UTÓHANG A «POLITIKAI DIVATOK»-HOZ.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges a felvilágosító végszó.

Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, a hol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy, dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban, a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni, a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban. Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.

Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam. «Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»

A regény ott penészedett a fiókomban.

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a «Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja.

– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is szükséges.

Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.

A kormányzó nagyon csóválta a fejét: «a hazára nézve üdvös».

– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni a saját újságomban.

Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.

Ekkor egy új munkatárs koczogtatott be hozzánk.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal: nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelidítés volt a kifejezésekben: szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót idézett elő az olvasó közönség táborában.

Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott itéletet.

«Egy esztendei tömlöcz, nehéz vasban.»

– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

– Das übrige ist für die schöne Vertheidigung! Mondá nevetve az auditor major.

Azonkívül ezer forint birság.

A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.

S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem «közcsendháborításért». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.

És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták: «közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.» Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb czímmel, az «apa» czímével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.

A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne: kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».

A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt hagyták a fővárost.

Azért még folytattam a lapot, s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy magyar-utczai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bizva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménynyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek insége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). A mely nap reggel megegyeztem Keménynyel, másnap kellett volna aláirnunk a szerződést, az nap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: «Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek.» Már nyolcz órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.

– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszünjék: mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?

Mondtam neki valami összeget.

Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.

Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együttkiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.

Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a «Politikai divatok» czimű regényem.