ROSSZ VÉGZET.

Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?

Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.

Az képzelheti Judit örömét.

Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt igérte neki, hogy elviszi a világ végére is.

Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, a hol hátra hagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.

Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, a hova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.

Ott vár a veszély előtt rejtőző férj és számlálja a pillanatokat, a mik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani.

Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; miért siet? mi után törekszik?

A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, a mit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.

Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az útat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.

Pedig az idő oly rossz volt és a nő oly fáradt.

A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, a mikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint a mennyit női idegek elviselni képesek.

Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.

Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak theával élt és erős fekete kávéval, hogy álmát elűzze.

A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.

És az időjárás is oly kegyetlen volt.

A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, a mit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.

S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy.

Csak egy eszme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni.

Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmas erő, egy parancsoló gondolat elnyomja a test szenvedését s nem enged betegnek lenni.

Judit Bélára gondolt: Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, a mint az erdei úton sétál, mindennap mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arcz arczhoz dűlve és nem félni többé az elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: «fiam». Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, a kik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé. Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.

Kapor András maga se tudta, merre mennek? Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi czél s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.

Mikor már harmadnapi járó földön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szakgatják keresztül, miken a döczögős hegyi út minden hajlásnál keresztül vezet; de hidak már ott nem ismeretesek.

Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, a nélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol.

Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, a miket görgeteggel terítve az éjszaki záporok mosnak. Most ezek az útak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.

Déltől estig jártak már és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe és semmi helység nem mutatkozott még.

Azalatt a hó is elkezdett esni.

Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.

Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: «már közel vagyunk, nem sokára látni fogjuk egymást», hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.

Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnőjét; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.

Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bérczek állták útjokat, a mikben a keskeny út végéhez érni látszott.

– Menjünk-e még odább? kérdezé András, hátra fordulva.

– Csak tovább, tovább. Rebegé Judit. Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.

András alig engedte lovainak, hogy kifujják magukat s hajtott odább.

Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját s keze ügyébe rakni az ülésbe.

– Kutyaugatást hallok, szólt Judit, finomult ideggel, neszezve a csendben. Menjünk arra, már közel vagyunk.

András fejet csóvált s azontúl minden perczben szétnézegetett az ülésből, mint a ki valamiben gyanús.

– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel.

András megrázta búsan a fejét s erősebben fogta lovai gyeplűjét, a mik egy idő óta különösen hegyezték füleiket s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.

– Ugy-e bár, az kutyaugatás?

– Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás, – ez farkasordítás.

Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból s keresztül baktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, a mint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.

A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Őszszel nem igen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.

Hanem azért mégis borzalom velök találkozni, – ily magányban, – ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; – az ember tudja, hogy azok, a mik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.

Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed.

Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorúltul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.

Ha vissza talál az éhes csorda térni!

A hidegláztól reszketett minden tagja.

Kapor András gyorsabb koczogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.

Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az útat.

Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt s minden útat elfödött előttük.

– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom, kérdé András, mikor valaha itt járt?

– Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.

– Valami malomgát szakadhatott el s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztül törtetni rajta, hanem azért Isten neki.

A vízre vékony hártya fagyott hamarjában s azon itt-amott megállt a hó; az útat épen nem lehete látni.

Egyszer aztán egy mély kátyuba vágott le a kerék, a honnan a két ló nem birta többé kimozdítani.

– Itt rekedtünk, dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.

Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.

– Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.

– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.

– Mit fogunk most csinálni?

– Itt hálunk.

– Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.

– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokróczot terítek, a tensasszony arra ráül s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.

– Én nem ültem lovon soha s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.

Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől s azokat gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot s szekerét ott hagyva, a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.

Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.

Pedig alig volt jártányi ereje már.

És úgy szeretett volna sietni! úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.

És az út még sem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bérczek váltakoztak, Semmi nyoma emberi közellétnek.

Egyszer ismét útat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vizen. Hanem ezuttal a túlsó partra érve sem tette le.

– Bocsásson a földre, rebegé Judit.

– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, a míg emberlakta helyre nem érünk; fakadt ki a nyers, nyakas szekeres gazda.

– Hiszen nem vagyok elfáradva.

– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kis gyereket vinnék a karomon.

Judit elkezde csendesen zokogni.

Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.

Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve s a zuhatagot két felől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.

A mint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.

– Megálljunk, barátom.

– Mi tetszik?

– Ez a fa!

– Van valami ezen a fán?

– Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.

András odavitte a nőt s lehagyta szállni karjáról.

Judit odafutott a fához s kedélye egyszerre felelevenült.

– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kisért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jőjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: «Judit és Béla». Oh Istenem!

Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.

Azontul, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.

– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.

És most már ő ment elől; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.

És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah olyan jól esik e hű házi állatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála – mindennapi szokás.

És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.

Judit megállt s örömtelt reszkető hangon monda egyszerű kisérőjének:

– Ez az. Itt hagytam őt!

Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.

Szive oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; – a nagy öröm volt az, vagy a nagy láz?

Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.

Lám az elmúlt év megmutatta: a minek csak örültünk, abból mind siralom lett.

Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, a mint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó keskeny táblát s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.

Az ifjuasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi symbolisticát. Elment mellette hideg vérrel; – pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek? le kellene roskadnia a földre.

Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapácscsal jelt adni a káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.

Tehát baj van!

A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyilt.

– Itt fogunk maradni; súgá Judit Andrásnak s maga a tornáczra besuhanva, a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.

Halkan benyitott.

Az ernyős tűzhely előtt állt a házi asszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házi gazda s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsurolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.

Hát Béla hol van?

A mint az ajtó nyilt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön s a mint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: Jézus Mária!

De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.

– Tensasszony! kiálta a házi nő, eléje sietve. Kegyed az?

– Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?

– Oh irgalmas Istenem. Ilyen időben!

– Semmi az. Hol van Béla?

– Béla tens úr? ismétlé zavarban a házi nő s tétovázva tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról s Judithoz lépett.

– Az Istenért, mondják meg, hol van Béla?

A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:

– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr a mint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyiló ablakon, s a nélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltünt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.

Idáig tartott a szegény asszony életereje.

A mint azt meghallotta, hogy férje eltünt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, a mit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ez által semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt s élettelenül terült el a földön.

Többet megbirni nem adatott nőnek…