A KELEPCZE.

Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? hogy jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.

Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a kit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.

– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.

– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?

– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd?

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne bántsák a fán azt, a mi éretlen.

– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».

– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.

– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war, Herr Gruber?

Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.

– Cserhajú?

– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

– Nincs ám, szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.

– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.

– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.

Nem akart adós maradni valahogy.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: «vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a kiért valaki kedvemet keresse».

Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján, meg Gruber úron kivül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt, megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. – Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.

A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!

– Ah, Fertőy úr!

– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.

– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.

– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.

– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.

– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez? kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.

– A meddig neki tetszik, a míg férjhez nem megy.

– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit hugom felől.

– De az ujságokat olvasom, s azok dicsérik.

– Remélem, hogy nem a magánéletét.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja Juditot.

– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz. Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.

– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.

– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno?

– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.

Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához használt.

– Mit beszél az úr?

– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?

– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. Az nem lehet!

– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja a kinek tetszik.

– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony. Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.

– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.

– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)

– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.

– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.

– Minden bizonynyal. És ha igaz lesz, a mit mondtam?

– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.

– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki és kifütyültetem.

– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá lett egész lelkén.

Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.

Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.

– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.

A házi nő szemrehányásokat tett Fertőynek.

– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.

Azzal nyakába keríté nagy kendőjét és menni készült.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.

Azzal ment egyenesen be a városba.

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki útleveleket kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.

A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

Eléje sietett.

– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra érkezett volna.

– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?

– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.

– Jó lesz.

Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.

– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.

(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)

– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.

– Tehát miben lehetek szolgálatjára?

– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

– Megteszi? édes jó uram, az Isten áldja meg érte.

– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

– Igenis, csak egy napra.

– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.

– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»

– No? Mi az? Kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.

– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.

– No no, asszonyom, ne tüzeskedjék…

– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!

– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre, fiam sirjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.

– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő, a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.

– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.

– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek útlevelet.

– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.

Kolbay még utána is kiáltott.

– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt fog a családjára hozni!

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s sietett legelébb is haza.

A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.