint Keritési az esküvő napján miudenét összepakoltatta, s messze utra távozott.

Tiz év mult el, Flora megszokta férjét, a házaséletet, boldog volt, de azért gyakorta megemlékezett barátjáról. Annyit tudhatott csak még róla, hogy Pesten lakik, és még mindig nőtelen.

Rendetlenség hogy kik boldogitanák nejüket, nem nőszülnek; jegyzé meg a még mindig szép menyecske ingerülten, mire a boldog férj célzásokkal egykori ismerőjére, jó izüen kacagott.

Ismét eltelt boldog tiz év. Flora, leánygyermekétől, ki Pesten nagybátyjánál tartózkodott, ilyen tartalmu levelet kapott:

„… Végtelenül elégedett vagyok, a nagyvilág, és müvészet közepett rokonnak érzem magamat; nagybátyámnál megfordulnak a legnevesebb irók és müvészek, s életemet a legszebb álommá varázsolják; minden este szinházban vagyunk, s én csak azért nyugszom le, hogy álmaimat folytathassam. – Apropos! nagybátyámnak van egy igen kedves barátja, ki rólad is gyakran megemlékezik, egy fecsegő, és fáradhatlan udvarló agglegény, mulatságos egyéniség volna, ha az embert agyon nem untatná antik szerelmi vallomásaival, Keritési ügyvédnek nevezik, nem tudom, emlékszel-e még ilyszerü emberre.“

Szegény barátom! midőn beszélnie kellett volna, hallgatott, midőn hallgatnia kellene, akkor beszél. – Fiatal korában némán is megértettem, vagy legalább óhajtottam megérteni mit akar, most elég érthetőleg beszél, s a fiatalság kigunyolja. A néma gyermeknek anyja sem érti szavát, a szerető leány pedig még kevésbé. Szerencsétlen barátomról méltán elmondhatjuk: elhallgatta szerencséjét.

Flora közölte a levelet férjével. Bontó mosolyogva csak ennyit jegyzett meg:

Nem mindig igaz az arab közmondás: beszélni ezüst, hallgatni arany – ha ezen ember nem hallgatott volna, ő most boldog volna, én meg boldogtalan. A szerető olyan, mint a csecsemő, akkor legkedvesebb, mikor beszélni kezd.