SZERAFINE.

Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine Fertőyhez nőül ment.

Ő egyébiránt mindent megtett, a mit tőle várnunk lehetett.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is ott, a hol eddig.

Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki adni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd, nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.

Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy hirtelen özvegynek és szabadnak.

Szerafine nem szokott az anyjával feleselni.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték a tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.

Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?

Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag diszítmény fejezi ki.

Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután kigyógyul belőle az ember.

Vajjon «egészen» kigyógyulhat-e?

Erre csak a kérdező orvosok felelnének meg talán.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis khinai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóizűen kaczag valaki.

A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyrácscsal is el szokás látni.

Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy a házhoz tartozandók.

Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.

Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel. Blumné e fölött tréfált.

– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen többé.

Volozoff? új név! Még ezzel is meg kell ismerkednünk?

Szerafine kaczagott.

– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?

– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az országban.

– Te, talán nem is volt?

– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.

– Borotválkozás közben.

– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.

– Miért?

– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.

– Oh ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.

– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy «egyedül Istennél az oltalom».

– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod, hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

– Oh tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.

– De hidd el, ő igen jó ember.

– Volozoff is azt mondja.

– Már hogy tudná azt Volozoff? hiszen még soha sem is látta.

– Hisz épen azért mondja, hogy jó ember.

– Ah, az nem áll; a herczeg mindig Fertőyt keresi.

– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette mindig tégedet.

– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff két nap mulva csakugyan elutazik.

– Oh azt tudom, hanem csak Varsóig.

– Mit tesz az a «csak?»

– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.

– Kinek? Csak nem engem értesz tán?

– Nem. Fertőyt értem.

Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.

E perczben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.

– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.

– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné tovasétáltában.

– Vajjon miért teszi azt? kérdé kiváncsian Szerafine.

– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

– S mit használ az nekik?

– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.

– Talán te is tetted már?

– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát, irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.

– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.

– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?

– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.

– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult» tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor tánczvigalom volt.

Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.

Szerafine egy rémületeset sikoltott és ájultan rogyott össze.