EGY VÁROS A VÁRBAN.

Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»

A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.

Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.

Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.

Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.

Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.

A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.

Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.

Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.

A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.

– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni én velem.

– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.

– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?

– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály madárral?

– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást. – Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh? Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.

– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.

– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlenegy fiát.

– Még pedig menyegzője után való napon. Az Isten rendelte így.

– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.

– Ha az Isten azt mérte ránk!

– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!

Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra veretni!»

Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.

– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.

Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az «Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.

«Teremtő úr Isten! mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?»

Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.

A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek ábrándozó helyéül.

Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.

Tudta jól, hogy miről foly a szó. Épen azért sietett oda.

Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.

A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.

És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.

Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.

Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.

A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.

Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.

Hanem a mint lefekszik, megint ott vannak rajta.

Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka, az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.

A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.

Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.

Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban tarthatatlan.

Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.

– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen, mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!

A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.

Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a hadügyminiszternek?

Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.

Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.

Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.

A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr le is hordta istenesen.

Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai gyakorlatokra.

Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.

A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.

Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred, üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.

Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel káplártól; most már ő a mester.

Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza: «szénás lábad, szalmás lábad!»

Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:

– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj, indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!

Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.

– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.

– Őrmester, őrmester.

– Szolgálatjára, mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.

– Hát csak gyakorolja rekrutáit?

– Igenis, igenis, így lévén.

Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen particiumokat használni.

– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.

– Parancsolatjára állván.

– Megvannak a lovai Kapor uramnak, ugy-e?

– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.

– Én szeretnék Tatára utazni.

Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.

– Arra lévén.

– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?

– Kész lévén?

– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?

– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.

– Megbolondult az úr?

– Nem úgy lévén.

– Tréfálni akar velem, vagy mi? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?

– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.

Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos «vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!» úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.

A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.

Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.

Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.

Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.

A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.

Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy keményen «Babylon»-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt a világért sem lehetett volna kitudni.

Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.

A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi» molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor András uram volt az oraculum.

Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.

Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják eldönteni.

A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.

Számlálták, – hát ez meg tizenhármat ütött.

No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!

Utána számláltak: – az tizennégyet ütött.

Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!

Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!

A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.

A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.

– A tűz a megyercsi utczán ütött ki!

Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága jószág hogyan pusztul el mind?

Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette.»

Az őr kiálta ismét.

– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!

Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»

Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:

– A ki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.

Senki sem mozdult többet.

Az őr perczről perczre rémesebb tudósításokat üvölte alá.

– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.

– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.

A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.

És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.

És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy ki az, a ki otthon oly hangosan sír?

Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.

És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.

A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.

E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a miket «gyors parasztok» nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.

A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.

Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.

Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.

Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.

– Állj! ki vagy? hangzik egyszerre a lovak előtt.

Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.

Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.

Az almási nemzetőri előörs az, ki szekerét feltartóztatá.

Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van?

Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.

Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.

Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.

Egész éjjel kisérte ez a felhő.

Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.

Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.

Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, a hova be kell nyitnia.

Abban a szobában volt Fertőy.

– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. Hogy van?

– Fázom és rosszul vagyok, válaszolt dideregve Bárzsing.

– Igyék egy kis rhumot, az helyre hozza.

Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb lett a hangja.

– Hát mi ujság otthon?

Az «otthon» szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.

– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…

– Csak a város? kérdé a mosolygó úr.

– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.

– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.

Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rhumos palaczkhoz.

– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.

– Oh…

– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?

– Oh dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.

E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.

– Az úri ismerősök mit csinálnak?

– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.

– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.

– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz, Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.

– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember erre.

– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.

– Ah! Már most hol fognak majd dikcziózni a tekintetes karok és rendek?

A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.

– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.

Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.

– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.

– Tehát Judit kisasszony?

– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.

Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen nem rontották el.

Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserüség pohara.

– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon kereszül.

– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.

– Holnap? De hisz a város pusztulása…?

– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.

– De a tűz, uram!

– Mi bajom nekem az önök tüzével.

– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!

Fertőy most már nem mosolygott.